14. fejezet - Egy meggondolatlan tett

Hétfő reggel 8-kor ébredtem fel. Olyan durcás lettem tegnap délután, mielőtt elaludtam, hogy még Eriket is elfelejtettem felhívni, pedig ezt tervezem. Na de nem baj, majd ma!
Kipattantam az ágyból, mert tegnap délután óta jól kialudtam magam, és becsattogtam a fürdőszobába. Elintéztem a reggeli teendőket, majd visszamentem a szobába, hogy kiválasszam, mit veszek fel. Mivel egész éjjel nyitva volt az ablak, illetve a teraszajtó, és nem valami meleg levegő áradt be rajta, így egy farmernál, egy fehér, hosszú ujjú, és egy szürke, poncsó-szerű felsőnél maradtam.
Gyorsan csináltam egy szendvicset, hogy azért mégse üres gyomorral induljak el anyához, majd mikor végeztem, bedobáltam a fontosabb dolgokat (iratok, zsepi, telefon, slusszkulcs) a táskámba, és már indultam is.
Mivel én a harmadik emeleten lakom, és nincs lift, a lépcsőn indultam el lefelé. Időközben eszembe jutott, hogy be kellene kopognom Teri nénihez, hogy megköszönjem neki, amiért vigyázott a kocsimra az elmúlt héten. Így hát meg is tettem.
Teri néni az első emeleten lakik. Ő egy nagyon aranyos, 60-as éveiben járó hölgy, aki egyedül él, mert a férje sajnos pár évvel ezelőtt meghalt. De nagyon jól tartja magát, és attól függetlenül, hogy a haja már teljesen ősz, letagadhatna simán jó pár évet.
Tehát bekopogtattam, és vártam, hogy ajtót nyisson. Nem kellett sokat ácsorognom a lépcsőházban, mert nem telt bele egy percbe, és már nyílt is az ajtó.
- Csókolom Teri néni! – üdvözöltem őt mosolyogva.
- Jaj, szia Krisztina. Örülök, hogy épségben hazaértél! Gyere beljebb! – lépett egyet hátra, és kitárta előttem az ajtót.
- Nem, köszönöm, Teri néni! Megyek anyuékhoz. Csak azért jöttem, hogy megköszönjem, hogy vigyázott az autómra, amíg nem voltam itthon. Nagyon hálás vagyok!
- Jaj, kicsikém. Hát ez csak természetes! Olyan vagy nekem, mintha az unokám lennél, szívem. Nagyon szívesen tettem! – mosolygott. – Egyébként nagyon szép vagy ám! Látom, hogy nagyon jót tett neked az út… meg persze az új udvarlód! – folytatta a mosolygást, de ez már olyan „csibészesebb” mosoly volt.
- Jaj, Erikre tetszik gondolni? Neem, csak barátok vagyunk, és tegnap kijött elém a reptérre… Aztán elmentünk ebédelni, majd hazahozott. De semmi több! – válaszoltam.
- Nem, én nem rá gondolok. – mondta, és én teljesen letaglózva álltam előtte. -… hanem arra a fiatalemberre, akivel az újságokban voltál. Felismertelek ám! De természetesen lakat van a számon! – húzta végig az ujját a száján, ahogy azt a „Lakat a számon” mondásnál szokás.
- Ja igen, Rob. Ő sem a barátom, illetve a barátom, de nem a párom. Tetszik érteni… - mondtam, és teljesen zavarba jöttem.
- Aranyom, nekem nem kell ferdítened. Az én sok mindent látott, és megélt szemeim már akkor sem csalnának, ha akarnának! Valld csak be szépen magadnak is, amit nem akarsz! Tetszik neked az a fiú, igaz? – kérdezte úgy, mintha valóban a nagymamám lenne.
- Hm… - sóhajtottam: -… Igen, Teri néni, tetszik. Nagyon tetszik! Fantasztikus srác, de mint azt az újságok is írták, nem igazán illenénk össze, mert egyrészt ő színész, másrészt állítólag a színésznő-kollégájával, Kristen Stewarttal is flörtölget. Tehát ez már veszett ügy…!
- Szerintem nem az! Na de nem is tartalak fel tovább, mert látom, már nagyon indulni készülsz! Ha van kedved, egyik nap leugorhatnál hozzám, és elbeszélgethetnénk. Ha gondolod, mesélek neked a fiatalkoromról. Nehogy azt hidd, hogy nekem is János volt az első az életemben. De nem ám… - mondta, és megint mosolyogott.
- Rendben Teri néni. Megígérem, hogy holnap lejövök egy pár órácskára. De most tényleg megyek, mert ebédre szeretnék anyuékhoz érni. Puszilom Teri néni! – mondtam, és már el is indultam lassan a lépcső felé.
- Rendben drágám. Várlak holnap! Jó utat, és vigyázz magadra! – válaszolta, majd pár pillanat után hallottam, hogy az ajtó becsukódik. Én pedig lebaktattam a kocsimig. Már nagyon hiányzott a „saját” autóm, bár a magyar közlekedési-morál nem annyira. Angliába sokkal megfontoltabban és nyugodtabban vezetnek az emberek. Nem hiába mondják az angolokra, hogy hidegvérűek. Vagy ez lehet, hogy nem minden angolra mondható el???
Átlagos tempóban vezettem végig, nem siettem. Mivel éppen hétfő volt, és ráadásul reggeli csúcsforgalom, ezért nem olyan gyorsan értem ki Budapestről, mint amire számítottam.
De szerencsére teljesen épen, 2 és fél óra elteltével megérkeztem anyuékhoz. Ahogy leparkoltam a ház előtt, anyu már nyitotta is az ajtót, és kiszaladt rajta. Épphogy kiszálltam a kocsiból, már a nyakamba is ugrott:
- Jaj, kicsim. Annyira örülök, hogy itthon vagy! Tudom, hogy már ennyire nem kéne, de aggódtam érted! – mondta, és nyomott két puszit az arcomra.
- Szia anya! – mondtam mosolyogva, és visszaöleltem. Mikor végre sikerült egy kicsit lazítani anyu öleléséből, bezártam a kocsit, majd besétáltunk a házba.
Ahogy beértem, hatalmas meglepetés fogadott. Ott volt a bátyám, Máté és újdonsült menyasszonya, Kati is. Annyira megörültem nekik, hogy a nyakukba ugrottam. Nem is tudom… talán van már vagy fél éve, hogy utoljára találkoztunk.
- Sziasztok! Jaj, nagyon örülök, hogy itt vagyok! Végre személyesen is tudok gratulálni! – néztem rájuk. – Gratulálok Kati az eljegyzéshez, és ahhoz is, hogy meg tudtad szelídíteni az én kótyagos bátyámat! – mondtam Katinak egy nagy mosollyal az arcomon, miközben megöleltem őt. Majd odafordultam Mátéhoz: - Neked is gratulálok bratyóm! Végre elkötelezted magad! Ez nagy előrelépés ám! – vigyorogtam, mire ő egy gyengét belebokszolt a karomba. Aztán ő is elvigyorodott, és megöleltük egymást. Aztán visszafordultam Katihoz:
- Megnézhetem a gyűrűdet?
- Hogyne nézhetnéd! Azt hittem, már nem is vagy rá kíváncsi! – mondta tettetett szemrehányással, majd elmosolyodott, és elég tolta a bal kezét.
- De hisz ez… gyönyörű! – ámuldoztam. Nem volt egy minden extrával ellátott gyűrű, de annál szebb volt. Mivel Kati nem szereti a feltűnést, ezért egy visszafogottabb stílusút kapott. Maga a gyűrű fehérarany, a felső része pedig kisebb-nagyobb kövekkel van díszítve. Lélegzetelállító. Ráadásul amúgy is vékony keze van Katinak, pontosan rá illett. Dobbant is a szívem egy hatalmasat, amikor megláttam! Én is hasonlót szeretnék majd kapni, ha eljön az ideje! Na de ébredjünk csak fel az álmodozásból, most nem rólam van szó… meg úgy egyáltalán! Ahogy tartottam Kati kezét, odasandítottam Mátéra:
- Khm… ezt te vetted? – kérdeztem teljes komolysággal.
- Jaj, Kriszti. Persze, hogy én. Ki más vette volna? – válaszolt egy kis sértődéssel a hangjában.
- És ki segített megvenni? Hiszen a méret tökéletesen passzol! – kérdeztem vissza. Természetesen tudtam, hogy ő vette, meg minden, de mi világ életünkben imádtuk húzni egymás agyát. Ez így, huszonéves korunkra se változott.
- Az anyukája! Erika elmondta, hogy egyszer Kati felpróbálta a gyűrűjét, és amit ő hord a gyűrűsujján, pont jó Kati gyűrűujjára is. Így könnyű volt a helyzetem, elvittem a boltba Erika gyűrűjét, és abban a méretben megvettem ezt! – mutatott Kati kezére.
- Éééértem! De… nem is hittem volna, hogy ilyen jó ízlésed van bátyó! – válaszoltam, és megint Kati kezét néztem.
- Akkor ezek szerint sok mindent nem sikerült kiismerned bennem az elmúlt 20 év során hugi! – mondta kuncogva.
Ahogy befejeztük a kekeckedést egymással, anyu szólt, hogy kész az ebéd. Így kimentünk a konyhába, és leültünk az asztalhoz.
Nekikezdtünk az evésnek. A levest még minden akadály nélkül elfogyasztottuk, de mikor anyu hozta a másodikat – ami krumplipüré, sajttal-sonkával-gombával töltött rántott borda, és franciasaláta volt –, az asztal túl kicsinek bizonyult, így nem tudtunk más tenni, mint a konyhapultra tenni, és onnan szedett magának mindenki. Mikor mindannyian visszaültünk az asztalhoz, Máté megszólalt:
- Talán ideje lenne nagyobb asztal után nézni!
- Máté! – szólt rá Kati.
- Most mi a baj? Csak megjegyeztem! – válaszolta egy halvány mosollyal az arcán, mire Kati is mosolyogni kezdtek, és szinte egyszerre néztem az asztal lapjára. Most ennek vagy örültek, vagy nem – valószínű az utóbbi –, de én ezt észrevettem.
- Na álljunk csak meg egy szóra! Ez nem csak egy szimpla megjegyzés volt, ugye? – tettem le a kezemet a tányérom mellé, amiben már benne volt a villa és a kés, ezzel egy időben pedig jelentőségteljesen ránéztem Mátéra, majd Katira.
- Igazából később akartuk elmondani, mert apukátok nincs itthon, és neki is tudnia kell… Az a helyzet, hogy… kisbabát várunk! – mondta Kati, és megfogta Máté kezét az asztalon.
- De hiszen ez csodálatos! Nagynéni leszek! Jaj, Istenem! Annyira szeretlek titeket! – ugrottam fel egy hatalmas mosollyal az arcomon, és átöleltem először Katit, majd Mátét. Aztán anyuhoz mentem, és őt is megöleltem: - Te pedig nagymama leszel! – nevettem.
- Kati, Máté, ez hatalmas meglepetés. Fantasztikus meglepetés! Most azonnal el is mondom Gábornak! – és már ment is a telefonért.
- Na és mikorra várható a kis trónörökös? – kérdeztem, miután visszaültem a helyemre.
- Hát, most vagyok 7 hetes, tehát március közepe, illetve vége felé várható.
- És mi lesz a neve? Terveztetek már valamit?
- Hát, igazából… arra gondoltunk, hogy… - kezdett bele Kati, de aztán ránézett Mátéra, hogy folytassa:
- Tehát szeretnék megkérni arra, hogy legyél a keresztanyukája, és úgy döntöttünk, hogy mivel Katinak nincs testvére, ezért egyedül te választhatod majd ki a nevét a kicsinek. Mit szólsz?
- Oh… öhm… jézusom! Szóhoz sem jutok! Köszönöm! – mivel előtte bekaptam egy kis falat húst, azt hittem, most azonnal megfulladok rajta. De szerencsére nem szaladt be, így gyorsan felálltam, és megint megöleltem a bátyámat és sógornőmet. – Nagyon szívesen elvállalom a keresztanyaságot! Még egyszer köszönöm! – ájuldoztam.
Pár percre rá anyu is visszajött az asztalhoz, és mondta, hogy apu pár nap múlva hazajöhet, és hogy gratulál mind az eljegyzéshez, mind a babához, és amint hazaért, megünnepeljük! És természetesen mindenkit üdvözöl és puszil!
Az evés alatt – ami igencsak elhúzódott 2 óráig – felváltva beszéltem én az angol, illetve Mátéék a korfui útjukról. Miután befejeztük, beszélgettünk még egy kicsit a nappaliban, de aztán Máté és Kati elköszöntek, mert még el kell menniük bevásárolni. Holnaptól már ők is dolgozni mennek.
Én is mondtam anyunak, hogy szeretnék bemenni a városközpontba körülnézni, vásárolni egy-két dolgot. Összekaptam magam, és már indultam is. Sétáltam, mert a városközpont amúgy is pár percre van a házunktól, másrészt meg a parkolási lehetőség egyszerűen szörnyű.
A vásárlókörutam nem tartott túl sokáig, mert elég gyorsan megtaláltam, amiért jöttem. Még vettem Londonban egy fekete koktélruhát, de mivel nem találtam megfelelő táskát és cipőt hozzá, úgy gondoltam, itthon beszerzem. Anyuéknál pedig lényegesen olcsóbb, mint Pesten.
Jól jöhet még ez a ruha, ha valamilyen rendezvényre kell mennem, vagy ilyesmi. Ne akkor kelljen kapkodni kiegészítők után. Így vettem egy fekete szandált, ami jó magas sarkú, de annál inkább csinos. És nagyon megy a ruhámhoz. Valamint egy csini, fekete kis táskát hozzá. Ezzel nagyjából végeztem is, így hazasétáltam.
Elég furcsán éreztem magam. Most vagy a paranoia kezd elhatalmasodni rajtam, vagy tényleg elég sokan megnéztek a városban? Na ne… Már itt is kezdődne az, ami Angliában? Inkább ne!
Ahogy beléptem az ajtón, és már éppen csuktam be, amikor anyu nagy sebbel-lobbal odavágtatott hozzám, és kezembe nyomott egy A5-ös alakú, vastagabb borítékot. Én először anyura néztem, majd a borítékra pillantottam, és amikor rápillantottam a feladóra, ismét anyura néztem egy hatalmas mosollyal. Ő pedig szinte mosolyogva nézett rám, majd bólintott egyet.
Lerúgtam a cipőimet az előszobában, beszaladtam a nappaliba, ledobtam a táskám, majd én is lehuppantam a kanapéra. Anyu mellém ült, és folyamatosan a levelet nézte. Én pedig kibontottam, majd hangosan elkezdtem felolvasni. Igaz, a megszokottnál egy kicsivel lassabban, hiszen angol volt a levél, így közben fordítanom is kellett:

„Kedves Miss Andrássy,
Örömmel értesítjük Önt, hogy felvételt nyert a Cambridge Egyetem Jogi Karára. Ezúton is szeretnénk gratulálni Önnek, és egyúttal üdvözöljük Önt a leendő tanulóink között.
Az alábbiakban, illetve a mellékelt nyomtatványokon különböző hasznos, és egyben fontos információt szeretnénk közölni Önnel a tanévkezdéssel kapcsolatban.
Az első, és egyben legfontosabb, amit meg kell említenem, hogy a beiratkozást augusztus 24-én (hétfőn), 10 órától tartjuk az egyetem jogi karának épületében.

Az elkövetkezendő pár nap egyikén egy kollégánk fel fogja venni Önnek a kapcsolatot telefonon, és mivel Ön külföldről érkezik hozzánk, kérem, közölje munkatársunkkal, hogy hol fog lakni, illetve hogy van-e szüksége kollégiumi elhelyezésre. Amennyiben van, azt is mondja el, hogy mikor kíván a városba utazni, hogy számíthassunk az érkezésére.

Együttműködését előre is köszönöm, és remélem, az elkövetkezendő tanéveket kellemesen, és természetesen, hasznosan fogja tölteni nálunk!

Üdvözlettel,
James Crawford professzor
Cambridge Egyetem Jogi Karának dékánja”

Egyszerűen nem jutottam szóhoz. Jó, rendben, valamilyen szinten számítottam arra, hogy felvesznek, hiszen jól tanulok, de… mégsem hittem el! Odaadtam anyunak a levelet, bár nem tudom, minek, hiszen ő a köszönésen, és az elköszönésen kívül semmit nem tud angolul! Én pedig elkezdtem nézegetni a többi, csatolt papírt. Volt közte kollégiumi beiratkozó papír, különböző fakultációkról tájékoztató, illetve általános közvélemény-kutató papír is, amin keresztül például arról érdeklődnek, hogy miért pont az ő egyetemüket választottam, vagy miért pont a jogi pályát tűztem ki célul?
Nézegettem még egy darabig a papírokat, amikor csengett a telefonom. Tudtam, hogy ki lesz az, így nem is néztem a kijelzőt, helyette gyorsan felvettem:
- Igen? – szóltam bele magyarul, attól függetlenül, hogy tudtam, angol férfi vagy nő van a vonal túloldalán.
- Szia Kriszti! – jött a válasz valóban angolul, de nem egy ismeretlen hang volt, mint amire számítottam. Tátva maradt a szám. Anyu is széttárt kezekkel, és kérdő tekintettel nézett rám.
- Khm… Szia Rob! Miért keresel? – eszméltem fel a ledöbbenésből, de ahogy a hangja felelevenítette bennem a közelmúltat, a hangom igen határozottá vált.
- Kriszti, beszélni szeretnék veled! Beszélnek kell veled! – mondta, kihangsúlyozva a ’kell’ szót.
- Ne haragudj, de most nem jó! Egy nagyon fontos hívást várok! Bármelyik pillanatban kereshetnek, így nem érek rá bájcsevegni! Ne haragudj! Ha… ha ráérek, akkor felhívlak. Rendben?
- Értem. Rendben! De kérlek, mindenképpen hívj vissza, vagy csak csörgess meg, mikor ráérsz, visszahívlak! Mindegy, csak beszélhessek veled! Hiányzol… nagyon!
- Jó Rob! Majd hívlak! Most le kell tennem! Szia!
- Szia! – köszönt el, és szinte kézzel fogható volt a szomorúság a hangjában. Letettem.
Nekem is fáj, hogy így leráztam, és egyre inkább egy szemét, önző dögnek érzem magam, de… egyszerűen nem tudom lejjebb adni a büszkeségemet! Tudom, ez lesz a vesztem! Hogy ennyire önfejű vagyok!
- Naa??? Ki volt az? – kérdezte anyu izgatottan.
- Nem a Cambridge-ből hívtak. Csak egy ismerős Londonból! – mondtam, és letettem a telefont az előttem álló kis asztalra.
- Ja, éértem… - mondta anyu, és mosolyt véltem felfedezni a hangjában. Oldalra pillantottam, egyenesen az arcába, és a megérzésem nem csalt. Mosolygott. Sokat sejtetően!
- Anyu, jól vagy? Min mosolyogsz? – kérdeztem, és rám is átragadt a mosolya. Én azon mosolyogtam, ahogy ő mosolygott. Vicces, és felettébb idegesítő…
- Hát, ha jól sejtem, Rob volt a vonal túlsó végén…. – a néz hallatán megfagyott a mosoly az arcomon.
- Mi?? Te honnan tudsz Robról? – kérdeztem, már egyáltalán nem mosolyogva.
- Hát… nem volt nehéz kideríteni. Hiszen az itteni újságok ezzel vannak tele. Valamint apád is hívott, hogy a lányát látta az egyik újságban! De azt, hogy nem akadtunk ki, Eriknek köszönhetjük. Ő még a legelején közölte velünk, illetve velem a tényeket, így nem ért váratlanul! – mondta anyu teljes nyugodtsággal.
- Áh… szóval Erik! – fordultam ismét előre, és kinéztem az ablakon, a távolba.
- Kicsim, neki csak megköszönheted ezt! Szerinted mégis hogy reagáltunk volna apáddal a cikkekre és a képekre az újságokban, amikor hetet-havat összehordtak rólad, és erről az állítólagos sztárról. Már olyan hírek is felröppentek, hogy a menyasszonya vagy, és hogy tervezitek az esküvőt, mert kisbabát vársz…
- Te jó Isten… - pattantam fel a kanapéról, és szembeálltam anyuval: -… és ezt ti el is hittétek?! Azt hittem, ennél jobban ismertek. Vagy legalábbis te, anya! – csattantam fel.
- Szivem, persze hogy nem hittem el! – állt fel ő is, és odalépett hozzám: - De a mi helyzetünket is értsd meg! Elmész Londonba a barátnőiddel, két nap múlva pedig az újság címlapján jelensz meg egy mellesleg szívdöglesztő, de mégis ismeretlen férfivel, aki ráadásul színész. És ha ez még nem lenne elég, a harmadik napon már össze-vissza irkálnak rólatok mindent. Apáddal beszéltem telefonon, mert nem bírtam ki, hogy ne beszéljem meg valakivel, és ő mondta, hogy ő teljes mértékben megbízik benned, és ha el akarod mondani, hogy mi az igazság, elmondod! Én is bízom benned, de… a fenébe is… az anyád vagyok! Értsd meg! Majd ha te is anyuka leszel, igazat fogsz adni nekem! – mondta, és már megjelent egy könnycsepp a szeme sarkában.
- Jaj, anya! – léptem oda hozzá, és megöleltem. Az idilli hangulatot a telefonom csengése törte meg. Felvettem:
- Igen? – szóltam bele, most már szándékosan magyarul.
- Jó napot kívánok! Elisabeth Kerr vagyok a Cambridge Egyetemről, és Miss Christina Andrassy-t keresem. – jött a válasz angolul. Érdekes volt, ahogy a nevemet ejtette, de tetszett.
- Oh, igen, elnézést. Én vagyok! – válaszoltam, immáron angolul.
- Pár nappal ezelőtt küldtünk Önnek egy értesítőt, hogy felvételt nyert egyetemünkre. Ezúton is szeretnék gratulálni! Nem tudom, megérkezett már a levél?
- Köszönöm szépen! Igen, megérkezett, és már a nagy részét át is néztem.
- Nagyszerű! Először is egy gyors adategyezetést szeretnék elvégezni, csak annyit kell tennie, hogy igennel vagy nemmel válaszol. Rendben? – kérdezte kedvesen, a hang alapján úgy 30-35 év körüli nő.
- Természetesen. – válaszoltam. Kérdezte a személyes adataimat, én pedig készségesen válaszoltam mindenre. Szerencsére minden adatom helyes volt, így nem tartott sokáig.
- Köszönöm! Most pedig – mint ahogy gondolom a levélben olvasta – meg kell kérdeznem, hogy albérletben, kollégiumban, esetleg saját lakásban, házban fog-e lakni a tanulmányai alatt? Vagy egy rokonnál, ismerősnél?
- A munkahelyem biztosít számomra egy lakást, de azt még sajnos nem tudom megmondani, hogy hol. Van lehetőség arra, hogy ezt utólag tudassam Önökkel? – kérdeztem.
- Természetesen. Amint megvan a pontos lakcím, ezen a számon elérhet. Bediktálja nekem, és tökéletesen rendben leszünk.
- Rendben, köszönöm!
- Én köszönöm a türelmét, és az együttműködését! Még egyszer, köszöntöm iskolánkban, és szeretettel várjuk az augusztus 24-én, hétfőn, 10 órától tartandó beiratkozásra, amit a jogi kar épületében tartunk!
- Rendben, ott leszek. Viszont hallásra!
- Viszont hallásra! – ezzel letette a telefont. Én pedig egy hatalmas „Igen!”-nel, és egy ugrással tudtára adtam anyunak, hogy most valóban a suliból hívtak, és minden rendben.
A következő fél órámat azzal töltöttem, hogy külön-külön felhívtam mindenkit. Kezdtem Szilvivel, majd folytattam Nellivel, Angival, Mátéval, apuval, a végére pedig Eriket hagytam.
A harmadik csengés után felvette:
- Szia Kriszta!
- Szia Erik! Képzeld, képzeld, képzeld! Most hívtak, és levelet is kaptam! Felvettem az egyetemre!!!!! – szinte sikítottam bele a telefonba.
- Igen? Naa… gratulálok! Nagyon örülök! – mondta, egy halvány boldogsággal a hangjában. Nagyobb örömre számítottam.
- Jól hallom, hogy te nem örülsz? – kérdeztem, most már emberi, normális hangon.
- Hát, jól hallod. Ne haragudj, de nem örülök! Elveszítem az egyik legjobb barátnőmet!
- Dehogy veszíted! Hiszen nem halok meg! Csak tanulni megyek! Jövök majd haza, meg ti is jöttök ki hozzám, meg ilyenek! Ez alap… - válaszoltam.
- Ja, persze! Majd találsz ott új barátokat, ránk meg tojsz majd nagy ívben!
- Te hülye vagy! Deeeee… mit szólnál este egy partihoz? Csak te és én! Hm?? Megünnepelnénk a jó hírt! A csajokkal már buliztunk kint, de veled még nem! Mit szólsz?
- Most egyelőre dolgozom, de 9-től szabad vagyok! Érted megyek, okés?
- Jaj, ne haragudj. Miért nem mondtad, hogy dolgozol? Akkor nem zavartalak volna…! – mondtam szomorkásan.
- Te sosem zavarsz, hisz tudod! Na de fél 10-re ott vagyok érted! Jó így? Addig válassz helyet!
- Oksi, meglesz! Jó munkát! Puszi! – mondtam mosolyogva, és irtó boldogan.
- Köszi! Szia… - és ezzel letettük.
Ahogy letettük a telefont, szembe jutott, hogy még beszélnem kell Lisaval is a lakásommal kapcsolatban. Így gyorsan ki is kerestem a híváslistából a nevét, és már hívtam is.
- Tessék! Dunstan & Dunlevy Ügyvédi Iroda, Lisa Kinsley beszél.
- Szia Lisa, Krisztina vagyok.
- Sziaa Kriszti! Mizujs? Hogy vagy?
- Oh, köszönöm szépen, jól. A sulival kapcsolatban hívlak. Képzeld, felvettek a Cambridge-re! Ma kaptam meg az értesítőt, és már beszéltem is egy asszisztensükkel telefonon. Már csak a lakás címét kell megadnom nekik, ahol lakni fogok! Ezért hívlak!
- Naaaa… gratulálok! Látod, mondtam, hogy simán bejutsz! Nagyon örülök! – mondta mosollyal a hangjában: - És igen, a lakás. Pont pár nappal ezelőtt voltam megnézni a kiadó lakásokat, amikkel kapcsolatban van a cég, és mivel én vagyok a legközvetlenebb kapcsolatban veled, Mr. Dunlevy megengedte, hogy én választhassak neked. Ki is választottam egyet. Csodálatosan szép, egy fürdőszoba, egy hatalmas konyha, egy ebédlő, és egy hálószoba van benne, egy nagy ággyal! Szerintem tetszeni fog. A lakás pedig Stevenage-ben van, pont félúton London és Cambridge között. Viszont mivel nem sikerült Londonban lakást találnunk, ezért fogsz kapni egy céges autót is addig, amíg nem lesz sajátod. Jó lesz így?
- Tökéletes! Nem is tudom, hogy köszönjem meg ezt neked, illetve a cégnek, Lisa! – mondtam kicsit meghatódva. Tényleg nagyon le voltam döbbenve, hiszen szinte nincs is olyan munkahely, ahol ennyi mindent biztosítanak, főleg nem egy kezdő, ráadásul külföldi lány részére.
- Igazából ne nekem köszönd, hanem Mr. Dunstan-nek, és Mr. Dunlevy-nek! Ők halmozzák el ennyi mindennel a dolgozóikat! De ha megtehetik… - mosolygott Lisa a telefonba: - Viszont, ha most nem haragszol, le kell tennem, mert halomra állnak előttem az akták. Amint lesz egy perc szabad időm, megírom neked sms-ben a pontos címet, jó?
- Persze, rendben. Még egyszer nagyon szépen köszönöm Lisa. És hamarosan találkozunk! Minden jót! Szia!
- Szia-szia! – és ezzel letette.
Telefonálás közben sétálgattam a nappaliban. Éppen le akartam ülni, amikor észrevettem, hogy igencsak elszaladt az idő, hiszen a tv felett látható falióra már majdnem 5 órát mutatott. Hát igen: vásárolgattam, olvasgattam, telefonálgattam. Gyorsan elszaladt az idő.
Anyu időközben kiment a konyhába elmosogatni, és kicsit pakolgatni. Kimentem hozzá:
- Anyu, én azt hiszem, megyek. Már elég késő délután van, és még haza is kell érnem. Fél 10-re pedig jön értem Erik!
- Rendben kicsim, ahogy gondolod. De vigyázz az úton, és jó szórakozást estére! - mondta felém fordulva. Mosolygott, és a vizes kezét feltartva közelebb lépett, és két puszit nyomott az arcomra. Én ezt viszonoztam, és megöleltem őt, kikerülve a vizes, habos kezét.
Miután érzékeny búcsút vettem anyutól, kimentem az előszobába, felvettem a cipőmet, illetve felkaptam a táskámat, bekiabáltam a konyhába egy „Szia anyu! Majd hívlak!”-ot, megvártam a „Rendben kicsim! Szia és érezd jól magad!” választ, majd kiléptem az ajtón. Bepattantam a kocsiba, és már indultam is hazafelé.
Mivel ismét kifogtam – csak most a délutáni – csúcsforgalmat, fél 8 előtt pár perccel parkoltam le a ház előtt. Mérges is voltam, mert így már alig maradt időm, hogy elkészüljek.
Gyorsan felszaladtam a lakásba, ledobtam a cipőmet, és a táskámat, majd berontottam a konyhába. Elég rég ebédeltem már, így talán ideje lenne enni valamit. Ráadásul a sok telefonálgatás, majd az ezerrel figyelés, vezetés közben is leszívta az agyamat. Gyorsan feldobtam rotyogni egy kis vizet, és kivettem a szekrényből egy zacskós levest. Most valahogy megkívántam, ezt akartam enni.
Negyed óra múlva már teli – már amennyire egy tányér levestől tele lehet – hassal mentem el zuhanyozni. Ahogy végeztem, megmostam a fogam, majd felvettem a köntösömet, és bementem a szobába, hogy válasszak valami ruhát estére.
Mivel délután sem volt túl jó idő, estére pedig még annál is jobban lehűlt a levegő, egy fekete leggingnél, egy narancssárga ujjatlan, tunikaszerű felsőnél, és a fehér kabátomnál maradtam, amiben a Vendome Mayfairbe mentem legelőször. Hozzá pedig úgy terveztem, hogy a fekete, magas szárú csizmámat veszem fel, illetve azt a táskát viszem, amit akkor vittem magammal, amikor Robbal vacsorázni mentem. Apropó, Rob!
Eszembe jutott, hogy nem hívtam vissza. Gyorsan rápillantottam az órára, ami fél 9-et mutatott, így gondoltam, még felhívhatom őt, hiszen Angliában még csak fél 8 van ilyenkor.
Már hívtam is. Azonban mikor elsőre hívtam, nem vette fel. Gondoltam, megpróbálom pár perc múlva, addig megyek, felkapom a ruhám.
Épphogy felöltöztem, és elkezdtem fésülgettem a hajam, hogy aránylag úgy álljon, ahogy én szeretném, megcsörrent a telefonom. Kezemben a hajkefémmel odasétáltam az ágyamhoz – ahol a telefont hagytam –, és felvettem:
- Igen? – szóltam bele ismét, mintha nem tudnám, ki van a vonal másik oldalán. Bár értek már meglepetések…
- Szia Kriszti! – szólt bele az ismerős hang: - Ne haragudj, hogy az előbb nem vettem fel, de éppen egy kollégámmal beszélgettem, és mire beértem a szobába, letetted. Gyorsan elköszöntem tőle, és már hívtalak is!
- Jó, rendben! Semmi gond! Tehát… mit szeretnél megbeszélni veled?
- Semmi konkrétat, csak beszélni akartam veled. Egyébként nem is érdekel, hogy ki volt itt velem az előbb?
- Hát, biztos Kristen odautazott hozzád! Ezért nem is kérdeztem. Másrészt meg nincs hozzá sok közöm, nem igaz? – kérdeztem vissza még magamat is meglepve, lekezelően. Nem szoktam ilyen lenni, fogalmam nincs, mi ütött belém.
- Nem, nem Kristen volt. Ő még mindig LA-ben van, és ott is marad még darabig. Tom volt itt… Tom Sturridge. Lelkemre kötötte, hogy adjam át az üzenetét, miszerint nagyon csinos vagy a képeken, és szeretné, ha minél előbb visszajönnél Londonba.
- Hát, azt hiszem, arra nem kell sokat várnia. Ugyanis felvettek a Cambridge-re, tehát jövő hónaptól ott fogok lakni. Igaz nem Londonban, hanem Stevenage-ben, de mindenképpen Angliában.
- És ezt csak így mondod? Hiszen ez fantasztikus! – hallottam a hangjában a valódi örömöt, aminek hatására az én számon is megjelent egy apró mosoly: - De nem ezért hívtalak, igazság szerint. Hanem hogy megpróbáljalak meggyőzni, hogy mégis utazz velem Los Angelesbe a díjátadóra.
- Nem Rob, ne haragudj, de nem! Azt hittem, ezt már tisztáztuk! – mondtam, és eltűnt a mosoly az arcomról.
- Nem, nem tisztáztuk, ugyanis én nem nyugodtam ebbe bele. Te csak egyszerűen közölted. Én viszont azt szeretném, ha velem jönnél… - ezzel felment bennem a pumpa teljesen.
- Nem akartam ezt a szemedre vetni, mert végülis egyrészt a te döntésed, másrészt már nem is érdekel. De mégis hogy gondolod, hogy majd azok után elmegyek veled a díjátadóra, hogy még arra sem voltál képes, hogy ki gyere a reptérre elköszönni tőlem. Tudom, hogy nem valmi csodásan sikerült a „búcsú” esténk, de azért megtehetted volna! Ennyit legalább vártam volna tőled… - keltem ki magamból teljesen, és a mondatom végére már szinte kiabáltam a telefonba. Ez a dolog nagyon mély nyomot hagyott bennem. Egyszerűen nem bírtam már lenyelni!
- De én… - kezdett volna bele Rob, viszont én közbevágtam:
-… És ha ez még nem lett volna elég, egy rohadt üzenetet sem kaptam tőled, amiben legaláb azt írtad volna, hogy „Jó utat!” vagy hogy „Remélem nem zuhan le a géped!” vagy akármi! Csak írtál volna! Tudod, ez baromira rosszul esett! Azt hittem, te legalább egy normális pasi vagy Robert Pattinson, de látom, tévedtem! Te is a többi közé tartozol…!
- De Kriszti, kérlek, hallgass meg! Én… - kezdett ismét bele, de nem akartam végighallgatni. Nem tudtam végighallgatni! Egyszerűen már nem tudtam, és nem is akartam kiigazodni rajta.
- Nem, Rob, sajnálom! Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! Igaz, nem volt még színész ismerősöm, de azzal tisztában vagyok, hogy jól el tudsz játszani mindent, és mindenkit. Most miért ne tudnál egy bűnbánó férfi bőrébe bújni?! Kérlek, többet ne keress, ne is hívj! Igaz, nem ismertük meg egymást tökéletesen, de azt hiszem, nekem ennyi elég volt belőled! És most mennem kell, ne haragudj! Találkozom valakivel… Szia! – hallottam, hogy még valamit mondani szeretett volna, de fogalmam nincs, milyen indíttatásból, de kinyomtam a telefont. Ráadásul még ki is kapcsoltam, hogy ne tudjon visszahívni. Mostmár végképp nem értem magam! Miért vagyok ennyire makacs? És miért zavar ennyire, hogy Kristennel van? Hiszen nem is a barátom! Az pedig nem lehet, hogy… áh, az képtelenség! Zártam le magamban a gondolatmenetet, és letettem a telefonom az ágy melletti kis asztalra. Ha úgyis ki van kapcsolva, fölösleges magammal vinnem. Ránéztem az órára, már 9-et mutatott.
Gyorsan visszamentem a fürdőbe, megcsináltam a hajam – csak egyszerűen lecsatoltam egy kis tincset középen –, majd megnéztem a táskámat, hogy minden benne van-e. Minden okés volt, így felvettem a csizmámat, és leültem a konyhában.
Nem telt bele 5 percbe, és csengett a kaputelefon. Beleszóltam:
- Igen?
- Szia-szia! Erik vagyok! Jössz?
- Oh, persze. De még nincs is fél 10… – mondtam, közben hátrapillantva az órára.
- Igen, tudom. De előbb ide tudtam érni. Baj? Mert ha nem készültél még el, csak nyugodtan… megvárlak a kocsiban!
- Nem, kész vagyok. Egy perc és lent vagyok! Pussz
- Okés! Várlak! – szólt bele, majd letettem a telefonkagylót. Gyorsan felvettem a kabátomat, a táskámat, bezártam az ajtót, és már baktattam is lefele a lépcsőn.
Ahogy leértem, kiléptem az ajtón, és megfordultam, akarva-akaratlanul is tátva maradt a szám. Most vagy Eriknek is ez a kedvenc színe, illetve stílusa, vagy engem akar az őrületbe kergeti – jó értelemben.
Egy fekete nadrág, és egy fekete hosszúujjas ing volt rajta. Ő talán nem is tudja még, de a gyengém, ha egy férfi feketében van. Nem tudom, miért, de nagyon tetszik! Mármint nem Erik, csak nagyon jól áll rajta ez az összeállítás, és el tudom képzelni, hogy most Rob áll előttem ebben a cuccban, és… Na mindegy, hagyjuk is inkább! Eldöntöttem még fent a lakásban, hogy ma már többet nem gondolok Rob Pattinsonra!
- Krisztina! Hahó… - állt pár lépésre tőlem Erik, és kérdően meredt rám.
- Jaj, bocsi, csak elkalandoztak a gondolataim. Igazán jól nézel ki! – mondtam mosolyogva.
- Te sem panaszkodhatsz! Gyönyörű vagy, mint mindig! – válaszolt, és egy picivel közelebb lépett. Én pedig elindultam az autó felé. Követett, kinyitotta nekem az ajtót, majd miután beültem, becsukta, és megkerülve az autót beült mellém.
Fogalmam nincs, hogy hova mentünk, mert csak ültem az autóban, és meg sem szólaltam. Csendben néztem kifelé az ablakon. Aztán észbe kaptam, hogy talán mondanom kellene valamit, illetve kicsit jobb kedvemnek kellene, hogy legyen, hiszen ma több új, csodálatos hírt tudtam meg. Fantasztikus! Elővarázsoltam valahonnan egy mosolyt, és odapillantottam Erikre. Ő is nagyon bele volt merülve a gondolataiba. Mit meg nem adnék most azért, hogy belelássak a gondolataiba…
- Képzeld, gyarapszik a család! – mondtam neki örömittasan. Ennek valóban nagyon örültem, nem kellett erőltetnem a mosolyt.
- Mi? Terhes vagy?? – kérdezett vissza teljes komolysággal, majd mikor látta a megdöbbenést az arcomon, elkezdett nevetni: - Hát ezt nem hagyhattam ki! Látnod kellett volna az arcod… - most már szabályszerűen röhögött.
- Te bolond vagy! Egyébként meg Máté és Kati várnak babát. Kati most 7 hetes terhes, így március közepe-vége felé várható a kisbaba, és képzeld, én leszek a keresztanyuka. És én választhatok neki nevet!
- Ez fantasztikus! Remélem hamarosan összefutok a bátyáddal, és személyesen is gratulálhatok neki. Minden esetre majd holnap felhívom! És egyébként hogy sikerült nekik a nyaralás? – kérdezte. Én pedig elmondtam mindent, amit nekem meséltek Katiék.
Éppen befejeztem a mesélést, amikor Erik megállt egy – a rengeteg vendégből ítélve elég közkedvelt – bár előtt, aminek nagy sárga neon-felirat villogott a bejárata felett: Lobby Bar. Már első ránézésre is megtetszett a hely, de amikor beléptünk, egyenesen beleszerettem. A hely csupa fa, és téglaborítású, tele asztalokkal. És természetesen minden asztalnál ültek. Sőt, még a bárpultnál levő székeknél is.
Erik – pincér lévén – itt is ismerte a csapost, illetve az egy-két pincért is, akik ide-oda rohangáltak a vendégek között, különböző italokkal jócskán megrakott tálcákkal. Csak egy-egy gyors intés, vagy biccentés játszódott le köztük, amikor a csapos odakiabált Eriknek, és mutatott egy szabad asztal felé. Erik rögtön elkapta a derekamat, és odahúzott magával. Akkor vettem észre, hogy az asztalra egy jókora „Foglalt” felirat van kibiggyesztve. Ezek szerint Erik már tervezgetett a telefonbeszélgetésünk után…
Épphogy leültünk, már ott is volt az egyik pincér az asztalunknál:
- Hello Erik! Kezeit csókolom szép hölgy! – köszönt Eriknek, majd nézett felém a 30 év körüli srác.
- Jimmy, hadd mutassam be neked az egyik legjobb barátomat, Krisztinát! – mutatott felém Erik, majd pedig rám nézett: - Kriszti, ő itt Jimmy, egy jó barátom! Igazából Jani, de utálja a nevét, így lett Jimmy.
- Értem! Örvendek Jimmy! – biccentettem és mosolyogtam az említettre. Ő is visszabiccentett, és szintén mosolygott.
- Na, és mit hozhatok nektek?
- Hát, én csak egy kólát kérek egyelőre! Ma este amúgy sem ihatok semmi piát, mert vezetek. És te mit iszol, Kriszta?
- Hááát… azt hiszem, én egy whisky kólát kérek, kevés jéggel, ha lehet! – válaszoltam. Erik jelentőségteljesen rám nézett. Valószínű azt hitte, én sem fogok alkoholosat inni.
- Bocsi, Erik! De most ezt kívántam meg! Ugye nem baj? – mosolyogtam valószínű elég ellenállhatatlanul, mert a válasza egy édes kis mosoly volt. De aztán hozzátette:
- Persze, hogy nem! De azért remélem, nem akarod túlzásba vinni az ünneplést!
- Áh, dehogyis! – válaszoltam.
Ahogy beszélgettünk, nekem úgy fogyott az italom, szépen lassan. Majd az elsőt követte a második pohár, majd a másodikat a harmadik, és így tovább. Bár a 3. után már olyan érzésem volt, hogy csak vizet iszok, mivel Erik szólt Jimmynek, hogy tegye tele jéggel, és csak minimális whisky-t tegyen a kólába. Persze természetesen ezt nem előttem mondta meg neki, hanem amikor én kimentem a mosdóba.
Akárhogy is eldöntöttem magamban még indulás előtt, hogy nem fogok Robra gondolni, ez annál inkább nem jött össze. Minden, amit néztem, minden, amit ittam, minden, amit csináltam, őt jutatta eszembe. Még a velem szemben ülő Erik is! Ez már kóros! – mondtam magamban.
Nem tudom, hány óra lehetett, de én már éppen eléggé eláztam ahhoz, hogy ne tudjak egyenesen menni. Nem szoktam ilyet tenni, de most valahogy muszáj volt! Hogy miért? Ne kérdezzétek! Talán azt gondoltam, így elfelejthetem Robot? Hát… ő nem az a fajta pasi, aki könnyen felejthető!
Erik gondolom megelégelhette, hogy nem tudja eldönteni merre nézek, a valószínű már keresztbe álló szemeimmel, így fizetett, és belém karolva kisétált velem az utcára.
- Remélem, a friss levegő segít! – mondta.
- Hááát… biztosan! De nem értem, minek adtad rám a kabátot, amikor megsülök, olyan melegem van! – mondtam nem egészen tisztán, és elkezdtem kifelé bújni a kabátból. Erik azonban megfogta a kezem.
- Nem veheted le, mert irtó hideg van! Még ha jól meg is fáznál… már csak az hiányozna! Azért van ennyire meleged, mert bocsi Kriszti, de ez az igazság, részeg vagy! De ha ennyire meleged van, akkor ne gondold be…
- Dehogy vagyok részeg! Csak úgy tűnik! Tök jól vagyok! Látod? – léptem egy lépést, amikor is az erő teljesen kiment a lábamból, és összecsuklott. Még jó, hogy nem engedett el Erik, különben jó nagyot borultam volna. – Hoppácska, bocsi! – nevettem, és egyenesen a szemeibe néztem.
- Olyan szép szemeid vannak! – mondtam neki teljesen komolyan. Erre ő csak mosolygott: - Most meg min mosolyogsz??!! Tényleg…
- Oké, Kriszti! Gyere, menjünk haza! Nem is tudom, miért engedtem, hogy ennyit igyál… - mondta, de az utolsó mondatot inkább magának.
Odasétáltunk az ajtóhoz, és éppen amikor meghúzta a kilincset, és résnyire már ki is nyitotta az ajtót, visszaszállt belém az erő. Mivel Erik bal keze a derekamat fogta körül, én pedig teljesen neki voltam dőlve, így könnyűszerrel elértem az ajtót. Egy laza mozdulattal visszalöktem azt, és befordulva Erik elé, megcsókoltam őt.
Először csak egy apró puszit nyomtam a szájára, majd mikor láttam, az elkerekedett szemeit, elmosolyogtam magam, és jó hosszan megcsókoltam. Még mindig éreztem benne a meglepődöttséget, de nem ellenkezett. Amikor pedig már háttal nekidőltem a kocsi oldalának, és a kezeim is a hajában túrtak, engedett a kísértésnek. Nyelveink édes, szenvedélyes táncba kezdtek.
Körülbelül egy perc elteltével már Erik keze sem a derekamon pihent, hanem vadul kalandozott hol a lábamon, hol pedig a fenekemen. Végül a fenekemnél kötött ki végérvényesen, és megfogva azt, közelebb húzott magához. Éreztem, hogy kíván engem.
A következő pillanatban azonban arra eszméltem, hogy elengedi a fenekemet, abbahagyja a csókot, és egy apró lépéssel hátrébb húzódik tőlem.
- Nem, ezt nem tehetjük! Akármennyire is szeretném, és akármennyire is erre várok már több mint egy éve, nem tehetem! Nem használhatom ki a helyzetet, mert akkor egy mocskos szemétláda lennék! – mondta nekem. Vagy inkább magának? Nem tudtam abban a pillanatban eldönteni, nekem csak azon járt az agyam, hogy vele akarok lenni…
- Nem-nem, jó lesz így! Higgy nekem! – markoltam az ingjébe, visszahúztam magamhoz, és elkezdtem csókolgatni a nyakát, az arcát, majd mikor már a szájához értem volna, megfogta a vállam, és egy picit eltolt magától. Belenézett a szemembe:
- Nem! Kriszta, nem! – mondta, de láttam a szemében a vágyat, és azt a hatalmas vívódást.
- Deee…. kérlek! Szeretlek Rob! – és ezzel magamhoz húztam, és vadul megcsókoltam. Éreztem, hogy nem csókol vissza, és mintha le is merevedett volna. Már a keze sem ért hozzám, csak állt előttem, mint egy kőszobor.
- Most mi a baj? – kérdeztem értetlenül.
- Te… te Robnak szólítottál?
- Tényleg?? Hopp… bocsi… Erik! – mondtam, és elkezdtem nevetni.
- Na jó! Azt hiszem, most fejeződött be a mai este! Hazamegyünk Kriszta!
- Jaj, de izé vagy! De tudod mit? Gyere hozzám! – mondtam, és közben hozzábújtam. Ő viszont ellépett tőlem, kinyitotta az ajtót, és fogva a kezem, besegített a kocsiba. Majd gyorsan bepattant mellém, és már indított is.
A kocsiban nem szóltunk egymáshoz. Az egész út alatt a combjára tettem a kezem, vagy amikor éppen váltott, a kezére, de mindig letolta onnan. Amikor hazaértünk, beállt egy üres helyre a lakásom előtt, kipattant a kocsiból, átjött az én oldalamra, és kinyitotta nekem az ajtót. Nekem viszont valahogy nem akaródzott kiszállni.
- Kiszállsz végre, vagy segítsek? – kérdezte határozott hangon, de nem mérgesen.
- Hát, segíts! – válaszoltam mosolyogva. Nem kellett neki kétszer mondani, már máris lejjebb hajolt, és megfogta a kezeimet. Én pedig nagy nehezen kitápászkodtam.
Ahogy kiszálltam, ő pedig bezárta az autót, látta, hogy nem igazán tudok magamtól járni, így elvette a kezemből a kulcsot – amit időközben nem tudom, hogy, de kibányásztam a táskámból –, és az karjaiba vett. A lépcsőházban szerencsére már nem volt senki, így nem láttak ilyen állapotban.
Mire felért velem Erik a lakás elé, le akart tenni, hogy ki tudja nyitni az ajtót.
- Nee! Ne tegyél… le! Álmos vagyok, nagyon-nagyon! – mondtam egy hatalmas ásítás közepette.
- De valahogy ki kell nyitnom az ajtót Kriszta! – válaszolta suttogva. A fejem azonban már a vállán volt, a szemeim csukva, és halk, egyenletes szuszogásba kezdtem.
- Na jó, mi az nekem… - mondta suttogva magának, és ahogy tartott, megpróbálta beledugni a jobb kezében – ami egyébként a hátamat támasztotta – tartott kulcsot beledugni a zárba. Ha nem lógok a nyakában, valószínű 2 másodperc alatt végzett volna ezzel a művelettel, de így egy kicsivel tovább tartott. Minden esetre a végén bejutottunk.
A fenekével, amennyire csak tudta, halkan belökte az ajtót, és egyenesen a hálószobába vitt. Letett, majd elkezdte levenni a csizmáimat. Amikor már a másodikkal szenvedett, hirtelen megszólaltam:
- Maradj itt, ne menj el! Kérlek, Rob, ne hagyj itt! – mondtam. Hallottam egy halk, belenyugvó sóhajt, majd megszólalt:
- Rendben, nem megyek el! Aludj jól! – majd odajött hozzám, még éreztem, hogy egy apró puszit nyom a homlokomra, és rám hajtja a takaró másik felét. Ezután se kép, se hang. A filmszalag megszakadt.