67. fejezet - Mr. és Mrs. Robert Thomas Pattinson

A fennmaradó alig három hónap szinte fénysebességgel telt el. A munka, és a rengeteg ügy miatti folyamatos túlórák mellett minden szabad percemet azzal töltöttem, hogy az esküvőnket szerveztem – természetesen bevonva Rob és az én családomat is! Ruhák, torta, vendéglista, menük, zenekar… hihetetlen módon mindenben se perc alatt megegyeztünk Robbal! Ám ami a legnagyobb kihívást jelentette, az magának a helyszínnek a kiválasztása volt!

Persze hogy még izgalmasabb legyen a dolog, nem azzal volt a baj, hogy templomban, vagy esetlegesen egy kertben legyen-e az esküvő, hanem hogy Angliában, Magyarországon, vagy netalántán az Egyesült Államokban!
Érdekes ellentétek alakultak ki közöttünk, hiszen Rob folyamatosan azt mondogatta, hogy az esküvőt tartsuk Magyarországon, hiszen én magyar vagyok… én viszont ragaszkodtam a saját elméletemhez, miszerint Angliában, egy kis városkában, vagy faluban tartsuk a menyegzőt! Természetesen Rob és én is temérdek előnyét írtuk fel az általunk megálmodott helyszínnek a képzeletbeli listájára, ezzel megpróbálva meggyőzni a másikat!

Végül – teljesen lényegtelen, milyen praktikákat bevetve, de – sikerült megbékéltetnem a szerelmemet a saját elgondolásommal, így igencsak hosszúra nyúlt tépelődés után végre megegyeztünk, hogy Anglia egy kisvárosában lesz az esküvőnk, Robék egyik családi barátjának kertjében!
Ezzel szerencsére valamilyen szinten a tolakodó lesifotósoktól is védve leszünk, és ráadásképpen még az Amerikából érkező barátoknak is megrövidítjük egy órával a repülőútjukat. Hiszen saját tapasztalatból mondom, hogy 11 óra egyhelyben ülés után még egy óra kész kínszenvedés lenne!

Így végül, de nem utolsó sorban, nem maradt más hátra, mint hogy megszervezzük a vendégek elszállásolását.
Beszéltünk mindenkivel, hogy kinek mi lenne a legjobb, majd úgy döntöttünk, hogy a szüleim, és a kicsik miatt a bátyámék, illetve Szilviék mennek a házunkba, a többieknek pedig bérelünk két apartmant… természetesen közel az otthonunkhoz. Hiszen a világért sem szeretnénk, ha elszakadna egymástól a vendégsereg!

*

Az utolsó pár napban már mindketten hihetetlenül idegesek voltunk… pedig tudtuk, hogy akarjuk ezt az esküvőt, és hogy nagyon szeretjük egymást, mégis az idegeink pattanásig feszültek!
Rob mindezt a munkájába temette – ő ugyanis az esküvő előtt pontosan két nappal fejezte be az új filmjének forgatását –, én viszont sajnálatos módon a kollégáimon, barátaimon és olykor-olykor az ügyfeleimen vezettem le a feszültséget!
Még az volt a szerencse, hogy senki nem vette komolyan az állandó zsörtölődésemet, ugyanis valaki a kedves kollégáim közül kitett egy hatalmas plakátot az irodám ajtajának külső felére – amit minden nap előszeretettel, és persze teljesen feltűnésmentesen lecserélt –, és azzal jutatta mindenki tudomására, hogy hány nap van még az esküvőmig.
De persze nem ez volt a teljes szöveg…

„Vigyázat! Veszélyzónába lép! Már csak … nap az esküvőig, ezért az ügyvédnő egy „kicsit” ideges! :) „

Mikor először megláttam ezt a plakátot, picit felkaptam a vizet, de aztán melegség öntötte el a szívem, és jóízűt nevettem a dolgon! Hiszen tudom, hogy szeretnek a kollégáim, barátaim, és csak poénnak szánták az egészet!

*

Végül elérkezett a Nagy Nap! Rob és én nem akartuk betartani a jól bevált, régi szokást, a szüleink mégis rákényszerítettek arra, hogy a szertartás előtti éjszakát igenis külön töltsük!
Ám – mint végül kiderült – ez egy, a barátokkal való szövetkezés miatt volt, ugyanis míg én Audrey-nál, Rob pedig Tomnál vendégeskedett, szerelmemre a baráti társaságunk férfiakból álló fele, rám pedig a csajbanda törte az ajtót! Annak ellenére, hogy mi nem akartunk legény-, illetve leánybúcsút – hiszen úgy gondoltunk, semmiről sem mondunk le azzal, hogy férj és feleség leszünk –, ők mégis úgy gondolták, ki kell rúgnunk a hámból… még egyszer utoljára, „szabad” emberként!
Így a nyugodt, esküvő előtti estémnek lőttek… helyette kaptam rengeteg koktélt, egy karaoke-mikrofont, és persze a kihagyhatatlan Chippendale-fiúkat!

Arról fogalmam sincs, hogy Rob hogyan élte meg az utolsó, még legényként töltött éjszakáját, de az egyszer biztos, hogy mikor hajnalban beszéltünk telefonon, egyikünknek sem a kipihentségtől csengett a hangja!

Reggel – bár nekem inkább hajnalnak tűnt – 8 órakor becsődült hozzám az öt koszorúslányom, és pár perccel később már indultunk is, hogy befoglaljuk a Pattinson család barátja által felajánlott birtokot Romsey-ben.
Amikor odaértünk, a fodrászokból, sminkesekből és manikűrösökből álló kisebb hadsereg már várt ránk! Úgy nagyjából egy órával később pedig már a család, és a vendégek is szépen lassan szállingózni kezdtek!
De hogy egy picit visszatérjek a koszorúslányokhoz…

Mivel rengeteg jó barátnőm van, nagyon nehezen ment a választás, hiszen legszívesebben mindegyikőjüket megkértem volna, hogy vonuljanak be előttem a csodaszép, sárga koszorúslány ruhában. Ám mivel nem akartam nagy feltűnést és kirívást, úgy döntöttem, hogy Rob két nővére mellett egy magyar, egy angol, és egy amerikai barátnőmet kérem fel!
Talán a legnagyobb fejtörést az egész szervezés alatt a koszorúslányaim kiválasztása okozta, végül jó pár álmatlan és áttelefonált éjszaka után, Rob segítségével döntöttem!
Az amerikai barátok közül Ashley-re, az angolok közül Audrey-ra, a magyarok közül pedig Szilvire esett a választásom. A többiektől természetesen bocsánatot kértem, amiért nem vonulhatnak majd be előttem, ám ők csak biztattak, hogy emiatt semmivel sem érzik magukat kevesebbnek, vagy rosszabb barátnak!

Tehát… a szertartás előtti pár órában, még magam sem tudom, hogyan, de egy valódi hercegnőt varázsoltak belőlem. Eltűntek a táskák a szemem alól, helyette tökéletesen csillogó, enyhén füstös árnyalatú tekinteteket kaptam. A hajamat egy csinos, loknikkal teli kontyba tűzték fel, amibe közben beleillesztették a fátylamat is.
Végül nem maradt más hátra, mint hogy felvegyem a gyönyörű, pántnélküli, apró kövecskékkel kirakott ruhámat, és a kiegészítőket… természetesen a hagyománynak – és babonának – megfelelően!
Ashley-től kaptam még előző este, a leánybúcsún egy fehérnemű szettet, ami egy melltartóból, egy tangából, és egy pár harisnyakötőből állt. Mindennek pedig abban volt köze a hagyományhoz, hogy kék színű volt… vagyis azzal, hogy felvettem a harisnyakötőket, a „valami kék”-nek meg is feleltem!
A „valami új” kitételnek a Robtól kapott nyakláncommal tettem eleget, ugyanis miután a forgatási szünetet követően visszarepült Amerikába, kaptam tőle egy rejtélyes üzenetet:

„Szia hercegnőm! Tudom, hogy most egy kicsit utálni fogsz, de én mégis vállalom a következményeket! :) Menj a hálószobánkba, és nyisd ki a fehérnemű-szekrény legalsó fiókját. Találni fogsz ott egy sötétkék dobozkát! Az a Tiéd édesem! Remélem tetszeni fog! Nagyon szeretlek & sietek haza! Csók, Rob”

A dobozban egy fehérarany nyaklánc volt, rajta egy kis szívvel, a szívben pedig egy felirattal: „Az enyém örökké a Tiéd!”. Akkor még nem tudtam, miért, de megkönnyeztem a vallomását, és ezért is döntöttem úgy, hogy az esküvő lesz az első alkalom, amikor viselni fogom!

Rob anyukájától, Clare-től kaptam ajándékba egy körülbelül 50 éves karkötőt, amit még Rob anyai nagymamája hordott annyi idősen, mint amennyi én vagyok! Először nem akartam elfogadni, hiszen úgy gondoltam, ez az ékszer Rob nővéreit illeti, de miután Clare elmondta, hogy számukra valami mást tartogat, örömmel fogadtam el az ajándékot, és egy hatalmas öleléssel, valamint puszival köszöntem meg a nagylelkűségét! Így a „valami régi” is ki lett pipálva!
A „valami kölcsönbe” részről pedig végül, de nem utolsó sorban Jennie gondoskodott, egy szintén csodaszép ékszerrel, méghozzá egy fülbevalóval. Egyszerű, gyöngy alakú kövecskék voltak, mégis mikor betettem a fülembe őket, akkor éreztem csak igazán azt, hogy teljesen elkészültem!

Miután minden a helyére került, és a sürgés-forgás is megszűnt körülöttem, teljesen egyedül maradtam a szobában, és csak bámultam magam a hatalmas tükörben. Ezer és egyszer végigfutott a gondolat az agyamban, hogy pár óra múlva már Mrs. Robert Pattinson leszek… ám egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy visszatáncoljak! Ez pedig hatalmas önbizalmat adott!

Az elmélkedésemnek – mint a filmekben – édesapám vetett véget:
- Hahó kicsim! – nyitott be egy rövid kopogtatás után az ajtón. Azonnal hátrakaptam a fejem, mintha nem tudnám, ki az… majd rámosolyogtam.
- Azonnal mehetünk! – mondtam, majd még egyszer szembefordultam a tükörrel.
- Csak azért jöttem, hogy szóljak… már csak pár perced van, hogy meggondold magad! – mosolyodott el apukám a hátam mögött.
- Na de apu! – dorgáltam meg őt tettetett szigorúsággal, majd a tükrön keresztül a szemébe néztem, és akarva akaratlanul is mosolyra húztam a szám.
- Tudod, hogy csak viccelek kicsim! Keresve sem találhattál volna jobb férfit, mint Robert! Ha még abban a korban élnénk, amikor az apák választottak férjet a lányuknak… valószínű én is Őt választottam volna Neked! Hjaj, az én egy szem, gyönyörű lányomnak…!
- Jaj, apu! – perdültem meg azonnal, és apukám nyakába borulva szipogni kezdtem. Kevésen múlott, hogy ne sírjam le a sminkem!

Jó pár pillanatig csak egymást ölelve álltunk a szoba közepén, és én teljesen úgy éreztem magam, mint aki örökre búcsúzik az édesapjától. Pedig erről szó sem volt… mégis valami miatt szorongtam odabent!

- Kincsem, lassan mennünk kellene! De előtte lehetne egy kérdésem? – kérdezte apu nyugodt hangon, miután egy picit eltávolodtam tőle.
- Persze apa! – mondtam, miközben olyan óvatosan, amennyire csak tudtam, letöröltem az arcomról a kósza könnyeket.
- De ígérd meg, hogy teljesen őszintén válaszolsz nekem! – nézett mélyen a szemembe.
- Ígérem!
- Teljesen biztos vagy a döntésedben? Úgy értem… egészen biztos, hogy hozzá akarsz menni Roberthez? Nem érzed úgy, hogy még várnod kellene? Mert ha így…
- Nem, apa! Teljesen, tökéletesen biztos vagyok abban, hogy hozzá akarok menni! Szeretem őt, és a felesége akarok lenni!
- Értem! Akkor ez esetben… sok boldogságot Nektek, kincsem! – mondta egy halvány mosollyal a szája sarkában, én mégis láttam az arcán, hogy mint apa, annak örülne a legjobban, ha az ő édes picike lánya örökké mellette maradna! De a végén igazi, kemény üzletemberhez méltón rendezte vonásait, és egy, a homlokomra adott atyai csók után felvette az asztalról a 15 szál hófehér rózsából álló csokromat, és a kezembe adta.
- Akkor indulhatunk? – tartotta a karját.
- Indulhatunk! – mondtam bólintva egy mosoly keretében, majd belekaroltam, és szépen lassan elindultunk a kert, a násznép, és egyben az oltár előtt álló Végzetem felé.

Leérve a lépcsőn, az ajtó mögött ott állt Vic, Liz, Ashley, Audrey és Szilvi a sárga koszorúslány ruháikban, kezükben pedig a sárga és fehér virágokból álló csokraikkal. Mindannyian mosolyogva fogadták aput és engem, majd ahogy odaértünk, mind az ötük szájáról azt olvastam le, hogy „Gyönyörű vagy!”. Aztán ahogy megszólalt a zene, először Szilvi, aztán Audrey, utána Ashley, végül pedig Liz és Vic ketten együtt vonultak be, és álltak az oltár bal oldalára, Jennie – a tanúm – mellé.
- Akkor kicsim… hajrá! – mondta apu, majd mindketten vettünk egy mély lélegzetet, és szépen lassan, a zene ritmusára elindultunk.

A látvány egyszerűen elkápráztatott. Hófehér virágcsokrok hatalmas fehér tartókban… rengeteg hófehér szék mindkét oldalon… hófehér szőnyeg a sorok között, a szélén megszórva fehér, sárga és barackvirágszínű szirmok keverékével… a szőnyeg végén pedig egy oltár, a tetején egy hatalmas, szintén fehér, sárga és barackvirágszínű virágokból készült virágcsokorral… az oltár alatt pedig a pap, és… és ott állt Ő! Fekete öltönyben, édes mosollyal a száján és a szemében… és engem vár! Mellette pedig ott állt Tom – a tanúja!

Nagyjából fél órával később, miután elmondtuk a fogadalmunkat, kimondtuk a boldogító igeneket, és a gyűrűk is – egy rövid, Tom által megjátszott „Te jó ég, elhagytam a gyűrűket!” improvizált előadást követően – előkerültek, felkerültek az ujjunkra… végül pedig nem maradt más hátra, mint hogy a ceremóniát vezető pap köszöntsön minket:
- Ezennel férjjé és feleséggé nyilvánítom Önöket! Amit az Úr egybekötött, ember szét ne válassza! – mondta az atya, majd Robhoz fordult, biztatóan elmosolyodott, és kimondta a „bűvös” mondatot: - Megcsókolhatja a menyasszonyt!

Ennek a mondatnak a hatására Rob arcára olyan káprázatos mosoly ült ki, hogy szó szerint beleszédültem! Tudtam, hogy most már, ha akarja, ha nem, de az enyém lett… mégis úgy éreztem, hogy nem kapok belőle eleget! Úgy vágytam a karjaiba, mint egy kisgyerek a jégkrémre, amit az orra előtt lengetnek!
Rob pedig nem is várakoztatott sokáig! A kezével, amivel az enyémet tartotta, közelebb húzott magához, majd ugyanazzal a mozdulattal a derekamra csúsztatta a kezét, és lágyan, romantikusan becézgetni kezdte az ajkaimat. A vendégsereg pedig szinte ugyanabban a pillanatban tapsviharban és hangos éljenzésben tört ki!

*

A nap további része pontosan ugyanúgy alakult, mint egy átlagos, hétköznapi pár esetében. Igaz, nagyobb biztonság és elővigyázatosság közepette – mert azért megsokasodtak ám pofátlan fotósok, és gratulálni szándékozó rajongók is a közelben –, de átvonultunk a szomszéd épületben levő házasságkötő-terembe, hogy lebonyolíthassuk az úgynevezett polgári házasságkötésünket is, majd miután mindenki gratulált nekünk, eldobtam a csokromat. Talán nem is volt annyira meglepő, hogy Szilvi kapta el!
Végül visszamentünk a birtokon fekvő hatalmas ház igencsak méretes szalonjában kialakított vendégváróba, ott pedig kezdetét vette az vacsora, később pedig a mulatság.

Próbáltunk mindent úgy rendezni, szervezni, hogy pontosan olyanok legyünk, mint egy átlagos férj és feleség… ne legyenek semmiféle extrém dolgok, amik arra engednének következtetni, hogy Rob egy világsztár! Így magától értetődő, hogy se rajongók, se fotósok nem jöhettek be az épületbe, sőt… még a biztonságiak sem jöhettek a folyosón túl!

Ezekkel az elővigyázatosságokkal pedig pontosan úgy ünnepeltük meg az egybekelésünket, mint ahogyan azt előre elterveztük! Megvacsoráztunk, aztán megnéztük a kisfilmet, amit – ajándékként – a szüleink és a barátaink állítottak össze elsősorban a mi, másodsorban pedig a vendégek és saját maguk szórakoztatására. Ezt követően felvágtuk a tortát, majd pedig miután mindenki befejezte az evést, kérve egy fél órás kis „technikai szünetet”, a koszorúslányaim és én is átöltöztünk.
Abban a fél órában az együttes – vagyis Jackson zenekara, a 100 Monkeys – is felállt, és behangolt, majd miután mind a hatan visszatértünk a nagy átalakulásunkról, – ahogy szokás mondani – belecsaptunk a lecsóba!

Hála az előrelátásunknak, a koszorúslányoknak és nekem is sokkal könnyebb volt táncolnunk a rövid ruhákban, mint a szertartás alatt viseltekben. Így a csini kis magenta színű, fodros ruhámban sokkal egyszerűbb volt a játékokban is részt vennem, amiket teljesen spontán talált ki a násznép!
Szerencsére nem voltak túl kreatívak, így az én feladatom egyértelműen a nadrágban végigvezetett tojás volt, miközben mindketten az egyik asztal tetején állunk… Robé pedig a cipőmből való ivás volt. Aztán a kezünkbe nyomtak egy-egy mikrofont, és közösen kellett énekelnünk, igencsak meglepő dalokat. Volt közöttük magyar, angol, és francia is – lévén, hogy ha nem is nagyon, de valamennyire mindketten beszélünk franciául. Némelyikkel eléggé meggyűlt ám a bajunk – a vendégsereg nagy örömére!

Miután úgy éreztem, menten leszakad a lábam, és egy gyors végiggondolás után rájöttem, hogy már mindenkivel táncoltam, odasúgtam Robnak egy lassúzás alatt, hogy szerintem ideje lenne megszöknünk!
Ő is benne volt a dologban, és apró puszikkal jutalmazott, miközben én huncutkodva csiklandoztam a mellkasát itt-ott. Végül olyannyira felizgattam a fantáziáját ezzel az aprócska játékkal, hogy először vágyakozva megcsókolt, majd megragadta a kezem, és az ajtó felé kezdett húzni.

- Csak nem szökni próbáltok??!! – állt elénk Kellan két pohár pezsgővel a kezében, akit Ashley követett, szintén két pohárral.
- De… pontosan! – mondta Rob mosolyogva, majd átkarolva a derekamat, közelebb húzott magához.
- De hiszen még nem is koccintottatok a násznéppel! Tessék Kriszta! – lépett Kellan mellé Ash, majd a kezembe nyomta az egyik poharat.
- Én… - kezdtem volna ellenkezésbe, de befejezni nem tudtam.
- Csak semmi ellenkezés! Húzd fel! Te is tesó! – mondta Kellan nekem, majd Rob felé fordulva, kezébe nyomta az italt.
- Srácok… én már nem akarok inni az este! Úgy érzem, ha még egy pohárral megiszok, csúnya dolgok fognak történni! – próbálkoztam újra.
- Oh, hát akkor tényleg nem kéne többet innod! A pezsgő amúgy is ütős tud lenni! – adott igazat Ashley.
- Vagy talán csak félsz, hogy nem lennél teljesen eszednél a nászéjszakán, és Rob azt csinálna veled, amit csak akar!? – kuncogott Kellan.
- Tudod Kel… nem kell berúgnom ahhoz, hogy Rob azt tehessen velem, amit akar! – vágtam vissza mosolyogva, és szorosabban újdonsült férjecskémhez bújtam.
- Húúúú… ez ütött!! Vigyázz kislány! – fenyegetett meg Kellan, de végül végignézett rajtam, elnevette magát, és felhúzta a pezsgőjét.
- Na, végre megkaptad Kellan! Néha olyan bunkó tudsz lenni! – mondta Ashley, aztán pedig közelebb hajolva odasúgta: - De ha jól emlékszem, pont menekülni készültetek! Siessetek, mielőtt még bárki észrevenne… nehogy lekéssétek a gépet! Majd én elköszönök a nevetekben, és a köszönő ajándékokat is kiosztom!
- Köszi Ash! Imádlak! – köszöntem meg neki, majd adtam egy hatalmas, cuppanós puszit az arcára. Rob is követte a példámat, majd utoljára gyorsan visszapillantottunk a még mindig mulató vendégseregre.
Végül kézen fogva kisurrantunk a hátsó ajtón, és gyorsan felkapva a már előre elkészített csomagjainkat, bepattantunk a birtok bejáratánál álló kocsiba, és elindultunk a repülőtér felé!

***
Kriszti haja és fátyla, menyasszonyi ruhája, szandálja, valamint virágcsokra
"valami új", "valami régi", "valami kék", és "valami kölcsönbe"
Koszorúslányok ruhája és virágcsokra
A szertartás helye, a tartóban levő virágok, illetve az oltárvirág (nagy csokorban)
Robert öltönye
A gyűrűk (Robét is ilyennek képzeltem el, csak kövek nélkül)
Vendégváró terem
Kriszta ruhája, és a koszorúslányok ruhája a lagzin
Torta
Az autó /elöl és hátul díszítve/