25. fejezet - Itthon /II. rész/

Sziasztok!

Először is, mindenkinek nagyon Boldog Mikulást (illetve Télapót)! :)
Másodszor pedig: itt az új fejezet!
A fejezethez tartozó képeket pedig ezentúl mindig az éppen aktuális rész után találjátok!

Puszi mindenkinek,
Sabyna

***
Másnap reggel, mint aki egy cseppet sem aludt, holt fáradtam ébredtem fel arra, hogy a telefonom a párnám alatt rezeg. Először azt sem tudtam, hol vagyok, de mikor már realizáltam, hogy a saját ágyamban fekszem, és hogy éppen ébresztget a mobilom, kikaptam onnan, és lenyomtam. Aztán kezdetét vette a keserves éledés…
Nyújtózkodtam, ásítoztam, forogtam jobbra-balra, és vagy kétszer majdnem visszaaludtam. De aztán hirtelen beugrott: szombat… 9 óra… Trattoria… Szilvi!!!
Azzal a lendülettel felültem az ágyban, lehajtottam – pontosabban lecsaptam – magamról a takarót, kiugrottam az ágyból, és odaszaladtam a szekrényemhez, hogy kihalásszak egy valamire való ruhát belőle… Aztán rájöttem, hogy azt sem tudom, milyen idő van kint.
Így gyorsan odaszaladtam a teraszajtóhoz, kinyitottam, és kimentem. Nem volt hideg, de azért egy pulcsi elfért. Az egyetlen bibi a dologban viszont az volt, hogy esett az a fránya eső. Így gyorsan el is döntöttem, hogy a mai választás egy farmer, edzőcipő, egy pulcsi, és a fekete bőrkabátom lesz.
Kikaptam tiszta fehérneműt, egy pár zoknit, egy farmert és egy egyszerű bordó, magas nyakú pulcsit a szekrényemből, és beszáguldottam vele a fürdőbe.
Fogat mostam, mosakodtam, gyorsan felöltöztem, megfésülködtem, és már jöttem is kifele. Az egész kis „akció” nem tartott tovább 10-15 percnél.
Ahogy kiértem, akkor láttam csak, hogy a sietségem nem volt hiábavaló, hiszen már 8:20 volt. Felkaptam a telefonom és a táskám, majd kirohantam az előszobába. Belebújtam az edzőcipőmbe, leakasztottam a kocsi kulcsot a helyéről, és pár másodperccel később már az ajtót zártam. Ahogy lejjebb mentem egy szinttel, eszembe jutott Teri néni. szólnom kellene neki, hogy megjöttem, nehogy megijedjen, hogy az autóm eltűnt. Megálltam az ajtaja előtt, hallgatóztam egy pár pillanatot, de mivel nem hallottam mocorgást, sem pedig a tv-ből kiszűrődő esetleges zajt, úgy döntöttem, nem szólok. Majd ha hazajöttem…
Lebaktattam a parkolóba a kedvenc autómhoz. Ha valaki látott volna abban a pillanatban, tuti azt mondja, hogy meggárgyultam. Ugyanis elmosolyodtam. Lehet hülyeség, de egyszerűen élveztem, hogy itthon vagyok, a megszokott környezetben, a megszokott, és szeretett dolgaim között.
Beültem a kocsiba, és akkor hirtelen rám omlott minden! Egyrészt hogy 2 nap, és Londonba költözöm, másrészt csak most jutott el az agyamig, hogy rettenetesen hiányzik Rob! Az elmúlt egy hétben minden egyes nap vele feküdtem, és vele keltem… most pedig rengeteg időt kell eltöltenem nélküle! Már nem volt kedvem mosolyogni…
Becsuktam a kocsiajtót, betettem a slusszkulcsot, indítottam, és abban az 5 percben, amíg egy kicsit járattam az autót, gondolkodtam. Folyamatosan Rob, és a közös élményeink jelentek meg a lelki szemeim előtt, és aztán megmagyarázhatatlan okból, de megjelentek azok a jövőbeli „rémképek” is, hogy mi lesz, amikor nem lesz velem. Ha már most irtózatosan hiányzik, mi lesz egy hét, vagy egy hónap múlva??!!
Szinte üveges szemekkel meredtem magam elé, de aztán mintha csak egy gong lenne az agyamba szerelve, megkondult, hogy „Kriszti, ébresztő! Ideje lenne indulni!”. Így kiléptem a lidércnyomásos gondolataimból, és eldöntöttem, hogy most csak és kizárólag a barátaimra, a családomra és a hátralevő két egész, itthon töltött napomra fogok koncentrálni!
Szinte élveztem a közlekedést, és nem azért, mert olyan csodálatos volt, hanem mert már nagyon rég vezettem.
Az efféle örömöm azonban nem tarthatott olyan nagyon sokáig, hiszen negyed óra elteltével már abban a bizonyos kisutcában parkoltam le egy üres helyre, ahol még a kis londoni kiruccanásunk előtt. Kiszálltam, és elsétáltam a Tori-ig! Erik fogadott!
- Szia kislány! Kipihented magad?
- Hát, azt nem mondanám, de aludtam…! – válaszoltam mosolyogva.
- Ha jól sejtem, Szilvit várod! – mondta egy csibészes mosollyal az arcán. Mintha nem tudná, hogy vele találkozom…
- Szóval még nem érkezett meg?
- De-de! Megérkezett, csak elég hűvös van, így nem kint ült le, hanem bent. Gyere, odakísérlek! – és ezzel mutatta, hogy kövessem.
Ahogy beléptem az ajtón, azonnal megláttam Szilvit. Ő is már biztosan várt, mert szinte ugyanabban a pillanatban néztünk egymásra, és egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
Odasiettem, és amint odaértem, Szilvi felállt az asztaltól, és egymás nyakába borulva öleltük meg egymást.
- Már nagyon hiányoztál Szilvi! – mondtam.
- Te is nekem csajszi! – mondta ő is. Ezzel elengedtük egymást, és leültünk az asztalhoz, egymással szemben.
- Mit hozhatok lányok? – kérdezte Erik, aki mindennek az „első találkozásnak” szem-, és fültanúja volt. És hát folyamatosan mosolygott… De mi a francon vigyorog ennyire? Nem értem!
- Én egy forró csokit kérek! – mondta Szilvi.
- Hm, nem kávézol? – kérdeztem mosolyogva, majd folytattam: - Akkor két forró csoki lesz. – Erik felírta a rendelést, bólintott – a változatosság kedvéért megint vigyorogva –, és elment.
- Na milyen volt Santa Monica? Éééés… milyen volt Vancouver? – kezdte a beszélgetést Szilvi.
- Egyszerűen fantasztikus volt! Santa Monica gyönyörű, főleg a tengerpartja! Rengeteget sétáltam, nézelődtem, meg minden… - kezdtem, majd elmeséltem minden egyes pillanatot egészen addig, amíg LA-be utaztam a Teen Choice Awards-ra.
- És mi volt a díjátadón? – tette fel a következő lényeges kérdést. Erre válaszolván is hosszú litániába kezdtem: elmeséltem, hogy a gépen találkoztam egy modellel, akiről kiderült, hogy szintén ott lesz a TCA-n Hugh Jackman kísérőjeként, majd azt a pillanatot is részletesen ecseteltem, amikor Rob észrevette, hogy ott vagyok. Utána meséltem pár dolgot magáról a rendezvényről, de ezt nem részleteztem annyira, hiszen több mint valószínű, hogy Szilvi megnézte már felvételről – vagy élő közvetítésen.
Aztán részletesen elmeséltem a díjátadó utáni bulit, Kristen bunkó viselkedését, illetve azt, hogy Rob többi kollégája, akik ott voltak, milyen aranyosan, kedvesen fogadtak. Majd pedig belekezdtem a lényegbe… vagyis a Robbal töltött napokba. Tudtam, hogy már Londonban is többet éreztem iránta, mint barátság, de ez alatt az egy hét alatt olyannyira belehabarodtam, hogy most már akkor sem tudnám elhagyni, ha muszáj lenne.
- Akkor már értem, miért mentél el vele Vancouver-be… És mi van a lesifotósokkal? Már nem zavarnak annyira?
- Hát, igazából zavarnak, de Rob minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne keserítsék meg az életemet. Viszont… - kezdtem volna bele, de valahogy nem bírtam gyorsan összeszedni a gondolataimat, mert, ahogy csak eszembe jutott a téma, úgy éreztem magam, mint akit szíven döftek.
- Viszont…? Mi történt? – kérdezte Szilvi, miközben belekortyolt a forró csokiba, amit időközben már kihozott nekünk a kedvenc pincérünk.
- Hát, mielőtt eljöttem, eléggé összekaptunk Robbal! – mondtam, és az asztalon levő kezemet néztem, ami éppen az egyik szalvétát birizgálta. Éreztem, hogy Szilvi elkerekedett szemekkel néz rám, és várja, hogy végre bővebben is kifejtsem a dolgot. Ezért nagy nehezen folytattam:
- Szóval… az történt, hogy mielőtt elindultam a reptérre, átjött hozzám minden – vagyis majdnem minden – kollégája elbúcsúzni. És a végén, mikor már tényleg megfogtam volna a csomagomat, és jöttem volna el, Rob nemes egyszerűséggel közölte velem, hogy nem jöhet velem a reptérre. Erre én rettenetesen kiakadtam. A válasz persze nem Robtól jött a „Miért?”-emre, hanem az ügynökétől, Stephanietól, miszerint rengeteg a lesifotós a reptéren, nem akarják Robot akkora stressznek és veszélynek kitenni, hogy odaengedjék. Meg hát a stúdió úgy gondolja, hogy mivel én most úgyis elutazom, hanyagoljuk a kapcsolatunkat, és Rob inkább a film, illetve a Kristen és közte levő állítólagos románc reklámozására fordítsa az idejét, ne pedig rám!
- Ez… őrület! – csak ennyit tudott mondani a barátnőm, mert láttam az arcán, hogy még ő sem teljesen fogta fel a hallottakat. Totál ledöbbent!
- Nekem mondod? Szó nélkül el kell viselnem, hogy a promó-utakon, meg minden rendezvényen ölelgeti, hozzábújik és mosolyog rá, mint aki szerelmes. És be kell vallanom, Rob annyira jó színész, hogy az eddigi képek alapján is, amik készültek róluk, simán elhittem, hogy tényleg együtt vannak! Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy bízom benne… - mondtam, és rémültem tapasztaltam, hogy a ’hogy bízom benne’ résznél elcsuklott a hangom. Mióta Robbal vagyok, észrevettem, hogy változtam! Nem is keveset… De az, hogy annyira érzékeny lennék, hogy már ha csak arra gondolok, hogy lehet, ebben a pillanatban is együtt van Kristennel, a könnyeim vulkánként készülnek kitörni!
Mivel Szilvi a legjobb barátnőm, természetesen nem rejthettem, nem tudtam véka alá rejteni a bizonytalanságomat előtte:
- Egy valamit viszont nem értek Kriszta! Többször bizonyította már neked, hogy szeret, és hogy mindent megtenne érted! Akkor miért nem bízol meg benne feltétel nélkül?
- Én megbízom benne! Csak tudod, közel tízezer kilométer fog elválasztani minket 2,5 hónapon keresztül. Ez idő alatt bármi megváltozhat benne… Lehet, úgy fogja gondolni, hogy nem éri meg azt a sok fáradozást ez a kapcsolat, hiszen nem vagyok színésznő, és nem értem meg az ő munkáját, illetve karrierjét!
- Ne haragudj, de most nagyon buta vagy! Egyrészt te még nem láttad azokat a fotókat, amiken együtt vagytok! Szinte forr köztetek a levegő, még így, képek alapján is… Másrészt, ha nem gondolná komolyan, akkor nem vitt volna magával Vancouverbe, sőt, meg sem hívott volna a díjátadóra. Ha csak futó kalandot akarna, akkor mindezt megtette volna, szerinted??? Itt az idő szívem, hogy bízz! Bízz benne… a barátodban! Az elmúlt 2 év alatt összejöhetett volna Kristen Stewart-tal, de nem tette! Szerinted akkor most tenné meg, amikor már itt vagy neki te!? Ne légy nevetséged Krisztina! – kaptam meg a fejmosást. Pár percig csak gondolkodtam, agyaltam a Szilvi által elmondottakon, és hirtelen, mintha csak varázsütésre történt volna, eldöntöttem!
- Igazad van! Bízni fogok benne ezen túl, feltétel nélkül! De… féltékeny azért lehetek? – próbáltam viccelődni, ami sikerült is, mert Szilvi jóízűen felkacagott, majd pár másodperc múlva én is csatlakoztam hozzá.
Imádtam a barátnőmet, mert ő mindig megmondja nekem, mi a helyes, és mi nem, sőt… őszintén közli velem azt is, amikor hülye vagyok, vagy rosszul gondolok valamit. Így rá, és a tisztánlátására mindig, minden esetben számíthattam! Hát igen… nem hiába lesz pszichológus!
- Na de mi újság veled? Én csak itt beszélek, mesélek… de most te jössz! Mesélj! – mondtam, és én is belekortyoltam a forró csokimba.
- Nos, igen… Valamit mindenképpen el akartam mondani! Szóval… mikor hazajöttünk Londonból, te ugye nem sokra rá Amerikába utaztál, így nem tudtunk beszélni. Viszont mikor telefonáltál, kérdezted, hogy mi volt, mikor hazajöttem, illetve Zoli hogy bírta ki nélkülem! Hát, az a helyzet, hogy amíg nem voltam itthon, az ő állítása szerint rájött, hogy nem tud nélkülem élni, így még akkor este elvitt vacsorázni, és… megkérte a kezem! – mondta, és odanyújtotta a bal kezét. Egyszerűen szólni sem tudtam, ahogy megláttam a gyűrűt.
Nem volt benne kő, és nem is volt teljesen fehérarany, mint a sógornőmé, mégis szép volt. Egyszerű, de szép. Sima karikagyűrű volt, a széle vörös-, a közepe pedig fehérarany, amibe kis kockák vannak vésve.
Amikor végre megtaláltam a hangom, megszólaltam:
- Ez tökéletes… és gyönyörű! És végülis hogy-hogy megkért? Nem úgy volt, hogy csak diploma után házasodtok össze? – kérdeztem érdeklődően, közben pedig még mindig a gyűrűjét nézegettem.
- De igen, és úgy is lesz! Az, hogy eljegyzett, igazából semmire sem kötelezi… - mondta Szilvi, de hallottam a hangjából, hogy nem fejezte be a mondatot. Felnéztem, és a mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Úgy érzem, itt van még valami, amit… TE JÓ ÉG!!! – kiáltottam fel, ami egy kicsit hangosabbra sikeredett, így a fél étterem felénk nézett. Majd csak hebegtem-hápogtam, természetesen a boldogságtól.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar rájössz! – nevetett Szilvi.
- Ezt komolyan mondod? Azt hiszem, egy ideje már ismerlek… és most tényleg???
- Hát, még semmi nem biztos, ezért nem is mondtam még abszolút senkinek, de úgy néz ki, igen!
- De a suli…
- Hát, egy ideig még be tudok majd járni, és aztán levelezőn diplomázom majd. De még tényleg nem is biztos…
- Mennyire vagy meggyőződve róla?
- Hát, úgy… 80%-ban! – mondta, és nevetett. Gondolom a ledöbbent arcom derítette ilyen hirtelen jókedvre. Hiszen én olyan 40-50 %-ra tippeltem volna, nem 80%-ra!!!
- És hogy vetted észre? Gondolom nem voltál dokinál, ha még nem biztos…
- Hát, sokszor éhes vagyok, és olyan lehetetlen kajákat eszem, hogy másnak inkább elmenne az étvágya tőle. Akkor reggelente hányingerrel ébredek, napközben is van egyszer-egyszer, és hát, szédülni is szoktam. Tipikus jelek!
- Tudom, te biztosan máshogy érzed, és lehet, hülye vagyok, de nem lehet, hogy „csak” influenza?
- Nem, ez már nem lehet az! Már egy hete folyamatosan ez van, és ezen kívül semmi más nem jön ki rajtam! Se láz, se tüsszögés, se semmi… Úgyhogy ezek után, te mire gondolnál? – kérdezte mosolyogva, és belekortyolt a csokijába.
- Te jó isten! El sem hiszem, hogy kisbabát vársz! – mondtam, és felálltam, óvatosan áthajoltam az asztalon – vigyázva, nehogy felborítsam a forró csokijainkat –, majd megöleltem Szilvit. Aztán visszaültem a helyemre, de továbbra is vigyorogtam, mint a vadalma.
- És mi lesz ezután? Úgy érte, mikor lesz az esküvő?
- Hát, igazából… én úgy tervezem, hogy majd csak diploma után, amikor már a kicsi is nagyobb lesz, de ki tudja! Zoli azt mondta, hogy ő már készen áll, és bármikor elvesz, amikor csak akarom. Olyan édes, nem??
- De igen, nagyon! De akkor ezek szerint még ő sem tudja, hogy hamarosan apa lesz?
- Nem, még nem. Úgy gondoltam, hogy elmegyek dokihoz, és amikor már 100%-osan biztos, hogy érkezik a kis jövevény, akkor odaállok elé… Azt tervezem, hogy olyan lesz, mint a filmekben. Meglepem őt egy apró ajándékkal, és benne – vagy rajta, attól függ – lesz egy ultrahangos kép. Mit gondolsz?
- Nagyon jó ötlet! – válaszoltam őszintén.
- De azért lenne itt még valami… - mondta, és mintha egy kis határozatlanságot véltem felfedezni a hangjában.
- Mond csak nyugodtan! – biztattam őt.
- Hát… tudom még korai, de szeretném, ha az egyik koszorúslányom lennél! – mondta, majd egy kis szünetet tartva folytatta: - … és a leendő kisbabánk keresztanyukája is!
- Oh, istenem! Természetesen boldogan!!! De Zoli…
- Ne, ne aggódj! Még korábban beszéltünk babáról, és egyértelműen megegyeztünk, hogy mivel se neki, se nekem nincs testvérünk, te leszek a keresztanyuka, és majd a férjed lesz a keresztapa. Aki remélem Rob lesz… - mondta, az utolsó mondatot már mosolyogva.
- Jaj, hát az még egy kicsit odébb lesz, ha lesz…
- Naaa, ezt úgy mondtad, mintha nem szeretnéd!
- De, hogyne szeretném! Csak… maradjunk annyiban, hogy nekünk még nagyon korai! Ti viszont, már 5, lassan 6 év elteltével pont jól időzítetek!
- Hát, nem sietjük el, az biztos! Mondjuk várhattunk volna még, de… ez van! Én nagyon boldog vagyok! És remélem Zoli is az lesz! – mondta Szilvi.
- Én biztos vagyok benne, hogy az lesz.
Még beszélgettünk a születendő babáról, a neméről, és a lehetséges nevekről, bár nem akartuk nagyon elkapkodni, nehogy túl korán igyunk annak a bizonyos medvének a bőrére.
Aztán Szilvi egy agyafúrt mondattal ismét visszaterelte a szót Robra és rám, és teljesen kifaggatott, hogy milyen az élet úgy, hogy barátom van? Igazából voltak barátaim korábban is, de egyikkel sem volt olyan nagyon komoly a dolog. Hogy is lehetne 16-17 évesen komoly egy gimis kapcsolat?
Időközben olyannyira elszaladt az idő, hogy az ebédidőt már csak a gyomrom korgása jelezte. Valószínű Szilvi is így érzett, mert a következő pillanatban megszólalt:
- Menned kell, vagy ebédelhetünk együtt?
- Igazából abszolút semmi dolgom, úgyhogy rendeljünk. – mondtam, és intettem Eriknek, aki épp felénk sandított, miközben a bal kezére dőlve állt a pultnál, és a másik pincérrel beszélgetett, aki épp háttal állt nekünk. Erik, ahogy intettem neki, mosolyogva bólintott, magához vett két étlapot, és a kezében tartott hófehér szalvétát a karjára terítette, majd odasietett hozzánk.
- Hölgyeim, mit hozhatok? – kérdezte, és odanyújtotta nekünk az étlapokat, majd elővette a noteszét és a tollát. Szilvire néztem.
- Hát, én egy frissen facsart narancslevet kérnék. – mondta, mosolyogva nézve fel Erikre, aki már szorgalmasan írta is fel a kérést. Majd felém fordult, és újra felvillantotta azt az édes mosolyát.
- Én pedig a szokásosat, de most jég nélkül! – mondtam. A szokásos persze a buborékmentes ásványvíz volt citromkarikával és jéggel, de az utóbbit most nem kértem hozzá, a hűvös időre való tekintettel. Erik már ismert annyira, hogy elég volt ezt mondanom neki, és már tudta is, mit kérek. Így gyorsan felírta a kérésemet, és már el is viharzott. Én pedig elmerültem az ételkínálatban, ahogy Szilvi is tette.
Úgy 2 perc hangtalan válogatás, olvasgatás elteltével megkérdeztem Szilvit, ő mit rendel.
- Hát, igazából nekem most egy jó kis lasagne-hoz van kedvem, és valami édes desszerthez. És te mit rendelsz?
- Hát, azt hiszem, én a salátánál maradok. – mondtam, és becsuktam az étlapot.
- De miért Kriszti??? Mostanában nem hogy túl sok salátát eszel, de alapjáraton ritkán is eszel! Ennek nem lesz jó vége!!! Egyáltalán nem vagy dagadt, sőt… még jó húsban levőnek sem mondanálak! Amióta pedig Robbal vagy, folyamatosan fogysz. Nem jó ez így! Lassan már teljesen el fogsz fogyni…
- Egyrészt egyáltalán nem is fogytam… - mondtam, pedig éreztem magamon – és a ruháimon is – az ellenkezőjét! - … másrészt pedig nehogy azt mondd, hogy mindez Rob miatt van, mert nem! Nagyon jól tudod, hogy soha nem voltam tökéletesen megelégedve az alakommal.
- Ez már mánia nálad, te lány! – mondta.
- Persze… könnyű neked, akinek világ életében modell alakja volt. – mondtam tettetett dühvel a hangomban, de aztán elmosolyodtam.
- Igen ám, de nem te leszel az elkövetkezendő 8 hónap nagy részében egy túlméretezett bálna! – mondta, majd mindkettőnkből kitört a nevetés.
Ez elkövetkezendő negyed órában az ebédünkre vártunk, közben pedig tovább beszélgettünk, majd mikor megérkezett az étel, elkezdtünk falatozni. Szilvi végül valóban a lasagne-nál és egy somlói galuskánál maradt, én pedig egy csirkés cézár salátát rendeltem.
Majs fél óra után, ahogy lassan elfogyott minden a tányérjainkról, lassan indulni készültünk.
- Mivel ilyen jó híreket hoztál nekem, ezt meg kell ünnepelni! Én fizetek! – mondtam, és már bólintottam is Eriknek.
- Nem! Én szeretnék fizetni, mert borzasztóan örülök, hogy végre hazajöttél, és hogy végre beszélgettünk. – mondta, de közben odaért hozzánk Erik, és mondtam neki, hogy én kérem a számlát.
- Majd legközelebb te fizetsz! – zártam le egy mosollyal a témát. Szilvi csak sóhajtott egyet. Tudja, hogy makacs vagyok, de ezért is vagyunk ilyen jó barátnők. Hiszen valamilyen szinten ő is az! Így nagyon is jól megérjük egymást!
Mikor Erik megérkezett, a korábbi megbeszélés alapján tehát én fizettem, majd eljöttünk. Szilvit hazavittem, addig is együtt lehettünk még, és beszélgethettünk. Aztán elindultam hazafelé. Gondoltam, hogy mindenképpen találkoznom kellene még ma Angival és Nellivel is, hiszen holnapra úgy terveztem, hogy anyuékhoz megyek. Így amint hazaértem, és leparkoltam a ház előtt, már hívtam is Angit. Negyedik vagy ötödik csengésre vette fel.
- Sziaaaaaa Krisztiiii! – szinte sikított bele a telefonba.
- Szijjja Angi! – viszonoztam a lelkesedését.
- Hogy vagy? Mizujs? Mikor találkozunk?
- Pont ezért hívlak. Mikor tudnánk összefutni?
- Igazából nekem bármikor jó!
- Akár most is?
- Akár most is! Csak adj pár percet, hogy felvegyek valami használható ruhát, mert most éppen egy mackónadrág és egy szakadt, ezer éves póló van rajtam. Hol találkozzunk?
- Elmegyek érted, okés? De hova menjünk?
- Hm… mit szóltál az egyik plázához? Beülhetnénk valahova, vagy sétálgathatnánk…
- Rendben! Akkor úgy 20 perc múlva a házatok előtt vagyok.
- Oksi! Szia!
- Szia…
Letettem a telefont, beejtettem az anyósülésre, és már indítottam is. Ekkor jutott eszemben Teri néni! Most már tényleg szólnom kellene neki, hogy itthon vagyok, mert a végén még szívinfarktust kap, ha nem találja az autót a ház előtt…
Így leállítottam az autót, megfogtam a táskámat, és a telefont, kiszálltam, bezártam, és már száguldottam is felfelé.
Ahogy felértem az ajtaja elé, bekopogtam. Először valószínű nem hallotta – vagy én voltam túl türelmetlen? –, így kopogtam még egyszer. És akkor meghallottam Teri néni csilingelő hangját. „Jövök!”.
Két másodperc múlva kitárta előttem az ajtót, és mikor meglátta, hogy én vagyok, széles mosolyra húzta a száját.
- Kriszti drágám!! Isten hozott újra Magyarországon! – köszöntött még mindig mosolyogva.
- Csókolom Teri néni! Köszönöm! Jó újra itthon! Na de nem akarok feltartani, csak azért jöttem, hogy szóljak, már itthon vagyok, és hogy megköszönjem, hogy tetszett vigyázni az autómra!
- Már múltkor is megmondtam, hogy ez csak természetes kincsem! Örülök, hogy segíthetek! Egyébként tudtam ám, hogy itthon vagy… - mondta, és idős hölgy létére csibészes mosolyra húzódott a szája. Látta rajtam, hogy értetlenül mosolygok rá, így folytatta: - Hát, mióta azzal a helyes színész fiúval jársz, azóta minden újságot megveszek, amiben csak megemlítenek. Tudod, mivel magyar vagy, sokat foglalkoznak veled, illetve veletek a magyar lapok. Így nyomon tudtam követni, mikor hol vagy… De természetesen azért nem hittem el mindent!
- Oh… értem!
- Így szinte te még el sem jöttél a repülőtérről, de én már tudtam, hogy hazajöttél… - mondta, és kuncogott a végén.
- Hát igen, a média! – mondtam mosolyogva. – Teri néni, viszont nekem sajnos most sietnem kell, mert megbeszéltem egyik barátnőmmel egy találkozót, és már így is késésben vagyok. Ne tessék haragudni! De még egyszer nagyon szépen köszönök mindent!
- Nagyon szívesen kincsem! Bármilyen segítségre lenne szükséged, csak szólj bátra! Vigyázz magadra az úton!
- Rendben! Csókolom! – köszöntem, és már szaladtam is le a lépcsőn.
Lent beugrottam a kocsiba, a táskámat az anyósülésre dobtam, és már indítottam is. Angi igazából kb. csak tíz percre lakik tőlem, de azért mondtam a dupláját, mert egyrészt lehet, hogy nagyobb lesz a forgalom, másrészt hagyom őt készülődni… Úgyis tudom, hogy az a pár perc „jó pár perc” lesz! Sághy Angélát ugyanis az utcán soha nem látni kicsit „szakadtabb” ruhában, és smink nélkül. És annak ellenére, hogy én nem adok ennyire az ilyen dolgokra, még nő vagyok, és tisztában vagyok vele, hogy a megfelelő ruha kiválasztása, és ha csak egy alap smink, de annak is a feldobása nem 1-2 percet vesz igénybe.
Így szépen lassan, nyugodtan vezettem a házukig. Ott pedig, szinte végszóra, ahogy leállítottam az autót, megcsörrent a telefonom. Ölembe kaptam a tatyómat, kikotortam belőle a mobilomat, és akkor láttam meg, hogy az Ő neve villog a kijelzőn. Azonnal felvettem:
- Szia Édes!
- Szia szerelmem! Mi újság?
- Hát, pont jókor hívtál. Angival találkozom, és mikor megcsörrent a telefon, pont megálltam a házuk előtt.
- Na, örülök! Látom, kihasználod az otthon töltött napjaidat. Valahogy gondoltam, hogy nem otthon fogsz csücsülni… - mondta mosollyal a hangjában.
- De hogy-hogy hívták… ha jól számolok, nálatok csak… - gyorsan rápillantottam a kocsiban levő órára, ami majdnem fél 2-t mutatott - … fél 5 van. Nem aludnod kellene még???
- Egész éjjel nem aludtam, úgyhogy azt gondoltam, most már felesleges!
- Mert? Mit csináltatok?
- David szervezett egy úgynevezett munkavacsorát, ahova eljöttek a Summit igazgatói is. Közölték, hogy októberben az új film, vagyis a New Moon reklámozásának érdekében promó-útra kell mennünk…
- Oh, értem! És merre mentek? Ide is jöttök Magyarországra?
- Sajnos nem! De megyünk például Spanyolországba, Németországba, Franciaországba… vagyis ez ilyen európai körút lesz.
- Miért is gondoltam, hogy Magyarország benne lenne a felsorolásban… - mondtam mosolyogva, majd folytattam: - És Anglia?
- Nem, úgy néz ki, oda sem megyünk…
- Na ne! A szülőhazád, és nem jöttök oda????!!!! – kérdeztem dühösen, de mégis inkább elkeseredett és szomorú voltam. Akár csak 1 napra is, de legalább találkozhatnék Vele.
- Hát, sajnos úgy néz ki, nem! Ráadásul a Londoni premier is le lett fújva... Fogalmam nincs, hogy miért!
- Borzasztó ez a Summit! Egy pénzhajhász, számító munkatábor, ahol ti vagytok a „rabszolgák”!
- Szívem, ez azért egy kicsit erős! – mondta, de közben hallottam, hogy mosolyog.
- Nem, ez még pont, hogy enyhe kifejezés volt. Na de nem húzom fel magam! És egyébként kikkel mész promózni?
- Hát… Chris-szel, tudod, a 2. film rendezőjével, Tay-jal, és… Kristennel! – félve monda ki az utolsó nevet.
Mikor meghallottam Kristen nevét, elég érdekes dolgot éreztem. Olyan volt, mintha egyszerre szaladt volna végig bennem a meleg és a hideg. De mivel Robban megbízom, csak vettem egy mély levegőt – közben kicsit eltartottam a számtól és az orromtól a telefont, hogy Rob ne vegye észre, vagy hallja meg –, és végre megszólaltam:
- Rendben! – akármennyire is próbáltam leplezni a féltékenységemet, egyszerűen nem tudtam. Ahogy kimondtam ezt az egy, rövidke kis szót, úgy éreztem, mintha minden egyes betűje a féltékenységtől izzana. És sajnos ezt nem csak én vettem észre!
- Édesem, ne aggódj! Nem fog történni köztünk semmi! Viszont ha nem lennétek mindketten olya makacsok, akkor talán még jó barátnők is lehetnétek!
- Pff… - jött a válaszom.
- Na jó, a barátnő talán kicsit erős, de mindenképpen jóba lehetnétek egymással. Hidd el, ő nem olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát!
- Biztosan így van, hiszen régebb óta ismered! Csak tudod… utálom, ha valaki olyan srác után lohol, akinek már van barátnője!
- Tudod, hogy neki is volt barátja… A másik pedig az, hogy biztosan nem miatta csinálja ezt! Vagy ha miattam is, nem azért, mert belém esett, vagy ilyesmi!
- Rob, látszik, hogy férfi vagy! Ti nem veszitek észre az ilyet! Sőt, semmit sem vesztek észre!
- Édesem, még jó, hogy férfi vagyok, különben most nem lennél a barátnőm! És igenis észreveszek dolgokat! Most is látom, illetve hallom a hangodban, hogy féltékeny vagy! Csak azt nem értem, miért…
- Mert én már csak ilyen vagyok… - mondtam mosolyogva, majd hozzátettem: - … és mert ismerem az ilyen számító nőket, mint Kristen! Addig-addig sündörög körülötted, amíg be nem adod neki a derekad!
- Nyomatékosan kijelentem szívem, itt és most, hogy nem… fogok… lefeküdni… Kristennel… akármit… csinál… is!!!! – mondta, minden egyes szót kiemelve. – Én csak veled akarok lefeküdni, és csak téged szeretlek! Hidd már el nekem Kriszti!
- Azt hiszem, ez inkább hagyjuk!
- Igazad van, majd személyesen megbeszéljük! Nekem most amúgy is készülődnöm kell, lassan indulok forgatni. További szép napot szívem! Nagyon szeretlek! – mondta, a végét már jól beváltan – és egyre szebb kiejtéssel – magyarul.
- Neked pedig jó forgatást! És én is nagyon szeretlek! – válaszoltam, a végét szintén magyarul mondva. Majd letettük a telefont.
Úgy látszik, ma minden nagyon jól klappol, mert ismét, ahogy letettem a telefont, Angi lépett ki a lépcsőház kapuján. Odaszaladt hozzám, és egy gyors mozdulattal már be is pattant a kocsiba. Nem csalódtam… tökéletes ruha, tökéletes smink. Szinte vigyorogva ölelt meg.
- Végre itt vagy! Már nagyon hiányoztál! Annyi mesélnivalóm van, hogy csak na… És persze neked is el kell mondanod mindent!
- Én is örülök, hogy végre látlak! Te is hiányoztál! De előbb azt mondd meg, hova menjünk?
- Aréna Pláza?
- Nekem okés! – és már indítottam is.
Angiéktól úgy 35 percre volt az Aréna, így az odafele utat is végig beszélgettük. Hol rólam, és az amerikai utamról, hol pedig róla, és az itthon történtekről.
Mikor odaértünk a plázába, beálltunk a garázsba, és felsétáltunk az épületbe. Nem voltunk éhesek, mégis beültünk az étterem-részre egy asztalhoz, és beszélgettünk. Folytattuk a kocsiban elkezdett témákat.
Angi elmesélte, hogy van egy új „hódolója”, és ma este randiznak, így sajnos nem tud sokáig maradni. Aztán kértem, hogy meséljen el mindent arról a titokzatos fickóról, belőle pedig megindult a szóáradat, mint mindig! Elmesélte, hol, mikor és hogyan találkoztak…
Csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk. Akkor döbbentem rá, hogy már ideje lenne hazaindulni, amikor valakinek a közelünkben megcsörrent a telefonja, és az a zene volt beállítva csengőhangnak, ami nekem. Így akarva-akaratlanul rápillantottam a telefonomra, és akkor vettem észre, hogy már fél 6 van!
Angi is észrevette, hogy mit nézek, és mikor megpillantotta a saját telefonján a pillanatnyi időt, ő is felszisszent. Így nem maradt más hátra, mint hogy hazainduljunk.
Lesétáltunk a mélygarázsba, bepattantunk a kocsiba, és fél óra múlva már két puszival búcsúztunk egymástól Angival a házuk előtt. Jó utat kívánt és megesketetett, hogy vigyázok magamra, majd kiszállt, és integetett, ahogy elhajtottam.
Közben felhívtam Nellit telefonon. Először nem vette fel. Már éppen tettem le a telefont, amikor észrevettem, hogy az út széléről, sárga mellényben kisétál egy rendőr, és int, hogy álljak félre. Megdobbant a szívem! Ajjajj…
Ahogy megálltam, és leengedtem az ablakot, egy nálam pár évvel idősebb férfivel találtam szembe magam.
- Jó napot hölgyem! Tudja, miért állítottam meg?
- Azt hiszem, sejtem. – válaszoltam. Teljesen felesleges lett volna letagadni, hiszen fényes nappal van, tuti látta, hogy telefonáltam.
- Vezetés közben mobiltelefont használt! – világosított fel a rendőr arról, amit már úgy is tudtam. Ekkor a férfi mellé lépett egy körülbelül vele egy idős fiatal nő is, aki ahogy rám nézett, elkerekedett a szeme. De a férfi ezt nem látta, így folytatta: - Így sajnos fel kell jelentenünk Önt. Kaphatnék egy jogosítványt és egy forgalmi engedélyt?
- Persze… - mondtam lemondóan, és elvettem a táskám az anyósülésről. Elkezdtem kotorászni benne, és akkor a szemem sarkából láttam, hogy a nő odahúzza magához a férit, és valamit a fülébe súg. A nő csak mondta, mondta, mondta a mondanivalóját, a férfi pedig csak hallgatta. Én pedig megtaláltam a papírjaimat.
Épp oda akartam adni, amikor mindketten felém fordultak. A férfire néztem, hiszen ő beszélt hozzám eddig is, de most hirtelen meglepetés ért, amikor a nő szólalt meg:
- Ön nem Robert Pattinson barátnője? – kérdezte elképedve. Én pedig már tudtam, hogy innentől kezdve nyert ügyem van! De azért tettem a hülyét…
- De igen, én vagyok.
- Oh, Istenem! Valóban? Lehetne egy kérésem?
- Öhm, persze!
- El tudná intézni nekem, hogy kapjak egy autogramot Rob-tól. A húgom és én is rajongunk érte. És így hálaképpen természetesen elfelejtjük a feljelentést is!
- Rendben! De akkor kérnék egy telefonszámot, e-mail címet vagy bármit, mert Rob és én most nem találkozunk egy darabig. De amikor találkozunk, nem fogom elfelejteni, hogy kérjek autogramot, és akkor szólok Önnek. Jó lesz így?
- Természetesen! Nagyon szépen köszönöm előre is! - válaszolta a rendőrnő, és rögtön elő is vett egy papírt, és felírta a telefonszámát.
Aztán elköszöntünk, és mentem tovább. Nelli azonban még mindig nem hívott vissza, így arra jutottam, hogy hazamegyek.
Mikor hazaértem, úgy voltam vele, hogy elmegyek lezuhanyozni, aztán pedig elkezdek összecsomagolni.
Így is tettem! Elmentem lezuhanyozni, megfésülködtem, fogat mostam, és mikor végeztem elővettem a poggyászaimat, és a táskámat. Majd elkezdtem belehajtogatni a ruháimat.
Észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő. Mikor megcsörrent a telefonom, akkor néztem az órára. Negyed 8 múlt pár perccel.
A telefonom kijelzőjén pedig Nelli neve villogott. Felvettem:
- Szia Nelli!
- Szia Kriszti! Láttam kétszer kerestél! Ne haragudj, hogy nem vettem fel, csak vonaton ültem, és nem hallottam, hogy csörög a telefonom…
- Semmi baj! Tudtam, úgy majd úgyis visszahívsz! Egyébként azért kerestelek, mert találkoznunk kéne! Hétfőn hajnalban utazom Angliába, tudod… Előtte viszont mindenképpen szeretnék beszélni veled!
- Ohjaj, nagyon titokzatos vagy ám! – jegyezte meg mosolyogva.
- Áh, semmi komoly, csak hiányzol, és mielőtt elmegyek, mindképpen beszélni szeretnék veled!
- Rendben! Holnap ráérsz? Olyan 8 körül?
- Okés, a 8 óra rendben van. Idejössz hozzám, vagy menjünk el valahova?
- Szerintem hozzád megyek, és maximum elmegyünk valamerre, ha úgy van…
- Rendben! Akkor holnap! Puszi!
- Puszi! – mondta, és letettük.
Tovább pakolásztam. De amikor már fél 10 volt, és a cuccaim több mint felét bepakoltam, úgy voltam vele, hogy mára elég lesz.
Így bedőltem az ágyba, és tv nézés, álmodozás, gondolkodás, és minden egyéb nélkül egyszerűen csak elaludtam.

***
Trattoria:
1. kívül
2.-3. belül

Szilvi gyűrűje:

És csak hogy megjöjjön az étvágyatok! Bon appetit! :)
1. Forró csoki
2. Kriszti csirkés cézár salátája
3. Szilvi lasagne-ja
4. Szilvi somlóija