Rob szemszöge - Fél év /II. rész/

Sziasztok!

Nos, megérkeztem a Rob szemszög II., és egyben befejező részével. Igyekeztem jóra és érdekesre megírni...
Nekem tetszik! Kíváncsi vagyok, hogy nektek fog-e!? :)

Meglepődve tapasztaltam viszont, hogy igencsak visszaesett a kommentelők száma! Nem tudom, hogy ennek én vagy-e az oka, vagy az iskolakezdés... bár a lelkem mélyén bízom abban, hogy a második! :)

Minden esetre a történetet ezért biztosan nem fogom abbahagyni! Azt viszont így elöljáróban sajnos nem tudom megígérni, hogy minden héten jelentkezem majd új résszel, ugyanis - mint tudjátok - egyetemista lettem, és lassan, de biztosan gyűlnek a tanulnivaló és ZH hegyek!
Ennek ellenére természetesen nem feledkezem meg Rólatok, és amint időm engedi majd, írom az új részeket (nem csak ide, hanem az új történetemhez is!)!

Üdv mindenkinek,
Sabyna

***

Csak ültem az autó hátsó ülésén, a könyökömmel támasztva az ajtó peremét, és vágyakozva bámultam ki az ablakon, hogy mikor látom meg Őt! Ám ahogy teltek a percek, egyre jobban kezdett elhagyni az a magabiztosság, amivel odamentem a terminál elé. Folyamatosan olyan gondolatok cikáztak az agyamban, hogy „Mi van, ha még mindig nem akar látni?”, vagy „Lehet, hogy összejött valakivel, csak a barátainak se mondta el!”. A második lehetőséget azonban újra átgondolva – talán önzőségből is, de – azonnal elvetettem!

Álmodoztam, gondolkodtam, és megint csak álmodoztam… körülbelül így telt el a következő fél óra is. Viszont amikor újra bele akartam volna merülni a gondolataim kavalkádjába, kinyílt a terminál ajtaja, és Ő lépett ki rajta. Hosszú szőke haj, felhajtott napszemüveg, egy farmernadrág, egy póló, egy farmerkabát, és egy magas sarkú cipő. Nem volt azért annyira szokásom, de most minden apró részletét megfigyeltem a ruhájának, a hajának, és az arcának. Nyugodt, boldog arckifejezése volt, mégis mikor meglátta az autót, és a körülöttünk álló fotósokat, ledöbbent. Megtorpant, és azonnal a szemére húzta a napszemüveget. A következő másodpercben pedig lehajtotta a fejét, és elindult a parkoló felé.
- Jaj ne! – jajdultam fel, és még magamat is meglepve azonnal feltéptem az autó ajtaját, és kipattantam belőle. A fotósok természetesen abban a pillanatban mozgásba lendültek, és egyetlen lépésemet legalább 50 képpel örökítették meg. Én azonban csak egy valamire, pontosabban valakire figyeltem!

Odaléptem elé, és megálltam előtte. Ő a napszemüvegén keresztül nézett vissza rám. Nem láttam a konkrét arckifejezését, vagy a szemét, de tudtam, hogy hasonlóképpen érezhet most, mint én! Vagy ha nem is tudtam száz százalékig, nagyon bíztam benne…
Természetesen megtartottam azt a bizonyos egy lépés távolságot, ám legszívesebben azonnal odaléptem volna hozzá, és olyan erővel szorítottam volna magamhoz, amivel megmutathattam volna Neki azt, hogy mennyire is hiányzott az elmúlt 6 hónap alatt! De nem tettem… csak álltam, és néztem Őt!

- Szia! – törtem meg végül a hatásszünetet, amire úgy tűnt, még a fotósok is – ha lehet ezt mondani – tekintettel voltak, mert abbahagyták az idegesítő kattogtatásukat.
- Szia! – köszönt vissza Kriszta alig hallhatóan, a hangja mégis biztatóan csengett. Most már biztos voltam abban, hogy ő sem a haragtól van „megszeppenve”. – Vársz valakit?
- Ami azt illeti, már nem! – válaszoltam halványan elmosolyodva, és teljesen önkéntelenül léptem felé egy fél lépést. Ő azonban szinte ugyanabban a pillanatban hátrébb is lépett.
- Ezek szerint engem vártál?
- Igen…
- És hol van Jennie? – jött az egy millió dollárt érő kérdés. Nyeltem egy alig észrevehetőt, és ekkor döbbentem rá, hogy igazából nem is készültem fel erre a kérdésére! Gyorsan próbáltam kitalálni valami hihetőt, és frappánsat, de csak ez jutott eszembe:
- Sajnos… közbejött neki valami, így nem tudott kijönni eléd!
Látszott Krisztán, hogy már megint sikerült beégetnem magam előtte, hiszen most éppen egy jogásznak próbálok bemesélni egy oltári nagy hazugságot… nevetséges!
- Értem! Akkor, ha jól sejtem, most elviszel… - pillantott mögém -… illetve elvisztek hozzá? – ekkor vettem csak észre, hogy Greg – a testőröm – ott áll mögöttem pár lépésnyire.
- Hát… az igazat megvallva abban bíztam, hogy mielőtt Jenhez mennél, beülünk valahova beszélgetni! Azt hiszem, lenne miről… - adtam elő a már régóta kigondolt és megfontolt tervemet. Bár ez így élőben már nem tűnt annyira magabiztosnak és ésszerűnek!
- Rendben! Végülis van két teljesen szabad hetem!
- Ennek nagyon örülök! – szaladt ki a számon rögtön, és bármennyire is furcsa, hogy ilyen bekövetkezhet egy férfinél… az agyamat teljesen ellepte az a bizonyos köd! Csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy van még remény! Arra, hogy újra mi legyünk! – Ülj be! – nyitottam ki neki a kocsi hátsó ajtaját, és mutattam, hogy szálljon be.
- Egy pillanat, csak a csomagok…
- Azokat majd Greg elintézi! – vágtam a szavába, mire az említett testőröm azonnal Krisztához lépett, és elvette tőle a hatalmas gurulós-, és a kisebb kézipoggyászát.
Ezt követően már csak pillanatok kérdése volt, és el is indultunk a repülőtérről a Four Seasons felé.

- Ugye nem baj, hogy ide jöttünk? Gondoltam, ez lesz most a legnyugodtabb! – kérdeztem, miután kiszálltunk a kocsiból.
- Nem, semmi baj!

- Először is, gratulálok a diplomádhoz! Ne haragudj, hogy nem tudtam ott lenni, de egyszerűen nem tudtam elszakadni a forgatásról! De azért remélem az ajándékomat megkaptad! – mondtam mosolyogva, miután leültünk az egyik asztalhoz.
- Köszönöm, és igen, megkaptam. Nehéz lett volna nem megkapni egy emberméretű macit egyik kezében egy diploma-tekerccsel, a másikban meg egy hatalmas rózsacsokorral! De nagyon aranyos! Még egyszer nagyon szépen köszönöm! – mosolyodott el boldogan, amitől a szívem azonnal vad dobogásba kezdett. Nem mondom, hogy azóta nem emelkedett meg a vérnyomásom, amióta fél év után újra megláttam Őt, de most, ahogy látom a mosolyát, és a csillogó, csodaszép kék szemeit… egyszerűen leírhatatlan érzés!
- Reménykedtem, hogy tetszeni fog! Bár nem volt túl eredeti, mivel szinte mindenki plüssmacit ad ajándékba ilyenkor…
- Én akkor is nagyon örültem neki! – válaszolta, és úgy láttam, mintha egy picit elpirult volna. Lehajtotta a fejét, és viszont automatikusan halvány mosolyra húztam a számat.

- Na, és milyen a jogász élet?
- Fárasztó, felelősségteljes, de azért élvezem! Főleg, hogy most már nem kell London és Cambridge között ingáznom. Pont ezért is gondolkodtam el azon, hogy Londonba költözöm!
- Komolyan? És mikorra tervezed ezt? – kérdeztem meglepődve.
- Hát… igazából még tényleg csak gondolati szinten van a dolog, de akár már ebben az évben. Végülis feleslegesen lakom Stevenage-ben. Már semmi sem tart vissza attól, hogy a fővárosban éljek! – válaszolta, és belekortyolt az italába.
- Értem!
Ez a hír valami miatt teljesen letaglózott! Amióta találkoztunk a repülőtéren, ez volt az első olyan mondata, amivel megingatta a bennem egyre csak növekvő magabiztosságot, és reményt. Ez a válasza arról árulkodott számomra, hogy Ő igazából nem is akarja, hogy újra egy pár legyünk!

- És neked hogy alakulnak a munkák? Látom, az újságok még mindig nem szállnak le rólad! – szólalt meg Kriszta egy pár perc csend után.
- Ja, hát… elég jól mennek a forgatások. Szerencsére még fut annyira a szekér, hogy ne a forgatókönyvek válasszanak engem, hanem én választhassam őket. Az újságok meg még mindig nem tudnak értelmes cikkeket leközölni! Kristen és én nem…
- Nem kell magyarázkodnod Rob! Tudom, milyenek az újságok! De ha Te és Kristen mégis együtt lennétek, nekem már ahhoz sem lenne túl sok közöm…
- Na, ez az, amiben egyáltalán nincs igazad! Én még…
- Ne Rob! Kérlek! Most végképp nincs hangulatom ehhez! Inkább… inkább együk meg, amit rendeltünk, és közben beszélgessünk. De ne Kristenről, és ne a kapcsolatunkról! Kérlek…
- Rendben! Ahogy szeretnéd! – nyugodtam bele, bár legszívesebben felpattantam volna, és akármennyire is szánalmasnak hatottam volna az étterem, illetve a hotel vendégei előtt, letérdeltem volna Kriszta elé, és úgy mondtam volna el neki, hogy én még mindig nagyon szeretem Őt, és semmit sem akarok a világon jobban, mint hogy újra az ujjára húzhassam a gyűrűt! A gyűrűt, ami csak és kizárólag Őt illeti!
De nem tettem! Inkább lehajtottam a fejem, és nekiláttam az ételnek, amit rendeltem…

- Egyébként láttam a legújabb filmed! Nagyon jól alakítottad benne a megszállott gyilkost! Ne értsd félre, amit most mondani fogok, de furcsa volt Téged egy ilyen szerepben látni! Főleg azután, hogy igazi hírnevet a Twilight által szereztél! Ennek ellenére lenyűgöző volt!
- Oh, hát nagyon köszönöm a dicséretet, és az őszinte véleményt is! – mosolyodtam el.

Bár igazából nem így terveztem, mégis az egész étkezésünk alatt rólam és a forgatásokról beszélgettünk! Párszor persze bele-bele tudtam csempészni egy-két alattomos kérdést Krisztáról, illetve az elmúlt fél évéről, de akkor is igen szűkszavúan válaszolt. Jó ügyvédhez méltóan pedig azokat a témákat, amik úgy igazából érdekeltek volna, cserfesen és szinte észrevétlenül megkerülte, vagy elterelte. Én pedig már csak akkor vettem észre, hogy nem is arra kaptam választ, amit kérdeztem, amikor már ha akartam volna, sem tudtam volna visszakanyarítani a gondolatmenetet. Komolyan mondom, elkápráztatott!

Amikor pár órája kilépett a repülőtér termináljának ajtaján, azt gondoltam, hogy ugyanolyan gyönyörű, mint volt… semmit sem változott! És ez igaz is a külsőjére vonatkozóan! A természete és a viselkedése viszont nagyon más lett! Sokkal kimértebb, sokkal megfontoltabb… pedig mikor megismerkedtünk, akkor sem volt csapongó! Határozott, mégis olyan, mintha mostanra találta volna csak meg teljesen önmagát! Látok a szemében egy aprócska lekezelőséget, és kalandvágyat! Mintha csak most ért volna el arra a szintre, hogy Ő teljesen és tökéletesen Andrássy Krisztina!

Teljesen megbabonázva, szerelmesen figyeltem minden apró rezdülését és porcikáját! A hajában levő hol sötétebb, hol világosabb melír-csíkokat… a hosszú szempilláit… a tökéletes és karcsú nyakát… és hát tagadhatatlan férfi létemnek köszönhetően a formás dekoltázsán is legeltettem egy-két pillanatig a szemeimet.

- Azt hiszem, most már mennem kell! – szólalt meg hirtelen, és félig hátrafordulva leakasztotta a táskáját a szék támlájáról.
- Elviszlek! – eszméltem fel az idilli pillanatból, és azonnal felugrottam. Ez persze nem volt túl szerencsés mozdulat, hiszen azzal a lendülettel, ahogy felpattantam, úgy bevágtam a lábam az asztal szélébe, hogy egyrészt a kerthelyiségben ülők nagy része felénk fordult, másrészt pedig a poharamban levő víz egy része az asztalterítőre loccsant. – Oh, a franc! – bukott ki belőlem… majd a következő pillanatban hálát adtam az égnek, hogy nem egy cifrább kifejezés ült ki a számra.

- Halál ciki volt, mi? – kérdeztem Krisztát, miután már az étteremből kifelé, de igazából a hotel előterébe befelé sétáltunk.
- Micsoda?
- Hát, hogy majdnem felrúgtam az asztalt! Gondolom a fél kert minket nézett… - állapítottam meg a nyilvánvalót.
- Áh nem… csak téged! – válaszolta Kriszta, majd elnevette magát. Szinte csilingelve nevetett!
Először csak ránéztem, hogy láthassam az arcát… hogy újra hatalmába kerítsenek az érzések, amik amúgy is folyamatosan ostromolnak! Majd amikor a csillogó tekintete belefúrózott az enyémbe, és tovább kacarászott, belőlem is előtört a nevetés! Bár az enyém annyira nem volt őszinte! Hiszen engem jelen pillanatban jobban izgatott az, hogy újra egy pár legyünk… ami ekkor még úgy tűnt, Krisztának nem jelent annyit, mint nekem!

*

A következő napokban engem sajnos elszólított a kötelesség… vagyis éjt nappallá téve dolgoztam a forgatáson. Ugyanakkor most már valami plusz erőre kaptam azáltal, hogy tudom, van célja az egésznek! Így sokkal könnyebben ment a túlfeszített tempó is! Sokkal jobban tudtam a jelen pillanatban igen romantikus természetű karakterem megformálására összpontosítani, mint eddig bármikor!

A munka mellett természetesen szerveztem azokat a programokat is, amiket – természetesen Krisztával együtt – akarok megvalósítani a pár hetes vakációm első pár napjában. Viszonylag könnyen döntöttem el, hogy mindenképpen utazgatni szeretnék a szerelmemmel… az azonban már sokkal keményebb feladatnak bizonyult, hogy megszervezzem, mégis mit fogunk csinálni, és hogy konkrétan hol is!
Végül egy kis külső segítséggel – amit természetesen Stephanie-tól, Tomtól, és Ashley-től kaptam – sikerült megszülni a tökéletes ötletet! Kaliforniai városokat fogunk meglátogatni, és kettesben felfedezni!

Mindezt tökéletesen kiviteleztük az első pár napban… egész pontosan szerdáig! Ott, a santa barbarai tengerparton ugyanis sikerült úgy rázúdítanom az érzelmeimet Krisztára, hogy végül sírva fakadt szegény!
Elmondhatatlan, leírhatatlan érzés volt, amikor a karjaimban, a mellkasomra hajtott fejjel zokogott! Legszívesebben ott a helyszínen megöltem volna magam, amiért ekkora fájdalmat okoztam Neki! Mert az, amit én éltem át a 6 hónap alatt, az ő fájdalmának még a legaljáig sem érhet fel… és mindez csak most, a szívszaggató zokogása által tudatosult bennem!

Csütörtökön azonban már nyugodt, bizakodó napot töltöttünk együtt Huntington Beach-en. Egyre jobban úgy éreztem, hogy nagyon jó úton haladunk afelé, hogy ténylegesen kibéküljünk! Kriszta közelebb is engedett magához, de azért mégsem túl közel! Annak ellenére, hogy este, a parton a karjaimban feküdt, éreztem azt a bizonyos egy lépés távolságot kettőnk között.
Persze ez érthető, sőt… azon lepődtem volna meg inkább, ha a karjaimba veti magát, és odaadja magát nekem! Tudom, hogy milyen, és pontosan ezt szeretem benne! Őt szeretem… minden pozitív és negatív tulajdonságával együtt!

A pénteki napunk nem igazán úgy sikerült, ahogy terveztem, hiszen a rajongók és a lesifotósok megrohamoztak az utcán. Kriszta azonban türelmesen megvárta, amíg levonul a tömeg, sőt… inkább Ő biztatott arra, hogy igenis adjam meg a rajongóknak azt, amire vágynak!
Végül egy hívás is befutott Ashley-től, amiért örökké hálás leszek neki! Hiszen a kis parti-ötletével spontán megszervezte a közös esténket! Így annak ellenére, hogy én már két napja szerveztem a szerelmes, santa monicai esténket, a látszattal ellentétben nagyon is örültem neki, hogy a Viper Roomba megyünk. Ezzel, ha bármi is alakulna Kriszta és köztem, nem tűnik majd szervezettnek!

*

- Mi a gond? – lépett mellém Kriszta a klub kerthelyiségében.
Ideges voltam, egyik cigit szívtam a másik után! A konkrét okát mégsem tudtam! Csak annyit, hogy azoknak a férfiaknak a láttán jött ez elő belőlem, akik odamentek Krisztához! A végső döfést azonban mégis a Jacksonnal lejtett, szinte már erotikussá váló táncuk adta meg…
- Semmi fontos! – szívtam egy utolsót a cigimből, majd eldobtam, és elővettem a következő szálat.
- Robert! Kérlek! – fordult elém, és megfogta a kezem. Abban a pillanatban egy hatalmasat dobbant a szívem, és az eddiginél sokkal jobban kívántam Őt. Persze nem hanyagolható el az a kívánalom sem, amit, mint egészséges férfi, éreztem, de most inkább lelkileg akartam, hogy az enyém legyen!
- Tényleg tudni akarod?! Ideges és mérges vagyok! Igazából fogalmam sincs, miért, de egyszerűen elöntötte az agyamat, és csak most kezd elpárologni… - adtam meg a választ.
- Nem féltékeny vagy inkább?
- Nem hiszem el, hogy jártatták a szájukat Ashley-ék!!! Direkt mondtam, hogy csak azt mondják, cigizni jöttem! Képtelenek tartani a szavukat??!! Hihetetlen! Cöh… - öntötte el az agyamat a méreg. Eldobtam az ép szál cigimet, és magamban zsörtölődtem tovább.
- Nyugodj meg légy szíves! Nem történt semmi gond! Elmondták? Elmondták! Igazából jogom van tudni, nem igaz?
- De akkor sem akartam, hogy megtudd, mert ezzel megint csak rontok a helyzetünkön! – fordítottam el a fejem. – Ne haragudj, tényleg nem tudom, mi ü… - kezdtem volna bele egy újabb magyarázkodásba, de ő a mutatóujját a számra téve belém fojtotta a szót.
- Ssss! Semmi baj! – mondta, majd szépen lassan végigvezette a mutatóujját az ajkaimon.
Szinte éreztem, ahogy forrósodik a vér az ereimben, és egyre csak feljebb és feljebb szökik a testemben. A szívem úgy vert, hogy attól féltem, valamelyik pillanatban megáll… a kezem alig észrevehetően, de remegni kezdett, a férfiasságom tájékán érzett kellemes bizsergésről pedig már nem is beszélve!

Miután az ujja körbejárta az elnyílt ajkaimat, a keze a tarkómra csúszott, és közelebb húzva az arcához az enyémet, lágyan megcsókolt.
Számomra új volt ez a Kriszta, de – jó értelembe véve – felkorbácsolta az idegeimet, így nagyon is tetszett! Ugyanolyan lágyan, ahogy Ő, visszacsókoltam, majd a karjaim, önállósítva magukat, először a csípőjére vándoroltak, majd a dereka köré fonódtak.

Hosszan, szerelmesen csókolóztunk jó pár percig, de aztán rádöbbentünk, hogy nem otthon, és nem is kettesben vagyunk, így amennyire csak tudtuk, összeszedtük magunkat, és kéz a kézben sétáltunk vissza a klubba a többiekhez.

Az este folytatásaképpen pedig még több meglepetéssel állt elő Kriszta… kezdve azzal, hogy bejött utánam a fürdőszobába!
A szó legszorosabb értelmében a mennyekbe repített, és soha nem voltam még annál boldogabb, mint amilyen akkor voltam, amikor újra az ujjára húzhattam a gyűrűt, miután másodszorra is megjutalmazott életem egyik legszebb szavával: Igen!