11. fejezet - Egy csodálatos este?

A tekintetem rögtön a telefonomat kereste, hogy megnézzem az időt. Mivel még kicsit homályosan láttam, megdörzsöltem a szemeimet, amihez egy hatalmas ásítás is társult. Mikor végre kitisztultak a szemeim annyira, hogy láthassam az icike-picike számokat a telefonom kijelzőjének jobb felső sarkában, kicsit meglepődtem. Délután 2 óra volt.
Visszatettem a telefonom a kis asztalkára, és bedőltem az ágyba. Ezzel – mintha egy gátat engedtek volna fel –, rám törtek az álomképek. Csak feküdtem az ágyban, mozdulatlanul, és ismét lepergett előttem az a szituáció, amit álmodtam. Ahogy véget ért a „vetítés”, egyszerűen tanácstalan voltam. Mi a francért álmodok én Erikkel és Robbal, ráadásul egy ilyen helyzetben, amikor egyik srácot sem szeretem! Erik egy nagyon jó barátom, akit semmi és senki miatt nem adnék fel, Rob pedig… hát… ő… fogalmam nincs, hogy ki ő nekem! Barátnak még nem nevezhető, mert annyiszor nem találkoztunk, mégis kihozott belőlem egy nagyon furcsa dolog, amit eddig még senki. Teljesen szabadnak éreztem magam mellette. Semmi kötelezettség, semmi félelem, semmi visszafogottság… Az étteremben is csak úgy dőlt belőlem a szó, pedig én vagyok az a tipikus ember, akiből harapófogóval kell kihúzni mindent. Neki pedig semmit sem kellett csinálnia, mégis elmondtam neki mindent, amit akkor, abban a pillanatban el akartam. Érdekes… De nem a barátom! Az pedig, hogy a párom legyen, kizárt! Ahhoz végképp nem töltöttünk együtt elég időt, és nem is történt köztünk semmi. De akkor tulajdonképpen miért álmodok én vele? Nem értem!
Ezzel úgy gondoltam, mára elég is az elmélkedésből, így fogtam magam, és kikeltem az ágyból. Bementem a szobába, szép lassan megmosakodtam, megfésülködtem, fogat mostam, és magamra kaptam egy olyan ruhát, ami elég kényelmes ahhoz, hogy benne fetrengjek, amíg nem indulunk a „titkos” helyre bulizni Philékkel…
Amikor már körülbelül fél órája ültem a fotelben, a semmin merengve, és várva, hogy Szilvi felébredjen, úgy gondoltam, talán jobb lenne lemenni a bárba, és meginni egy kávét, mielőtt megint elalszom. Így hát kivettem a pénztárcámat a táskámból, és már ki is léptem az ajtón. Úgy gondoltam, most az egyszer nincs kedvem lifttel menni, így inkább a lépcsők felé vettem az irányt, és lebaktattam rajtuk. Szerencsére már nem túl sokan voltak a hotelben, mert ahogy leérve kinéztem az aula nagy üvegablakán, láttam, hogy hét-ágra süt a nap…
Ez már alapból jó kedvre derített, így magamban elmondtam gyorsan egy imát: „Oh, édes Istenem, add, hogy este is ilyen szép idő legyen!”.
Mivel most semmi kedvem nem volt laptopozni, vagy egyáltalán bármit is csinálni, a pulthoz közel ültem le, miután rendeltem egy dupla eszpresszót. Nem nagyon szeretem a kávét, de hogy ha nagyon fáradt vagyok, akkor meg szoktam inni egy-egy csészével.
Körülbelül 10 perce ülhettem ott, keresztbe tett lábakkal, nekidőlve a puha fotel háttámlájának, mire bele-bele szökött a fejembe a tegnap este egy-egy vicces részlete. A bárban karaoke est volt, így bárki kipróbálhatta magát, milyen is a színpadon állva, jó pár ember előtt, énekelve. Nagy meglepetésemre nagyon sokan vállalkoztak, kisebb nagyobb sikerekkel. Közülünk a fiúk bevállalósabbak voltak, így ők is mentek. A daluk pedig a Westlife-tól a „Mandy” volt. Hát, szerintem nem kell mondanom, mekkora sikert arattak a dallal. Főleg a végén, mikor az utolsó előtti refrént egymás vállát fogva, az utolsót pedig letérdelve, nekünk énekelték. Mi persze az első sorban álltunk, és már a hasunkat fogtuk a nevetésről. Hát, nem keveset ittak előtte, ez a mentségükre szóljon!
De a srácok előadása láttán – és pár mögöttünk álló ember noszogatására – mi is felmentünk a kis színpadra, és megfogtuk a mikrofonokat. Azonban amint megjelent a dal címe a kivetítőn, a lányok eltűntek mellőlem. Ott álltam egyedül a színpadon. Mivel már ciki lett volna visszatáncolni, így énekelni kezdtem egyedül. A dal pedig egy jó kis latinos, de egyben elég régi Madonna-szám volt, a „La isla bonita”. Mivel kedveltem ezt a dalt, nagyjából tudtam is a szövegét, és mivel táncolni is imádok, elkezdtem mozgatni a csípőmet. Ez kicsit felpörgette a kb. 90%-ban férfiakból álló nézőközönséget, így fütyülve, „húú”-zva, és tapsolva fogadták a dalt. Pedig még az első 30 másodpercnél sem tartottam, így nagyon még énekelnem sem kellett. Bár valószínű később sem a hangom miatt sasoltak annyira. Az első refrén utáni ’csak zene’ résznél táncoltam a színpadon, többnyire a csípőmet tekergetve. Éppen egy fél pillanatra a közönségnek háttal táncoltam a latinos dallamokra, amikor valaki mögém siklott, teljesen hozzám simult, és visszafordultunk a közönség felé, a ritmusra táncolva. A továbbiakban már úgy énekeltem végig a dalt, hogy – mint egy alkalommal kiderült, amikor a nyakamhoz hajolt, és egy puszit lehelt a tövébe – Phil teljesen hozzám simulva, mögöttem táncolt. De persze ezt nem is vettem komolyan, hiszen… igen!… mondhatom rá, hogy be volt rúgva! Aztán mikor elköszöntünk, és odajött elköszönni, az arcom helyett a számat vette célba, de én nevetve kitértem előle, adtam az arcára egy puszit, majd elindultam a lányokkal a kocsi felé. Érdekes egy este volt…
Az elmélkedésemből egy furcsa érzés rántott vissza a realitásba. Ugyanis szinte égetett a tekintet, ami egy tőlem pár méterre levő asztal felől jött. Egy középkorú házaspár ült ott, és a női tagja folyamatosan engem nézett. Majd a következő pillanatban valamit odasúgott a férjének, és elindult felém. Én pedig akaratom ellenére felegyenesedtem az eddigi laza ülő-pózomból:
- Jó napot kívánok! Zavarhatom egy pillanatra? – kérdezte az 50 év körüli hölgy nagyon kedvesen.
- Igen, persze. Foglaljon helyet! – mondtam, és lazán intettem a velem szemben álló fotel felé. A hölgy pedig lassan leült. Én pedig kérdő pillantásokkal néztem rá: - Miben segíthetek?
- Kedvesem, lehet most egy bolond vénasszonynak fog tartani engem, de az 56 éves korom ellenére rajongók az Ön párjáért, Robert Pattinsonért. Egyszerűen szeretem, ahogy játszik! Főleg abban a filmjében, amiben Salvador Dalit alakítja. Nagyon tehetséges fiatalember… és felettébb szemrevaló! – hajolt hozzám közelebb, enyhén mosolyogva, és közben egy alig észrevehetőt kacsintott: - Nagyon örülök, hogy Ön a barátnője. Ön igazán szép teremtés, nagyon összeillenek. Mikor megláttam a képen Önöket együtt, egymásba karolva, a fiatalkorom jutott eszembe, amikor a férjemmel sétáltunk Párizsban, miután eljegyzett. Nagyon romantikus volt! Épp úgy, ahogy kettejük sétája a vacsora után. Jaj, de mennyit is beszélek! Ne haragudjon, nem akartam feltartani, vagy megzavarni, csak gratulálni szerettem volna, és minden jót kívánni Önöknek a jövőben! Remélem Önök is együtt fognak megöregedni, ahogy a férjem és én! – sóhajtott egyet a hölgy, látszott rajta, hogy szép élete lehetett, de azért valamilyen szinten sajnálja, hogy már eljárt felette az idő.
Nekem viszont egyszerűen nem volt szívem megcáfolni, amit mondott, vagy egyáltalán közbeszólni, így mikor felállt, és már egy lépést tett is vissza az férje felé, magamhoz tértem:
- Kérem hölgyem! – szóltam utána, és egy picit utána is nyúltam, igazából nem is tudom miért, hiszen túl mesze volt tőlem. Majd mikor visszanézett rám, csak ennyit tudtam kinyögni: - Köszönjük!
Ez az érdekes – beszélgetésnek végülis nem igazán nevezhető – szituáció után csak visszadőltem a fotel háttámlájának, és meredtem magam elé. Hogy mennyire szívből beszélt a hölgy az előbb. És mennyire komolyan gondolta, amit mondott. Ez egyszerűen hihetetlen. Hiszen semmi sincsen Rob és köztem, mégis már megannyi gratulációt, és biztatást kaptam vadidegenektől.
Na jó, most bevallom magamnak: tetszik Rob! Nagyon is! Egy nagyon helyes, érzékeny, okos, és rettentően érdekes srác. Egyszerűen olyan, akire minden nő vágyik. De nem tudom megérteni, hogy miért boronál minket össze mindenki??? Attól, mert tetszik Rob, még nem fogok összejönni vele, és ennek több oka is van. De ezeket már minden egyes „gyenge pillanatomban” ecseteltem magamnak. De egy a lényeg, a vége: NEM! Csupa nagybetűvel, és felkiáltójellel a végén!!!!! Ehhez pedig tartani is fogom magam!
Ahogy elfogyasztottam a kávémat, kifizettem, és visszamentem a szobába. Mivel már elég fittnek éreztem magam, nem éreztem szükségét annak, hogy gyalogoljak, így lifttel mentem.
A szobába visszaérve meglepődve tapasztaltam, hogy Szilvi még mindig alszik, a telefonomon az óra viszont már másfél órával többet mutat, mint amikor felkeltem. Hát egy biztos, gyorsan elszállt az idő.
Éppen visszatettem a pénztárcámat a táskámba, amikor egy alig észrevehető kopogást hallottam az ajtón. Hangtalanul gyorsan odalépkedtem, és kinyitottam. Angi állt előttem:
- Szia!
- Szia-szia! Szilvi még alszik!
- Wow, kitesz magáért! – kuncogott Angi. – Na de nem baj! Legalább kipihent lesz az este, Nellivel együtt.
- Miért, még ő is alszik? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
- Mint a bunda! Na de… kijössz egy kicsit a folyosóra?
- Persze! – és ezzel már ki is léptem! A folyosónk egyik végében volt egy kis társalgó-szerűség, három U-alakban elrendezett kanapéval, és egy dohányzóasztallal. Oda ültünk le. Amint leültünk, Angi már kezdte is:
- Képzeld el, írt Dan sms-t. Arra ébredtem fel, hogy rezeg a telefonom. Várj, megmutatom! – ezzel előkapta a pulcsija zsebéből a telefonját, gyorsan kikereste az sms-t, és odanyomta a kezembe a készüléket:
„ Szia szívem! Mivel tudjuk, hogy ti, lányok, a helytől függően öltöztök mindig, így meggondoltuk magunkat, és 7-nél kicsit korábban írjuk meg az esti helyszínt. Pontosan azért, hogy Kriszti is jót bulizhasson, és ne kelljen neki vezetni, a ma esti buli a Vendome Mayfairben lesz, pár percre tőletek. Reméljük megfelel! Kicsim, neked pedig csak annyit, hogy nagyon várom, hogy újra találkozzunk! Csókollak és üdv a csajoknak is! Este találkozunk! Dan”
- De aranyosak, hogy rám is gondoltak! És Vendome Mayfair? Fantasztikus lesz! Így legalább Nelli is találkozhat Jasonnel! – örültem meg nagyon, és visszaadtam Anginak a telefont. – De… mi ez a dolog Dannel??!! Mesélj csak! – vigyorogtam Angira.
- Áh, semmi. Csak elvagyunk! – válaszolta mosolyogva Angi.
- Biztos, hogy csak „elvagytok”? – mondtam, és mutattam a macskakörmöket a levegőben: - Ez a kicsim, és csókollak nem tűnik éppen csak ellevésnek… Nem lehet, hogy Dan többet érez ennél?
- Nem hiszem, de majd kiderül. Úgy tervezem, hogy a mai, buli utáni estét Dannel töltöm. Kihasználva még azt a 2 napot, amíg itt vagyunk. Utána amúgy sem hiszem, hogy találkoznám valaha is. Mondjuk, ha te és Rob… - kezdte, de én félbeszakítottam.
- Nem! Nincs olyan, hogy Rob és én! És még mielőtt tovább fűznéd a gondolatmenetet, nem is lesz, soha!!
- Jó jó, értettem! – emelte fel a kezeit védekezően.
Ekkor Szilvi és Nelli, szinte másodpercre pontosan, egyszerre léptek ki a két szoba ajtaján. Majd a helyzetet látván, egymásra néztek, és nevetésben törtek ki.
Erre odamentünk hozzájuk, és közöltük velük az esti úti célt, és erre mindketten nagyon megörültek. Abban a pillanatban a gyomrom is hangosan megkordult. A lányok hangos nevetésben törtek ki, velem együtt.
Gyorsan megbeszéltük, hogy lemegyünk enni valamit, így Nelli és Szilvi is magukra kaptak valamit, majd lementünk az étterembe.
Jól megebédeltünk, illetve inkább vacsoráztunk, mert mire végeztünk, már 6 óra volt.
Felmentünk a szobáinkban, és nekiveselkedtünk a készülődésnek az estére. Nelli és Angi átmentek a saját szobájukba, Szilvi és én pedig a ruha kiválasztásával kezdtük. Mivel még mindig nagyon jó idő volt, úgy gondoltam, egy nyárias ruhát veszek fel. Ha az utcán nem is, de a szórakozóhelyen bent meleg lesz. Így egy sárgás színű selyemruhát választottam, ami térdig ér, és hozzá egy arany színű szandált. Gondoltam, hogy felveszem hozzá azt a kabátomat, amit még legelőször vettem fel a Vendome Mayfairbe, a fehér közepesen hosszút, így talán nem fogok fázni.
Szilvi azt mondta, hogy neki most nem sok kedve van öltözködni, így lazán jön. Kiválasztott egy fehér farmert, egy egyszerű fekete spagetti pántos trikót, és egy ezüstszínű topánkát. Így ő is fel tudja venni hozzá az ezüstszínű kabátját.
Ezután gyorsan, egymás után elmentünk lezuhanyozni, hajat mosni. Szilvi – ahogy a ruhája is egyszerű – a hajával sem babrált sokat, egyszerűen kiengedve hagyta. Most nekem sem volt túl sok kedvem szárítgatni, vagy éppen hullámosítani, így pár tincset felfogtam belőle, és kész. 8 órára már készen is voltunk. Felkaptuk a kabátokat, táskákat, bezártuk az ajtót, és átmentünk Nelliékhez.
Már ők is lezuhanyoztak, Angi éppen a haját vasalta, amíg Nelli tanácstalanul állt a szekrénye előtt. Fogalma nem volt, mit vegyen fel.
Így mi is besegítettünk neki. Körülbelül egy negyed órás válogatás után megtaláltuk a megfelelő ruhát, illetve ruha-összeállítást. Egy fekete ujjatlan felső, egy sötétkék mini farmerszoknya, és egy fehér alapon fekete virágos legging. Hozzá pedig egy magas sarkú fekete cipő. Tökéletes! – mondta Nelli mosolyogva, mikor összeállítva letettük elé az ágyra.
Angi közben megcsinálta a haját, és ki is jött a fürdőből. Így Nelli szaladt be felöltözni.
Angi már nem volt annyira tanácstalan, mint Nelli, sőt… Odament a szekrényéhez, és kivett egy fogasra akasztott piros, nyakba akasztós ruhát, és választott hozzá egy aranyszínű szandált, ami hasonló az enyémhez. 20 perc múlva már mindhárman teljes „harci díszben” álltunk a szobában. Elkönyveltük, hogy elég csinosak vagyunk! :)
Gyorsan bezártuk az ajtót, majd elindultunk lefelé. Leadtuk a kulcsokat a portán, és úgy indultunk el. Útközben Angi írt egy sms-t Dannek, hogy kb. 9-re ott vagyunk. Így is lett.
9 óra után körülbelül 5 perccel már a kabátjainkat vettük lefelé abban a boxban, ahova kísért minket Jason az első alkalommal. A welcome-koktél természetesen most is járt, így pár perc múlva már fel is szolgálták nekünk. Lassan elkezdtük kortyolgatni, közben nézelődtünk, beszélgettünk, már amennyire lehetett a zenétől, és nevetgéltünk. Úgy vettem észre, hogy most nem retro vagy latin party van, mert éppen az előbb keverte le a dj Laurent Wolf idei nagy slágerét… Úgy éreztem, hogy valahogy most jobb a hangulata mindenkinek, mint a múltkor volt. Valamint egy kicsivel többen is vagyunk. Bár lehet, ez csak nekem tűnt így.
Úgy nagyjából 20 percig üldögélhettünk a lányokkal, mire megérkeztek a srácok. Először Dan tűnt fel, rögtön Angihoz ment egy „pusziért”, aztán ránk is szánt egy-egy másodpercet. Később pedig Phil jött, és hatalmas meglepetésemre, nem egyedül. Rob ballagott mögötte zsebre tett kezekkel. Meg kel hagyni irtó jól nézett ki! Egy fekete nadrág, egy sötétszürke, csíkos ing, és egy fekete bőrdzseki volt rajta. A haja pedig… hát igen, a haja! Elég érdekes volt, mert össze-vissza állt. Még nem láttam így soha. Mikor vacsizni voltunk, nem állt ilyen furcsán. De fantasztikusan állt neki, szívdöglesztő volt. Huh, hát ez furi. Miért mondok én ilyeneket??? Talán csak a koktél beszél belőlem, amit az elmúlt közel fél órában elkortyolgattam!
Ahogy odaért a boxunkhoz Phil és Rob, lassan kikászálódtam az egyik sarokból, ugyanis ott ültem. Ahogy kiértem, éppen az utolsó lépésnél jártam, hogy kiérjek teljesen az asztalok és az ülőgarnitúra fogásából, megbotlottam valamiben. Ha a srácok nem állnak ott, lehet én lettem volna az est fénypontja egy hatalmas eséssel. Fogalmam nincs, miben botlottam meg, de még szerencse, hogy Phil és Rob ott álltak előttem, és elkaptak. Illetve pontosabban Rob kapott el, mert hozzá voltam közelebb.
Oh, istenem! El sem tudom mondani, milyen jó érzés volt a karjaiban lenni. Ahogy ölelt, és az a tökéletesen hozzá illő illat, ami körülvette… Hm… Ahogy azt a pulcsijánál tettem, most is észrevétlenül beleszippantottam az ingébe. Teljesen elkábított az illata!
Ekkor megszólalt:
- Jól vagy? – kérdezte, és egy kis aggodalmat véltem felfedezni a hangjában.
- Oh, igen, persze. Csak valamiben megbotlottam. – ezzel hátranéztem, keresve a tettes tárgyat vagy bármit, de nem volt ott semmi. Rob is odanézett, és elmosolyodott:
- Nem lehet, hogy megártott a koktél?
- Dehogyis! Hiszen nem is ittam, csak egyet! Abban is alig volt alkohol!
- Igen, persze! Kriszta, itt nem arról híresek a pultosok, hogy kisajnálják a piát, sőőőt… Ha azt mondod, hogy keveset kérsz, természetesen tiszteletben tartják, többnyire. De ha nem szólsz, akkor a koktélod 80%-a vodka, tequila, vagy éppen ami kell bele… Ráadásul meleg is van itt bent, szóval még könnyebben megüt!
- Oh… De én még szeretnék inni valamit. Tudjátok, hogy meglegyen a hangulat! – mondtam mosolyogva.
- Szerintem neked már így is megvan a hangulatod. Talán elég annyi, egyelőre, ami benned van!
- De nem, én még inni szeretnék egy… eeeeeegy… whisky kólát!
- Mit??? – kérdezte Rob lenézve rám. Ugyanis még mindig a derekam körül volt a két karja, a kezeimet pedig az erős karjain pihentettem, és a fejem eddig a mellkasán volt.
- Jaj!! – néztem fel, a szemébe. – Whisky és kóla összeverve egy pohárban. Mit nem lehet ezen érteni? – és visszabújtam hozzá, de most már én is a dereka köré tekertem a karjaimat, és szorosan hozzábújtam.
- Nem mintha zavarna, de ha hozzám bújsz, akkor hogy szeretnél inni? – kérdezte, és hallottam, hogy mosolyog.
- Igazad van… - ezzel elengedtem a derekát, kibújtam az öleléséből, megfogtam a kezét, és azzal, hogy „Gyere velem!”, magammal húztam. Csak annyit hallottam, hogy odaszólt a többieknek:
- Mindjárt jövünk!
Szépen elbotorkáltunk a pultig, én elöl, Robot pedig húztam magam után. Ahogy odaértünk, elengedtem a kezét, és megfogtam a pult szélét, majd odaszóltam a egyik pultosnak.
- Szia, ne haragudj! Két whisky kólát kérnék!
- Máris! – mondta a fiatal srác. Ezzel odafordultam Robhoz, aki időközben mellém állt, és rámosolyogtam.
- Min mosolyogsz? – kérdezte, szintén mosolyogva.
- Csak olyan… olyan érdekes a hajad!
- Érdekes?? Hm… ezt még senki sem mondta. És tetszik?
- Határozottan! – ezzel egyidőben a bal kezemmel finoman belenyúltam a hajába, és megigazítottam az egyik tincsét. Gyengéden behunyta a szemét, mintha élvezné ezt, vagy már régóta várt volna rá. Amikor húztam vissza a kezem, elkapta azt, és elkezdte visszafelé, maga felé húzni, de éppen odajött hozzánk a pultos a 2 itallal. Éppen adtam volna oda a pénzt, amikor Rob megszólalt:
- Hagyd csak, én fizetek! – és ezzel odaadta a pénzt a pultosnak.
- De ez nem ér, én hívtalak meg! – mondtam morcosan, és elvettem az egyik poharat.
- Jó, akkor legközelebb te fizetsz! – mosolygott, és megfogta a másikat.
Elindultam visszafelé a boxunkhoz, azt hittem Rob mögöttem fog jönni, de nem! Ahogy elléptem a pultól, Rob odalépett mellém, és megfogta a kezem. De nem kulcsoltuk össze a kezeinket, hanem csak lazán fogta meg 3 ujjamat.
Amikor visszaértünk, örömmel tapasztaltuk, hogy senki sem esett kétségbe azért, mert elmentünk. Angi és Dan, mint ahogy számítani lehetett rá, egymással voltak elfoglalva, Szilvi, Nelli és Phil pedig hármasban beszélgettek. Ahogy visszaértünk, minden szem ránk szegeződött. Angi és Dan körülbelül 3 másodperc múlva folytatták, amit félbeszakítottak, Nellinek éppen elkezdett rezegni a telefonja, így azzal kezdett el foglalatoskodni, Szilvi pedig ahogy ránézett a kezünkre, elmosolyodott. Egyedül Phil arcán láttam egy furcsa grimasz-szerűséget.
Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedését, vagyis inkább arckifejezését, ezért elengedtem Rob kezét, és leültem a hófehér kanapéra, Rob pedig mellém csusszant.
Beszélgettünk, hülyéskedtünk, néha pedig csak ültünk és hallgattuk a zenét. Közben megérkezett Jason is, aki ma este nem dolgozott, így vendégként jött le, Nellihez.
Kezdett felpörögni a buli, ezt onnan is lehetett sejteni, hogy egyre többen voltak a táncparketten. Így én is egyre jobban kedvet kaptam ahhoz, hogy táncoljak, és végre belekezdjek a bulizásba. Már ütemre mozgott a lában, és halkan dúdolgattam is a dallamokat, amikor Phil felpattant, és rám nézett:
- Kriszta, jössz táncolni? – kérdezte.
- Persze, vágtam rá szinte azonnal, és letettem a poharamat az asztalra. Mivel Rob még mindig ott ült – illetve inkább terpeszkedett, mert hátra volt dőlve, és a jobb karja a hátam mögött, a kanapé háttámláján pihent - mellettem, és ő ült kívül, ezért át kellett másznom rajta. Szerintem élvezhette a helyzetet, mert mosolygott, amikor az egyik lában áttettem a lábain, így szembe kerültem vele. Gúnyosan rámosolyogtam, de csak poénból, aztán a másik lában is átemeltem a lábain, és elindultam Phil felé. Mikor odaértem, Phil elkapta a kezem, és behúzott a táncparkett majdnem kellős közepére.
Biztos, hogy ezt a sors akarta így, vagy nem is tudom, de pont az egyik kedvenc dalom club remixe szólalt meg. Így már mozogtam is. Abból ítélve, hogy a szöveget szinte mindenki kívülről fújta, nem csak az én kedvencem lehetett ez a szám… Először egymással szemben táncoltunk Phillel, de aztán nem tudom miért, megfogta a kezem, bepörgetett magához, és akkor már összesimulva táncoltunk. Úgy, ahogy a karaoke esten. Nagyon furcsa gondolat jelent meg az agyamban, és valahogy ezt is éreztem. Philnek tetszenék??? Azért csinálja ezt? Mert a karaoke esten még ráfogható volt a sok italra, de most… Alig ivott 2 pohárkával! Most nincs berúgva, mégis elég… khm… intim közelségbe akar táncolni, illetve már táncol is velem. Ennek sürgősen véget kell vetnem, mielőtt félreértené!
Ezzel megfogtam a kezeit, amiket lazán összekulcsolva tartotta a hasamon, szétnyitottam, és egy könnyed mozdulattal, és próbáltam táncmozdulatnak álcázni, kifordultam a karjaiból. Ismét szembe kerültünk. Rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott, és odalépett elém. A kezeit összezárta a derekam körül, és így táncoltunk tovább. Egy-két percig hagytam ezt, de aztán ebből a pozícióból is kiszabadultam, sikeresen. Ismét megfogtam a két kezét, amik most hátul, a derekamnál voltak, szétnyitottam, és ismét kiléptem az intim szférából. Próbáltam megint kicsit terelni a dolgot, hogy ne látszódjon se Philnek, se senki másnak úgy, mintha menekülni akarnék. Pedig nagyon is akartam! Valahogy furcsa érzésem kezdett lenni…! Phil túl erőszakos volt! Ha elléptem, utánam jött, és újra ölelt.
Eközben odapillantottam a boxunk felé, hogy merre vannak a többiek. Angi és Dan már nem voltak ott, valószínű ők is táncolni jöttek, csak Szilvi és Rob ültek a kanapén. Beszélgettek. De Rob abban a pillanatban, ahogy odanéztem, rám nézett. Mintha érezte volna, hogy őt nézem. Vagy talán folyamatosan engem sasolt? Minden esetre rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott azzal az édes mosolyával, amit a hotel előtt csinált a vacsi estéjén, mielőtt puszit adott.
Újabb zene kezdődött, ami kicsit latinosabb volt, mint az előző. Így ismét elkezdtem egyedül táncolni, tekergetni a csípőmet, de Phil már jött is, fogta a derekam. Rá körülbelül egy percre azonban Rob megjelent mellettünk, és „lekért”. Phil természetesen csak bólintott, de nem nagyon tetszett neki. Rob pedig mosolyogva odalépett hozzám:
- Szabad? – kérdezte, és a kezét már laza tánctartásban tartotta.
- Persze, de… remélem nem keringőzni akarsz! – mondtam, és mutattam a tánctartására…
- Nem dehogy, de… - leengedte a karjait, majd odalépett hozzám, a karjait a derekam köré fonta, és lehajolva a fülemhez, megszólalt: - szóval… nem igazán tudok táncolni!
Erre én halkan kuncogni kezdtem:
- De akkor miért jöttél táncolni? – lazítottam az ölelésén, és felnéztem a szemébe.
- Mert láttam rajtad, hogy nem akarsz már Phillel táncolni. Gondoltam nekem talán jobban örülnél, még akkor is, ha két ballábas vagyok. Erre én csak egy halvány mosollyal válaszoltam, és visszabújtam az ölelésébe. Furcsa volt arra a zenére, ami szólt, csak ide-oda dülöngélve táncolni, de élveztem. Élveztem, ahogy a karjaiban lehetek, és élveztem azt is, ahogy átölel, és magához húz. Ez egy csodálatos este ! – mondtam magamban.
Még pár számot így táncoltunk végig, amiből kettő lassú volt, úgyhogy szerencsére nem néztek ki minket nagyon a táncparkettről.
Utána visszamentünk a boxunkba, közben Phil Szilvit vitte el táncolni. Érdekes módon őt nem ölelgette úgy, és annyira, mint engem. Iszogattunk, beszélgettünk, és fél 4 volt, mikor úgy gondoltuk mindannyian, hogy elég a ma esti bulizásból, ideje hazamenni!
Utáltam Robot emiatt, de ő rendezte a ma esti számlát mindannyiunknak. Tudom, hogy rengeteg pénze van, és alig költ valamire, de nem szeretem, ha ennyit költenek rám. Szeretem magamnak fizetni a dolgaimat! Ezt neki is elmondtam, mikor bejelentette, hogy a mai estét ő fizeti, de nem agyon figyelt rám. Felvettük a kabátjainkat, és megbeszéltük, hogy kint találkozunk. Én is elindultam Szilvi és Nelliék mellett kifelé, de Rob megfogta a kezem:
- Elkísérnél a pulthoz? – kérdezte azzal az édes mosollyal az arcán.
- Persze! – ránéztem Szilvire azzal a céllal, hogy szólok neki, de ő csak mosolyogva bólintott egyet, és már el is indult kifelé a többiekkel együtt. Én pedig Rob mellé léptem, ránéztem, és egy aprót bólintottam, jelezve, hogy mehetünk.
A számla kifizetésével gyorsan végeztünk, így körülbelül 10 perc múlva már a hidegre felkészülve, begombolt kabáttal – Rob nem húzta össze a bőrdzsekije cipzárját, úgy látszik, még mindig melege van – csatlakoztunk a többiekhez.
Angi és Dan voltak az elsők, akik elköszöntek tőlünk. Én persze tudtam miért, de azt hiszem, a többiek is sejtették. Jason először Nellinek, majd Szilvinek, végül nekem nyomott arcomra egy puszit, és elnézést kérve elsietett. Nelli mondta, hogy Jason azért ment el, mert holnap utazik Spanyolországba egy pár napra a barátaival, és szeretne pihenni egy kicsit, mielőtt indulnak. Eközben Rob odalépett Philhez, és nagyon halkan elkezdett neki mondani valamit, de mi nem figyeltünk oda, inkább beszélgettünk. Egy perc elteltével Rob odalépett hozzám:
- Kriszti, lenne kedved sétálni egyet, mielőtt visszamész a hotelbe?
- Ahm… igen! – válaszoltam, amikor láttam Szilvi és Nelli arcán is azt a kis, huncut mosolyt.
- Rendben, akkor jó sétálást nektek! Mi azt hiszem, megyünk pihenni egy kicsit! Köszi mindent Rob, és vigyázz Krisztire! – mondta Szilvi.
- Oké, megígérem, vigyázni fogok rá! – mosolygott Rob, és odalépett szorosan mellém.
- Akkor megyek én is! Jó éjt mindenkinek! – mondta Phil, és választ meg sem várva, elindult. Nelliék is integettek egyet nekünk, és elindultak a Hotel irányába. Mi is elindulunk a 3. irányba. Egy kis ideig csendben sétáltunk egymás mellett, hallgatva az éjszakai Londont. Egy kis idő múlva viszont ránéztem Robra:
- Mi baja volt ma este Philnek? Olyan furcsa volt… - kérdeztem. Én egyik kezemet a zsebembe dugtam, mert fázott, a másik kezembe pedig a kis fekete táskámat fogtam. Rob mindkét keze a zsebében volt.
- Tetszel neki! – mondta Rob teljes nyugodtsággal. Én megálltam, és a szemébe néztem:
- Ne, ugye ez nem igaz?!
- De igen! – állt meg ő is. – De valahogy nem csodálkozom rajta! – és ezzel elindult tovább.
- De… de én… miért? Miért tetszek én neki? Te jó ég! Miért én? – értetlenkedtem, ismét.
- Nem csak neki tetszel! – mondta alig hallhatóan.
- Tessék? Miért? Csak azt ne mondd, hogy Tom…! – mondtam kicsi ijedten! Ezzel felnézett az égre, és belenevetett a levegőbe:
- Kriszta, most komolyan… - nézett a szemembe. – Te tényleg nem látod????!!!! – kérdezte félig-meddig komolyan.
- De mit? – kérdeztem vissza. A következő pillanatban minden nagyon gyorsan történt.
Rob amúgy is maximum fél méterre állt tőlem, de egy lépéssel még ezt a távolságot is megszüntette, egyik karját a derekam köré fonta, a másikkal pedig beletúrt a hajamba oldalt, a fülemnél, és megcsókolt. Olyan tűzzel, olyan szenvedélyesen, amilyet eddigi életem, illetve kapcsolataim során még soha nem tapasztaltam. Csak egy apró csóknak indult, legalábbis úgy éreztem, de annyira jól esett, hogy ahogy éreztem, hogy Rob elkezd távolodni – gondolom azért, mert talán azt hitte, most túl messzire ment – én utána kaptam. Apró csókokat leheltem az ajkára, majd éreztem, hogy elmosolyodik, és aztán újra szenvedélyesen megcsókolt. Ám körülbelül egy percre rá én szakítottam meg ezt az édes bizonyítékot. Ő azonnal elengedte az arcom, és rám nézett:
- Hmm… finom! – haraptam be az alsó ajkam, közben pedig a szemébe néztem.
- De még mennyire… - mosolyodott el ellenállhatatlanul, és a szája ismét elkezdte keresni ez enyémet. De előbb elkalandozott először a nyakamra, a fülem mögé, majd az arcomra, és amikor a számat vette célba, mintha kitisztult volna a fejem:
- Állj! – mondtam.
- Mi a baj? – kérdezte egy kis meglepettséggel a hangjában.
- Ez… ez így nem lesz jó!
- Micsoda? – kérdezte még nagyobb értetlenségben. Levettem a karját a derekamról, és egy fél lépéssel hátrébb léptem.
- Én nem lehetek a barátnőd! Pontosabban nem tudok a barátnőd lenni! Sajnálom! – mondtam – jól kihangsúlyozva a „tudok” szót, – majd hátat fordítottam neki.
- De miért nem? – kérdezte nyugodtan, de még mindig értetlenül. Eközben mögém lépett, és hátulról átfogta a derekam, majd a fejét a vállamra hajtotta.
- Istenem, annyira szeretném… - odadöntöttem a fejem az övéhez: … de nem fog menni! – ezzel kiléptem az öleléséből, majd szembefordultam vele. Kérdő tekintettel nézett rám: - Tudod, mondtam neked, hogy magyar vagyok, és azt is meséltem, hogy ügyvédnek tanulok. Igaz, hogy lehet, hogy jövök Cambridge-be a hónap végén, de nem biztos. Másrészt… itt van a média, és a rajongóid. Így, hogy nincs is köztünk semmi, már 2 emberrel találkoztam, akik gratuláltak, hogy együtt vagyunk, valamint számtalan újság cikkezett, illetve cikkezik rólunk!
- Látod, ők is örülnének annak, ha együtt le… - kezdte, de én közbevágtam.
- Igen, ezzel nincs is gond, de vannak, akiknek nem tetszik ez a kapcsolat! De végülis ez sem akkora gond! Ezt még talán tudnám kezelni. De… mi van akkor, ha elvégzem az egyetemet, és elhelyezkedek egy cégnél? Ki fog egy olyan ügyvédnőben megbízni, aki a mindennapjait a média világában éli? Akiről szinte minden nap újabbnál újabb pletyka, videó, vagy akár csak cikk jelenik meg? Meg hát persze ki tudja, milyen újabb kitaláció lenne abban az irományban… Én nem akarom ezt! Nem tudnám kezelni. Kérlek, ezt értsd meg! Én nem vágyom a médiába, nem akarok szerepelni, semmiképpen sem! Istenem…! – fogtam meg a fejem, és ismét hátat fordítottam Robnak.
- Értem! – mondta, és hallottam azt a hatalmas szomorúságot és fájdalmat a hangjában, amit ezzel a kis monológommal okoztam neki.
- Nem tudom, mit mondhatnék! – fordultam vissza hozzá: - Az előbbi csók nagyon jó volt, nagyon élveztem, de… de talán hiba volt! – néztem le a földre.
- Nem, dehogy! – lépett oda elém, és a kezével az állam alá nyúlva finoman felemelte a fejemet, hogy pontosan a szemembe tudjon nézni. Alig tudtam a szemébe nézni. – Én semmit sem bántam meg! Így legalább… tisztáztuk a dolgokat!
- Igen! – néztem oldalra.
- Viszont lenne egy kérésem! – mondta. Meglepődtem!
- És mi lenne az? – kérdeztem vissza őszinte érdeklődéssel.
- Gyere el velem Los Angelesbe! – jelentette ki.
- Rob, de hiszen most be… - kezdtem, de most ő szakított félbe. Felemelte a kezeit védekezően, majd úgy folytatta:
- Csak és kizárólag, mint barát! Ha akarod, megbeszélem a menedzseremmel is, hogy kiadok egy hivatalos közleményt, vagy nyilatkozom az egyik tévének, miszerint te nem vagy a barátnőm, csak egy nagyon jó barátom! Jó lesz így?
- De miért menjek veled Los Angelesbe?
- Igen, ezt nem is mondtam. Jövő héten lesz egy díjátadó, név szerint a Teen Choice Awards, és szeretném, ha elkísérnél. A menedzserem nem tud eljönni, de ha akarna se jöhetne, mert én veled akarok menni!
- De… de repüljek Amerikába egy estéért?
- Természetesen nem egy estéről van szó, addig maradsz, amíg szeretnél! Bíztam benne, hogy igent mondasz, így már lefoglaltattam egy jegyet csak oda.
- Komolyan? Ennyire kiszámítható lennék? Vagy ennyire bíztál abban, hogy az ujjaid köré tudsz csavarni ennyi idő alatt? – kicsit mérges lettem. Igazából örülnöm kellene annak, hogy meghívott, és hogy kijelentette, velem akar menni, de nekem azért egy picit mégis rosszul esett, hogy még meg sem kérdezett, de már lefoglalta a jegyet. Valóban gondolhatom azt, hogy azért csókolt meg, hogy aztán velem jelenhessen meg a díjátadón!
- Ha nem gond, erre még nem válaszolnék! Holnap viszont felhívlak, hogy hogy döntöttem, rendben?
- Persze, természetesen. És a kérdésedre válaszolva: pont az tetszik benned annyira, hogy kiszámíthatatlan vagy, és hogy egyáltalán nem tudlak az ujjaim köré csavarni. Imádom, hogy ennyire határozott vagy, és közel engedsz magadhoz, de mégsem túl közel. Mindemellett pedig okos vagy, és ellenállhatatlanul gyönyörű! Amikor Phil a táncparketten hozzád bújt, azt hittem nem bírok magammal, odamegyek, és kirángatlak a karjaiból! Nem tudom, mi történik velem Kriszti, de ezt még egyetlen nő sem hozta ki belőlem! Soha! De természetesen tiszteletben tartom a döntésed, és nem közeledek feléd többet. Csak barátok leszünk! Megértettem! – mosolyodott el, de nem volt őszinte mosoly.
Azt hittem, elájulok! Ennél szebb szerelmi vallomást senki sem kaphatott még! Istenem, miért vagyok ennyire hülye? Miért nem tudok én is egy olyan szakot választani, amit a barátnőim? Pszichológia vagy kommunikáció! Ezek nem olyanok, mint a jogi pálya, és a média sem tud keresztbe tenni a karrierjükben… Rob dzsekije cipzárjának hangja térített észhez:
- Huh, elég hűvös van. Nagyon hűl a levegő! Látszik, lassan vége a nyárnak. Te nem fázol?
- Egy kicsit! – eddig különböző okok miatt nem is éreztem, hogy fázom, de mikor Rob rákérdezett, kirázott a hideg.
- Kicsit??? De hiszen te jég hideg vagy! Azt hiszem a mai séta is eddig tartott!
- Nem, maradhatunk! Kibírom! Csak mozogjunk, sétáljunk! Csodálod, hogy fázunk, amikor már itt állunk vagy fél órája?
- Sétálunk, vissza a Ritzbe! Kriszti, egy vékony nyári ruha van rajtad és egy nyári szandál. Jó, van rajtad kabát, de a lábad így is biztosan jég hideg! Nem akarom, hogy miattam felfázz! Gyere… - ezzel mellém lépett, és átölelte a vállam.
Visszasétáltunk a hotelhez, elköszöntünk, adtunk egymásnak két-két puszit, majd bementem. Mivel még úgy gondoltam, nem megyek fel a szobába, a kávézó felé vettem az irányt, és leültem. Jó meleg volt bent, ráadásul a pultos férfin, és rajtam kívül nem volt ott senki, így levettem a kabátom, és csak a hátamra terítettem.
A szokásosat rendeltem, egy nagy csésze, forró zöldteát. Lassan, nyugodtan megiszogattam, közben próbáltam mindent kizárni az agyamból, és semmire sem gondolni. Legalábbis az elmúlt egy órából semmire.
A tea elfogyasztása után nagy nehezen feltápászkodtam, és már annyira fájt a lábam a magas sarkúban, hogy – még jó, hogy végig szőnyeg van: a liftben és a folyosón is – levettem a szandálom, és a kezemben vittem fel. Ahogy beléptem a szobába, Szilvi már aludt, így én is minél csendesebben, és minél gyorsabban beslisszoltam a fürdőbe. Levetkőztem, megmostam a fogam, kiengedtem a hajam, aztán megfésültem, felkaptam a pizsimet, és már mentem is lefeküdni. Mint ahogy az előző bulik után, most is még szinte le sem ért a fejem a párnára, de már aludtam.