10. fejezet - A rajongó

Reggel 8 óra után pár perccel kipattantak a szemeim. Este elég gyorsan elaludtam, de éjjel ugye felébredtem a tv miatt, utána pedig hiába akartam, nem tudtam visszaaludni. Folyamatosan csak agyaltam az este történteken. De aztán valamikor véglegesen elnyomott az álom. Abból kiindulva viszont, hogy elég fittnek érzem magam, nem sokat alhattam. A fáradtság és a kialvatlanság persze majd csak később fog kijönni rajtam…
Szilvi még aludt, és valószínűleg Angi és Nelli is. Így mivel tegnap este megfogadtam magamnak, hogy utánanézek, ki is ez a Kristen Stewart, most kapva kapok az alkalmon.
Bementem a fürdőszobába, elvégeztem az általános reggeli teendőket, majd kimentem a szobába, felkaptam egy tréningruhát, és lebaktattam a hotel aljában levő kávézóba.
Rendeltem magamnak egy csésze teát, és leültem az egyik laptophoz, ami az egyik asztalnál volt. Beírtam a keresőbe a nevét, és rögtön több millió link jelent meg előttem. Felmentem a legelső oldalra, ami a felsorolás legtetején volt, és a honlapon, ami megnyílt, egy hosszú fekete hajú, fekete ruhába öltözött lány képe jelent meg. Nem szoktam első látásra ítélni, de valahogy furának találtam, ez a kép alapján legalábbis. De mivel nem sok mindent találtam az oldalon magáról Kristenről, így tovább nézelődtem. Közben megérkezett a teám is. Felmentem az angol wikipedia-s oldalára, ott jó pár dolgot megtudtam vele kapcsolatban.
Képeket is találtam róla, és be kell vallanom, nagyon szép lány, valamint a kritikák alapján tehetséges színésznő is. Nem csodálom, hogy össze akarják, illetve összeboronálják Robbal. Találtam olyan képeket is, amin együtt vannak, és igencsak szépek együtt…
Ezzel azonban valahogy meguntam a keresgélést Kristen után. Rob után pedig nem akartam keresgélni, mert kicsit tartottam attól, hogy valami olyasmit találnék, vagy látnék meg, ami felkavarná az egész napomat.
Így felhörpintettem a maradék teámat a csészéből, odamentem a pulthoz, kifizettem, és visszaballagtam a szobába. Ahogy felértem, Szilvi már fent volt, az egyik fotelben ült, és – ki hitte volna – Zolival beszélt telefonon. Én becsüccsentem a másikba, és próbáltam összeszedni a gondolataimat a tegnap estével a kapcsolatban, ugyanis ismerem már annyira a barátnőmet, hogy amint letette a telefont, az első kérdése a tegnap este lesz…
Erre pedig nem kellett sokat várnom:
- Jó reggelt!
- Jó reggelt Szilvi! Mizujs? Zoli jól van?
- Igen, persze. Azt mondta, hogy szinte minden este otthon van… Csak az a ’szinte’ ne lenne ott. Mert ez persze azt jelenti, hogy majdnem minden este a haverjaival lóg. Mondjuk nem baj, nem zavar! Na, és veled mizujs? Gondolkodtál a dolgokon?
- Istenem, néha esküszöm, megijesztesz! Tisztára olyan, mintha belém látnál! – mondtam mosolyogva.
- Hát, nem hiába vagyunk legjobb barátnők… - mosolygott vissza. – Na de mesélj!
Elmeséltem Szilvinek mindent, töviről-hegyire. Ő pedig, őszinte érdeklődéssel, végighallgatott. Még az elméleteimet is, amiket alkottam a vacsora után, miszerint Rob akar-e tőlem valamit, vagy sem…
Mikor befejeztem, a véleményét is kinyilvánította:
- Tényleg kíváncsi vagy a véleményemre, csajszi? – kérdezte egy furcsa csengéssel a hangjában.
- Persze, hogy kíváncsi!
- Hát, szerintem ez a srác teljesen odáig van érted. Csak szegény, ő maga is kétségek közt vergődik, mert nem tudja, hogy merjen-e közeledni feléd, vagy sem! Ugyanis ő nem egy „hétköznapi” ember, – mutatta a macskakörmöket a levegőben – és ha esetlegesen össze is jönnétek, neked nem csak őt, hanem a körülötte levő felhajtást is el kell, illetve kellene fogadnod. És szerintem nem tudja, hogy ezt te vállalnád-e?! Ráadásul egy nagyon magabiztos és céltudatos lány vagy, akinek határozott elképzelései vannak az életéről, és egyszerűen tanácstalan, hogy merjen-e kezdeményezni, vagy sem. – ez a válasza Szilvinek teljesen megrémített. Nagyon szerettem benne, hogy őszinte, és igazából annyira ismerem magam, hogy tudjam magamról, milyen is vagyok, de az igazság az, hogy általában az ő „elképzelései” igazak. Vagyis nagy valószínűséggel most is igaza van. És ez elég aggasztó!
Itt van egy srác, aki nagyon jól néz ki, tetszik is, és ráadásul még én is bejövök neki, elméletileg. De most, amikor elszántam volna magam arra, hogy esetleg lehetne valami közöttünk, jött a kolléganője, Kristen. Minden esetre, majd meglátjuk mi lesz! Elvileg, ha szeretne még velem találkozni, majd keres. Ha nem, akkor pedig nem is gondolta komolyan…
Az elmélkedésemet Szilvi hangja szakította félbe, amikor köszönte Anginak és Nellinek, akik teljesen felöltözve, indulásra készen léptek be a szobába:
- Sziasztok! Jó reggelt! Mentek valahova? – kérdezte Szilvi.
- Igen, de természetesen veletek együtt. Úgy gondoltuk, itt az ideje beiktatni egy újabb bevásárló-körutat. Mit gondoltok? – válaszolta Angi.
- Rendben, tőlem mehetünk! Kriszti? – nézett rám Szilvi, és vele együtt Angi és Nelli is.
- Persze, menjünk! Szilvi, menj, nyugodtan öltözz fel, én addig felhívom Timet, hogy mikor tudnánk találkozni! Rendben? – Szilvi bólintott, és már ment is a fürdőbe.
- Mi pedig, ha nem haragszotok, lemennénk meginni egy kávét. A kávézóban várunk titeket! – mondta Nelli.
- Rendben, sietünk! – válaszoltam egy mosollyal egybekötve, miközben a telefont már a fülemnél tartottam. Kicsengett.
Körülbelül 4-szer csengett már, amikor Tim felvette:
- Igen?
- Szia Tim. Andrássy Kriszta vagyok. Mondtad, hogy jelentkezzek, amikor tudnánk találkozni a héten. A mai nap tökéletes lenne. Mit szólsz?
- Jaj, szia Kriszta! Igen, ma egy kicsit zsúfolt napom van, de azért megoldható. Mit szólnál… hm… egy ebédhez az Eat Cafe-ban?
- Rendben, nekem megfelel. És mikor?
- Hát, végülis ez egy késői ebéd lenne, mert 3-tól érek rá csak…
- Oh, nem, pont tökéletes!! A lányokkal most amúgy is elmegyünk vásárolni, 3-ig tuti végzünk! És hol van ez az Eat Cafe?
- A Sohoban. Egy nagyon kellemes kis hely, és mivel nincs rossz idő, kint tudunk ebédelni a vendéglő előtti asztalok egyikénél. Neked megfelel? – kérdezte mosollyal a hangjában.
- Persze, ott leszek.
- Rendben. Most pedig, ha nem haragszol, nekem rohannom kell. Akkor 3-kor az Eat-ben! Szia!
- Szia! – és már le is tette. Igazából nem sértődtem meg, illetve nem is lepődtem meg ezen a hirtelen vonalmegszakításon, mert apum pont ugyanilyen, amikor dolgozik. Meg hát amúgy sem vagyok egy sértődékeny típus. Bár vannak olyan időszakok, amikor mindenre érzékenyebb vagyok. De ez ’olyankor’ érthető is!
Ez idő alatt Szilvi kész is lett. Én is gyorsan kikaptam egy sötétkék farmert és egy fehér-fekete pólót a szekrényemből, és felöltöztem. Úgy döntöttem, most kicsit nőiesebben szeretnék kinézni, így nem topánkát vettem fel a farmerhez, hanem a magas sarkú és magas szárú, fekete csizmámat. Majd gyorsan kivasaltam a hajam, abban reménykedve, hogy így talán kevesebben ismernek majd fel. Szerencsére a tegnapi estéről még benne maradt a fekete táskámban minden, így azt csak felkaptam, és már készen is álltam az indulásra.
Szilvi és én gyorsan lebaktattunk a bárba, a lányok már meg is itták a kávéjukat, így indulhattunk is.
Ha vásárlásról van szó, más szóba sem jöhet, csak az Oxford Street. Így hát oda mentünk.
Én nem szándékoztam venni semmit, mert nem akartam annyit költeni, és főleg nem ruhákra. Úgy gondoltam majd akkor, ha már dolgozni fogok. De egy darabon mégis megakadt a szemem.
Fogalmam nincs, hogy miért, de egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt a ruhát nem hagyhatom ott! Végülis semmi extra nincs benne, mert egyszerű fekete, nem teljesen mini, de azért elég rövid. Valamint teljesen testhez simuló. Nagyon dögös... Felpróbáltam, és azt mondták Szilviék, hogy nagyon jól áll. Először gondolkodtam, hogy megvegyem-e vagy sem, mert végülis ezt a ruhát nem lehet akárhová felvenni, de a végén még az eladó hölgy is megerősített abban, hogy ezt a ruhát nekem tervezték! :) Így hát megvettem.
Aztán még jó sokáig nézelődtünk, Angi pedig ismét vagy 6 szatyorral tért vissza a hotelba.
Mivel már 2 óra elmúlt pár perccel, és mi már vissza is értünk a hotelbe, úgy gondoltam, szépen lassan elindulok a megbeszélt helyre, ahol együtt ebédelek majd Timmel. Mivel a Soho-ban van az ’Eat’, és nincs túl közel, ezért úgy gondoltam, autókázok egy kicsit. Már amúgy is hiányzott a vezetés! Otthon szinte minden nap akad olyan hely, vagy alkalom, ahova kocsival kell mennem.
El is indultam, a forgalom - még az angolokhoz képest is - nyugodt volt, így szépen lassan oda is értem az étteremhez. Mivel ez az ’Eat’ egy sétálóutcában van, a mellette levő kis utcácskában le is tudtam parkolni.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, gyorsan felvettem a napszemüveget, bár nem sütött a nap. Viszont nem szeretnék paparazzikkal összefutni.
Odasétáltam szépen lassan az egyik asztalhoz, leültem, és rendeltem egy capuccinot. Még fél 3 sem volt. Úgy, ahogy a legelső napon a Coffee Republicban, itt is elkezdtem olvasni egy újságot. Még egy kicsit el is mosolyodtam, mert eszembe jutott Rob, és a barátai. Illetve hogy mit gondoltam először Robról, amikor megláttam őt sapkában és napszemüvegben egy borús londoni napon… Ekkor azonban egy nagyon érdekes dolog történt!
Most nem 4 fiatal srác nevetgélésére, és hangos beszélgetésére lettem figyelmes, hanem arra, hogy valaki kitakarja a fényt fölöttem. Nekem akarva-akaratlanul dobbant egyet a szívem, és felnéztem. Egy fiatal – körülbelül 16-17 éves – lány állt előttem:
- Szia! – köszönt nekem, és a szemei hatalmasra tágultak, amikor szembe nézett velem. Bár rajtam ekkor még napszemüveg volt, de amint felnéztem rá, fel is hajtottam a fejemre, és így köszöntem én is:
- Szia!
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de kérdezhetek valamit? – kérdezte félénken.
- Persze, nyugodtan! – mondtam mosolyogva, így bátorítva egy kicsit. Azt hiszem, sikerült is, mert a következő pillanatban, egy gyors mozdulattal leült velem szemben, gyorsan körbenézett, hogy nem figyel-e minket valaki, és közelebb hajolt hozzám:
- Te vagy Robert Pattinson barátnője? – amikor meghallottam ezt a kérdést, azt hittem, a szívem áll meg. Szerintem vagy elfehéredtem, vagy bepirultam, de valami biztos történt, mert a lány kicsit hátrébb hajolt.
- Ööö, khm… én nem vagyok Robert barátnője, de ismerem őt, igen.
- De nem veled sétálgat és vacsorázik mostanában? – kérdezte a lány már normál, beszélgetős hangerővel.
- Egyszer elmentünk vacsorázni, de ennyi, semmi több. De kérdezhetek én is? Miért érdekel ez téged ennyire?
- Jaj, tényleg, ne haragudj. Én egy nagy RPattz rajongó vagyok, és nyomon követek mindent, ami Robbal történik. Az igazat megvallva most is azért vagyok Londonban, mert ő is itt van, így talán van esélyem összefutni vele. Már pár napja hajkurászom őt, de sehol sem találom, és most te megjelentél itt, ahol éppen a barátnőimmel – mutatott egy másik asztal felé – forró csokizunk. Először azt hittem, nem jól látok, és a barátnőim is azt mondták, hogy tuti nem te vagy, de én akkor is azt mondtam, megkérdezlek. És te vagy! Nagyon örülök, hogy személyesen is találkozhattunk! – mondta egy hatalmas mosollyal.
- Én is! – válaszoltam kicsit kurtán, és teljesen összezavarodottan.
- Na de az igazi oka, ami miatt itt vagyok most az asztalodnál az, hogy… adnál nekem egy autogramot?
- Khm… tessék?? Mármint hogy én…? Autogramot? De… miért? – kérdezgettem vissza a lánytól teljesen értetlenül.
- Hát, az a helyzet, hogy utálom Kristen Stewartot! Biztosan tudod, hogy állandóan összehozzák Robbal. Viszont most, hogy te bekerültél a képbe, már bocsi, Rob egyáltalán nem foglalkozik Kristennel, és úgy látom a képeken, amiket rólatok csináltak lesifotósok, hogy mérhetetlenül boldog. Így nem adok sok időt, és együtt lesztek. Mármint tényleg együtt! Érted… - mosolygott.
- Értem, persze! De… - kezdtem, de a lány félbeszakított.
- … én személy szerint baromira örülnék neki, mert nagyon szép lány vagy, és olvastam az egyik újságban, hogy állítólag ügyvédnek tanulsz, így még okos is. Rob pedig szereti a csinos és okos lányokat, legalábbis egyszer ezt nyilatkozta. Kristen pedig csinos, és biztos valamilyen szinten okos is, de… neeem! Ő nem Robhoz való! De te annál inkább! És mivel Robon látszik, hogy neki is nagyon tetszel, tuti lépni fog valamit, és nem fog elengedni! Én pedig úgy gondoltam, hogy addig szerzek tőled autogramot, amíg lehet, és amíg közel tudok jutni hozzád!
- Igen, ezt én mind értem, de én nem vagyok színésznő, így soha nem leszek sztár, akitől autogramot kellene kérnie bárkinek is. Egyébként nem tudom honnan tudta meg az újság, de tényleg ügyvédnek tanulok… Egy valamit viszont tudnod kell. Nem ismerlek, de amilyen aranyos vagy, és látom, mennyire rajongsz Robertért, elmondok neked valamit! De ha lehet, maradjon köztünk…! Rob és köztem nem lesz semmi, ugyanis én magyar vagyok, és csak itt nyaralok. Igaz, hogy szeptembertől elképzelhető, hogy Cambridge-ben fogok tanulni, viszont Rob megy vissza Amerikába, így semmi esélyünk nem lenne. Sajnálom!
- Hát, igazából ezt én megértem. És Rob valóban nem az a nyomulós, vagy éppen csajozós típus, viszont azt tudom, hogy amit meg akar szerezni, azt megszerzi. És azért képes bármilyen áldozatot hozni. Ezzel nem azt mondom, hogy lemondana a színészetről, vagy ilyesmi… De szerintem, ha nagyon tetszik neki valaki – mint ebben az esetben te –, biztos vagyok benne, hogy nem fog egyszerűen elköszönni és elengedni! Na de majd meglátjuk! – mosolygott a fiatal lány. Nagyon meglepődtem rajta, hogy ennyire „ismeri” Robot. Bár ki tudja… Újságokból meg videókból nem lehet valakit ennyire jól kiismerni. Főleg egy színészt nem!
- Rendben! – válaszoltam neki, és aláírtam a fotópapírra kinyomtatott képet, amit elém tolt. Rob és én voltunk rajta, amikor a vacsora után a pulcsijában, hozzábújva sétáltam vele az utcán. Értetlenül néztem a képre, hiszen akkor nem is láttunk egyetlen lesifotóst sem a közelben. Érdekes!
- Köszi szépen, és örülök, hogy találkoztunk! Remélem jól alakul majd minden a továbbiakban!
- Én is örülök, hogy találkoztunk! Szia – köszöntem el tőle, és ezzel vissza is ment a barátnőihez. Összesúgtak, felém pillantott mindegyikőjük, mosolyogtak, majd fizettek, és elmentek. Én pedig ott ültem, és kavargott bennem minden. Én, mint autogramot osztogató híresség? Elég ehhez egy vacsora egy híres emberrel? Te jó isten! Ráadásul ez itt London. Anglia. Itt valamennyivel nyugodtabbak az emberek. Mi lenne Amerikában??!! Hajjajj… Ennyivel tuti nem úsztam volna meg!
Szerencsére nem tudtam ezen sokáig agyalni, mert megérkezett Tim.
- Szia-szia! Te vagy Krisztina? – állt meg az asztal előtt, és kérdő tekintettel nézett rám. Bár valahogy úgy éreztem, tudja, hogy én vagyon, csak a formalitás… Nem hiszem, hogy apu mesélt neki rólam, de nem mutatott volna képet!
- Igen, szia! Andrássy Krisztina! – álltam fel, és fogtam kezet vele.
- Szerbusz. Tim Fanshaw! Apukád már sokat mesélt rólad, és megmondom őszintén, élőben sokkal szebb vagy, mint a képeken! – ezzel be is igazolódott a sejtésem.
- Köszönöm! – mondtam, és ezzel leültünk. Abban a pillanatban meg is jelent egy pincér, és ismerősként köszöntötte Timet, majd átnyújtott nekünk egy-egy étlapot. Tim nem nézegette sokáig, már tudta mit rendel: a szokásosat. Később kiderült, hogy ez a szokásos a magyar gulyás volt. Elmondta, hogy ha az ’Eat’-be jön, mindig ezt eszik, mert egész Londonban itt készítik el a legjobban. Nekem viszont nem volt most gusztusom hozzá, így én egy egyszerű salátát rendeltem. Valamint Tim rendelt volna egy üveg bort is, de mondtam neki, hogy kocsival jöttem, így a végén csak tea lett belőle.
Mikor visszaadtuk az étlapokat a pincérnek, ő pedig távozott az asztalunktól, folytattuk a beszélgetést:
- És hogy tetszik London? Remélem minden egyes percet kiélveztek a barátnőiddel! – mondta egy sejtelmes mosollyal az arcán Tim.
- Oh, persze, London csodálatos. Imádom, egyszerűen nem tudok betelni vele. De azt hiszem, ezzel a barátnőim is így vannak. Amikor csak tehetjük, vásárolgatunk, sétálunk, és bulizunk! Ma este is megyünk.
- Hova mentek?
- A Groucho Club-ba. A tegnap estét ott töltötte az egyik barátnőm egy barátjával, és azt mondta, nagyon jó hely, így ma este együtt is lenézünk.
- Hm, jó kis hely! Hallottam már róla… És egyébként te hogy érzed magad itt? Milyen volt az ügyvédi irodánál?
- Nagyon jó, elmondtak és megmutattak mindent. Ha sikerül bejutnom a Cambridge-re, és tudok náluk dolgozni, még lakást is intéznek nekem. Annyira boldog voltam, mikor ezt elmondták! – mondtam mosolyogva, és belekortyoltam a teámba, amit közben ki is hoztak nekünk. De talán kár volt, mert a következő pillanatban majdnem félrenyeltem:
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, bár ha jobban belegondolok, egy pici azért van, hiszen én általam jöttél Londonba, de hogy alakul a kapcsolatod Rob Pattinsonnal?
- Khm… Tessék? – tettem vissza a csészémet az asztalra.
- Na neee. Az összes újság veletek van tele! És hogy állítólag te vagy a bizonyos leendő Mrs. Pattinson. Pár nappal ezelőtt olyan cikk látott napvilágot, miszerint Robnak van egy eltitkolt kapcsolata, a hölgyemény pedig nem híresség, és állítólag már el is jegyezte őt. Nem szoktam hinni a pletykalapoknak, de amikor megláttam rólatok azt a képet, amin egymásba gabalyodva sétálgattok egy meghitt vacsora után, valahogy kezdek hinni nekik…
- Pedig nem kéne. Mielőtt ideértél, egy tini lány éppen autogramot kért tőlem! Mikor megláttam azt a képet, amit most te is említettél, azt hittem, elájulok. Én csak vacsoráztam Roberttel, mert meghívott. Ennyi, semmi több! Nem tudom, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni! 3 nap múlva megyek haza Magyarországra, ő pedig Amerikába repül forgatni, és ennyi. Remélem hamar elül majd a rólunk való csámcsogás… - mondtam Timnek elég indulatosan.
- Jó jó, rendben, megértettem. Szerintem ezzel semmi gond nincs. Ő egy nagyon intelligens és helyes fiatalember, te pedig egy felettébb csinos, és okos fiatal lány vagy. Az újságok csak a példányszámnövelés miatt írnak olyan cikkeket, amilyeneket… Ne is törődj velük!
- Már hogy ne törődnék? A paparazzik és a pletykalapok beszivárogtak az életembe, anélkül, hogy én ezt akartam volna! Egy szerencsés, vagy most már kezdem úgy érezni, szerencsétlen véletlen volt, hogy Rob éppen ott volt abban az időben, ahol és amikor én, és odajött hozzám. Ez az állandó hírhajhászás tönkreteszi a magánéletemet, és a leendő karrieremet is! Hogy fognak az emberek megbízni egy olyan ügyvédben, aki a média középpontjában éli az életét? Már most sem mehetek ki az utcára napszemüveg nélkül. Most is kivasaltam a hajam – húztam végig egy tincsemen a kezem – pedig utálom, abban bízva, hogy így talán kevesebben ismernek fel. Mi lenne így később? Áh, halott ügy… - zártam le a gondolatmenetemet.
Tim beláttam, hogy ez a téma elég érzékenyen érint, így nem is firtatta tovább. Minden másról beszélgettünk: kérdezett anyuékról, tesómékról, meg persze rólam. Aztán én is érdeklődtem felőle. Körülbelül 5 óra, vagy fél 6 lehetett, amikor megcsörrent a telefonja. Azonnal felvette. Úgy 5 percet beszélgethetett valakivel, amikor pedig letette, odahívta a pincért. Megbeszélte vele, hogy az ebédet írja a számlájához, és azt is, amit ezek után rendelek. Én viszont mondtam, hogy lassan én is indulnék, így együtt hagytuk egy a vendéglőt. Mikor odaértünk annak az utcának a széléhez, ahol leparkoltam, vagy ezerszer bocsánatot kért, majd sietősen elköszönt, és 2 percre rá el is tűnt. Én pedig elballagtam a Volvoig, és szépen lassan hazavezettem.
6 órára értem vissza a hotelbe. Éppen a liftre vártam, amikor elkezdett csörögni a telefonom. A kijelzőn Rob neve villogott. Először nem akartam felvenni, de aztán rászántam magam:
- Igen? – szóltam bele a telefonba, mintha nem tudnám, ki hív.
- Szia Kriszta! Rob vagyok. Ugye nem zavarlak?
- Nem, mondjad nyugodtan! – válaszoltam nem sok színnel a hangomban, de a szívem annál inkább kalapált. Még jó, hogy ő ezt nem hallotta.
- Tudom, már megint hívlak, pedig mondtad, hogy ma nem érsz rá. Csak… csak arra lennék kíváncsi, hogy ráérsz-e holnap? Tudom, a barátnőiddel akarsz lenni, meg pihenni, nyaralni, stb., de szeretnék találkozni veled! Megoldható?
- Hát, igazából a holnap estém valószínű foglalt lesz, de a szombat jó. Az utolsó estém lesz Londonban, így szerintem fogunk tudni találkozni.
- Fantasztikus! Akkor holnap még felhívlak napközben valamikor, hogy megbeszéljük a részleteket! Jó?
- Rendben. – mondtam.
- Akkor nem is zavarlak tovább. Jó szórakozást az este!... Szia!
- Szia! – mondtam, és letettem a telefont.
Úgy éreztem, megőrülök! Abban bíztam, hogy talán nem hív majd fel, így el is ül a dolog… Nem fogunk találkozni, és csak egy szép emlék marad a vacsora. De nem! Felhívott, és megint találkozni akar… Istenem, most mit tegyek???
A telefonálás közben a lift is megérkezett, és már fel is ért velem a 2. emeletre. Ahogy kiléptem a liftből, eltettem a telefont, és megpróbáltam olyannak látszani, mintha semmi sem gyötörne belülről. Nem akartam kimutatni, hogy aggaszt valami, mert akkor magyarázkodnom kellene. Bár lehet jobb lenne megbeszélni ezt, legalább az egyik barátnőmmel, de nem tudom… Valahogy nem volt kedvem hozzá.
Amikor odaértem a szobához, meglepődtem, hogy zárva volt. Átmentem Nelliékhez, bekopogtam, de semmi válasz. Megpróbáltam bemenni, de az ő ajtajuk is zárva volt. Így visszamentem a miénkbe, bementem, ledobtam a csizmámat, a táskámat, és bedőltem az ágyba.
Körülbelül 20 percet fekhettem ott, aztán eszembe jutott, hogy míg nincsenek itthon a lányok, addig elmehetek készülődni az estére. Lezuhanyoztam, hajat mostam, aztán odaálltam a szekrényem elé, hogy kiválasszak ez normális ruhát az estére. Mivel abszolút semmi kedvem nem volt most öltözködni, úgy döntöttem, hogy a délutáni farmeremet veszem fel, és egy vékonyabb barna pulcsit. Még Nellitől kaptam régebben egy nagyon szép köves nyakláncot, azt terveztem, hogy felveszem hozzá.
Visszamentem a fürdőszobába, megszárítottam a hajam, aztán kicsit behullámosítottam, majd felöltöztem. A sminket majd később. Körülbelül 1 óra hosszába telhetett ez a fürdőszobai hadművelet, mert a lányok már vissza is jöttek. Ahogy Szilvi belépett az ajtón, köszöntem neki:
- Szia Szilvi! Merre jártatok?
- Szia! Elmentünk kicsit sétálni a Hyde Parkba. De hiszen írtam neked levelet. Nem olvastad? Itt hagytam az asztalon! – ezzel odament a fésülködőasztalhoz, felvette a levelet, és felém fordulva mutatta.
- Jaj, ne haragudj, nem vettem észre. De nem baj, hogy elmentetek, sőőt, örülök neki! És láttatok valami érdekeset?
- Igen, láttuk Orlando Bloom-ot! Áh nem, csak vicc volt. Bár nem lett volna rossz! – mosolygott, és közben összegyűrte a levelet, amit írt. – Na de nem baj, majd legközelebb! És neked milyen volt a találkozó?
- Jó volt, bár egy kicsit lefárasztott Tim. Persze jó értelemben.
- Wooow, csak nem „vén kecske is megnyalná a sót” effektus? – nevetett.
- Jaj, de hülye vagy! Dehogy is! A családról meg magamról kellett neki mesélnem, közel 2 órán át!
- Hát, mondjuk igazad van! Te már csak egy srácé vagy! – kuncogott.
- Szilvi, kérlek…! Ezt fejezzük már be! – mordultam rá.
- Jójó, naa… csak viccelek, de hiszen tudod. De akkor befejeztem! Megyek lezuhanyozom, és készülődök én is, fél 9 körül indulhatunk.
- Rendben! És bocsi, hogy az előbb kicsit mérgesebben szóltam rád, csak már kezd elegem lenni, hogy mindenki csak Robról és rólam beszél! Tényleg ne haragudj!
- Dehogy haragszom! Megértelek! Többet én sem foglak ezzel piszkálni, megígérem!
- Köszönöm! – és egy őszinte mosolyt küldtem felé, amire az ő válasza is az volt. Majd eltűnt a fürdőben.
Ő is körülbelül egy órát készülődött, és amikor kijött a fürdőszobából, szinte nem is ismertem rá. Egy sötétkék farmernadrág és farmerkabát volt rajta, valamint egy barna felső, és egy ugyanolyan barna, hosszú szárú, és magas sarkú csizma.
- Na mit szólsz? – fordult körbe előttem.
- Nagyon dögös! Ebben meglátna most a Zoli, háát… lehet nem engedne el velünk! – mondtam nevetve.
- Hát, lehet. De a kis buta mindig féltékeny, mégis nagyon jól tudja, hogy csak és kizárólag az övé vagyok. Mindegy, hagyjuk is. Ma este irtóra jól fogjuk érezni magunkat!
- Úgy van! – kezdtünk nevetni együtt.
Gyorsan beszaladtam a fürdőbe, feldobtam egy laza sminket, majd felvettem a csizmámat, felkaptam a kabátomat – amit a vacsorára is vittem – meg a táskámat, és már zártuk is az ajtót. Átmentünk a lányokhoz, de már ők is az utolsó simításokat végezték magukon, így negyed óra múlva már a kocsiban ültünk, és indultunk a Groucho Club felé.
Elég sűrű lett a forgalom így a kora estére, így 9 előtt pár perccel értünk a klub elé. Furcsa volt, hogy nem egy messziről kiszúrható, mindenféle színben pompázó helyről van szó. Ha nem mondta volna Nelli, hogy ez egy elég „eldugott” hely, azt mondtam volna, hogy ez egy elhagyatott épület. Pedig ez egy nagyon is felkapott klub. Ki gondolná a külsejéről…
Ahogy beléptünk, hatalmas zsongás fogadott minket. Nem az az ide-oda üvöltözős, részeges zsongás, hanem ami azt jelzi, hogy mindenki, aki a teremben tartózkodik, nagyon jól érzi magát. Éppen üres asztal után kutattunk a szemünkkel, amikor egy ismerős hang kezdett oda kiabálni nekünk: „Lányok!”, „Lányok, héé, itt vagyunk!”, és ekkor kiszúrtam őket! Dan és Phil, Rob barátai azok!
Egyrészt megörültem nekik, mert így legalább lesz helyünk, másrészt viszont nem, mert így megint központi téma leszek Robbal együtt! Amíg ezen morfondíroztam, Dan már oda is szökkent hozzánk, Phil az asztalnál maradt. Dan mindegyikőnk arcára nyomott egy-egy puszit, aztán Angi mellett maradva odainvitált minket az asztalhoz. Ott Phil szintén mindegyikőnknek adott egy-egy puszit, majd leültünk. Rendeltek nekünk italokat a fiúk. Mondjuk gazából csak Phil rendelt nekünk, mert Dan túlságosan el volt foglalva Angival, és a szemeivel. Hm, ebből még lesz valami! – gondoltam magamban.
Az este további részében beszélgettünk, hülyéskedtünk, és a fiúk boroztak, a lányok pedig koktéloztak. Én természetesen alkoholmentes estére voltam kárhoztatva, mivel én voltam a sofőr.
Annyira jól éreztük magunkat, hogy csak hajnali 5 körül jöttünk el a klubból. Megbeszéltük a srácokkal, hogy ma este is találkozunk, és együtt megyünk egy jó kis helyre. A klub neve eddig ismeretlen: azt mondták, hogy 7 körül telefonálnak, és elmondják, hogy hova menjünk… Mi belementünk a játékba.
Dan és Angi nem vártak sokáig, egy hosszú csókkal pecsételték meg az estét, mikor elköszöntünk!
Már mindannyian nagyon fáradtak voltunk, így ahogy visszaértünk a hotelbe, egy „Sziasztok! Szép álmokat!” vicces elköszönés után Nelli és Angi a saját szobájukba, Szilvi és én pedig a miénkbe mentünk. Átvettük a pizsiket, és már be is bújtunk az ágyba. Most nem kellett sokat várni arra, hogy elnyomjon az álom. Szinte még le sem ért a fejem a párnára, de már aludtam.
Azt álmodtam, hogy Robbal sétálok a Duna-parton, Budapesten, kéz a kézben. Egyszer csak megjelent Erik, és behúzott neki egyet, majd hasba rúgta. Ahogy Rob összeroskadt a földön a fájdalomtól, Erik odalépett hozzám, megfogta a kezem, és ezt mondta: „Kriszti, szeretlek! Az életemnél is jobban! Hidd el, ez a majom mellett *intett a fejével Rob felé* nem lennél boldog. Lehet, hogy híres és gazdag, de neked nem ilyen férfi kell! Tudom, ismerlek! Neked nem ő kell, hanem én! Kérlek, szeretlek Kriszti!” Én pedig teljesen tanácstalanul álltam Erik előtt, és járt a szemem: hol Erikre néztem, aki kérlelő szemekkel nézett rám, hol pedig a fájdalomtól roskadozó Robra, aki a földön térdelt.
Ekkor elengedtem Erik kezét, belenéztem a szemébe, és ezt mondtam: „Erik, szeretlek, de csak, mint egy barátot. Ezt kérlek, értsd meg! És lehet, hogy nem olyan férfi illik hozzám, mint Rob, és az is lehet, hogy nem leszek boldog mellette, de úgy érzem, most… most ő kell nekem! Senki más!” Ezzel leguggoltam Robhoz, segítettem neki felállni, és együtt sétáltunk el, Eriket ott hagyva egyedül.
Ekkor teljesen leizzadva ijedtem fel, és szinte azzal a lendülettel ülő helyzetbe kerültem. Először azt sem tudtam, hol vagyok, de aztán kicsit megnyugodtam, és kikeltem az ágyból.