26. fejezet - Itthon /III. rész/

Kedves olvasóim!
Nos, mivel vasárnapra ígértem az új fejezetet, de sajnos nagyon telített lesz a hétvégém, így megírtam a fejezetet, és ma fel is teszem nektek! Remélem tetszeni fog! :)

Illetve még lenne három dolog, amire szeretném felhívni a figyelmeteket!
1. Tudjátok, a képek ezentúl mindig a fejezetek végén jelennek majd meg! Így történt ez most is!
2. Megtaláltam a számomra megfelelő Trattoria külső és belső kinézetét! A képeket az előző fejezet végén találjátok! Bízom benne, hogy ez már sokkal jobban tetszik majd mindenkinek! :)
3. Még az 'Itthon /1. rész/'-nél kifelejtettem egy lényegesebb képet, bár ez a történet folyamán nem sokat nyom a latban. De azért mégis úgy éreztem, meg kell mutatnom Erik barátnőjét! Ezt a képet viszont a mostani részhez csatoltam!

Ennyi lett volna, így tehát, nincs is más hátra, mint hogy olvassatok és szórakozzatok jól! :)
Pussz,
Sabyna

***
Másnap kopogtatásra ébredtem. Nem tudom, mióta állhat már az illető az ajtó túlsó felén, de mostanra igencsak türelmetlenné vált.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és nyöszörögve elmormogtam egy „Jövök már!”-t. De mivel a vendégem nem hallotta meg, hogy mit motyogok az orrom alatt, újra kopogott, vagyis inkább dörömbölt. Így újra szóltam, most viszont már sokkal élénkebben:
- Jövök már, naaa! Itt vagyok… - és kinyitottam az ajtót.
Ahogy szembenéztem Nellivel, egyszerre végigfutott rajtam a felismerés, a bűnbánás, és a szégyen egyaránt. Rájöttem, hogy 8-ra beszéltük meg a találkozót, én pedig azt sem tudom, hány óra van. Bűnbánás, mert sajnálom, hogy elaludtam, és olyan bunkó voltam, hogy kikiabáltam. És a szégyen, hát… szintén az elalvás miatt, és hogy egyáltalán megfeledkeztem a taliról.
- Szia te hétalvó! Bejöhetek? – kérdezte mosolyogva.
- Jaj persze! Sziaaa! Ne haragudj, csak tegnap sokáig pakolásztam, és úgy aludtam el, mint akit megcsapott az áram… - magyarázkodtam, mialatt bejött a lakásba, én pedig becsuktam az ajtót.
- Semmi gond, csak azt hittem, már elkéstem. Így is késtem egy negyed órát… Ez a rohadt tömegközlekedés! – bosszankodott Nelli.
- Uh, mennyi az idő? – tettem fel a költőinek szánt kérdést, de ahogy a szám formálta a szavakat, már a szememmel néztem is a legközelebbi falióra irányába. Az pedig 8:25-öt mutatott.
- Most nem mondod, hogy 10 percen keresztül kopogtattál, mire kegyesen felkeltem!!! – kérdeztem, és közben nagy, elkerekedett, kérdő szemekkel meredtem rá.
- Öööö… de! - válaszolta, és elmosolyodott. Majd gyorsan hozzátette: - Nem történt semmi Kriszti! Nagyon jól tudom, hogy pénteken este jöttél haza, és hogy ki kell, illetve kellene pihenned magad! Most is lustiznod kéne az ágyban, és az összes kedvenc dvd-det nézned, ehelyett te a lüke barátaiddal találkozol! – viccelődött.
- Nellim, te olyan bolond vagy! – mondtam, és odaléptem hozzá, hogy megöleljem.
Tényleg nagyon hiányoztak a csajok. Vagy egyszerűen csak a régi, hétköznapi életem hiányzott? Természetesen Robbal és a kollégáival is nagyon jól éreztem magam, de ők valahogy mások… Úgy értem, hogy ők igazából egymás között érzik jól magukat, annak ellenére, hogy a legtöbbjüknek vannak úgymond „civil” barátaik is. De akkor is más… néha teljesen kívülállónak éreztem magam közöttük!
Talán ezért is vagyok biztos abban, hogy hatalmas lyuk fog tátongani a szívemben, amikor az elkövetkezendő 3 évemet szinte folyamatosan Angliában fogom tölteni! De azért nem csak én fogok hazajönni ám! Ez az, ami megnyugtat. Ugyanis meg kell majd ismételnünk az Angliában töltött, nagyrészt csajos napjainkat…
- Nagyon fogsz ám hiányozni!! Ugye tudod??? – kérdezte Nelli, miközben még mindig öleltük egymást.
- Te is nekem!! – mondtam, de aztán kibújtunk egymás öleléséből, és folytattam: - De gyere beljebb! Nehogy már a konyhában álljunk! – fogtam meg a kezét, és beljebb húztam.
Ahogy bementünk a szobába, Nellit leültettem a fotelbe, én pedig nagyjából beágyaztam, és felkaptam az itthoni ruhámat. Gyorsan belebújtam, és úgy ültem le az ágy szélére, a barátnőmmel szemben.
- Nyugodtan öltözz fel, fésülködj meg, vagy bármi. Addig várok…
- Áh, nem! Amúgy sincs már sok időnk… Nem akarom még azt is lenyisszantani a feleslegesen pepecselésemmel! Majd később…
- Rendben, ahogy gondolod. Akkor viszont mesélj! Mi volt Vancouverben, illetve inkább úgy kérdezem, mi volt veled az elmúlt egy hétben?! – kérdezte mosolyogva.
Én pedig elmeséltem. Ugyanazt mondtam el, mint az előző két nap Eriknek, Szilvinek és Anginak. Mégsem untam meg a mesélést… Nagy lelkesedéssel mondtam el minden egyes részletet!
Mikor véget ért a történet, és szinte mindent elmondtam Nellinek, vártam, hogy kérdezzen. Gondoltam, hogy olyasmiket fog kérdezni, mint Angi és Szilvi, vagy esetleg mint Erik, de borzasztóan meglepődtem, amikor olyan kérdéssel állt elő, ami rá egyáltalán nem volt jellemző…
- Na és milyen volt Robbal? – kérdezte egy huncut mosollyal.
- Tessék? – először szinte reflexből kérdeztem vissza, de aztán úgy két másodpercen belül leesett, hogy mégis mi a tárgya a kérdésnek. A szemem – éreztem, ahogy – fokozatosan elkerekedik, és úgy mered Nellire. De aztán elmosolyodtam, és mikor ténylegesen felfogtam, hogy erre válaszolnom kéne, és mindeközben egyrészt láttam Nelli csibészesen mosolygó arcát, valamint felvillantak a Robbal töltött éjszakák, elnevettem magam.
Láttam Nellin, hogy meglepődik, és csak értetlenül mosolyog.
- Szóval a kérdés vagy Rob a nevetséges?
- Jaj… mi?? Nem, dehogy… - hebegtem-hápogtam a kuncogásom közepette, de aztán erőt vettem magamon, mélyen beszívtam a levegőt, kifújtam, majd folytattam: - Csak tudod, ezt a kérdést talán tőled vártam volna a legkevésbé! Nem mondom… megleptél!
- Értem! – válaszolt, és mintha megbánta volna, hogy feltette a kérdést. Én persze ezt rögtön észrevettem, és megérintettem a kezét biztatásképpen.
- De nem baj, hogy feltetted! Örülök neki! Legalább van valaki, akinek erről is tudok beszélni! Szóval, Rob egyszerűen… fantasztikus! Soha nem éreztem még magam senkivel olyan jól, mint vele. És ezt minden téren értem! Tökéletes! Minden megvan benne, ami egy nőnek kell: a szenvedély, a tűz, de ugyanakkor a romantika és a gyengédség is! Annak ellenére, hogy váltig állítja, ő nem rámenős, és hogy eddig csak egy komolyabb barátnője volt… egyszerűen ráérez, hogy mikor mire van szükségem!
- Istenem! Miért nem én ültem abban a kávézóban akkor? Akkor lehet hozzám jött volna oda, és most én lennék a barátnője… - mondta szemrehányóan, de aztán szélesen elmosolyodott, és hozzátette: - Csak vicceltem! El sem tudom mondani neked, hogy mennyire örülök annak, hogy boldog vagy!
- Én is örülök, de Nelli! Miért érzem úgy, hogy közted és Jason között nincs minden rendben? – kérdeztem, és a szemébe néztem.
Ahogy kiejtettem Jason nevét a számon, láttam Nelli szemében valamit… Csalódottságot? Féltékenységet? Talán dühöt? De nem szóltam, csak vártam, hogy magától nyíljon meg nekem… És meg is tette!
- Annyira elegem van Kriszti! Mindenből és mindenkiből! – csattant fel.
- De miért? Mi történt? Mesélj el mindent, hátha segíthetek! – kértem.
- Egyrészt a szüleim… annyira elegem van abból, hogy velük élek! Annyira nem képesek felfogni, hogy már felnőtt nő vagyok, hogy az nem igaz! Jasonnek még van pár szabadnapja, és arra gondoltunk, hogy jó lenne, ha legalább a szilvesztert együtt töltenénk, ha már a karácsonyt nem is… Így felvetettem a szüleimnek, hogy eljöhetne Magyarországra. Erre közölték velem, hogy nem alhat nálunk! Mintha valami 14 éves kis csitri lennék, akinek még a tanulásra kell összpontosítania!!!
- Akkor miért nem mész te ki Angliába?
- Mert én itthon szeretnék ünnepelni! Jas mondta, hogy nálunk nincsenek nagy bulik, és ő is szeretné megtapasztalni, hogy tudnak bulizni a magyarok… Erre anyumék meg keresztbe tesznek! Úgy utálom ezt!!!
- Figyelj csak, és mi lenne, ha odaadnám a lakást?
- Mármint… hogy ezt a lakást? – kérdezte és közbemutatott.
- Igen ezt! Amúgy is lenne egy kérdésem, kérésem, ajándékom… végülis tőled függ melyik! – mondtam mosolyogva, Nelli pedig várakozó tekintettel nézett rám. Folytattam: - Hát, arra gondoltam, hogy amíg én Londonban vagyok, a lakás a tiéd lehetne… A rezsi nagyon alacsony, főleg, hogy alig vagy otthon egyébként is a munka miatt, a lakbér pedig egyszerűen nevetségesen kevés… Úgy 20-25 ezer forintból kijössz egy hónapban! Ráadásul saját lakás, viszonylag távol a szüleidtől… naaa? Kecsegtető ajánlat? – kérdeztem vigyorogva.
- Mi az hogy! De ezt most te teljesen komolyan mondod??!!
- Természetesen! Ennél komolyabb már nem is lehetnék! Így legalább nem kell a főbérlő-néninek sem új albérlőt találnia, és ha esetlegesen kidobnak anyuék, és a londoni lakásom is elúszna, lenne hova mennem… vagyis remélem befogadnál!
- Jaj, de bolond vagy! Persze hogy be!!! Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm Kriszti! Imádlak!!! – mondta, és beugrott a nyakamba. Majdnem megfojtott. Aztán miután abbahagyta az ölelésemet, visszaült a fotelbe, és folytatta: - De az, hogy nem tudsz hova menni, veled soha nem fog történni! Hiszen ott van Rob!
- Na igen, Rob… - mondtam, sóhajtva egyet. Én persze nem azért sóhajtottam, mert bánnám, hogy tényleg van nekem, de Nellinek rögtön ez jött le.
- Mi a baj? Ugye nem vesztetek össze? – kérdezte rémülten.
- Nem dehogy… Csak nálunk – vagyis inkább nálam – valami nincs rendben! Úgy érzem, mintha Rob óriás léptekkel haladna előre, én pedig csak az első lépésekkel ismerkednék. Valamilyen szinten Robot is megértem, mert szeret, és többször is hangoztatta, hogy nem akar elveszíteni, így ő már komolyabb dolgokra is képes lenne. Én pedig nem! Egyszerűen nem érzem még magam annyira „felnőttnek”… Amikor Vancouverben voltunk, például kétszer felmerült a gyerek téma! – erre kikerekedtek Nelli szemei. Láttam, hogy ő is valahogy úgy érezhet ezzel kapcsolatban, mint én. Túl korai!
- De… de mégis hogy? Még nincs két hete, hogy ténylegesen együtt vagytok!
- Nem tudom… lehet én értettem félre, de többször is olyan kijelentéseket, célzásokat tette, amiből simán ez jött le! Beszéltem erről Jennie-vel… tudod, Jennie Garth, vagyis a Carlisle-t játszó színész felesége…
- Igen-igen! És mit mondott?
- Hát hogy tényleg nem lenne valami ésszerű ebben a helyzetben, hiszen Rob és én is a karrierünk legelején állunk. Másrészt viszont azt mondta, hogy meg tudja érteni Robot is, mert nagyon-nagyon szeret, és hogy szeretné, ha egy család lennénk. Vagyis ha a szerelmünket megpecsételnénk egy csöppséggel. Ja, és hogy Rob képes lenne feladni értem, illetve ha teherbe esnék, értünk a karrierjét.
- És te mit gondolsz?
- Azt, hogy majd talán 3-4 év múlva beszélhetünk erről! Addig ki tudja mi lesz! Ennyi idő alatt még ezer meg ezer dolog történhet… - mondtam, de nem folytattam a gondolatmenetet, mert rájöttem, hogy megint ott tartok, ahol a part szakad. Vagyis most készülök megszegni a saját magamnak tett ígéretemet, miszerint bízni fogok benne. Na meg nem beszélve arról, hogy szeretem Robert-et, amit – ezek szerint – még mindig nem akarok, vagy nem tudok elismerni. Alapjáraton sem nem vagyok valami optimista ember, de most határozottan a dolgot jó oldalát fogom nézni!
- Jaj, el is felejtettem megkérdezni… Kérsz valamit inni, enni? Vagy bármit?
- Nem-nem, köszi. Amúgy is lassan megyek, mert gondolom menni akarsz anyukádékhoz is...
- Igen, de most nem ez a lényeg… Egyébként mesélj még! Igaz, hogy nagyon messze van még, de hova tervezted a szilvesztert? Főleg most, hogy tiétek a lakás? – kérdeztem érdeklődően, és csibészesen vigyorogva.
- Hát, igazából fogalmam nincs. Annyira felment bennem a pumpa, amikor anyuék mondták, hogy nem jöhet hozzánk, hogy a mérgelődésen kívül másra nem is gondoltam. De most, hogy említed… fogalmam sincs! Azt sem tudom, hogy Szilviék és Angi mit terveznek… és remélem te is hazajössz arra az egy - másfél hétre!? – kérdezte, de inkább határozott kijelentésnek tűnt.
- Őszinte leszek veled Nelli! Nem tudom… Karácsonyra mindenképpen szeretnék hazajönni, de lehet, hogy 27-én az első géppel repülök is vissza Londonba. Fogalmam nincs, hogy vannak a szabadságolások a cégnél, na meg persze attól is függ minden, hogy mikorra teszik a vizsgáimat. Biztos vagyok benne, hogy az íróasztalom egyik fele tankönyvekkel, a másik fele pedig aktákkal lesz tele, de minden esetre szakítok időt rá, hogy hazajöjjek hozzátok! – válaszoltam mosolyogva.
- Reméltem is! De ha Rob elhív a családjához? Mert gondolom ő is haza akar menni végre…
- Nem hiszem, hogy ott karácsonyoznánk, mert… szóval… találkozni fogok a családjával!
- Én is ezt mondom… - kezdte, de nem hagytam, hogy végigmondja.
- Úgy értem, hogy még szeptemberben. Ugyanis Rob anyukája felvetette, hogy ha már amúgy is szinte Londonban fogok élni, akkor el is mehetnék hozzájuk…
- Oh! Értem! – nyögte ki Nelli, de láttam rajta, hogy nem igazán érti a dolgot. Igazából nem csodálkozom azon, hogy nem érti, hiszen az előbb még azt ecseteltem, hogy minden olyan gyors, és hogy várni szeretnék bizonyos dolgokkal, erre most egyszerűen közlöm vele, hogy 2-3 héten belül találkozni fogok a párom szüleivel és testvéreivel.
- Hát akkor… úgy látom Rob sokkal komolyabban gondolja ezt a kapcsolatot, mint te! Amúgy te mikor mutatod be a családodnak őt?
- Hú, jó kérdés! Fogalmam sincs…
- De miért??? Hozd el őt is Magyarországra szilveszterkor! Mi lehetne annál jobb, hogy mind együtt köszöntjük az Új Évet?!
- Nelli, tudod, hogy nem rajtam múlik…
- Persze tudom! De már most annyira hiányzol! Legszívesebben el sem engednélek!
- Jaj csajszi! Te is nagyon fogsz hiányozni nekem… - mondtam én is, és megöleltük egymást.
Ezek után még beszélgettünk néhány dologról: legfőképpen arról, hogy Nelli mit szeretne átalakítani a lakáson? Meglepődtem, amikor azt mondta, hogy semmit, mert neki úgy tetszik, ahogy van. Egyedül annyi lesz a változás, hogy ő több képet tesz majd ki a szekrényre.
Aztán szóba került Jason is, és igaz, hogy Nelli nem hasonlítható össze távolról sem Angival a lelkendezések, és mesélések terén, de most szerintem kellett neki valaki, akinek kiöntheti a szívét. Így elmesélt mindent. Szó szerint mindent! Végül még az is kibukott belőle, hogy különösen örül annak, hogy neki adom a lakást – és ezzel egy időben még vagy ezerszer megköszönte – hiszen különleges estét tervez… És ha minden igaz, pont szilveszterre! Hajjajj… jó előre elkezdtük tervezgetni az év utolsó napját, pedig még szeptember sincs.
Végül Nelli úgy döntött – annak ellenére, hogy próbáltam maradásra bírni – elköszön, hogy anyuékkal is tudjak egy kis időt tölteni, mielőtt elutazom. Odaadtam neki a pótkulcsot, és közöltem vele, hogy a másikat bedobom a postaládába, miután bezártam a lakást.
- Nem-nem! Nyugodtan maradjon csak nálad! Elvégre a lakás eredetileg a tiéd! Én csak bérlem a bérlőtől… - mondta nevetve. Ellenkezni akartam, de mikor rám nézett a nagy barna szemeivel, inkább lemondtam erről a tervemről.
Így a kulcs nálam maradt, majd sok puszi és nagy ölelgetések közepette elbúcsúztunk egymástól.
Teljesen úgy érzem magam, mintha örökre mennék el, pedig nem! Amint tudok, jövök haza látogatóba, és olyan sokáig maradok, amilyen sokáig csak tudok! Mégis majd meg szakadt a szívem, hogy itt kell hagynom szinte az egész eddigi életemet. Jó persze… erre sokan úgy reagálnának, hogy ne szomorkodjak, mert megmaradnak az itteni barátaim is, de legalább megismerkedek egy új hellyel, új kultúrával, és új emberekkel! Ez persze igaz is, de mégis úgy érzem, még nem teljesen készültem fel arra, hogy itt hagyjak mindent és mindenkit.
Ahogy Nelli kiment, és én becsuktam az ajtót, azonnal a teraszra mentem, mint mindig. Őt is végig követtem a szememmel, és integettem neki, amíg be nem fordult az első sarkon.
Aztán bementem, és rendbe tettem a szobát. Megágyaztam, kicsit összepakolásztam, valamint betettem a poggyászomba még azokat az apróságokat, amik tegnap este, vagy éppen ma reggel szembe jutottak. Semmiképpen sem akartam, hogy végül itthon hagyjam őket.
Aztán előkerestem egy kicsit normálisabb, utcai ruhát, és bementem vele a fürdőbe.
Normálisan elvégeztem a reggeli teendőimet, magamra kapkodtam a ruhákat, végül kimentem a konyhába. Mivel tudtam, hogy anya készül, hiszen tudja, hogy megyek hozzájuk – még akkor is, ha nem szóltam előre –, nem reggeliztem semmit. Illetve mégis: megittam egy nagy csésze, forró zöldteát, a kedvencemet. Bár ezt nagy vonalakban sem lehet reggelinek nevezni.
Mikor az utolsó kortyot is lehúztam, elmostam a hatalmas bögrémet, és visszamentem a szobába, hogy előkutassam a telefonom, és a táskám.
Szerencsére nem kellett sokat kutakodnom, mert ahogy beléptem a szobába, rögtön megpillantottam mind a kettőt. Először a hozzám közelebbit, vagyis az ágyon heverő telefonomat cserkésztem be, majd megkerülve az ágyat, a kedvenc fotelem és a benne elhelyezkedő táskámat vettem célba. Ahogy felkaptam a tatyómat, és fordultam meg, megakadt a szemem az éjjeliszekrényen pihenő mélykék dobozon. Nagyot dobbant a szívem.
Mivel alapból egy garbót vettem fel egy fekete legginghez – mert most azt választottam farmer helyett –, gyorsan odamentem a már bepakolt táskámhoz, és előkotortam belőle egy rövid ujjas, elöl pár arany, és ezüst flitterrel kirakott felsőt, majd átvettem. Ebben teljesen szabad volt a nyakam, így visszasétáltam az éjjeliszekrényhez, és kivettem belőle az ajándékomat.
Kezemben a csodaszép nyaklánccal, bementem a fürdőbe, és szemben állva a tükörrel, nagy nehezen bekapcsoltam a kapcsolóját. Majd mikor leengedtem a kezem a nyakamból, ámuldozva néztem az ékszert. Tökéletes volt! Most pedig, ahogy a fürdőszobában levő lámpa fénye megvilágította, teljesen olyan volt, mintha ragyogna. Egyszerűen alig bírtam betelni a látványával.
A nyakláncon ámuldozva tört rám az a borzalmas érzés is, hogy Rob valójában mennyire hiányzik. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas lyuk tátongana a szívemben, amit eddig nem volt időm felfedezni. Mert eddig valóban nem is éreztem ennyire… Lefoglaltak a barátaim, a pakolászás, és úgy minden, amit az elmúlt egy hétben hiányoltam. Most viszont, hogy szinte teljesen egyedül vagyok, rettenetesen hiányzik!
Nem tudom, miféle indíttatásból, de kiléptem a fürdőből, közben lekapcsoltam bent a villanyt, és a telefonomhoz siettem. Felkaptam, és két másodperccel később már a fülemhez tartottam a telefont.
Kicsengett.
Csengett, csengett, és csak csengett…
Aztán hosszú sípolás után megszakadt a vonal. Szétkapcsolt.
Hihetetlen idegesség kapott el, pedig tudtam, hogy Rob 99,9%, hogy éppen forgat, szövegkönyvet tanul… vagy mivel Amerikában késő este van, talán beültek valahova lazítani. Igazából nem is azért lettem ideges, mert féltékeny vagyok, mert esetlegesen Kristennel van, vagy akármi más. Hanem egyszerűen azért, mert beszélni szerettem volna vele, hallani a hangját, és elmondani neki, hogy mennyire szeretem, és hogy alig várom már, hogy újra együtt legyünk!
Minden esetre észbe kaptam, hogy én valójában anyuékhoz szerettem volna indulni, így felkaptam a táskám ismét, és kivágtattam a konyhába. Belebújtam a lapos talpú, magas szárú, fekete csizmámba – amit egyébként nem nagyon szeretek, csak azért hordom, mert meleg, és mivel lapos a talpa, nyugodtan tudok benne vezetni – aztán belebújtam a bőrkabátomba, leakasztottam a kocsi kulcsot a helyéről, és már száguldottam is kifelé.
Egy gyors ajtózárás után leszaladtam a lépcsőn, kisiettem a kapun, és pár pillanat múlva már a járó autóban ültem, keresgélve a rádióállomások között.
A szokásos 5 perces autójáratást követően elindultam anyukámékhoz. Szerencsére jó időben – bár jóval később, mint eredetileg terveztem – indultam el, mert a forgalom már egészen tűrhető volt. Nem közlekedett annyi vadbarom az utakon, mint amennyi alapból szokott, így normálisan tudtam haladni.
Szép, nyugodt tempóban autózgattam, így meg is lepődtem rajta, hogy nem kellett hozzá másfél óra, hogy hazaérjek. Leparkoltam a garázs-felhajtón, én leállítottam a kocsit. Kiszálltam, és éppen belöktem az ajtót, amikor megláttam anyut, mögötte pedig aput az ajtóban.
Gyorsan bezártam az autót, és szinte fotólépésben indultam meg a bejárati ajtó felé. Olyan nagyon öröm töltött el hirtelen, ahogy megláttam aput, hogy majdnem elsírtam magam. Nem is tudom, mikor találkoztam vele utoljára személyesen.
Igaz, ez régen is így volt, hiszen szinte alig van itthon, mégis… most valahogy sokkal érzékenyebben érint a dolog. Valószínű azért, mert egyrészt van még valaki, aki nagyon fontos lett számomra. Egy olyan Valaki, aki szintén olyan sokat van, illetve lesz távol, mint apu. Másrészt valószínű az is közrejátszott ebben a hirtelen érzelem-kitörésben, hogy holnap én is elutazom jó pár hónapra, és távol leszek mindenkitől, akit szeretek… mindenkitől, akit ismerek!
Amikor elindultam apuék felé, apu is elindult felém, és – lehet, hogy már én képzelem be magamnak ezt de – mintha ugyanolyan érzelmeket látnék kiülve az arcára, mint amik bennem kavarognak. Félúton találkoztunk. Beleborultam a nyakába, ő pedig szorosan átölelt.
- Hiányoztál kislányom! – mondta, és egy puszit nyomott a hajamra.
- Te is nekem apu! – mondtam, és még jobban belefúrtam a fejem a nyakába.
Így állhattunk pár percig, majd kicsit eltávolodtunk egymástól, belenéztünk egymás szemébe, és elmosolyodtunk. Aztán apa körbeölelte a vállamat, és egymás mellett elindultunk anyu felé.
Mikor odaértem anyuhoz, és őt is megöleltem, láttam rajta az elérzékenyülés jeleit: a könnyeket. Na igen, anya mindig is egy érzékeny ember volt, sokkal, de sokkal érzékenyebb, mint én. Bár valószínű egyre jobban kezdek hasonlítani rá, mert az utóbbi időkben olyan helyzetekben kezdtem el könnyezni, ami 3-4 évvel, sőt… merem azt állítani, hogy egy évvel ezelőtt még meg sem kottyantak volna. Na de ez van, nincs mit tenni. Öregszem…
Miután véget ért az ölelkezés és puszi-osztogatás, bementünk a házba. Most Máté és Kati nem jöttek át, bár fogalmam nincs, miért nem… Anyu viszont már túlságosan is jól ismert, így látta, hogy keresek valakit.
- Mátéék sajnos nem tudtak eljönni, mert… kicsit összekaptak! Tudod milyen a bátyád, bármi áron, de akkor is kiáll amellett, hogy neki van igaza!
- Jaj, istenem! Már megint mit csinált? És miért hergeli Katit??!! Még a végén valami baja lesz a kicsinek… - és csak ekkor ugrott be! Te jó ég! Kétszeres keresztanyuka leszek! Hajjajj… Két kis csöppség, akikkel folyton együtt lehetek majd! Már alig várom…
- Nem tudom! Kati megjegyzett valamit Máténak, amin a bátyád felkapta a vizet, és elviharzott… Istenem! El sem hiszem, hogy mi neveltük őt! Olyan más, mint te…
- Hát pasi, mit vársz… a legtöbb pasi ilyen! Ha nem az összes… - mondtam, miközben levettem a csizmám, majd a kabátomat is a fogasra akasztottam.
- Szívem, kérsz valamit enni? Biztosan éhes vagy! – mondta anyu, és behúzott a konyhába. Apu is követett minket.
- Nem anya. Köszi, de inkább megvárom az ebédet!
- Biztos? Ha gondolod ehetünk most is, már kész van! – mondta anyu. Rápillantottam az órára, és akkor láttam, hogy 20 perc múlva dél. Így belegyeztem.
- Rendben, ehetünk! – válaszoltam egy bólintással és egy mosollyal egybekötve.
Anyu már ott állt a konyhaszekrény előtt, amiben a tányérokat tartotta, így valószínűleg sejthette, mi is lesz a válaszom. Kivett három leveses és három lapos tányért, és elindult vele az asztal felé.
Én azonban elé álltam, és kivettem a kezéből.
- Majd én terítek! – tettem hozzá mosolyogva, és már meg is fordultam, hogy nekiláthassak a munkának. Miután letettem a tányérokat, elmentem villákért, kanalakért, késekért, és poharakért.
Apa ezalatt a nappaliban ült, és valószínű a CNN tőzsdehíreit nézte. Na igen, szakmai ártalom… Anyu pedig egy nagy leveses tálba szedett ki a borsólevesből.
Beszóltam a szobába apunak, hogy jöhet enni, majd leültem a helyemre – ahol mindig ültem, míg itthon laktam. Apa is leült, majd végül anya is helyet foglalt.
Mindenki szedett magának levest, és a szokásos „Jó étvágyat!” kívánás után elkezdtünk ebédelni. Először senki nem szólt senkihez, én mégis éreztem, hogy anyuék nagyon-nagyon kíváncsiak valamire. Viszont elég jól ismertem őket ahhoz, hogy tudjam, anyu nem fogja tudni sokáig magában tartani. Így is történt!
Már majdnem elfogyott az összes levesem, amikor anyu megszólalt:
- Szívem, és milyen volt Amerika? – tudtam!!! Úgy tudtam, hogy ez lesz a legeslegelső kérdés, amit feltesznek nekem. Bár inkább azon lepődtem volna meg, ha nem kérdeznek rá. Igaz, anyu volt a szószóló, de apu is kerek szemekkel nézett rám, miközben kanalazta a levest.
- Fantasztikus volt. Nagyon jól éreztem magam! Santa Monica leírhatatlanul szép hely, főleg a tengerpartja. Vancouver pedig… érdekes! Természetesen az is gyönyörű, csak olyan más a levegő, és a klíma, hogy… szóval nagyon más! – mondtam, majd kanalaztam egyet.
- És milyen volt a díjátadó? – kérdezte anya, érdekes hangszínnel. Letettem a kanalat a tányérba, és éreztem, hogy kezdek elpirulni…
- Anyu, ugye nem…? Kérlek! Mondd, hogy nem nézted meg a díjátadót?!!! – mondtam, és közben reménykedtem, hogy nem lesz a válasz. A mosolyától viszont rossz előérzetem támadt.
- Most miért Kriszta? Olyan édesek voltatok együtt. Ez a Robert nagyon szerethet ám téged! Annyira, de annyira más volt az arca, mielőtt találkoztatok, és miután már te is mellette voltál! Tökéletes pár vagytok! – áradozott anyu, megérintette az asztalon heverő kezem, és gyengéden megszorította, biztosítva ezzel, hogy örülnek a kapcsolatunknak. Én viszont, nem is tudom miért, de kicsit kellemetlenül éreztem magam. Lehajtottam a fejem.
- Láttuk az interneten megjelenő cikkeket, képeket, rajongói és hivatalos videókat is a díjátadóról. Aztán mikor sétáltatok, randiztatok… szóval mindent nyomon tudtunk követni! Ne érts félre szívem, nem azért mert nem bízunk benned, vagy mert nem örülünk Rob és a te kapcsolatodnak, hanem mert egyszerűen tudni szerettük volna, merre jársz. A kollégáim is, akik ismernek téged, mind jöttek oda hozzám, és kérdezgették, hogy a hírekben, cikkekben te vagy-e a képeken Robert Pattinson-nal? Én pedig büszkén mondtam, hogy igen! És mindenki gratulált! – mondta apu.
- Na ez most úgy hangzott, mintha valami hátsó szándékkal lennék Robbal… csodálkozom is azon, hogy még olyan cikkek nem jelentek meg, hogy biztos csóró kis magyar lány vagyok, aki Rob hírnevére és pénzére pályázik. Vagy már ilyen is van???
- Jaj, nem! Dehogy is! Kriszina! Legyél már egy kicsit optimistább! Nagyon szépek vagytok együtt, és látszik, hogy teljesen oda vagytok egymásért!
- Igen anya, ez így van! De…
- Nincs de, kicsim! Anyunak igaza van! Az a lényeg, hogy szeressétek egymást! A többi dologgal, és az emberekkel pedig ne foglalkozz!
- Jaj, annyira igazatok van, és mindenben egyetértek, de az a sok rajongó, és az állandó üldözés. A lesifotósok, riporterek hada, bárhová is megyünk… és a legszörnyűbb az, hogy most már nem csak akkor van ez, ha egyedül vagyok, akkor is. Rob már megszokta, bár rühelli az egész felhajtást… én viszont nem tudok hozzászokni!
- Kicsim! Elmész Angliába, és ott nyugtotok lesz. Ott nincs akkora mizéria egyik híres ember körül sem, mint Amerikában… - mondta apu. Én pedig hittem neki, hisz rengeteg időt töltött Angliában. Igaz, hogy ő nem híres ember, de volt, amikor már találkozott filmsztárokkal, akik szinte pihenni és kikapcsolódni járnak Angliába, hiszen ott nem rohanja le őket 50 lesifotós és ugyanannyi rajongó… Az is ritka állítólag, ha egy ember odamegy hozzájuk!
Ezzel ellentétben még mindig élénken él bennem az emlék, amikor Robbal először találkoztam a kávézóban. Hogy került oda annyi paparazzi? Mondjuk tény és való, hogy rendesek voltak az alkalmazottak, és majdhogynem fel voltak készülve arra, hogy ilyenkor mit kell tenniük! De azért mégsem hasonlítható össze az ottani légkör a santa monica-ival, los angeles-ivel vagy vancouver-ivel.
- Hát remélem is, hogy így lesz! El sem tudjátok képzelni, mennyire hiányzik, hogy Rob és én kéz a kézben végigsétálhassunk a tengerparton anélkül, hogy bárki is odajönne hozzánk, lefotózna, vagy bármi ilyesmi. Csak, mint például Mátéék, Szilviék, Nelliék, vagy akár ti! Hjaj… - öntöttem ki a szívem, a végén pedig felpillantottam a csillárra, és sóhajtottam egyet.
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan így lesz! Egyelőre még van ez az Alkonyat és Edward láz, de biztos, hogy nem lesz ez mindig így… Igaz, hogy az első idők nehezebbek lesznek, de el fog ülni ez a hatalmas rajongás, és hisztéria, hidd el nekem Kriszti! – nyugtatgatott anyu, és ismét megszorította a kezem. Én pedig felnéztem rá, és halvány mosolyra húztam a szám, ezzel jelezve, hogy nagyon köszönöm a tanácsát, és a bátorítását.
- Egy valamit viszont nem értek! – szólt közbe apa. – Miért nem hoztad magaddal a barátodat? Szívesen megismernénk őt!
Ez a mondat egy ici-picikét fejbe vágott. Most én vagyok csak ennyire elmaradott, hogy még túl korai lenne a szüleinket is „beavatni” a kapcsolatunkba? Ezek szerint igen! Először Rob szülei, aztán Rob is helyeselte a dolgot, most pedig a szüleim állnak elém azzal, hogy szívesen megismernék a barátomat. A barátomat, akivel hivatalosan 1 hete és 2 napja vagyunk együtt!
De aztán anyu apu felé fordult, és letorkolta.
- Na de Gábor! Egy hete vannak csak együtt! Mégis hogy gondolod ezt? Máris bemutatni őt? Azért ezt te sem gondolhatod komolyan! – mondta apu felé fordulva, majd gyorsan felém kapta a fejét, és ismét megfogta a kezem: - Természetesen nem úgy értem kicsim, hogy nem gondolom azt, hogy együtt lesztek sokáig, vagy ilyesmi. De talán még túl korai lenne… vagy te szívesen bemutatnád? Mert akkor természetesen, bármikor jöhettek!
- Nem anyu… az a helyzet, hogy Rob már előállt ugyanezzel a kérdéssel. Illetve beszélt anyukájával, aki szintén látott rólunk minden létező cikket, képet, videót, és mondta Robnak, hogy örülnének neki, hogy ha Londonban vagyok, meglátogatnám őket… ugyanis szeretnének megismerni! Én persze ugyanúgy gondolom, mint te, hogy még nagyon nincs itt az ideje ennek, de Rob ragaszkodik hozzá, így rábólintottam. De mivel Robert most Kanadában van, és az elkövetkezendő két és fél hónapban ott is marad, nem hiszem, hogy el tudunk jönni hozzátok. Legalábbis ő nem hiszem! Én természetesen jövök…
- Két és fél hónap? Jaj, szegénykém!
- Nekem mondod anyu? – kérdeztem vissza kétségbeesetten, és éreztem, hogy elszorul a szívem. Aztán akarva akaratlanul a kezem a nyakláncomra vándorolt. Anyu és apu pedig szinte egyszerre néztek oda.
- Istenem, de gyönyörű! – ámuldozott anyu.
- Valóban az! – ismerte el apu.
Lenéztem az ékszerre, elmosolyodtam, majd halkan megszólaltam.
- Tökéletes!
- Robtól kaptad? – kérdezte apu.
- Igen! Ez volt a búcsúajándéka. Azt mondta, azért kapom, hogy erről mindig eszembe jusson, amikor nincs velem. Mintha amúgy nem rá gondolnék egyfolytában… - mosolyodtam el.
- Nahát, és én ilyet soha nem kaptam tőled Gábor! Látod, példát kellene venned Roberttől! Ő egy igazi angol úriember… - mondta anyu, egy picit meglökve apu vállát. Majd anyu rám nézett, mosolyogva kacsintott egy aprót, aztán pedig komoly, jelentőségteljes arccal visszanézett apára.
- Hát… én…! Na várjunk csak! Mindig azt mondtad, hogy te nem kérsz semmit! Én pedig csak betartottam, amit kérsz…
- Igen, persze! Kriszti sem kérte, mégis kapott! – mondta anyu, és eljátszotta, mint aki teljesen megsértődött, így felém fordult. Hátad fordítva apának pedig elmosolyodott.
- Jaj, nehogy már ezért felkapd a vizet édesem! – szólt oda apu anyunak, és közelebb akart hajolni hozzá, amikor anyuból és belőlem szinte egyszerre tört ki a nevetés. Apu pedig majdhogynem tátott szájjal meredt ránk.
- Ez szép! Most jól behúztatok a csőbe… Zsuzsa, látod… még ennyi év után sem ismertelek ki rendesen! – mondta apa, és már ő is mosolygott.
- Hát igen! Jó színésznő lettem volna… na de nem baj! Majd az unokámat megtanítom egy-két trükkre, ha majd az apukája foglalkozását választja az anyukája unalmas munkája helyett. – mondta, kiemelve a „majd” szavakat, és rám nézett. Ezzel szerencsére engem is megnyugtatott, hogy nem akarják siettetni az unoka dolgot. Így is el lesznek majd a 7 hónap múlva születendő Andrássy bébivel. Az viszont eléggé meglepett, hogy anyu így nyilatkozott a leendő munkámról. Azon nem csodálkozom, hogy nem örül neki, hiszen mikor bejelentettem 2 évvel ezelőtt, hogy ügyvéd leszek, ő volt az első – ha nem az egyetlen –, aki le akart beszélni róla. Mindenáron azt szerette volna, ha valami pörgős munkát választok magamnak. Ami talán nem ennyire sablonos és helyhez kötött. Mindig azt mondogatta, hogy nem kellene elpazarolnom ostoba jogszabályokra az életemet, sokkal inkább használjam ki, hogy okos vagyok, és jól beszélem a nyelveket. Azt szerette volna, ha több nyelvet tanulok, és például elmegyek egy turisztikai szakra tanulni, aztán lehetnék hoteligazgató.
De amikor elkezdtem a jogot, nem volt mit tenni, belenyugodott. Aztán mikor az egyetem első félévének befejezése után közöltem vele és apuval, hogy angol jogot fogok tanulni, mert Londonban szeretnék élni és dolgozni, majdnem kiakadt. Emlékszem, akkor pár napig szinte alig szóltunk egymáshoz…
Igazából nem az volt a baja, hogy elmegyek Londonba, mert a turisztikával is azt szerette volna, ha világot látok, és új kultúrákkal, új helyekkel ismerkedek meg, hanem a jog. Az a fránya jog! Nem hogy Magyarországon azt tanulom, de még az angolt is tudni akarom… Ez egy picit sok volt neki! De mostanra már teljes mértékben belenyugodott, és megbeszéltük a dolgokat. Elmondta, hogy nem akar rossz anya lenni, és nem akar olyat rám tukmálni, amit nem akarok, ezért elfogadja a döntésemet, bármi legyen is az. Bár volt egy olyan érzésem, hogy ebben a hirtelen vélemény-változtatásban apa keze is súlyosan benne volt…
- Na jó, hozom a másodikat! – mondta anyu, megszakítva ezzel az elmélkedésemet. Összeszedtem az üres tányérokat és használt kanalakat, és betettem a csapba.
- Tényleg gyönyörű ez a nyaklánc Kriszti! Robnak fantasztikus ízlése van! Kíváncsi vagyok, milyen gyűrűt vesz majd neked…
- Na de anya!!! Nem most mondtad te is, hogy még nem tartunk ott, hogy bemutassam őt nektek? Most meg már eljegyzést szeretnél!? – mordultam fel. Kicsit soknak éreztem az elmúlt héten történteket. Miért van az, hogy bárkivel beszélek Robról, a beszélgetésünkben vagy az eljegyzés, vagy a baba szerepel??? Pedig még messze van a tavasz is ahhoz, hogy rá foghassam…
- Jaj, szívem, ne érts félre! Csak annyira boldog vagyok, hogy végre ilyen boldognak látlak! Teljesen ki vagy virulva, látszik, hogy szerelmes vagy! És ez minden anya álma! Hogy a gyerekét ilyen boldognak és kiegyensúlyozottnak lássa… Ez az egyetlen oka annak, hogy egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Ne haragudj!
- Oh, anya! Rád nem lehet! – mondtam megbocsátóan, és átölelve őt hozzábújtam, miközben szedett egy adagot a kedvencemből, a rakott kelből. – Egyébként az egyik kollégája segített neki választani, akivel nagyon jó barátnők lettünk. Ha minden igaz, most is együtt forgatnak… - pillantottam az órára.
- Alkonyatos kollégája? – kérdezte anyu.
- Igen!
- Kit játszik a filmben?
- Anyu, te láttad a filmet?
- Igen, miután megismerted Robertet, és először mondtad, ki ő, és miben játszik, megnéztük…
- Megnéztük???
- Igen, apád és én! Ő is kíváncsi volt!
- Jaaa, értem! – tettettem a nagy rádöbbenést mosolyogva. – Egyéként Rosalie-t játssza a filmben, Edward csodaszép, szőke testvérét. Egyébként Nikki Reed-nek hívják!
- Akkor Nikki-nek van fantasztikus ízlése. Mert ez a nyaklánc… álomszép!
- Igen tudom! Na de együnk anyu, léci, éhes vagyok… - mondtam, de csak elterelésképpen, hogy ne fájdítsa tovább a szívem, és ne ébredjek még jobban tudatára annak, hogy menyire hiányzik Rob.
Az ebéd további része viszonylag csendesen telt, és szerencsére, ha beszéltünk is valamiről, az nem én voltam. Többnyire most apa mesélt az üzleti útjáról, és hogy miket sikerült elintéznie.
Miután befejeztük az evést, beültünk a nappaliba, és mint a „régi szép időkben”, néztük a tv-t, és közben jókat nevettünk.
Mikor azonban véget ért a film, amit néztünk, rápillantottam az órára, ami már 3 órát mutatott. Sőt, már el is hagyta egy-két perccel.
- Anyuci, apuci! Sajnos nekem mennem kell! Még egy csomó mindent össze kell pakolnom, és pihenni is szeretnék, holnap hosszú napom lesz. Ugye nem haragszotok?
- Jaj, ne viccelsz szívem! Megértjük! De amint Angliába értél hívj fel minket! Mikor indulsz? Kiviszlek a reptérre!
- Nem-nem, apu! A hajnal 6 órási géppel utazom el, és ahhoz, hogy kivihess, neked már max. 4-re nálam kéne lenned. És ezt nem várom el tőled! Maradj csak szépen itthon, én meg elvonatozgatok! Bár van egy olyan érzésem, hogy Erik ki fog vinni… Ő lett mostanában a sofőröm! – mondtam nevetve.
- De ez nekem nem fáradtság! Sőt, legalább addig is veled lehetek!
- Nincs de apu! Amúgy is alig vagy itthon… Nem kell még engem is hurcibálnod! De azért ha van egy kis időd, a kocsiért feljöhetnél Pestre. Vagy most hagyjam itt?
- Ahogy gondolod!
- Hát, ha haza tudnál vinni, akkor itt hagyom!
- Természetes, hogy hazaviszlek szívem! Megyek, felkapok valamit, és már mehetünk is!
Míg apa öltözött, én is felkaptam a csizmám és a kabátom, majd belekezdtünk a búcsúzkodásba. Vagy tízszer kellett végighallgatnom az anyai jó tanácsokat, és megígértettem velem, hogy amint leteszem a lában a gépről Londonban, azonnal hívom őket. Megölelgettem őt, körbepuszilgattam, ő is engem, majd végül kikísért minket a kocsihoz.
Gyorsan félreálltam az Audival – pontosabban a járda mellé –, hogy apu ki tudjon állni a garázsból a céges autójával, ami egy meggypiros Chevrolet Lacetti. Ahogy apu kiállt, én beálltam az Audival a garázsba, és bezártam a kocsit, és a garázst is.
Végül odamentem még egy puszira és hatalmas búcsúölelésre anyuhoz, végül beszálltam a kocsiba apu mellé, és nagy integetések közepette elindultunk.
Az úton apától az atyai jó tanácsokat hallgattam végig, amik majdhogynem teljesen megegyeztek az anyaival. A lényege végülis az volt, hogy vigyázzak magamra, ne dolgozzam vagy tanuljam halálra magam, és – persze megfelelő körülmények és keretek között – érezzem jól magam. Apu mondta, hogy bármi történik, hívjam őt bátran, illetve hogy Timre is számíthatok bármikor és bármiben. Az okítások, tanácsok, és vélemények közepette észre sem vettem, hogy már beértünk Pestre, sőt… már csak két utcára vagyunk a lakásomtól.
Amikor odaértünk a ház elé, apu leállította a motort, és kiszállt utánam.
- Nem megyek fel szívem, mert mondtad, hogy sok dolgod van még, nem akarlak feltartani! De kérlek, fogadd meg a tanácsokat, és nagyon vigyázz magadra! Ha jössz haza, természetesen nem kötelező telefonálnod, mindig szívesen várunk… téged és Robot is! Egyébként üdvözlöm a barátodat, és üzenem neki, hogy alig várom, hogy végre személyesen is megismerhessem! – mondta apu, a végét már mosolyogva.
- Na de apu! Azt mondtad, rendesnek látszik… mellesleg az is! De nehogy megfélemlítsd nekem! – nevettem én is, belemenve a játékba.
- Nem árt, ha megismeri a barátnője édesapját! Beszélgetünk majd egy kicsit, meg sörözgetünk… Tudod!
- Jaj, igen! Tudom… - mosolyogtam még mindig.
Aztán apa is visszaváltott komolyra, és megölelt. Olyan szorosan húzott magához, mintha soha nem akarna elengedni. Gondolom az bántotta ennyire, hogy most nem tőle búcsúzok, hanem ő búcsúzik tőlem! Nem szokott hozzá, hogy az egyetlen szem lánya már felnőtt, és a saját életét éli… Na igen, szülő! „Majd ha neked is lesz gyereked, megtapasztalod!” – jutottak eszembe anyu szavai.
Apu is adott két puszit, majd mégegyszer megölelt, és lehajtott fejjel visszament a kocsi vezetőoldala felől nyíló ajtóhoz, és kinyitotta. Felnézett rám egy pillanatra, mosolyogva odaintett, és beült. Meg mernék esküdni rá, hogy elindultak a könnyei… Mondjuk, nem mondom, hogy nekem nem!
Megvártam még elhajt, közben sokat integettem, és mikor már olyan távolra ért, hogy valószínű nem látta, hogy integetek, elindultam felfelé.
Ahogy felértem, levettem a cipőm és a kabátomat, beérve a szobába ledobtam a táskám. Sóhajtottam egy hatalmasat, körbenéztem, és elkezdtem pakolászni a még kinn maradt dolgokat.
Mikor ezekkel végeztem, kint hagytam a ruháimat, amiket holnap veszek fel, majd elmentem lezuhanyozni. Mikor végeztem, felkaptam a pizsamámat, megmostam a fogam, és beraktam egy zacsiba a fehér, flitteres felsőmet. Majd Londonban kimosom. A legginget kinn hagyom, mert azt terveztem, hogy holnap is azt veszem fel. Aztán eltettem a poggyászba a fekete bőrdzsekimet. Betettem egy szatyorba a lapos talpú csizmámat is, és így tettem el a csomagomba. Holnap a magas sarkút veszem fel.
Mire mindennel elkészültem, már 8 óra volt. Éreztem, hogy kimerített ez a nap, így bedőltem az ágyba, elaludni viszont nem tudtam. Bekapcsoltam a tv-t. Igazából semmi érdekes nem ment benne, de azért néztem.
Aztán elkezdett csipogni a telefonom. Üzenet érkezett. Felugrottam, és odaszaladtam. Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: Robtól vártam. Ennél nagyobb volt a meglepetés, amikor megláttam Erik nevét.
„Szia Kriszti! Holnap hajnal 4-re ott vagyok érted. Kiviszlek a reptérre! Pihend ki magad, és ne izgulj, minden rendben lesz! Puszi, Erik”
El sem hiszem, hogy már ennyire ismer! Hogy tudja, hogy tiszta ideg vagyok… bár ezen szerintem senki nem lepődik meg! Ez olyan… magától értetődő!
Visszapötyögtem neki egy „Rendben, és előre is köszi! Puszi” választ, majd visszatettem a telefont az éjjeliszekrényre.
Rob még mindig nem hívott, és nem is jelentkezett! Érdekes… Na mindegy! Biztosan fáradt, és pihen! Holnap biztos beszélünk majd!
Ezzel le is zártam magamban mindent, kivéve a holnapi nap miatti izgatottságomat. De szerencsére úgy 10, fél 11 körül már sikerült elszundítanom. Még szerencse, hiszen holnap nem szeretnék úgy kinézni, mint egy kifacsart szivacs…

***
Kriszti
1. csizmája (csak én feketében képzeltem el!)
2. felsője

Kriszti apukájának céges autója

És ami kimaradt az 'Itthon /1. rész/'-ből!
Ilyennek képzelem Erik barátnőjét: