Rob szemszöge - Fél év /I. rész/

- Ne mondj semmit! Nem akarok újabb magyarázatot hallani! Csordultig vagyok velük! Most pedig elmegyek! Kérlek Rob… ne gyere utánam, és ne is keress többé! Csak azt… - csuklott el a hangja -… csak azt kívánom, hogy találd meg azt a nőt, aki boldoggá tesz Téged, és jobban elviseli a médiát, és átérzi a helyzeted, mint én! Szia! – köszönt el, majd felkapta a bőröndjét, és kirohant vele az ajtón.

Fogalmam sincs, mi ütött belém, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Csak teljesen lemeredve, megsemmisülten álltam a szoba kellős közepén, tenyeremben a gyűrűjével, ami visszaadott. Az agyam olyan volt, mint egy szemeteskuka, amit az imént ürítettek ki. Nem tudtam gondolkodni, így még utána sem tudtam menni!
A szívem azonban nagyon is átérezte a helyzetet! Eszeveszettül kalapált, és óriási sziklaként nehezedett a mellkasomra. Pár pillanattal később elöntött a verejték, szinte varázsütésre visszatódult az agyamba minden egyes gondolat, és viharként tombolni kezdtek odabent a koponyámban. Éreztem, hogy hatalmas csapás ért, egyszerűen mégsem tudtam, hogy hogyan kellene reagálnom rá! Csak annyit tudtam, hogy ha eddig nem is, de most biztosan mindent elszúrtam! Talán véglegesen is!

Ahogy újra rápillantottam a gyűrűre, hatalmasat dobbant a szívem, és abban a pillanatban égni kezdtek a szemeim. Nem akartam sírni, mégis könnyek kúsztak a szemembe, majd szépen lassan végiggördültek az arcomon. Először sikerült nagy nehezen visszafognom magam, de miután becsuktam az ajtót, és leereszkedtem a kanapéra, rám tört a szó szerinti zokogás.
Soha nem sírtam még annyira és olyan keservesen, mint abban a néhány percben, ami alatt teljesen biztosra vettem, hogy örökre elveszítettem a szerelememet!

Ám miután megnyugtattam magam, sokkal tisztábban láttam a helyzetet, és megfogadtam, hogy ha több évig is várnom kell Rá, megteszem! Harcolni fogok Érte és a bizalmáért! Amit bizony most nagyon csúnyán eljátszottam…

*

Azon a bizonyos reggelen megfogadtam, hogy akármennyire is idegroncs leszek, és akármennyire is el akarok majd menni hozzá, nem fogom megtenni! Időt akarok adni neki, hogy aztán később ő is tisztábban láthassa a helyzetet, így talán nagyobb esélyem lesz arra, hogy megbocsájt!

Természetesen nagyon sokszor voltak holtpontok az életemben, amikor azt mondtam, hogy feladom, és odaállok elé… ám ilyenkor jönnek jól az igaz barátok!
Tom, Phil és Dan a szabadidőm szinte minden egyes percében velem voltak, a forgatásokon pedig Steph, illetve az éppen aktuális testőreim kegyeire bíztak. Nem mehettem sehova kíséret nélkül, mert nem csak attól féltek, hogy megszegem a saját magamnak tett ígéretemet, hanem attól is, hogy valami olyat csinálok, amit később holt biztos, hogy megbánnék!

Bár a forgatás, illetve interjúk, fotózások, talkshow-k alatt nem sok időm volt a személyes problémáimon gondolkodni, ugyanis ekkor amennyire csak tudtam, átadtam magam a szerepemnek, vagy éppen a rajongóimnak. Akkor viszont, amikor véget értek a programjaim, a szó legszorosabb értelmében szenvedtem!
Volt, hogy úgy aludtam el, hogy Kriszta gyűrűjét szorongattam a kezemben, ám volt olyan is, amikor el sem tudtam aludni, és így másnap hullaként támolyogtam be a forgatásra.

Az egyedüli megnyugvást azok a percek, olykor órák jelentették, amiket minden áldott nap megejtettem: érdeklődtem Felőle! Mindig másik barátnőjét, ismerősét, kollégáját, családtagját hívtam fel, és szinte már nyomozóként kérdezgettem őket arról, hogy éppen hol van Kriszta, jól van-e? Hatalmas szerencsémre mindenki készségesen válaszolt nekem, bár meg kell hagyni, a legtöbbjüktől első alkalommal egy-egy életre szóló fejmosást kaptam! Ugyanakkor erre számíthattam, és igazából számítottam is!

Két alkalommal úgy alakultak a forgatási szüneteim is, hogy egy-egy teljes hetet töltöttem volna egyedül… ehelyett inkább felhívtam Szilvit vagy Mátét, és megkérdeztem, hogy nem lenne-e túl nagy pofátlanság, hogy annak ellenére, hogy összevesztünk Krisztával, elmennék hozzájuk! Ők persze szívesen fogadtak engem, és szerencsémre az állandó unatkozás helyett a keresztfiaimmal tudtam tölteni az időt, és nem mellesleg újra találkozhattam Kriszta szüleivel is!
Persze ezt a kétszer két hét Magyarországon tartózkodást mindenképpen úgy alakítottam, hogy Kriszta még véletlenül se akkor repüljön haza. Hiszen az ígéretem még mindig állt, és tartottam is magam hozzá! Nem akartam idő előtt felkavarni az érzéseit, mert féltem, hogy akkor még nehezebben, vagy talán soha nem is bocsátana meg nekem!

A Krisztától külön töltött hónapjaim alatt természetesen újra lángra kapott a Twilight mánia óta némileg elcsitult Robsten őrület is, ugyanis Kristen még mindig a legjobb barátaim közé tartozott, és annak ellenére, hogy nem éppen a legjobb viszonyban volt Krisztával, majdhogynem csak ő tudta nekem a legelfogulatlanabb és legőszintébb tanácsokat adni. Ezért is volt szükségem rá… és ezért is indultak el újra azok a pletykák, és szóbeszédek, miszerint vele vigasztalódom! Pedig ez egyáltalán nem volt igaz, sőt… szinte az egyetlen ember volt, akivel ép ésszel tudtam átvészelni ezt a nehéz időszakot!

*

Nyár elején, éppen hogy befejeztem az egyik új filmem promottálását, amikor a stúdióban összefutottam Peter Facinellivel. Már hónapok óta nem beszéltem, és nem is találkoztam se vele, se családjával, így most kapva az alkalmon, megrohamoztam őt.
- Hello Peter!
- Oh, szia Rob! – fordult meg Peter a saját tengelye körül, mikor ráköszöntem.
- Mi újság? Hogy vagytok? Rég beszéltünk!
- Hát elég rég, az biztos! Egyébként, köszi a kérdésed, megvagyunk! Épp egy új film forgatókönyvéért ugrottam be. És te hogy vagy?
- Őszintén? Pocsékul! Tudom, hogy nem akartok belefolyni az ügyeinkbe, de… nem tudsz valamit Krisztáról véletlenül?
- Hát… igazából… jaj, Rob, nem is tudom, hogy elmondjam-e! Jen tuti megöl, ha megtudja, hogy jártattam a szám! Megint megkapom, hogy rosszabb vagyok, mint egy pletykás vénasszony!
- Peter, ne haragudj azért, amit most mondani fogok, de… engem jelen pillanatban jobban érdekel az, hogy mit tudsz Krisztáról, mint hogy téged hogy nevez majd Jennie! Egyszerűen már nem tudok magammal mit kezdeni fél éve! Csak a munkámnak élek, és ez hosszútávon nem túl kifizetődő lelkileg! Kérlek… mondd el, amit tudsz!
- Jó-jó, persze! Megértelek! Szóval… csak annyit tudok, hogy jövő héten ideutazik, mert Jen meghívta hozzánk. Két teljes hetet lesz Los Angelesben!
- Ez… ez teljesen komoly?! Nem hülyítesz??!!
- Miért tenném? – kérdezett vissza Peter meglepetten.
- Jó, persze. Csak… hirtelen nem is tudom, mit mondjak! Fél év rengeteg idő volt, és most újra láthatom! Istenem! – érzékenyültem el hirtelen. Úgy éreztem, a szívem menten kidobban a helyéről, és még a kezem is remegni kezdett, mint egy elvonókúrán tartott alkoholistának.
- Hát… igazából nem tudom, mennyire lenne jó ötlet találkoznotok! Jen biztos nem örülne neki! Hiszen ő megy ki elé a reptérre!
- Felhívom Jennie-t és megbeszélem vele, hogy hagy menjek ki én Kriszta elé! Biztos meg fogja érteni!
- Háááát… sok szerencsét! Tudod, hogy nagyon szereti Krisztát, és igazából nagyon is haragudott rád, mikor azt tetted, amit! Teljes mértékben neki adott igazat, így nem tudom, mennyire fog belemenni bármibe is, amit kérsz tőle!
- Kénytelen lesz! Hidd el… kénytelen lesz! Na, de köszi mindent! Majd még beszélünk! Szia! – köszöntem el gyorsan, és a telefonommal a kezemben elrohantam.

A kocsi felé vágtatva gyorsan kikerestem Jennie számát a névjegyzékből, és már hívtam is!
- Szia Jen! Lenne egy nagy kérésem! – tértem rögtön a lényegre, mikor felvette.
- Szia Robert! Mondjad csak, mi lenne az?
- Én akarom várni Krisztát a repülőtéren, amikor megérkezik!
- Várj… hogy mi… te ezt honnan tudod? – akadt el a szava Jennie-nek.
- Most beszéltem Peterrel, és kihúztam belőle! Ne haragudj rá, én vagyok a hibás! De akkor is… látnom kell Krisztát, és ez lenne a legmegfelelőbb alkalom! Kérlek! – mondtam már szinte könyörögve.
Jen hangja elakadt újra, és pár pillanatig nem is szólalt meg.
- Figyelj Rob! Én nem akarok ebbe belefolyni, de igazából megakadályozni sem akarlak semmiben! Azt viszont meg kell értened, hogy segíteni nem fogok! Ha te megtudsz valamit az érkezéséről vagy bármiről, akkor szíved joga, de én megígértem Krisztának, hogy kimegyek elé, ezért kint leszek! Ne haragudj rám!
- Rendben Jen! Semmi gond! Akkor most le is teszlek, és intézkedem! Köszi azért…
- Hát, nincs mit! És Rob! Annak ellenére, hogy nem akarok beleszólni a dolgokba, és nagyon haragszom rád amiatt, amit csináltál… szurkolok nektek!
- Köszi Jen! Na szia!
- Szia! – köszönt el Jennie is, és letettük.

A következő órákban körbetelefonáltam mindenkit, akit csak tudtam, és akit csak lehetett… ki akartam deríteni, hogy Kriszta melyik géppel érkezik. A barátai közül volt, aki azt sem tudta, hogy LA-be utazik, nem hogy a gépe indulásának időpontját.
Végül Stephanie-nak sikerült kiderítenie egy repülőtéri ismerőse által, hogy péntek hajnalban érkezik a gépe a LAX-ra, így azonnal be is szerveztem két testőrt és egy autót, valamint felhívtam Jennie-t is, hogy ne jöjjön ki a repülőtérre, mert én már percek kérdése, és ott vagyok!

Lehet, hogy túlságosan is határozott, vagy erőszakos voltam, de egyszerűen annyira felizgatott, hogy újra láthatom életem értelmét, hogy muszáj volt ennyire intenzíven – és amennyire csak lehetett, gyorsan – reagálnom!

Éppen ezért nem maradt más hátra, mint hogy várjak! Megvárjam, hogy Kriszta leszálljon a gépről, és kisétáljon a terminálból… ha minden jól megy, egyenesen hozzám!