68. fejezet - Mézédes nászút

A repülőgépen ülve, Rob karjainak ölelésében elszundikáltam. Nem volt nehéz, hiszen az eddigi, aránylag feltűnésmentes másodosztályt felváltotta a pezsgős, kaviáros, hatalmas puha foteles első osztály. Azt hiszem, nem kell külön mondanom, hogy én mennyire tiltakoztam ez ellen, de természetesen nem tudtam beszélni Robert fejével, ugyanis én minél jobban ellenkeztem, ő annál jobban titokban intézte az „apró” részleteket. Ezek a részletek közé pedig lényegében az egész nászutunk bele tartozott!

Éppen ezért, miután leszálltunk, azon kívül, hogy a forró Afrikában vagyunk, semmi mást nem tudtam megállapítani! Persze a kíváncsiságomnak nem voltam képes határt szabni, így a létező összes, még a földrajz óráról ismert afrikai országra rákérdeztem:
- Namíbia?
- Nem… – válaszolt Rob mosolyogva.
- Tanzánia??
- Nem…
- Zimbabwe???
- Még mindig nem… és nem is fogom elmondani édesem! Meglepetésnek szánom! Majd meglátod… - zárta le a témát Rob egy édes mosollyal a szája a sarkában, majd az összekulcsolt kezünket a derekam mögé csúsztatva közelebb húzott magához. Ám amikor meg akart csókolni, én elfordítottam a fejem.
- Most ugye nem azt akarod mondani, hogy megharagudtál rám? Kicsiiim… ne csináld már! – mosolyodott el újra láb remegtetően, én azonban – bármennyire is a határt súroltam – nem álltam kötélnek.
- Pontosan! Haragszom Rád! Miért nem tudhatom, hogy hova megyünk? Ez ugyanúgy az én nászutam is, ahogyan a Tiéd! Ez így egyáltalán nem fair! Ha nekem meglepetés, neked is annak kellene lennie! Nem értem, miért nem intézhettük ezt is együtt, mint az egész esküvőt… - fakadtam ki, bár lényegében nem is volt dühös, csak az idegesített, hogy mindig mindent én tudok meg utoljára.
- Figyelj csak kicsim! – engedte el a kezem, és az ujjait az arcom két oldalára simítva, mélyen a szemembe nézett. – Azért intéztem egyedül, mert meglepetést akartam okozni Neked! Mindennél jobban szeretem, amikor a hatalmas meglepettségtől látlak boldogan mosolyogni vagy nevetni! Azt akartam, hogy Te legyél a világ legboldogabb felesége! – adta elő mindezt olyan megható, érzelmes hangon, és szerelemmel átitatott tekintettel, hogy most már, ha akartam, sem tudtam volna ellenállni Neki!
- Én akkor is a világ legboldogabb felesége lennék, ha nem is jöttünk volna nászútra… - válaszoltam a meghatottságtól alig hallhatóan, majd amennyire gyengéden csak tudtam, a szájára tapasztottam az enyémet.

Végül sajnos nem tudtam elérni, hogy Rob elmondja nekem, hova is megyünk… így „jó kislány” módjára végigültem először azt a fél órát, ami arra kellett, hogy a Maputo Nemzetközi repülőtérről átérjünk egy kis magánreptérre, majd pedig 3 óra hosszat, hogy végre szembesüljek a végcéllal:
- Kérem, kapcsolják be öveiket, megkezdjük a leszállást! A széljárás kitűnő, kinti hőmérséklet 27 fok, helyi idő 19 óra 18 perc! Köszöntöm Önöket Mauritiuson Mr. és Mrs. Pattinson! – mondta be a pilóta a hangosbemondóba.
Igaza volt Robnak – elakadt a lélegzetem, mikor meghallottam a sziget nevét.
Mauritius! Te jó ég! Itt lenne már az ideje, hogy hozzászokjak Rob „aprócska” meglepetéseihez… de valahogy nem megy! – ámuldoztam magamban.

Rob és én is hihetetlenül boldogan lépkedtünk ki kézen fogva a gépből, egyenesen a már elénk rendelt autóhoz. A sofőr bepakolta a poggyászokat a csomagtartóba, mi pedig beültünk, és pár perc múlva már száguldottunk is az úti célunk felé.
- Most már megtudhatom, egészen pontosan hova megyünk?
- Egy Pointe aux Piments nevű, óceánparti kis városka mellé. De többet nem mondok… majd meglátod! – mondta Rob, majd adott egy puszit a homlokomra. Ennyivel újra lerendezett, és hiába piszkáltam, noszogattam, valóban semmi mást nem volt hajlandó elárulni!

Nagyjából negyed órával később azonban szemem elé tárult a csodaszép látvány: méghozzá a Le Meridien szállodalánc egyik trópusi gyöngyszeme.
- Megérkeztünk! – mondta angolul a sofőr. A következő pillanatban pedig két londiner jelent meg az autó két oldalán, és kinyitották nekünk az ajtókat.
- Üdvözöljük Önöket a Le Meridien Ile Maurice-ban! Kérem, fáradjanak beljebb! – köszöntöttek minket.
- Köszönjük! – mondtuk szinte egyszerre Robbal, majd egymásra néztünk, összefontuk ujjainkat, és árasztva magunkból a „Friss házasok” attitűdöt, szerelmesen besétáltunk a hotelbe.

- Jó estét! Miben se… oh! – lepődött meg a recepciós lány, amikor odaálltunk – pontosabban Rob odaállt, mert igazából csak őt vette észre – elé.
- Jó estét! Lakosztályt foglaltam Mr. és Mrs. Pattinson névre! – válaszolt Rob mosolyogva, bár nem tudtam eldönteni, hogy szimplán azért mosolyog, mert boldog, vagy mert ennyire zavarba hozta szerencsétlent.
- I-igen… máris nézem! – mondta zavarodottan a körülbelül velem egyidős, félvér lány, és a barna bőre ellenére tisztán kivehető volt, mennyire zavarba jött.
Nagyjából 5 percbe telt, mire összeszedte magát a recepciós, és megtalálta Rob foglalását. Ezt követően csak alá kellett írnia egy-két papírt, és egy, észveszejtő mosollyal fűszerezett jó éjszakát kívánás után el is indultunk a „szobánk” felé.

- Máskor az effajta mosolyt inkább nekem tartogassa, Mr. Pattinson! – jegyeztem meg áldurcasággal, de éreztem, hogy nem bírom sokáig mosolygás nélkül!
- Igenis, Mrs. Pattinson! – válaszolta Rob, majd hirtelen, mikor a legkevésbé sem számítottam rá, a karjaiba kapott.
Én persze egyrészről nagyon megijedtem, másrészről viszont olyan hányinger és szédülés tört rám, hogy azt hittem, menten visszajön a gépen elfogyasztott salátám. Ráadásul még kicsit ingerült is lettem, hiszen Rob csak nevetett, és tovább cipelt a kis kiugró sziget-részen elterülő, „lakosztálynak” nevetett hatalmas ház felé.
Az émelygésem és a szédülésem azonban pár pillanat múlva mérséklődött, aztán teljesen el is múlt. Így végül, ha nem is egészen őszinte, de azért boldog mosoly terült el az én arcomon is.

A házhoz érve Rob, megtartva az angol úriemberekhez méltó stílusát, a régi szokásokhoz híven a karjaiban tartva vitt át a küszöbön. Igaz, hogy ez nem a mi házunk… bár megesküdnék rá, hogy ha hazaértünk, ott is ezt fogja csinálni!

Amint a talpam végre talajt ért, és az aprócska szédülésem is elmúlt, azonnal szemügyre vettem a helyet. Tudom, kicsit már unalmas, de megint csak ledöbbentem, és majd’ szó szerint tátva maradt a szám.
Egy hatalmas nappali fogadott bennünket, ami össze volt vonva egy kisebb konyha- és ebédlőrésszel, illetve a terasszal. Hirtelen elgondolkodtam, de végül arra jutottam, hogy a konyha valószínűleg csak azért került ide, hogy ha nassolni, vagy kávézni, esetleg teázni szeretnénk, ne kelljen rögtön az étterembe rohannunk vagy telefonálnunk.

A tekintetem tovább siklott a csodaszép látványon, és amellett, hogy megtaláltam a szememmel a fürdőszobát, majd a hálószobát is, valami nagyon izgatni kezdte a fantáziámat:
- Az ott micsoda? – mutattam ki a teraszra, bár nem tudtam, hogy Rob látja-e, pontosan mire gondolok, hiszen a – valószínűleg ajtóként funkcionáló – függönyt igencsak megmozgatta az óceán hűsítő fuvallata.
- Mire gondolsz, édesem? – fonta át a derekamat hátulról, majd miután adott egy puszit a nyakamra, nekitámasztotta az állát a vállamnak.
- Arra a kék valamire ott, párnákkal. Az ott most komolyan egy…?
- Igen, az ott komolyan egy ágy! Tetszik? – kérdezte, és hallottam a hangjában, hogy elmosolyodott.
- Hm… nem is tudom! – mondtam, majd miután a fejembe ötlött egy érdekes és felettébb izgalmas ötlet, ravasz kis mosolyra húztam a szám: - Talán… meg kellene néznünk közelebbről! – fordultam meg Rob karjaiban, és amint szembe kerültem vele, meg sem várva a reakcióját, a hajába túrtam, és picit talán túl erőszakosan is, de birtokba vettem ajkait.
- Várj kicsim… - próbált Rob lefejteni magáról, először nem sok sikerrel. De aztán mikor megfogta mindkét kezem, és bilincsként tartva letolta azokat magáról, bepattant az agyamban valami. Éreztem, hogy fokozatosan elönt a düh, és hogy pillanatokon belül felrobbanok.
- Mégis mi a jó fenére várjak? A férjem vagy! Ez a nászutunk! Nem akarsz velem lenni??? Akkor mi a francnak vettél el??!! – fakadtam ki, majd kirángattam a kezeimet az övéiből, és dühösen levetettem magam a fotelba.
- Hallgass meg, édesem! Hogyne akarnálak… mindennél jobban! De még nem érkezett meg a londiner a poggyászainkkal! Nem szeretném, ha bárki is megzavarna! Ennyi az egész kicsim! - térdelt le elém földre, és a combjaim mellé tette a kezeit.
Nem akartam a szemébe nézni, így elfordítottam a fejem, és csak ültem mereven, keresztbe tett lábakkal és kezekkel. De végül csak nem menekülhettem… lágy, hosszú ujjait az arcom jobb oldalára csúsztatta, majd szembe fordította az övével. Ekkor vette észre, hogy a szemeim megteltek könnyekkel.
- Jaj, de hát most meg miért sírsz??? Gyere ide… - mondta kedves, érzelmes hangon, majd felállt, felhúzott a fotelből, és szorosan magához ölelt. – Annyira szeretlek!
- Ne haragudj rám, kérlek! Egyszerűen nem tudom kezelni ezt az egészet! Ráadásul még titkoltam is… teljesen kikészültem! Úgy érzem, szép lassan megőrülök!
- De mit titkoltál kicsim? – búgta a fülembe. Még engem is meglepett azzal, hogy mennyire nyugodt maradt… pedig arra számítottam, ezzel újra kihúzom nála a gyufát!
Végül csak megemésztettem magamban, hogy így reagált, és picit elhúzódva tőle, a szemébe néztem:
- Azt… azt hiszem, most eljött az ideje, hogy én valljak be neked valamit! – töröltem ki a szememből a könnyeket, majd véve egy mély levegőt, kiböktem: - Kisbabát várok!

Rob szemei először elkerekedtek, majd láttam, ahogy fokozatosan kifolyik az arcából a vér.
- Te-tessék? – akadt el a hangja.
- Igen, jól hallottad! Kisbabánk lesz! Ezért van a hirtelen hangulatváltozás, az előbbi sírás, és az is, hogy nem ittam semmilyen alkoholosat az esküvőn. Erre az alkalomra vártam… a nászéjszakánkon akartam elmondani neked!

Rob még mindig elkerekedett, sőt, szinte már kidülledt szemekkel, és egy árva szó nélkül meredt rám. Az effajta reakciójára pedig végképp nem számítva az én szívem is gyorsabban kezdett verni, hiszen azonnal az a gondolat szökött az agyamba, hogy talán hiba volt ennyit várni a hírrel! Talán nem is akarja a kicsit!?

A következő pillanat azonban megmagyarázott számomra mindent! Rob ugyanis – újra csak kivárva a legmegfelelőbb és legkiszámíthatatlanabb pillanatot – a számra tapasztotta az övét, és fogalmam sincs, hogyan csinálta, de kicsit erőszakosan, ugyanakkor bátorítóan és boldogan csókolt meg.
- Komolyan… mondod… hogy… kisbabánk… lesz? – kérdezte, minden egyes szót egy puszival megfűszerezve.
- Igen!
- Ez egyszerűen… ezt nem hiszem el! Istenem! Ez csodálatos! – örvendezett tovább az újdonsült apajelölt férjem.
- Már megijedtem, hogy nem is örülsz neki! – jegyeztem meg egy keserű mosollyal.
- Még hogy nem örülök neki?? Ezzel a világ legboldogabb férjévé tettél! Szeretlek Kriszta! Imádlak! Csak… hirtelen ért a meglepetésed! Ennyi az egész! – mosolyodott el ő is majd’ kicsattanva a boldogságtól, végül újra birtokba vette ajkaimat.

A szavai hallatán olyan nyugalom és elégedettség lett úrrá rajtam, hogy semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak a szerelmemre, és nyelvünk izgató játékára. A hormonjaim igencsak nagy rakoncátlankodásba kezdtek, és ez által olyan mérhetetlen vágyat kezdtem érezni Rob iránt, mint amilyet talán még soha!
Ezt természetesen – és valószínű megint túl intenzíven, de – a tudtára is adtam, hiszen az inget, ami rajta volt, egy szempillantás alatt letéptem róla. Meg is lepődött a lepattogó gombokon, de szemmel láthatóan tetszett neki, hiszen a szemeiben olyasfajta tüzet fedeztem fel, amire eddig még nem nagyon volt példa. Kihívóan rámosolyogtam, majd tovább folytattam a játékomat.

- Határozottan… jót tesz neked… a terhesség! – kezdett akadozni a hangja, amikor már a férfiassága közelében jártam. Én erre a megjegyzésére csak egy igéző pillantással és mosollyal reagáltam.

Mikor már megszabadítottam őt a farmerjától és az alsójától, és szinte egyetlen porcikáját sem hagytam puszik, csókok nélkül, olyannyira felizgattam őt, hogy egy hirtelen mozdulattal felkapott, és az ágyhoz vitt. Pillanatok alatt lekapkodta rólam a ruhákat, és ezután olyan kényeztetés-sorozatba kezdett, amiben minden benne volt, ami csak lehetett!

- Egyébként mióta tudsz a kisbaba létezéséről? – kérdezte Rob, majd a felhevültségtől még mindig forró tenyerét a hasamra csúsztatta.
- Hát, ő még nem baba, csak icike-picike kis csoda! – mosolyodtam el, majd Rob hasamon pihenő kezére csúsztattam az enyémet, és lenéztem a lassan összekulcsolódó ujjainkra. – A kérdésedre a válasz pedig: holnap lesz egy hete. Fáradékonyabbnak, ingerlékenyebbnek éreztem magam, többször jártam wc-re, és a melleim is érzékenyebbek lettek… de először csak annak tudtam be, hogy közeledik a havim. Viszont mikor elérkezett a nap, és nem jött meg, elgondolkodtam. Igazából másnapra megjött egy nagyon picit, de még aznap el is múlt, és ez nálam soha nem fordult elő. Így hát vettem egy tesztet, és pozitív lett az eredmény. Utána vettem még egyet, és az is az lett! Elmentem nőgyógyászhoz, és ott ezer százalékosra kiderült, hogy hamarosan bővül a családunk! Hogy egy vagy két taggal… azt még nem lehet tudni!
- Mármint… lehet, hogy ikrek lesznek?? – vált rögtön izgatottabbá Rob hangja. Elnevettem magam.
- Megvan rá az esély! Bár az én családomban nem volt ikerterhesség! Nálatok?
- Nem tudok róla! De azonnal felhívom anyut, és megkérdezem! – próbált meg kicsusszanni mögülem, de én elkaptam a karját.
- Édes! Időeltolódás! Anyukádék valószínű alszanak! Különben meg… - fordultam felé: -… szükségem van rád! Lenne szíved csak úgy itt hagyni a várandós feleségedet? Akár két percre is?! – nevettem el magam.
- Természetesen nem! Minden apró rezdülését figyelem ezentúl, Mrs. Pattinson! – mosolyodott el ismét úgy, hogy még a kislábujjam is beleremegett.
- Ajánlom is, Mr. Pattinson! – mosolyogtam vissza, majd elkaptam a kezét, összekulcsoltam az ujjainkat, és hagytam, hogy újra úgy csókoljon meg, hogy az ájulás határára kerüljek.

- Jaj! – nyögtem fel, ám még azelőtt, hogy megmagyarázhattam volna, miért, Rob felült az ágyban, és rémült tekintettel szegezte nekem a kérdést:
- Mi a baj? Görcsölsz? Hívjak orvost?? Vagy hozzak valamit??!
- Először is, nyugodj meg! Semmi bajom nincs azon az egyetlen picike dolgon kívül, hogy éhes vagyok… illetve éhesek vagyunk! Megyek, nézek valami nasit! – kezdtem el kikászálódni az ágyból, mire Rob azonnal kipattant mellőlem, és magára rántotta a nadrágját, valamint az ingét.
- Majd én hozok enni, csak mondjad, mit kérsz! Vagy… inkább hozok mindenből, amit csak találok! Egy perc!
- ROBERT! ÁLLJ MÁR LE!!! – kiabáltam rá szó szerint a túlpörgött férjecskémre. – A terhesség nem betegség! Nem kell engem kiszolgálni, főleg nem úgy, hogy még csak 6 hete vagyok várandós! Saját magam is ki tudok menni, és akkor azt hozok, amit megkívánok! Rendben?
- Jó, persze! Csak azt szeretném, ha semmiben sem szenvednétek hiányt! Ha mindent megkapnátok! Tudod!
- Igen, tudom! És nagyon hálás is vagyok érte, de kérlek, akkor se kezelj úgy, mint egy halálos beteget, aki ágyhoz van kötve! – mondtam el az érveimet. Végül odamásztam Rob elé az ágyon, és nyomtam egy puszit a szájára, majd biztatóan rámosolyogtam.

Láttam a férjemen, hogy nem igazán van kibékülve azzal, hogy nem ugrálhat körülöttem, és nem szolgálhat ki… de én határozottan tartottam magam az elveimhez! Ugyanúgy élni akarom az életem, illetve életünket tovább, mint ahogy akkor tettem, amikor még nem voltam várandós! Persze lesz pár dolog, amire ezentúl jobban oda kell figyelnem, de semmiképpen sem akarom azt, hogy kiszolgáljanak! És ezt bizony meg kell értenie…

- Hát ezt nem hiszem el! Semmi értelmes nincs se a szekrényben, se a hűtőben! – durcáskodtam, miközben tovább kutattam a konyha aprócska részeit.
- Nézd! Itt van egy kis chips! Vagy rendeljünk inkább valamit? – lépett oda hozzám Rob.
- Nem, ez egyelőre jó lesz! Köszönöm! – nyomtam egy puszit a szájára. Ezzel újra megmozdultak az egy ideje nyugalomban pihenő hormonjaim, és a vágyakozás a férjem után felülkerekedett a korgó gyomromon.
A chipset letettem magam mögé a pultra, majd megfogtam Rob ingét, és magamhoz húzva megcsókoltam Őt. Egy pillanatig sem tiltakozott, de azért valahogy mégis éreztem rajta, hogy szokatlan neki a helyzet. Hiszen alapesetben nem szoktam ennyire rámenős lenni!

Egy laza mozdulattal letoltam róla az inget, majd én is ledobtam magamról a testem köré csavart vékonyka selyemtakarót.
- Tudom, hogy hülye vagyok, de… nem lesz ettől baja a kicsinek, vagy neked? Mármint attól, hogy mi…? – kérdezte Rob komoly hangon, miközben én óvatos puszikkal hintettem be a mellkasát. A feltételezése hallatán azonban akarva akaratlanul is hangosan elnevettem magam. Ő csak kérdő tekintettel, és zavart mosollyal nézett rám, várva a válaszom. Bár a reakciómból már valószínűleg sejtette, mi lesz az!
Mikor már végre erőt tudtam venni magamon, és abbahagytam a nevetést, megtaláltam a hangom:
- Nem édes! Abszolút semmi baja nem lesz se a kicsinek, se nekem! Sőt… csak még boldogabbá teszed az anyukáját! – mondtam, majd egy ragyogó mosolyt követően folytattam azt, amit pár perce félbehagytam.

Szerencsére már Rob sem agyalt azon, hogy nem árthat-e nekünk, ha szeretkezünk, így teljesen át tudta adni magát nekem! Olyannyira egymásba is feledkeztünk a konyha kellős közepén, hogy ahelyett, hogy újra az ágyba, párnák közé mentünk volna, Rob felültetett a konyhapultra, és egy kicsit óvatosabban és gyengédebben ugyan, de egészen a mennyországig kényeztetett!

***
A hotel főépülete éjjel
Medence
Étterem
A ház (vagy "lakosztály") [1], [2]
Nappali
Konyha
Hálószoba
Fürdőszoba
A part