9. fejezet - A vacsora

Nem siettem, mivel tudtam, hogy az étterem, ahol vacsorázni fogunk, közel van. Így szépen lassan, nyugodtan sétáltam. Nem néztem az órámra, sem a telefonomra, így pontosan nem tudom, mikor értem oda.
Ahogy megérkeztem az étteremhez, éppen léptem volna be az ajtón, amikor egy ismeretlen ismerős hang szólalt meg a hátam mögül:
- Azt hittem, késni fogsz egy kicsit. Mint ahogy a lányok általában tenni szokták… - nem ijedtem meg a hangtól, hiszen tudtam, hogy Rob az. Mégis hirtelen fordultam meg, így nem számítottam rá, hogy közvetlenül a hátam mögött áll. Hátrébb léptem egy lépést, és szemébe néztem, és válaszoltam:
- Hát, talán… én nem vagyok átlagos? – tettem fel a költői kérdést mosolyogva. - Egyébként nem szoktam késni sehonnan, sőt, sokszor inkább előbb érkezem.
- Értem. – válaszolta egy huncut mosollyal az arcán. Ahogy az előbb hátrébb léptem egy kicsit, diszkréten végig is tudtam nézni rajta. Hm, nem semmi. Több, mint elegáns. Nem volt nagyon kirittyentve, mégis az „alkalomhoz” illően öltözött fel. És meg kell hagyni, persze lazán.
Egy fekete nadrág volt rajta, egy fekete inggel – ami nem volt teljesen begombolva –, valamint még egy sötétszürke zakót viselt. Na meg persze a nélkülözhetetlen napszemüveg. De most nem volt rajta sapka, hála az égnek!
Az elmélkedésemet a hangja szakította félbe:
- Bemegyünk? – kérdezte, és egy kis mozdulattal az ajtó felé mutatott.
- Ja, igen, persze! Mehetünk! – válaszoltam kicsit összezavarodottan. Egyszerre indultunk meg az ajtó felé, de ő a jobb oldalamra ment, és kinyitotta nekem az ajtót, előreengedett. Látszik, hogy angol! – gondoltam magamban, és egy kis mosoly kíséretében megköszöntem. Ahogy beléptünk az épületbe, körülbelül olyan szituációban éreztem magam, mint tegnap este a Vendome Mayfair-ben, ugyanis most is leesett az állam. Azt gondoltam, hogy az étterem neve, mint „Ötödik Emelet”, pusztán csak egy név. De tévedtem. Az étterem tényleg az ötödiken van!
Az első emeleten egy hatalmas társalgó fogadott minket, és egy lift a középen, ami teljesen üveg volt. A második emeleten egy bár, a harmadikon egy kisebb szórakozóhely, a negyediken pedig egy kávézó található. Mi azonban meg sem álltunk az ötödikig. Ahogy megállt a lift, meglepődve tapasztaltam, hogy nem láttam ki belőle… Vagyis ez azt jelenti, hogy az étteremrésznél van egy plusz ajtó is, ami kinyílik a lift előtt. Amikor kinyílt az is, és kiléptünk az üvegliftből, jött a második ledöbbenés. Ugyanis az egész étterem fehér és vajszínben pompázik. Csodálatosan szép!
Míg én – majdnem tátott szájjal, de azért sikerült visszafognom magam – körülnéztem, Rob odalépett a pultnál álló férfihez:
- Jó estét kívánok uram! – köszönt előre a férfi.
- Jó estét! 7-re foglaltam asztalt 2 személyre, Pattinson névre.
- Igen, uram. Jöjjenek velem, kérem! – a férfi – ha egyébként még nem is, de – a név alapján rögtön tudta, kivel áll szemben, így rögtön tudta is, mi a dolga. Eközben sikeresen befejeztem a bámészkodást, és már én is figyeltem. Rob odalépett hozzám, és épphogy hozzámérve, megfogta a derekam. Így sétáltunk be, követve a férfit.
Az étteremben három sorban voltak elhelyezve az asztalok: kétoldalt a falnál egy-egy sor, illetve egy középen. Minket a középső sorban levő asztalhoz kísértek. Ahogy leültünk, a férfi intett a pincérnek, és elnézést kérve, visszament a helyére, az előtérbe, hogy fogadni tudja a többi vendéget.
Mi pedig rendeltünk. Rob nagyon aranyos volt, megkérdezte, hogy melyik a kedvenc borom. Ő pedig minden ellenszenv, vagy megszólás nélkül rendelt egy üveggel belőle. Nem tudom miért, de én csak a fehérborokat szeretem. Azok közül is leginkább a Chardonney-t. Azt viszont tudom, hogy a férfiak inkább a vörösbor hívei, így végül kicsit meg is bántam, hogy fehéret kértem. Kibírtam volna egy este a vöröset, főleg, hogy nem is iszom sokat.
Majd miután megnéztük az étlapot, nem igazán tudtam eldönteni, hogy mégis mit válasszak, így Rob – a teljes tanácstalanságomat látva – megkérdezte, hogy rendelhet-e nekem? Én pedig természetesen beleegyeztem.
Végül Rob választása sült bárányhátszín lett. Hálát adtam az égnek, hogy valami olyasmit, rendelt, amit ismerek, és nem valami kimondhatatlan nevű „csodát”. Mikor elment a pincér, egy ügyes mozdulattal levette a zakóját, a háttámlára tette, majd visszafordult, és egyet-egyet felhajtott az inge ujján. Ezután elkezdtünk beszélgetni. Pontosabban ő kérdezett először:
- Na és milyen volt a buli? Merre jártatok?
- Fantasztikus volt. A Vendome Mayfair-be voltunk. Ismered?
- Igen, persze. Sok színész jár oda. Én is voltam már, de nem igazán vagyok az a diszkóba járó típus. Inkább beülök egy viszonylag csendes pubba, és sörözgetek a barátaimmal.
- Én sem vagyok az a sűrűn bulizós típus, de most már ki kellett engedni a gőzt. Eredetileg ezért is jöttünk Londonba…
- Ez lett volna a második kérdésem! Sőt, már a kávézóban is meg akartam kérdezni… Mármint hogy miért éppen ide jöttetek? London túl… borongós, és szomorú olyan gyönyörű, és életvidám csajoknak, mint amilyenek ti vagytok! - mondta mosollyal az arcán.
- Igen, nos… Megmondom őszintén, volt egy hátsó szándékom azzal, hogy ide hoztam a lányokat! – mondtam, és Rob eddig is érdeklődő szemei még kerekebbek lettek. – Szóval, én eredetileg otthon jogot tanulok, most fejeztem be a 2. évemet. Mivel nagyon érdekel az angol jogrendszer, és a későbbiekben szeretnék itt tevékenykedni, mint ügyvéd, úgy gondoltam, megpróbálkozom egy itteni egyetemmel. Így hát beadtam a jelentkezésem a Cambridge-re, és állítólag nagyon jó esélyeim vannak arra, hogy bekerüljek. Ha minden igaz, jövő héten értesítenek. Valamint apukám lévén sikerült bejutnom egy nagyon jó ügyvédi irodába, ahol részmunkaidőben dolgozhatok majd, és ráadásul még lakást is biztosítanak nekem. – mondtam, és csak dőlt belőlem a szó. Nem tudom miért, de úgy éreztem, neki nyugodtan elmondhatok mindent ezzel kapcsolatban. Mikor végre kifogytam a szavakból, nevetve megjegyezte:
- Hát, és még azt hittem, hogy én beszélek sokat…
- Jaj, ne haragudj! Nem is tudom, miért untatlak ilyenekkel! – mondtam kicsit elszégyellve magam, és hirtelen nagyon érdekesnek találtam az asztalterítő szélét, ami a lábaimra lógott, így elkezdtem babrálni vele.
- Kriszta, dehogy is! Kérlek, nehogy félre érts! Nagyon is örülök neki, hogy mindezt elmondtad! – mentegetőzött.
- Rendben! – néztem fel, egyenesen a szemébe: - Akkor most te jössz! Mesélj… bármit! – mosolyogtam.
- Oh… hát én… én egyáltalán nem vagyok érdekes… - mondta, és valami érdekeset vehetett észre a borospoharán, mert azt nézegette, fogdosta. Vagy csak zavarba jött? Áh, nem hiszem… egy ekkora sztár zavarba jönne, mikor róla érdeklődnek? Ilyen nincs!
- Még hogy te ne lennél érdekes? Hiszen olyan életet élsz, amit mi, „köznapi” emberek, fel sem tudunk fogni… Én pedig nem is ismerlek! Még a médiából sem. Ez azért… valamelyest aggasztó! – mondtam – a „köznapi”-nál a levegőben mutatva a macskakörmöket –, majd a mondandóm befejeztével belekortyoltam a boromba.
- Komolyan mondod, hogy te tényleg nem ismersz engem? Nem láttad egyetlen filmemet sem? – tette fel ezeket a kéréseket, de aztán gyorsan hozzátette, mielőtt válaszra nyithattam volna a számat: - Jó, persze, tudom, hogy mondtad, nem ismersz. Nem is gondoltam egy percig sem, hogy nem mondanál igazat, csak az a felhajtás alapján, ami mostanában körülvesz engem és a színésztársaimat, egyszerűen nehéz elhinni… Hogy létezik olyan lány, aki nem akarja megfogdosni a hajam, vagy éppen nem akar lefeküdni velem! Ráadásul a média még tovább is feszíti a húrt a különböző, koholt cikkeivel – ettől a hirtelen őszinteségtől kicsit zavarba is jöttem. Minden lány le akar vele feküdni?! Érdekes…
Rob is lehet, kicsit erősnek érezte ezt a megnyilvánulását, ugyanis nem mert rám nézni. Én viszont nagyon szívesen néztem volna bele a két gyönyörű, kék szemébe, hogy leolvashassam róluk, mit érez most. Átérezni nem tudtam, mivel ilyen helyzetben még soha nem voltam, de láttam egy fiatal srácot velem szemben, akinek már nagyon elege van mindenből, és mindenkiből, és csak egy kis nyugalomra vágyik.
Nem tudom, milyen indíttatásból, de feltettem a kezem az asztalra, és szépen lassan elkezdtem az ő keze felé csúsztatni, közben kerülgetve a poharakat, nehogy feldőljenek. Amikor már csak pár ici-pici centiméter volt, hogy megfogjam a kezét, és együtt érzően megszoríthassam azt, megérkezett a pincér a rendelt ételeinkkel. Rob valószínűleg észrevette, hogy mire készültem, mert éppen abban a pillanatban, amikor odaért volna a kezem az övéhez, és megjelent a pincér, felnézett rám, a szemembe. Szinte láttam a szemeiben a kérlelést. Egy olyan emberre vágyik, aki megérti őt. Jelen pillanatban rám… csak rám van szüksége. Egy igaz barátra! Ugyanis többet nem adhatok, nem tudok adni neki…
De mivel ilyen állapotban van, nem mondhatom meg neki, amire készültem. Most nem állhatok elé azzal, hogy nem találkozhatunk többet a lesifotósok miatt. Ez szemétség lenne tőlem!
Így hát szép lassan megvacsoráztunk. Igazság szerint rettentően finom volt a sült bárányhátszín, de nem nagyon voltam éhes. Hozzászoktam már, hogy egész nap alig eszek, ráadásul 5 óra után már nem is szoktam egyáltalán enni. De most az egyszer letuszkoltam a torkomon a falatokat… annak ellenére, hogy már azt hittem a 6. falat után, hogy szétrobban a hasam.
Miután Rob és én is megettük az ételt – én mondjuk hagytam a tányéron egy kicsit, mert egy idő után már annyira tele voltam, hogy akár ha még egy apró falatot is kellene lenyelnem, tényleg szétpukkadnék – még ültünk, kortyolgattunk a borból, és beszélgettünk, legfőképp róla, és a színészi karrierjéről. Elmesélte, hogy kezdte, mi volt az első szerepe, és hogy tulajdonképpen miért is lett színész?
Körülbelül fél 10 környékén Rob kérte a számlát. Amikor a pincér odaért a kis fekete kinyitható számla-„könyvecskével”, Rob csak egy apró pillantást vetett az összegre, és beletette az ő általa szánt pénzt. Komoly borravalót hagyhatott a pincérnek, ugyanis az elkerekedett szemmel nézett vissza Robra, és egy éppen csak észrevehető mosollyal megköszönte neki. Majd mi elindultunk kifelé.
Ahogy leértünk a földszintre, és kiléptünk a kapun, azt hittem, menten megfagyok. Így gyorsan magamra kaptam a kabátom.
- Jézusom, komolyan ezt a kabátot hoztad magaddal? Ebben meg fogsz fagyni! Vár, egy pillanat és jövök. Addig maradj itt, ne mozdulj! – mondta egy édes mosollyal az arcán, és elszaladt. Körülbelül fél perc múlva jött vissza, egy nagy, fekete, kapucnis felsővel a kezében:
- Még jó, hogy kocsival jöttem, és hogy ez mindig nálam van! Talán a paparazziknak is van valami hasznuk… - mondta, ismét mosollyal az arcán. Imádom, amikor mosolyog. Akkor olyan nyugodt és természetes. Nem mintha máskor nem lenne természetes, csak amikor a kávézóban is megjelentek a fotósok, akkor felvett egy… maszkot. Mondjuk érthető, miért!
Odanyújtotta a pulcsit, én pedig belebújtam. Olyan jó meleg volt, én pedig annyira fáztam, hogy még a kapucnit is a fejemre tettem, és a nyakamat is jól behúztam. Ráadásul még azt nem is említettem, hogy mennyire jó illata volt. Hmmm…. Próbáltam észrevétlen maradni, amikor egy jó nagyot szippantottam a nyakrésznél.
- Nagyon csinos vagy benne. Jól áll. Ezerszer jobban, mint nekem! - mondta mosolyogva, és közben a hajamat a bal kezével nagyon gyengéden befésülte a fülem mögé. Szinte hozzám sem ért. Közben folyamatosan néztünk egymás szemébe. Olyan furcsa, láttam a szemében egy érdekes csillogást. Ha bolond lennék, még el is hinném, hogy tetszek neki! A következő pillanatban történtek azonban mindent megmagyaráztak:
- Khm… Van kedved sétálni, vagy inkább vigyelek haza? – szakította meg a szemkontaktust, hátrébb lépett egy lépést, és bedugta a kezeit a zsebébe. Majd a válaszomat várva rám nézett. De nem úgy, mint ahogy az előbb. Eltűnt a szeméből az a csillogás, ami az előbb még ott volt.
- Persze, van kedvem. Csak van egy kis bökkenő! – válaszoltam.
- Micsoda?
- Meg fogsz fagyni! Nagyon hideg van. Nem is gondoltam volna, hogy pár óra alatt ennyire lehűl a levegő.
- Igen, ez itt London. Bármi megtörténhet! – mondta mosolyogva, és lenézett a földre. Én viszont nem tudtam nézni, ahogy zsebre tett kézzel áll egy szál ingben és zakóban, így odaléptem hozzá, és belekaroltam. Szorosan átfogtam a karját, hogy amennyit csak lehet, neki is átadjak a pulcsi puha anyaga okozta melegségből.
Először éreztem egy nagyon enyhe rándulást a karján, ahogy hirtelen odaléptem, és átkaroltam. Gondolom erre aztán végképp nem számított. De aztán ő is megérezhette, hogy milyen kellemesen meleg a pulóver, mert csak azt éreztem, hogy a szorításomból kihúzza a karját, és teljesen odahúz magához, vállamra téve a kezét.
Így sétáltunk egy darabig. Éppen a Ritz előtt sétáltunk el, amikor a zsebébe a telefonja – ami éppen a bal oldali zsebében volt – elkezdett rezegni. Egy halk sóhaj kíséretében elengedte a vállam, én oldalra léptem egy lépést, ő pedig kivette a telefont a zsebéből, és rápillantott a kijelzőre:
- Ne haragudj, de ezt fel kell vennem! – bocsánatkérő tekintettel nézett rám, majd meg is nyomta a hívásfogadás gombot:
- Szia Kristen!... Nem, dehogyis, nem zavartál meg semmiben… - ezzel ismét rám nézett, és egy hangtalan „Ne haragudj!”-ot küldött felém. Én egyáltalán nem haragszom rá, sem pedig a csajra, aki hívta, hiszen tényleg igaza van, semmiben nem zavarta meg őt…
- Tudom, megkaptam a meghívót… Igen, persze… Akkor majd ott találkozunk!... Igen, szeretnék… Majd elmondom! Illetve reménykedem benne, hogy inkább majd meglátod… Rendben, szia! – és ezzel kinyomta a telefont, majd visszacsúsztatta a zsebébe, odalépett hozzám, ismét átkarolt, és tovább indultunk.
Én nem kérdeztem tőle semmit az előbbi hívással kapcsolatban, de ő egyszer csak megszólalt:
- Kristen a kolléganőm. Együtt szerepeltünk a Twilightban. Kristen Stewart. Muszáj felvennem, ha keres, mert nagyon érzékeny tud lenni, ha nem reagálok a hívására. Tudod, nemrég szakítottak a barátjával, és most elég érzékeny mindenre…
- Értem! – nekem csak ennyi jött ki a számon. Nem is tudom miért, de egy nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába hirtelen. Mintha… mintha féltékeny lennék??? Áh, az kizárt! De hiszen nem is érzek semmit Rob iránt. Mégis… ez a hívás zavar! Fogalmam nincs, hogy miért, de a következő pillanatban megtorpantam, és felé fordulva a szemébe néztem:
- Rob, nagyon megharagudnál rám, hogyha én most visszamennék a hotelbe? Nagyon fázom, és szerintem már te is majd meg fagysz!
- Nem dehogy! Nyugodtan visszamehetsz, elkísérlek. Bár megmondom őszintén, már egyáltalán nem fázom… - mondta mosolyogva, és közben elindultunk visszafelé. Már nem bújtam hozzá.
Ahogy odaértünk a hotel bejárata elé, gyorsan kibújtam a pulcsiból, és visszaadtam neki:
- Köszönöm szépen ezt a gyönyörű estét, és a pulcsit is. Örök hálám, amiért nem hagytál megfagyni. – mondtam mosolyogva.
- Ez csak természetes, és én köszönöm, hogy eljöttél velem vacsorázni. Viszont reménykedem abban, hogy a ma megkezdett sétánkat folytatni tudjuk valamikor… mondjuk holnap valamikor? Mondjuk az este talán azért lenne jobb, mert kevesebb a fotós. De ha neked napközben jobb, vállalom azt is! – mondta egy kis édes mosollyal az arcán.
- Hát, igazából, nem tudom. Az igazság az, hogy holnapra azt terveztem, hogy délelőtt találkozom az egyik családi ismerősünkkel, aztán a lányokkal elmegyünk nézelődni, sétálgatni. Este pedig beülünk valahova.
- Értem. Végülis nyaralni jöttetek. És a péntek?
- Fogalmam nincs. De… nem szeretném, ha a barátnőim azt mondanák, hogy nem is vagyok velük, pedig azért jöttünk ide, hogy együtt bulizzunk, és együtt pihenjünk! Ne haragudj… - mondtam egy hatalmas bocsánatkérő pillantással nézve rá.
- Nem, persze, igazad van. – mondta egy kis mosollyal az arcán, de a hangjában tisztán érezhető volt a csalódottság és a szomorúság is egyben.
Valahogy úgy éreztem, nem kellene tovább feszítenem azt a bizonyos húrt, és talán a legjobb alkalom, hogy búcsút mondjak.
- Akkor… szia Rob. Jó éjszakát! És még egyszer, nagyon szépen köszönöm az estét!
- Neked is jó éjszakát! – ezzel megfordultam, és elindultam be a hotelbe.
Nem telt el 10 másodperc, és Rob utánam szólt:
- Kriszta, várj! – ezzel én megfordultam, és ismét sikerült meglepnie. Közvetlenül a hátam mögött állt. Azokkal a gyönyörű kék szemeivel egyenesen az enyémbe nézett, és a következő pillanatban egy kis mosoly jelent meg az arcán:
- Ezt elfelejtettem! – majd szép lassan lehajolt hozzám – én 168 cm vagyok, ő pedig 180 körül van –, és egy puszit lehelt az arcomra. Azt sem tudtam, hol vagyok. Nagyon meglepett ezzel a puszival.
Miután feleszméltem, elmosolyodtam, és elköszöntem tőle… most már tényleg!
Ahogy mentem felfelé a lifttel, folyamatosan a mai estén járt az eszem. Annyi minden történt, amiből arra lehetne következtetni, hogy tényleg szeretne tőlem valamit Rob, de jópár olyan dolog is történt, ami cáfolja mindezt. Egyszerűen nem tudom, mit higgyek, vagy mit gondoljak!
Felmentem a szobába, és arra számítottam, hogy Szilvi és Angi már aludni fognak, Nelli pedig még nem lesz itthon, így talán ma még megúszom a kikérdezést, és én is egy kicsit át tudom gondolni a dolgokat. De hatalmas nagyot tévedtem.
Ugyanis se Szilvi, se Angi nem aludtak, Nelli pedig már itthon volt, és nagy lelkesedéssel mesélt… gondolom a Jasonnel történteket.
Ahogy beléptem a szobába, minden szem rám szegeződött, majd felálltak, és mindannyian odajöttek hozzám:
- Épp most fejeztem be az estém elmesélését. Ezek szerint most rajtad a sor, hogy mesélj! - mondta Nelli mosolyogva.
- Nem-nem! Először mindent el kell mondanod nekem is! – próbáltam időt nyerni magamnak.
Szerencsére sikerült is, mert ahogy leültünk – Nelli az egyik, Angi a másik fotelba, Szilvi és én pedig az ágy szélére –, Nelli rögtön belelendült ismét.
Elmondta, hogy egy nagyon jó kis bárban voltak nem messze innen, a Sohoban. A bár neve pedig Groucho. Nagyon jól érezték magukat, és a hotel előtt Jason megcsókolta őt.
Nelli teljesen el van ájulva Jasontől. Tisztára olyan, mint aki szerelmes. Vagy talán tényleg az is? Ki gondolná? Pedig nincs is még 2 napja, hogy ismeri… Na de nem baj, végülis igaza van! Mire várjon? De vajon ezt a kérdést most tényleg Nelliékre értettem, vagy inkább Rob és az én kapcsolatomra?! – tettem fel magamban ezt a kérdést. A válaszon viszont már nem volt időm gondolkodni, mert eszembe jutott valami:
- Csajok, arra gondoltam, hogy holnap délelőtt találkoznék Timmel. Tudjátok, megígértem neki, hogy amíg itt vagyunk, egy kis időre összefutok vele. Utána pedig, ha gondoljátok, elmehetünk körülnézni, vásárolgatni, vagy esetleg csak sétálni, este pedig beülhetnénk abba a bárba, ahol Nelliék voltak ma! Mit szóltok?
- Okés!... Rendben!... Mehetünk! – jöttek a válaszok a lányoktól, szinte egy-egy másodperces időkülönbségekkel.
Aztán mondta Nelli, hogy ő elég fáradt, így elmegy lezuhanyozni, erre én is kapva az alkalmon, felugrottam, és bejelentettem ugyanazt. Gyorsan be is mentem a fürdőszobába, lezuhanyoztam, hajat mostam, megszárítottam, majd felöltöztem, és fogat mostam. Körülbelül 40 percet lehettem a fürdőszobában, mert időközben Angi is elment lefeküdni, és Szilvi is már az ágyból nézte a tv-t. Ahogy kijöttem, én is gyorsan bebújtam az ágyba.
- Na és milyen volt az estéd?
- Fantasztikus. – válaszoltam kurtán.
- Mégis úgy érzem, hogy nem akarsz mesélni róla… - látott a gondolataimba Szilvi.
- Hát, az igazság az, hogy el szeretném mesélni, de… sok mindent még én sem értek. De lehet, nem is akarok! Viszont holnap mindent elmesélek nektek, ígérem!
- Rendben! – válaszolta Szilvi, és nem is faggatott tovább.
Annyira szeretem őt, mert nem erőszakos, nem olyan, hogy „Márpedig addig nem állsz fel innen, amíg el nem mesélsz mindent az elejétől a végéig!”. Hiába, hogy majd meg eszi a kíváncsiság, nem gyötör különböző kérdésekkel, megvárja mindig, amíg úgy érzem, kész vagyok elmondani. És én még nem álltam készen… nagyon nem!
Rob vajon tényleg akar valamit? Elhívott vacsizni, ez jelent valamit! És láttam a szemében azt a furcsa csillogást! Na meg az a hajtincs-hátrafésülés… De a következő pillanatban, amikor már azt hittem, megcsókol, vagy megölel, elhúzódott tőlem. Ez arra enged következtetni, hogy nem akar semmit. Vagy van valami oka, ami miatt nem akar, vagy nem tehet semmit! Aztán ahogy átkarolt, és úgy sétáltunk. Imádtam! Amikor pedig az elköszönésnél olyan gyengéden puszit adott!!! Jaj, istenem. Azt hittem, kiugrik a szívem. De… de miért? Én nem… én nem akarok tőle semmit! Semmi komolyat! Hiszen színész, és nemsokára visszautazik Amerikába, és ki tudja, mikor jön vissza Londonba? Ráadásul ott van az a telefonhívás…!
Na igen, Kristen! Ki ez a Kristen Stewart? Tudom, hogy a kolléganője, és együtt szerepelnek az Alkonyatban, de nem tudok róla semmit! Na de ez nem marad így sokáig! Holnap, amint időm engedi, odaülök egy laptophoz lent a kávézóban, és utánanézek ennek a csajnak, akinek a hívását Robnak mindig fogadnia kell! Mindenesetre érdekes…
Fogalmam nincs, hogy mikor aludhattam el, de éjszaka valamikor arra ébredtem fel, hogy megy a tv. Csak annyit tettem, hogy, szinte csukott szemmel, kitapogattam a távirányítót, kikapcsoltam a tv-t, letettem a távkapcsolót az ágy mellett levő kis szekrényre, és oldalra fordulva tovább aludtam.