28. fejezet - Találkozó ajándékba

Kedves olvasóim!

Lassacskán az év a vége felé közeleg! Van, aki örül neki, van, aki nem! :) És ha már az év végéről van szó, akkor magától értetődik, hogy eljön a Karácsony is! Nos... és mivel ez egy olyan ünnep, amin általában megajándékozzák egymást az emberek, én is készültem nektek egy aprósággal. Méghozzá egy új résszel! Eredetileg valami karácsonyi különkiadással készültem volna nektek, de semmi eredeti ötlet nem jutott eszembe, így maradt az új rész (én majd tavasszal csempészek egy kis karácsonyt az életetekbe :P)! Remélem azért ezzel is örömet tudtam szerezni nektek! :)

De mivel a Karácsony alapjában véve nem az ajándékokról, hanem a szeretetről szól, ezért meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Nektek, amiért olvassátok a történetemet! Nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi összes kommentet, kritikát, ötletet, és mindent, amit kaptam! Illetve azoknak is köszönöm a rendszeres olvasást, és bloglátogatást, akik nem írtak hozzászólást!
Nem is tudok mást írni, mint hogy: Nagyon Szeretlek Titeket!!! :)

Sok puszi & Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
Sabyna

***

Mikor kigurultam a parkolóból, akkor jutott eszembe, hogy még azt sem gondoltam végig, hogy mégis hova mennék vásárolni. Valami olyasmi bolt kell, ami lehetőleg nagy, és a szó legszorosabb értelmében mindenféle könyv megtalálható benne. Mondjuk igazából egy pillanat erejéig az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy inkább egy könyvtárba kellene beiratkoznom. De aztán úgy voltam vele, hogy mégis sokkal jobb, ha megvannak a könyveim, mert akkor, ha bármilyen későbbi vizsgánál előjön egy korábbi téma, nem kell ide-oda rohangálnom az adott könyvért, hanem csak egyszerűen leemelem a polcról.
Mondjuk annyira sok választásom nincs a könyvesboltok terén, hiszen annyira nem vagyok még ismerős Londonban… Miért nem kérdeztem meg Lisa-t? Én hülye! Na mindegy, marad az Oxford Street, ott általában mindent megtalál az ember, amit csak akar.
Így odaautókáztam. Úgy nagyjából negyed óra hosszát vezethettem, mire végre odaértem az Oxford Street melletti kis utcába, ahol még a londoni kiruccanásunk alkalmával leparkoltam.
Kiszálltam, bezártam az autót, felvettem a napszemüvegem, és egy nagy sóhajjal – mivel láttam magam előtt a rengeteg gyaloglást – elindultam, hogy nyakamba vegyem a várost, vagyis inkább ezt a hosszú, tömött utcát.
Nézegettem a kirakatokat, és mindent láttam, csak éppen könyvesboltot nem. Pech… Ráadásul nem volt elég, hogy egyre idegesebb voltam amiatt, hogy nem találok egy árva könyvekkel foglalkozó szaküzletet sem, erre rátett még egy-két lapáttal az is, hogy a szembe jövő emberek minimum fele folyamatosan méregetett, és összesúgtak mögöttem. Már éppen ott tartottam, hogy szétdurranok, és valamelyik éppen engem néző embernek beszólok, amikor megláttam egy hatalmas, üveges bevásárlóközpont-féleséget: Borders Books Music & Cafe.
Akaratlanul is kiült az arcomra az a mérhetetlen nagy elégedettség, elmosolyogtam magam, és – ugyan csúnya dolog, de – tojtam azokra az emberekre, akik valószínűleg felismerték bennem azt a Krisztit, aki éppen a kedvencük, és egyben büszkeségük barátnője.
Előkotortam a táskámból egy hajgumit, laza copfba fogtam vele a hajam, majd átmentem az utca túloldalára, és beléptem a hatalmas üvegajtón. Megmondom őszintén arra számítottam, hogy feljebb kell majd mennem egy, vagy két emeletet, de óriási meglepetés volt számomra, mikor azonnal a könyvesbolttal szembe találtam magam. Bár, nehezen nevezhető „boltnak”, hiszen annyi könyv volt itt, mint egy közepes méretű könyvtárban. Itt biztosan megtalálom a számomra szükséges szakkönyveket! – gondoltam magamban.
Még mielőtt tovább mentem volna, levettem a napszemüvegem, elvettem egy kosarat, majd kibányásztam azt a papírt a táskámból, amin a kötelező, illetve ajánlott könyvek voltak. Aztán belevetettem magam a sűrűjébe.
Végigmentem a soron, és nézelődtem, hogy hol van kiírva a bűvös „Jog” szó. De sehol sem láttam… Kicsit elszontyolodtam, de azért nem adtam fel. Úgy 5 perce sétálhattam, amikor odalépett hozzám egy, a hangjából ítélve, középkorú hölgy.
- Üdvözlöm! Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen. Megfordultam, és ránéztem. Ekkor az arcára fagyott a mosoly. Mintha nem is tudom kivel találta volna szembe magát… Ezt nem hiszem el! – mondtam magamban. Az arcomon viszont nem mutattam ki semmit, legalábbis megpróbáltam azt tenni! Úgy érzem, lassan én is beletanulok a színészkedésbe… Veszek pár leckét Robtól, és már profi is leszek! – mondtam, és magamban elnevettem magam. Ennek hatására rámosolyogtam a még mindig elkerekedett szemekkel néző hölgyre.
- Igen! A joggal foglalkozó szekciót keresem, de sehol sem találom. Szükségem lenne jó pár szakkönyvre… - válaszoltam a kérdésére. Ő pedig még mindig leragadva nézett rám. Aztán mintha hirtelen felébredt volna, vagy nem is tudom, ránézett a kezemben levő papírra, majd újból rám emelte a tekintetét.
- A könyvcímek azon a papíron vannak? Ha igen, akkor elkérhetném? Megnézzük a gépben, hogy vannak-e ilyen könyvek, és ha vannak, akkor pillanatok alatt össze is szedjük őket Önnek! – mondta ismét mosolyogva, és felém nyújtotta a kezét. Én pedig készségesen átadtam neki a papírt.
- Jöjjön velem! – mondta, miután beleolvasott a könyvek listájába, majd elindult. Én pedig követtem.
Odament az egyik üres számítógéphez a pult mögött, és elkezdett pötyögni a klaviatúrán, valamint kattintgatni az egérrel. Én megálltam vele szemben, a pult másik oldalán. Aztán hirtelen felkapott egy tollat és egy papírt, majd irkálni kezdett. Pár perc múlva pedig felvette mindkét lapot, egy tollat, és rám nézett.
- Minden könyvből van legalább egy példányunk! Jöjjön velem! Pár pillanat, és meglesz mind. – mondta mosolyogva, és elindult az ellenkező irányba, mint ahol én kezdtem a keresést.
Ahogy haladtunk, már messziről észrevettem a hatalmas betűket a széles könyvespolc fölött. Mikor odaértünk, a hölgy rögtön elkezdte keresgélni a papíron szereplő könyveket. Én pedig csak ott álltam, és néztem, ahogy ide-oda rohangál, és nézegeti a címeket.
- Hagy segítsek! – mondtam, és odaléptem hozzá. Soha nem bírtam, ha tétlenkedem. Segíteni akartam! – Így legalább gyorsabban végzünk! – mondtam, hogy még nagyobb nyomatékot adjak a kérésemnek.
A hölgy rám nézett, én pedig rámosolyogtam. Így odalépett hozzám, és mutatta a jegyzéket. Az első három – a 20-ból – már ki volt húzva, az általa írt papíron. Az enyémet gondolom nem akarta összefirkálni… Így elolvastam az ötödiket, mondtam neki, hogy én azt fogom keresni, és odaléptem a megfelelő kezdőbetűvel jelzett polchoz. Pár másodperc múlva már a kezemben is volt az eddigi legvaskosabb – ránézésre úgy 6-700 oldalas – könyv. Rátettem az eddig megtaláltakra, és újra odamentem a hölgyhöz, hogy megnézzem a soron következő írójának nevét, és a könyv címét.
Ez így ment úgy további 10 percek keresztül, mire végül az utolsó könyv is a többire került. Ekkor vettem csak észre, hogy 2 oszlopban állnak a könyvek. Hirtelen meg is ijedtem! Hiszen ez rengeteg! És mindez még csak az első szemeszter tananyaga…
Minden esetre odaléptem az oszlopokhoz, és az egyiket a hölgy, a másikat pedig én vettem a kezembe. Majd odasétáltunk ahhoz a pulthoz, ahol úgy negyed órával ezelőtt megnézte a számítógépben a címeket.
Letettük a kupacokat, és elkezdte lecsipogtatni mindet. Miután végzett, még pötyögött valamit a gépbe, majd mondta a végösszeget. Én pedig odaadtam a bankkártyámat. Megtörtént a tranzakció, aláírtam a bizonylatot, visszaadta a kártyámat, majd a blokkal együtt a könyvek két kupacát két hatalmas zacskóba tette. Eltettem a kártyám, elővettem a napszemüvegem, feltettem a fejemre – bunkóságnak éreztem, hogy még most felvegyem –, és elköszönés után megfogva a két nagy zacskót épp el akartam indulni, amikor megszólított.
- Elnézést! – szólt az eladó, kicsit félénkebben. Visszafordultam.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva, bár már sejtettem, miért szólt utánam. A sejtésem beigazolódni látszott azzal, hogy még mindig a kezében tartotta az aláírt bizonylatot. Visszaléptem a pulthoz, mert nem szerettem volna, ha a következő beszélgetésünknek más is fültanúja lenne, majd letettem a szatyrokat magam mellé.
- Ön… Ön nem…? – kezdett bene a kérdésébe, de az első két szónál tovább nem jutott. Láttam rajta, hogy eléggé zavarban van, így mosolyogva válaszoltam a fel nem tett kérdésére.
- De igen. Én vagyok Rob Pattinson barátnője! – a hölgy viszont még mindig ledermedve állt velem szemben. Aztán valami által ismét összeszedte magát, és megszólalt.
- Julie Smith vagyok, és a lányom, Carrie teljesen oda van a barátjáért. Igazság szerint én is rajongok érte, hiszen fantasztikus színész. De persze csak épeszű határokon belül! Viszont nincs olyan nap szinte, hogy Carrie ne nézné meg Rob egyik filmjét. A kedvence természetesen a Twilight, de amit még nagyon imád, az a Little Ashes. Mondjuk, az nekem annyira nem tetszik, mármint maga a sztori nem, Robert viszont ott is tökéletesen alakítja Dalít. De nem csak emiatt állítottam meg Önt. Carrie ugyanis nem csak Robot, hanem… Önt is szereti! – mondta, és lenézett a bizonylatra, amit időközben már letett a pultra maga elé. Mintha kicsit zavarba jött volna megint.
- Öhm… értem! Egyébként szólítson csak Krisztinek! Tegezzen nyugodtan! Igazából viszont… az a helyzet, hogy… nem nagyon tudom, hogy ilyenkor mit kellene mondanom! Természetesen köszönöm, és megtisztelő, hogy a lánya szeret engem, de… én csak Rob barátnője vagyok! – mondtam, és én is zavarba jöttem a hallottaktól.
- Igen, és Carrie ennek nagyon-nagyon örül! Mindemellett pedig nagyon szereti, ahogy öltözködik… vagyis ahogy öltözködsz, viselkedsz, egyszóval mindent, ami te vagy! Olyasmi lettél neki, mint egy ideál, egy példakép! Ráadásul elhatározta, hogy ő is jogot fog tanulni!
- Hány éves a lánya, ha megkérdezhetem?
- 18. Még egy éve van az érettségiig, viszont fogalma nincs, mit kezdjen a jövőjével. Pontosabban nem volt, eddig a percig. Persze nem azt mondom, hogy most akkor feltétlenül ügyvédnek kell lennie, de annak örülök, hogy legalább határozott valamiben! És ennek te vagy az oka! Vagyis köszönöm! – mondta, és a hangjából szinte csak úgy áradt a hála.
- Jaj, hát… szívesen! De ezt azért még nagyon át kellene gondolnia Carrie-nek, hiszen ez egy életre szóló döntés! Ne azért legyen ügyvéd, vagy tanuljon jogot, mert én ezt teszem! Nekem ez már egy nagyon régi elhatározás volt, amit persze az újságok nem tudnak! Persze ezzel nem lebeszélni akarom a lányát erről a pályáról, hanem csupán csak annyit kérek, hogy gondolja át…
- Igen… ezt mondd neki! Nagyon magabiztosnak tűnik! Mióta megtudta, hogy ügyvédnek tanulsz, azóta folyamatosan, és céltudatosan erre a pályára készül! – mondta, szerintem végig sem gondolva az első mondatát. Én viszont nagyon is végiggondoltam!
- Jó, rendben! Találkozom vele… ez lehetne neki egyfajta meglepetés is! Mit gondol? – kérdeztem komolyan. A nőnek pedig elkerekedett a szeme, és úgy nézett rám, mintha éppen most vallottam volna be, hogy földönkívüli vagyok.
- Te… tényleg találkoznál a lányommal?
- Hát persze! Nagyon szívesen! Rob rengeteg rajongójával találkoztam már, mondjuk nem tudatosan, hanem odajöttek hozzám az utcán, az étteremben, a hotelben. Olyasvalakivel viszont, akinek én is a „kedvence” vagyok, nem csak a párom, még nem! És be kell, hogy valljam, nagyon izgalmasan hangzik! Mit szólna ahhoz, ha megadná nekem a lánya számát, és felhívnám? Vagy az úgy nagyon bizarr lenne?
- Hát, valószínű nem hinné el, hogy te vagy az! Viszont mi lenne, ha az én számomat adnám meg, és mikor neked jó, felhívnál, a lányomat pedig valamilyen ürüggyel odaküldeném? Mit gondolsz?
- Tökéletes! – válaszoltam. Erre azonnal előkapott egy papírt, és felírta rá a nevét, a számát, majd pedig odanyújtotta nekem. – Köszönöm! Akkor minél előbb jelentkezem! – mondtam, miután átvettem a papírt.
- Én köszönöm! – mondta. A válaszom erre csak egy mosoly, és egy apró bólintás volt. Majd elköszöntem Julie-tól, és ismét kezembe véve a szatyrokat, kisétáltam az üzletből. Ahogy kiléptem, a szememre toltam a napszemüvegemet, és elindultam vissza a kocsim felé. Míg sétáltam, nem nagyon foglalkoztam a külvilággal, inkább az imént történteken kattogott az agyam egyfolytában. Legelőször az jutott eszembe, hogy talán ideje lenne megnézni Rob összes eddigi filmjét, hiszen a közeljövőben még kellemetlenségek érhetnek emiatt. A második dolog pedig, ami eszembe jutott, az volt, hogy vajon jól döntöttem-e a találkozóval kapcsolatban? Ez így vajon nem fogja rontani a Rob iránti eddig is hatalmas, és őrült érdeklődést? Nem csak annyit fogok elérni ezzel, hogy a rajongóiban felkeltem a reményt, hogy talán ők is találkozhatnak majd Robbal? Azt hiszem, erről jobb, ha Robot is megkérdezem! Amint hazaérek, első dolgom lesz felhívni őt! – döntöttem el magamban.
Már majdnem elértem azt a kis bekötőutcát, ahol leparkoltam, amikor egy étterem mellett haladtam el. A belőle áradó csodálatos illattól megkordult a gyomrom. Csak ekkor vettem észre, hogy milyen éhes vagyok. Viszont úgy voltam vele, hogy úgyis nemsokára otthon vagyok, maximum egy óra hossza az út, így majd Stevenage-ben bemegyek a boltba, vagy valahova, ahol lehet kapni valami ehetőt. Ekkor azonban valaki utánam szólt!
- Elnézést hölgyem! – kiáltotta a férfihang. Először azt hittem, hogy egy újabb rajongó, vagy még rosszabb… egy férfi, akinek esetleg bejövök, és fel akar szedni. Így nem is fordultam meg, hanem elindultam tovább. – Hölgyem! – mondta újra a hang – ami valami miatt ismerősnek tűnt, de mégsem tudtam hová tenni –, most már közelebbről. Megfordultam.
- Igen?! – kérdeztem kicsit ingerültebben, és amint megláttam az ismerős arcot, teljesen lemerevedtem. Na, ez volt az, amire aztán végképp nem számítottam! Ugyanis a leendő főnököm közeledett felém elég emberes tempóban. Vagyis itt volt – illetve van – az a bizonyos üzleti ebéd! – mondtam magamban. Először gondoltam, előveszem a mosolygósabbik énemet, de aztán eszembe jutott, hogy ő elméletileg még azt sem tudja, hogy az asszisztense leszek. Vagyis most már vagyok, csak még nem hivatalosan. Így ez a gondolat gyorsan elszállt, de helyette rögtön elöntötte az agyamat a mérhetetlen elégedettség és izgalom: miért is ne? – tettem fel magamban a kérdést. Eljátszhatom én is, hogy semmiről semmit nem tudok!
- Ne haragudjon, hogy csak így leszólítom, nem szokásom! De… pár perccel ezelőtt találkoztunk a Dunstan & Dunlevy Ügyvédi Irodában. Ön éppen Lisa Kinsley kisasszonynál volt. Emlékszik? – kérdezte. „…nem szokásom.”, ez valahonnan olyan ismerős…
- Ja igen, persze! Üdvözlöm! – tettem az ártatlant, még mindig teljesen komoly arccal, a gyomrom viszont már fel-le ugrált az elfojtott röhögéstől. Szemét dolog, de úgy élvezem! Közben megigazgattam a zacskók füleit a kezemben.
- Oh, hagy segítsek! – mondta, és mielőtt még bármit is szólhattam volna, kikapta a kezemből a szatyrokat. – Meghívhatom valamire? Egy üdítő, egy kávé, esetleg egy ebéd? – kérdezte.
- Hát… ha jól emlékszem, Önnek most üzleti ebédje van! – emlékeztettem, és odapillantottam az étterem előtt lévő egyik asztalhoz, ahol egy kosztümös nő ült egyedül, és éppen minket figyelt. - Azt hiszem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, az üzlettársa már várja! – folytattam, és diszkréten az asztal felé biccentettem. Ő odanézett, majd visszafordult hozzám, és tovább folytatta.
- Nem lényeges, már amúgy is végeztünk. Így legalább a jogi problémájával kapcsolatban is tudnék tanácsot adni. Ugyanis ügyvéd vagyok…
- Miből gondolja, hogy jogi problémám van? – kérdeztem vissza.
- Hát… valószínű nem lett volna egy ügyvédi irodában, ha nem valamilyen tanácsra lenne szüksége! – válaszolta mosolyogva. Mintha más oka nem is lehetne, hogy bemenjek… Például, hogy én leszek az új jobb keze! Ez sértő!
- Köszönöm szépen, de tökéletesen meg vagyok elégedve a jogi tanácsadómmal, Miss Kinsley-vel! Most viszont ha nem bánja, szeretnék indulni. Visszaadná a szatyrokat? – kérdeztem határozottan, és már nyúltam is értük.
- Oh, hát persze. De kérem, ígérje meg, hogy egyszer velem vacsorázik! – kérdezte szinte nyájasan, mikor a kezembe adta a szatyrokat.
- Sajnálom, de nagyon elfoglalt vagyok. Illetve valószínű, hogy a párom sem díjazná túlzottan a meghívását! – mondtam.
- Értem! Tehát foglalt… De ha egyik este velem vacsorázik, az nem jelent semmit. Biztosan a párja is megértené…
- Mint mondtam, nagyon elfoglalt vagyok, tehát sajnálom, de nem! Viszont látásra! – mondtam, és ezzel elindultam.
- Egyébként Josh Graham vagyok. Ha mégis meggondolná magát a vacsorával kapcsolatban, az irodában megtalál! – mondta, ahogy utánam lépett.
- Rendben! Viszlát!
- Viszlát! – köszönt el végre ő is. Viszont a tekintetét még mindig éreztem magamon. Így gyorsítottam a lépteimen, hogy minél előbb el tudjak tűnni a látóteréből.
Ahogy befordultam a kisutcába, már nem bírtam tovább, és elnevettem magam. A körülöttem levők teljesen idiótának néztek, hogy magamba nevetek, de nem érdekelt. Ezek után már csak arra leszek kíváncsi, hogy mit fog szólni holnap az irodában…
Amíg odaértem a kocsihoz, sőt… az egész Stevenage-be vezető úton azon járt az agyam, hogy vajon milyen képet fog vágni, ha holnap meglát… Mosolyogtam és nevetgéltem magamnak végig, amíg el nem értem a ’Stevenage’ feliratú városkát jelző táblát. Ekkor azonban lelassítottam – a kelleténél jobban is –, és nézegettem az utcák neveit. Azt tudtam, hogy az első körforgalmon túl kell mennem, aztán jobbra az első utcán be kell mennem, aminek a neve Cuttys Lane. Majd ott is az első utca jobbra, és akkor már csak egyenesen…
Követtem is ezt az útirányt, és hatalmas meglepetésemre ott találtam magam a Penn Road-on. Már csak a 73 számot kell megtalálnom. Ezzel azonban nem voltam túl szerencsés, mert az utca másik végében voltam, vagyis a 12-t láttam meg először. Azt viszont észrevettem, hogy itt is úgy van a számozás, mint nálunk Magyarországon, mert az egyik oldal a páros, a másik pedig a páratlan számú házak sora. Így nekem a jobb oldalt kell figyelnem, és mennem felfelé.
Nem telt bele sok időbe, én odaértem a ház, vagyis most már a házam elé. Leparkoltam a járda mellé, és kiszálltam. Alig akartam elhinni, hogy tényleg itt vagyok, és ez tényleg az én házam lett. De aztán muszáj volt rádöbbennem, mert csak nem állhatok az utcán egész nap azon morfondírozva, hogy mikor csíp meg valaki, és jövök rá, hogy Rob, és a vele kapcsolatos dolgok, a Cambridge-i tanulmányaim, a munkám, a kocsim, valamint a házam csak egy egyszerű álom volt!
Így kiszedtem az anyósülésről a könyveket, majd a csomagtartóból a poggyászomat, és miután bezártam a kocsit, málhás szamárként elindultam a ház felé.
Egyébként maga az épület tipikus angol stílusú. Vörös téglákból épült, csúcsos teteje és fehér ajtaja, valamint ablakai vannak. Illetve nem különálló épület, hanem egy ikerház egyik része. A bejárati ajtó két oldalán egy-egy sor zöld bokor van ültetve, és házból egyenesen az előtte levő járdára lép ki az ember. Nagyon otthonos, családias kinézete van. Na de itt az ideje, hogy belépjünk! – mondtam magamban. Vettem egy mély levegőt, és a Lisa-tól kapott kulccsal kinyitottam az ajtót.
Rögtön a tágasnak látszó apró, de annál inkább hangulatos ebédlő fogadott. Egy fekete asztal négy székkel, fekete-fehér futószőnyeg, halványsárga falak, okkersárga sötétítők az ablakokon, amik jelen pillanatban csak úgy árasztották a fényt keresztül magukon, be a lakásba. Még csak ezt az egy helységet láttam a házban, mégis már most tudtam, hogy imádni fogom!
Belöktem az ajtót – vigyázva rá, nehogy becsapódjon –, és letettem a cuccaimat a sarokba. A lakás-, és kocsi kulcsot, valamint a kistáskámat az asztalra pakoltam, és elindultam, hogy megkukkantsam a lakás még fel nem fedezett zugait.
A következő része a háznak, amivel szembe találtam magam, a még az ebédlőnél is gyönyörűbb konyha volt. Igaz, hogy ez sem volt valami tágas, de nekem egyedül tökéletesen megfelel. A konyhaszekrények mind fából vannak, a konyhapult fekete márvány, a hűtő pedig ezüstszínű. Odamentem a konyhaszekrényekhez, és egyesével kinyitogattam mindet. Szépen be voltak rendezve, poharakkal, tálakkal, tányérokkal, meg mindennel, ami egy konyhába elengedhetetlenül szükséges.
Ahogy kigyönyörködtem magam a konyhában, tovább haladtam, fel a lépcsőn, egyenesen a hálószobába. Teljesen ledöbbentem… nem volt telepakolva mindenféle dologgal, teljesen egyszerűen volt berendezve, mégis magával ragadó volt. Ugyanazok a világossárga falak, mint az ebédlőben és a konyhában voltak. Egy hatalmas ágy, a két oldalán egy-egy éjjeliszekrény, rajta éjjeli lámpákkal, valamint az egyik kis szekrény mellett egy szék, a másik oldalon pedig, az ablakkal szemben egy íróasztal állt. A falakon képek lógtak, az ággyal szemben pedig egy, az egész falat beterítő szekrénysor, rajta tv-vel, virággal, meg mindennel, ami kell. Van rajta egy csomó üres polc is, ahol majd a tankönyveim elférnek…
Végül, miután kicsodálkoztam magam a hálóban, elindultam, hogy megnézzem a ház egyetlen, még fel nem fedezett részét. A fürdőszobát. Sokat nem kellett keresgélnem, mert közvetlenül a hálószobából nyílt az ajtó.
Ahogy beléptem, itt is ledöbbentem. Bézs-fehér kocka járólapok és csempék, képek a falakon, fa fürdőszobaszekrény, illetve egy színes függöny a fürdőkádnál, hogyha valaki mégis zuhanyozni szeretne, vagy csak alapból szégyenlős, ezt behúzhatja.
Tökéletes! – mondtam magamban, ahogy baktattam lefelé a lépcsőn, hogy „birtokba vegyem” a házat. Lisa hihetetlenül jól választott! El sem hiszem, hogy ez már az enyém, és egy fillért – pontosabban pennyt – sem kell érte fizetnem.
Ahogy leértem, megfogtam a 2 nagy szatyor könyvet, és felcipeltem az emeletre. Aztán visszamentem a hatalmas bőröndömért, hogy nagy nehezen azt is felráncigáljam a lépcsőn. Miután egy kicsit kifújtam magam, elkezdtem kipakolni. Először a könyveket, mert azokkal nem kell sokat bajlódni, hogy melyik hova kerüljön. A ruhákkal viszont egy picivel több gond lesz…
Ahogy felraktam az üres polcokra a könyveket, odaléptem az akasztós szekrényhez, és kinyitottam. Eléggé elcsodálkoztam, mikor megláttam benne felakasztva vagy 10-15 ruhafogast. Istenem, eszembe sem jutott otthon, hogy esetleg ilyesmi is kelleni fog… De szerencsére a bérbeadónak, vagy Lisa-nak igen!
Így elkezdtem felakasztgatni azokat a ruhákat, amiket mindenképpen fogason kell tárolni. Ilyen volt például az utazás alatt eléggé meggyűrődött fehér kabátom. Aztán kivettem egy olyasmi fazonút, mint a fehér, csak feketében. Ez azonban sokkal melegebb, amolyan téli szövetkabát. Aztán következtek a kosztümök. Összesen 4 darab kosztümöm van, ezért idővel vennem is kell majd párat. Talán majd az első fizetésemből…
Szépen felakasztgattam a kosztümöket is, majd jöttek a pulcsik, nadrágok, pólók, és minden egyéb, a szekrény másik felébe. Végül a laptopomat, és a tartozékait is kitettem az íróasztalra.
Miután mindent elrendeztem, az asztal mellett pont volt egy akkora hely, ahova befért a poggyász. Így oda tettem, és elégedetten csüccsentem le az ágy szélére. Az elpakolás nem tartott tovább 40 percnél.
Ekkor azonban, mintha csak végszóra történt volna, megkordult a gyomrom. De bizony most már akkorát, hogy bele is szúrt. Ez pedig azt jelentette, hogy mindenképpen ennem kell valamit. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, egyenesen a konyha felé vettem az irányt, megcélozva a hűtőt. Kinyitottam, de nem volt benne semmi. Nem is tudom, mit vártam…
Sok választásom nem volt végül, felkaptam a táskámat, a kulcsokat, és kivágtattam az ajtón.
Bezártam a házat, bepattantam a kocsiba, és már indítottam is.
Pár perc alatt be is értem a város központjába, és az első üres helyen le is parkoltam. Kiszálltam, bezártam a kocsit, és megállva szinte a járda közepén, körbenéztem. Mindenféle bolt volt a közelben, csak éppen élelmiszerbolt nem. De mivel a gyomrom már nagyon sürgetett, hogy nem jönne rosszul neki egy kis táplálék-féle, nem volt más választásom, mint hogy megkérdezzek valakit. Éppen velem szemben jött egy idősebb hölgy, helybelinek tűnik, így biztosan fog tudni segíteni nekem. Elé siettem, és megszólítottam.
- Üdvözlöm! Ne haragudjon, hogy megállítom, de meg tudná mondani nekem, merre találok élelmiszerboltot? Vagy egy pékséget? Most költöztem ide, és még nem nagyon ismerem ki magam a környéken…
- Persze! Van egy Tesco két utcával arrébb. Illetve ha ezen az utcán végigmegy, ott is van még pár kisebb élelmiszerbolt mindkét oldalon. Pékség pedig a túloldalon van, innen 4 utcányira, illetve a Tesco-ban.
- Nagyon szépen köszönöm a segítségét! Viszont látásra!
- Nagyon szívesen, és minden jót! – köszöntünk el egymástól, és a hölgy tovább ment, én pedig elindultam a már Magyarországon is ismerős bevásárlóközpont felé.
Igazából, ha nem jártam volna még Angliában, igencsak elcsodálkoznék azon, hogy mégis hogy kerül egy ilyen kis városkába egy ekkora bevásárlóközpont. Ez a Tesco azonban nem olyan hatalmas, mint nálunk, hanem egy nagyjából Lidl méretű áruház. Mondjuk… ha jobban belegondolok, talán már nálunk is építettek ilyeneket. Na, mindegy!
Ahogy odaértem, mindenféle teketóriázás nélkül elvettem egy bevásárlókocsit, és bementem. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy esetlegesen lesznek olyan emberek, akik felismernek majd. Viszont, nem sok időt hagytam nekik arra, hogy felmérjék a helyzetet, és esetlegesen odajöjjenek, vagy leszólítsanak, mert szinte átrebbentem a bolton.
Ahogy haladtam, minden olyan termékből tettem a kocsiba, amiből általában otthon is vásárolni szoktam, így nem tartott sokáig a nézelődésem.
Mikor odaértem a pénztárhoz, csak akkor vettem észre, hogy megint szépen bevásároltam. Ugyanis tele volt a bevásárlókocsi a kenyértől, és a tejtől kezdve a nassolnivalókon keresztül egészen a mirelit kajákig mindennel. De legalább egy darabig nem lesz gondom a nagyobb bevásárlásra.
Miután fizettem, és már toltam kifelé a kocsit a boltból, akkor döbbentem rá, hogy most már valamilyen szinten én is híresnek számítok, mégis napszemüveg nélkül bementem a boltba, és nem keltettem feltűnést! Imádom Angliát! – könyveltem el magamban már azt sem tudom, hanyadszorra.
Visszatettem a helyére a bevásárlókocsit, felkaptam a hatalmas szatyrokat, és visszasétáltam a kocsihoz. Bedobáltam a csomagokat a csomagtartóba, és már indultam is hazafelé.
Otthon lepakoltam a konyhában, átöltöztem valami kényelmesebbe, és visszamentem a konyhába, hogy elpakoljak.
Úgy fél óra rendezgetés után már odáig jutottam, hogy le kellett ülnöm, mert elkezdtem szédülni az éhségtől. Amint kicsit enyhült a gyomorfájás, és már a talaj sem látszott olyan nagyon ingatagnak, odapattantam a konyhaszekrényhez, és kikaptam belőle egy nagy zacskó chips-et. Tudom, hogy nem éppen a legmegfelelőbb kaja, sőt… de nem szabad leterhelnem a gyomromat egy egész napi nem-evés után. Úgy voltam vele, hogy bekapok belőle egy párat, és miután megnyugodott a gyomrom, eszek valami tartalmasabbat.
Kikutattam a táskámból a telefonom, bezártam a bejárati ajtót, aztán magamhoz vettem a chips-es zacskót, ami addig a konyhapulton pihent, és felmentem a hálószobába. Ledobtam magam az ágyra, és bekapcsoltam a tv-t. Nem sok érdekes dolog volt benne, sőt… inkább akkor járnék közelebb az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy semmi. De azért nem kapcsoltam ki, mert így legalább nincs síri csend.
Miközben rágicsáltam a chips-et, akarva akaratlanul is hatalmas hiányérzetem támadt. Csak meredtem magam elé, és egyfolytában Robon járt az agyam. Hol lehet? Vajon mit csinálhat most? Ekkor eszembe jutott, hogy fel akartam hívni. Gyors fejszámolás után rájöttem, hogy Kanadában még csak délelőtt van, egész pontosan 8 körül járhat az idő, ezért talán el tudom kapni őt. Reménykedek, hogy pont szünete van, vagy netalántán nem is forgat!
Felkaptam a telefonom, és már hívtam is. Kettőt csengett a telefon, és azt hittem felvette, de sajnos csak a hangpostája jelentkezett. Először úgy gondoltam, nem hagyok üzenetet, majd később felhívom, de aztán mégis hagytam.
„Szia édes! Tudom, hogy dolgozol, de gondoltam, hátha még el tudlak érni. Itt fekszem a hálószobában, az ágyon, egyedül, és csak rád gondolok. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol! Viszont lenne még pár dolog, amit szeretnék veled megbeszélni, így léci, amint tudsz, hívj vissza! Bármikor! Nagyon szeretlek!” – mondtam a sípszó után.
Majd teljes magányomban süppedtem bele az ágyba, a tv-nézésbe, a chipsevésbe, majd fogalmam nincs mikor és hogyan, de az alvásba is.

*

Másnap hajnalban csak úgy kipattantak a szemeim. Mintha megérezte volna a tudatalattim, hogy lassan kelni kéne. Rápillantottam a telefonomra, és 7:12-t mutatott – és 4 nem fogadott hívást. Igazából így sem lennék elkésve, de mivel még az órákat nem állítottam át angol időszámításra, helyi idő szerint csak 6:12-van! Kapva az alkalmon viszont beállítottam a telefonomon a helyes időt, és az ébresztőórát is az elkövetkezendő napokra, hetekre, hónapokra, esetleg évekre.
Ezután gyorsan megnéztem, ki hívott – és hát persze, hogy Rob volt az. De miért nem hallottam? Ennyire kiütöttek volna a tegnapi nap nagy izgalmai? Hát, nem tudom! De végülis most már nem érdekes! Visszahívtam Robot. Csak csengett, csengett, és csengett. Nem vette fel… Már ott tartottam, hogy leteszem, amikor kómás hangon, alig hallhatóan beleszólt a telefonba.
- Ige’?
- Jaj, édesem, ne haragudj, hogy felébresztettelek! Olyan hülye vagyok… elfelejtettem, hogy nálad már késő este van. Vagyis még csak… Tényleg ne haragudj!
- Szia szívem!... Dehogy haragszom! Örülök, hogy hallom a hangod végre! – mondta, és a köszöntésem után tartott egy pici szünetet. Gondolom ekkor vett egy mély levegőt, ezzel megpróbálva felébreszteni magát egy kicsit, és mint mindig, beletúrt a hajába. Elmosolyodtam, ahogy magam elé képzeltem a szituációt! – Pont veled álmodtam! – tette hozzá.
- Oh, tényleg? És mi volt az álmodban?
- Áh, hát azt nem mondhatom el! Tudod, babonás ember vagyok, és ha elmondom, nem fog megtörténni… - incselkedett.
- Éééértem! Akkor ezek szerint jó álom volt! – állítottam inkább, mint kérdeztem.
- Ez egyértelmű! Ha veled álmodom, az soha nem lehet rossz! De édesem, megkérhetlek valamire? Többet ne hagyj ilyen üzenetet a hangpostámon… - mondta határozottan, de közben hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Milyet?
- Hát hogy otthon vagy, az ágyban fekve, egyedül, és csak rám gondolsz. Ez emberkínzás!
- Oh… bocsi! – mondtam, és elnevetettem magam.
- Ez egyáltalán nem vicces! Itt süppedek egy vancouveri hotel szobájában, közel 8 ezer kilométerre a barátnőmtől, akit mindennél jobban szeretek! Férfi létemre számolom a napokat, hogy mikor találkozhatok vele újra, mikor tarthatom ismét a karjaiban, minden egyes nap kész kínszenvedés nélküle, erre ő… hagy nekem egy ilyen üzenetet! Mi ez, ha nem emberkínzás?
- Hm… véletlen!? – kérdeztem mosolyogva. Ennek ellenére azonban imádtam, amit mondott, és azt hiszem, ha most itt lenne velem, tuti nem bírnék magammal, és, bár nem szokásom, de rávetném magam.
- Na, jó! Ezt még visszakapod! Olyannyira, hogy nem lesz más választásod, mint hogy iderepülj hozzám! – mondta, szinte kárörvendő vigyorral.
- Édesem, akármennyire is szeretném, ez nem fog megtörténni! – váltottam most már komoly hangnemre. Ha megtehetném, azonnal odarepülnék hozzá, sőt… mennék vele mindenhová, mert borzasztóan hiányzik! De nem lehet! – Holnaptól dolgozom, jövőhét keddtől pedig suli. Nem lehet… - mondtam szomorúan.
- A sulit még megértem szívem! Az odáig rendben van! De minek dolgozol? Steph elintézi neked a társkártyát még ma, és ennyi…
- Egyrészt megmondtam neked, hogy nem akarom, hogy eltarts! Ezt azt hittem, már megbeszéltük! Másrészt pedig a gyakorlatom lesz ez a munka. Ennél jobb ajánlatot keresve sem találnék! A Dunstan & Dunlevy az egyik leghíresebb ügyvédi iroda Londonban! Nemhiába örültem annyira, mikor sikerült bejutnom!
- Igen, elég híres. Főleg, hogy állítólag az egyik legmenőbb ügyvédjükkel randizgatsz… - közölte velem, amire felültem az ágyban. A hangja azonban nem volt cinikus, vagy lekezelő, inkább olyan… érdeklődő.
- Tessék???? – kérdeztem vissza. Alig akartam hinni a fülemnek.
- Este korábban végeztem, mert éjjel Bryce-ék forgatnak, így gondoltam bekapcsolom a laptopot és netezek egy kicsit. Az első dolog, amit mindig megnézek, hogy milyen újabb pletykákat terjesztenek rólam, illetve a stábtagokról. Ezeken általában jókat röhögök, és így picit jobb kedvre derülök. Ma este viszont egy olyan cikkel találtam szembe magam, amin úgy nem igazán tudtam nevetni! Rólad, és az ügyvéd pasiról szólt, aki állítólag hasonlít is rám egy kicsit. Lényegében pedig arról írtak benne, hogy találkoztatok az Oxford Street-en, és hogy együtt ebédeltetek a Scotts-ban, tökéletesen meghitt, és romantikus hangulatban. De természetesen nem hittem el, hiszen egy bizonyos „forrás” tájékoztatta erről az újságot. És valószínű ilyen „források” szoktam Kristent és engem is látni romantikusan vacsorázni, meg sétálgatni…
- Az igazság az, hogy tényleg összefutottam Josh-sal, de nem ebédeltem vele, sőt…
- Szóval Josh? – vágott közbe meglepetten, és most már volt a hangjában egy kis cinikusság is.
- Meghallgatnál, kérlek? Szóval összefutottunk, de először is, fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Mármint nem tudja, hogy az asszisztense leszek. Látott bent az irodában, mikor Lisa-nál voltam, hogy megbeszéljük a holnapi, vagyis a mai napot, de azt hiszi, hogy egy ügyfél vagyok. Aztán valóban elmentem az Oxford Street-re, hogy megvegyem a könyveimet, és mikor mentem vissza a kocsihoz, utánam szólt, majd utánam jött. Meghívott ebédelni, de én nemet mondtam, és megmondtam, hogy foglalt vagyok. Erre elköszöntünk egymástól, és eljöttem. Ennyi! Ma fogja megtudni, hogy ki is vagyok valójában! És igen, Josh Graham.
- És miért nem mondtad meg neki, hogy az asszisztense leszel?
- Mert Lisa mondta, hogy egy egoista majom, és gondoltam, játszok egy kicsit… De ugye nem gondolod komolyan, hogy bejön nekem? És hogy ha te nem vagy itt, akkor majd összejövök vele?? – kérdeztem fennhangon.
- És valóban hasonlít rám? – kérdezte Rob. Meglepett a kérdése, és rossz érzés kapott el, amiért nem válaszolt nekem, de ennek ellenére én válaszoltam neki.
- Csak testalkatra. A haja neki nem olyan borzos, mint a tiéd, amibe annyira imádok beletúrni. A szeme pedig barna, nem olyan gyönyörű szürkés-kék, mint amilyen neked van, és amit annyira szeretek! Nem beszélve arról, hogy ő túlságosan fent hordja az orrát… Úgyhogy hasonlít, de én az eredetit jobban kedvelem! Sokkal, de sokkal jobban… - mondtam hízelgően, de nem nyávogva.
- Egyébként mi az, amit meg akartál beszélni velem? – kérdezte Rob. Ha ő vált témát, abból soha nem sül ki jó, de minden esetre követtem az utat, amit ő formált.
- Az egyik ez lett volna! A másik pedig, hogy… - nagyon ott volt a nyelvemen az Erikes csók is, de valahogy nem akartam még tovább feszíteni azt a bizonyos húrt. A mai nap folyamán még elmondom neki, de később. - … találkoztam tegnap egy hölggyel, akinek a lánya nagy rajongód. És képzeld, én a példaképe lettem. Eldöntötte a lány, hogy ő is ügyvéd lesz, de eddig semmilyen elhatározása nem volt! Csak azért, mert én is az leszek, ő is az akar lenni. Így felajánlottam az édesanyjának, hogy meglepetés gyanánt találkozom a lányával. De előtte meg akartam beszélni veled. Tehát… mit gondolsz? – kérdeztem mosolyogva.
A vonal túlsó felén Rob azonban síri csendben volt. Ezt valamiféle rossz előjelnek kellett volna tekintenem, de én nem is gondoltam semmi ilyesmire… - Rob! Itt vagy még? – szóltam bele a telefonba.
- Ez…! Ennél őrültebb ötleted nem is lehetett volna! Hogy ajánlhattad fel neki, hogy találkozol a lányával? És mi van akkor, ha ellepnek a paparazzik? Vagy a rajongók? Hidd el, vannak olyan elvetemültek, akik képesek lennének kárt tenni benned, amiért te vagy a barátnőm, és nem Kristen! Erre nem is gondoltál??!! A másik fele pedig, hogy ezek után rád fog szállni mindenki! Azt fogják követelni, hogy ha azzal a lánnyal találkoztál, akkor velük is megteheted! Mégis… mégis miért… hogy nem gondoltad ezt végig??!! – a végén már szinte kiabált a telefonba. Szóhoz sem tudtam jutni! Soha nem hallottam még ilyennek! Meg mertem volna esküdni rá, hogy most a szobájában járkál le-fel.
- De miért kell a dolgoknak csak a negatív oldalát nézned?! Találkozhatok vele úgy is, mint az eddigi rajongókkal! Összefutottunk az utcán… és? Az valóban bárkivel megeshet! Aztán meg beültünk egy forró csokira valahova. Miért is ne? Neked is csak jó, ha jóban vagyok a rajongóiddal, nem?! – kezdtem én is egyre ingerültebbé válni.
- Kriszti! Most tényleg nem érted, hogy egyáltalán nem rólam van szó?!! Azt hiszem, jobban ismerem a rajongóimat… nagyon jól tudom, hogy néhányuk mire képes! Honnan tudod, hogy az a lány nem vinné el a barátnőit is? Vagy miből gondolod, hogy ő nem az őrültebbik fajtából való? Nézd már reálisan a dolgokat, kérlek!!! Féltelek! Félek, hogy rosszul sülnek el a dolgok!
- És az nem baj, hogy téged letámadnak? Én nem félthetlek? Én nem mondhatom azt, hogy márpedig nem mész a promó-körútra, mert félek??!!
- Az teljesen más!
- Nem más Robert! Egyáltalán nem más! Nem akarom az ördögöt a falra festeni, ezért nem mondok példákat, hogy mi mindent, és miért csinálhatnának veled a rajongóid, de… egy a lényeg! Találkozom Carrie-vel, sajnálom! Nem fogom megszegni a szavam! Hidd el, semmi baj nem fog történni! Vigyázok magamra! Ne félts már ennyire… - próbáltam már kicsit oldani a feszültséget, Rob viszont nem volt kapható rá. Egyáltalán nem…
- Krisztina! Figyelj rám! Ne találkozz vele! Kérlek! Ha megteszed… esküszöm, Londonba utazom!
- Oh, hát akkor most már biztos, hogy találkozom vele! - mondtam mosolyogva.
- Ne viccelj édesem! Ez most komoly! – itt már tudtam, hogy megtört a jég. – Tudod, hogy nem utazhatom el csak úgy! Viszont messzire elér a kezem… hiszen ismert ember vagyok! Ne akard, hogy testőrök kísérgessenek!
- Ezt vehetem fenyegetésnek?
- Én nem fenyegetlek szívem! Csak ne lepődj meg rajta, ha holnap… vagyis nálad már ma biztonságiak jelennek meg a munkahelyed előtt! – mondta, most már ő is mosolyogva.
- Rendben! Ígérem, nem fogok meglepődni! – nevettem.
- Istenem! Annyira szeretlek, hogy még haragudni sem tudok rád! Pedig rettentően mérges vagyok! Magamra, amiért egyedül hagytalak!
- Hidd el édes, nem lesz semmi baj! Jó kislány leszek! A lapokban pedig ezen túl bármit is olvasol, nem igaz! Egy szó sem… - mondtam, kicsit utalva az Erikes csókra.
- Áh, szóval akkor azt a búcsú-csókot sem kell komolyan vennem Erikkel? – kérdezte mosolygós, érdeklődő hangon.
- Szóval erről is tudsz!? De figyelj csak szívem, te engem figyelsz a médián keresztül? – ugrott be a kérdés. Elég furcsának találtam, hogy ilyen jól informált…
- Hát… mondhatjuk így is! De nem azért, mert nem bízom benned! Hanem mert látni akarlak. És ha én nem lehetek a közeledben, legalább azok a vérszívó paparazzik igen… Sose gondoltam volna, hogy valaha hálás leszek nekik valamiért is! Na, de mi történt a reptéren?
- Mint mindig, most is összevesztünk, én pedig elviharzottam. Erre utánam jött, és megcsókolt. Én pedig egy jó nagy pofont adtam neki… - mondtam el őszintén Robnak. Először volt egy kis hatásszünet, majd hatalmas nevetésben tört ki. Hallottam, hogy távolabb tartja a telefont magától, és úgy röhög. Én is elmosolyodtam… Robon.
- Hát ez… hát ez… komoly! Szegény srác… kezdem sajnálni! Próbálkozik, próbálkozik, de soha nem jön neki össze! – mondta, és nevetett tovább.
- Rob, ez egyáltalán nem vicces! – vettem át most én ezt a szöveget. – Ő az egyik legjobb barátom, és egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem hagyja már abba ezt az örökös nyomulást! Tudom, hogy magabiztos, meg minden, de ezerszer elmondtam már neki, hogy téged szeretlek! Na de hagyjuk is a témát, nem lényeg! – mondtam, de belül mardosott a fájdalom, amiért Erikkel nekünk mindig haragban kell elválnunk.
- Rendben! Ahogy akarod… - mondta Rob, és már próbálta elfojtani magában a nevetést.
Rob is egy határozott személyiség, ezt eddig is tudtam, de azt nem gondoltam volna, hogy kárörvendő is. De ha ő ilyen magabiztos, akkor ezek szerint nagyon is nyeregben érzi magát. Hm… lehet, ideje lenne játszadoznom vele is egy kicsit! Na neem… azt nem bírnám ki ilyen távolságból! Majd ha ideutazik…
- Szívem, ne haragudj, de most le kell tennem! Készülődnöm kell! Nagyon elbeszélgettük az időt, és 9-re Londonban kell lennem. – kezdtem bele a búcsúzkodásba, amikor rápillantottam az telefonomon levő órára, ami már 7 óra pár percet mutatott. Ma, munka után első dolgom lesz venni egy fali, asztali, vagy bármilyen órát.
- Okés életem! De ugye nem felejtetted el anyuékat sem? Hívott már? – kérdezte Rob, közben elnyomva egy ásítást.
- Nem, még nem keresett anyukád!
- Még nem??? Akkor majd rácsörgök, hogy már Angliában vagy, és hívhat nyugodtan!
- Nem kell őket sürgetni Rob! Lehet, dolguk van… - mondtam. Na, igen… még jó, hogy nem állunk egymással szemben, mert akkor tuti látná az arcomon, hogy ez egyfajta mentegetőzés is akart lenni. Igazából meg szerettem volna ismerni Rob szüleit, és azt is szeretném, ha ő megismerné az én családomat, de… idővel! Ez nekem még túl gyors! Viszont megbántani sem akartam őt, így beleegyeztem. Végülis mi baj származhat abból, hogy korábban találkozom a szüleivel, mint ahogy terveztem, vagy mint amikor valóban eljönne az ideje?
- Nem hiszem! Anyu mondta, hogy már tűkön ül, hogy megismerhessen, ezért nem nagyon tudom elképzelni, hogy pont ilyenkorra terveztek valamit… Szerintem csak elfelejtette, hogy 24.-én érkezel!
- Igen, valószínű! Szívem, viszont most már tényleg mennem kell. Amint ráérsz, hívj! Szeretlek!
- Én is téged édesem! Nagyon szeretlek!
- Szia!
- Szia… - elköszöntünk, és letettük. Én pedig azonnal készülődni kezdtem. Megágyaztam, levittem a még félig teli chips-es zacskót a konyhába, aztán előszedtem tiszta bugyit és melltartót, majd elmentem zuhanyozni. Ha már este nem tettem…
Miután végeztem a zuhannyal, felkaptam az alsóneműket, fogat mostam, majd visszamentem a szobába, hogy kiválasszam, ma melyik kosztümöt veszem fel.
A feketét, amit anyuéknál vettem, semmiképpen sem akartam, mert legelőször abban voltam az irodában. Így maradt még három választási lehetőség. A hófehér kosztüm is kilőve, mert az első alkalommal talán kicsit túlságosan is merész lenne.
A másik kettő közül pedig nehéz a választás. Nem nagyon szerettem egyiket sem, mert jobban kedvelem a fehér, vagy a fekete színt, főleg ilyen alkalmibb ruhákban. A fennmaradó kosztümök közül az egyik világosszürke nadrág-, a másik pedig halványlila szoknyáskosztüm volt. Pont egymás mellett lógtak a szekrényben, így csak álltam, tanakodtam, és végül döntöttem.
A halványlilát veszem fel, mert a szürke talán túl „élettelen” lenne az amúgy is sápadt időjáráshoz. Lehet, hogy nem fiatalos, és idősebbnek néznek miatta az emberek, de végülis egy komoly ügyvédi irodába megyek, ahol nem a miniszoknyámmal és a mélykivágású felsőmmel akarok kitűnni, vagy éppen bevágódni. Így kivettem a szekrényből, és belebújtam.
Miután felöltöztem teljesen, előkaptam a fehér alkalmi cipőmet, és azt vettem fel hozzá. Aztán rendbetettem a hajam a fürdőszobában, kicsit kisminkeltem magam, majd mikor már mindent tökéletesnek éreztem, kivettem a fehér kabátomat a szekrényből, felkaptam a telefonom, a kistáskám, és lesétáltam a lépcsőn. Nem voltam éhes, ezért belebújtam a kabátba, megfogtam a kulcsokat, és már indultam is.
Bezártam az ajtót, odasétáltam a kocsihoz, és a szokásos reggeli 5 perces járatás után már indultam is.
A műszerfalon levő órára pillantva megnyugodtam, mert még tökéletesen időben vagyok…

***

1. Borders Books Music & Cafe
2. A bevásárlóközpont könyesboltja
3. Így képzelem Julie Smith-t

1.-2. Josh Graham, vagyis Kriszti leendő főnöke
3. Scotts étterem

Kriszti lakása:
1. Ház
2. Ebédlő
3. Konyha
4. Hálószoba
5. A hálóban levő szekrénysort valahogy így képzelem el!
6. Fürdőszoba

Kriszti kosztümje és cipője (+ kabát)