19. fejezet - A baleset...

Valószínű elég határozottan mondhattam ki a „Beszélnünk kell”-t, mert Rob mélyen a szemembe nézett, és – zilálva ugyan, de – legurult rólam, és mellém feküdt az ágyra. Én is vettem pár mélyebb levegőt, majd felültem, felkapcsoltam az ágy melletti kis lámpát, és törökülésbe ülve, szembe fordultam vele. Ő is felült, nekidőlve az ágy háttámlájának, és rám nézett.
Vettem egy nagy és mély levegőt, majd belekezdtem:
- Rob, azt hiszem, tudnod kell valamit! Fogalmam nincs, hogy fogsz reagálni, és megmondom őszintén, azt sem tudom, hogy mondjam el neked, de muszáj…
- Szívem! – fogta meg a kezem: - Bármi is az, mondd!
- Szóval az a helyzet, hogy van egy nagyon jó barátom, akit már pár éve ismerek, és ez a srác… - itt láttam Rob arcán átsuhanni valamit! Talán már ekkor tudta, mit fogok mondani! -… szeret engem. De nem csak, mint barátot. És hát… mielőtt eljöttem ide hozzád, egyik este elmentem vele vacsorázni, és többet ittam a kelleténél. Így a végén elcsattant közöttünk egy csók! – nyögtem ki végre.
- Értem! – mondta Rob alig hallhatóan, és lehajtotta a fejét.
- De hidd el, én barátságon túl semmit sem akarok tőle, és még jól meg is bántottam, mert állítólag kétszer is Robnak hívtam őt. Így aztán másnap megbeszéltük az előző este történteket, és ő is beismerte, hogy veled szemben nincs esélye. Így jöttem hozzád! Tudom, hogy most megbántottalak, és tudom, hogy te közben amilyen lendülettel hívtál, én mindig olyan lendülettel utasítottalak vissza, de… talán lehet az a mentségem, hogy sokat ittam? – hajoltam le, hogy szembe tudjak nézni vele, de ő abban a pillanatban elengedte a kezem, és felkelt az ágyról. Én pedig szomorúan néztem utána. Kész, ennyi volt! Minden jónak vége szakad egyszer… – mondtam magamban.
Odament az ablakhoz, és kinézett rajta. Pár percig csak csendben álldogált ott, én pedig az ágyon ülve vártam, hogy végre megszólaljon. Kiabáljon, flegmázzon, vagy bármi, csak mondjon már végre valamit!
Épp ránéztem, és egy apró sóhajjal egybekötve ismét lehajtani készültem a fejem, mikor megszólalt:
- Miért csak most mondtad el? – kérdezte, mérhetetlen szomorúsággal a hangjában.
- Mert már nem tudtam magamban tartani. Úgy gondoltam, ezt muszáj tudnod! Akkor is, ha még nem is voltunk együtt, amikor ez történt!
- Vagy nem éppen azért, mert az egyik újságíró tudomást szerzett erről az egészről?
- Bevallom őszintén, ezért is! De mindenképpen elmondtam volna neked, csak nem volt megfelelő idő rá! Kérlek Rob, higgy nekem! Én csak téged szeretlek! Eriket csak és kizárólag, mint barátot szeretem! – álltam fel, és pár lépéssel odaértem hozzám, majd átölelve őt, a mellkasához bújtam. Ő viszont nem ölelt vissza…
- Én is őszinte leszek veled Kriszti! Csalódtam benned… Csalódtam benned, mert azt hittem, megbízunk egymásban annyira, hogy egy ilyet elmondasz nekem. És mielőtt félreértenél, nem a csókon van a hangsúly! Bár nem mondom, hogy jól esett ezt hallani, de mégsem ez a lényeg! Hanem hogy egy riporternek kellett rákérdeznie ahhoz, hogy ezt elmondd nekem! Te… nem bízol bennem? – fogta meg a két vállam, és tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Dehogy nem Rob! Hogy gondolhatsz ilyet? – hajoltam vissza hozzá, de kitért előlem, és arrébb állt. Én pedig leforrázva álltam ott, ahol eddig.
- Hát bocs, de ezek után már nem tudok mást gondolni… Eleve érdekes viselkedsz azóta, hogy idejöttél! Mintha vacillálnál azon, hogy jó döntést hoztál-e!? Tudom, hogy ez nem csak egy sima kapcsolat, hiszen minket, illetve engem a média is követ, így döntened kell… Mert ha engem választasz, akkor velem együtt a reflektorfényt is választod! És ehhez neked idő kell! Megértem… - túrt bele a hajába, szippantott egy mélyet a levegőből, és szó-, illetve rám pillantás nélkül kiment az előszobába, és belebújt a cipőjébe, és kezébe vette a kabátját.
- Most hova mész? – kérdeztem kissé kétségbeesett hangon, mikor kiértem az előszobába.
- Visszamegyek LA-be. Majd… majd hívlak! – mondta, és kiment az ajtón. Én pedig teljesen ledermedtem álltam a becsukott ajtó mögött.
Egyszerűen nem hittem el, hogy ez történt! Megértem, hogy ez nem éppen a legjobbkor jött, és hogy valószínűleg hallotta a riporter kérdését, csak nem akart ott jelenetet rendezni. Vagy csak várta, hogy mikor mondom el neki?? De akkor is! Kicsit úgy érzem, hogy túlreagálta a dolgot. Jó beismerem, nagyon gáz, hogy lány létemre így berúgtam. Azt is megértem, hogy mérges lett, amiért nem mondtam el neki előbb a dolgot. De nem voltunk még együtt, amikor ez történt!!! Igaz, hogy hívott, és folyamatosan „udvarolgatott”, én viszont mindannyiszor elutasítottam őt, de akkor is…
Leültem a szobában levő egyik fotelre, és abban a pillanatban rám törtek az emlékek. Minden, szó szerint, minden egyes perc, amit Robbal együtt töltöttem. Ekkor mintha valami elszakadt volna bennem, sírni kezdtem. Nem vagyok egy túl érzékeny lány, sőt. Kifejezetten erősnek érzem magam lelkileg, de mióta Robot ismerem, ez már nem az első alkalom, hogy sírok miatta, vagy olyan dologgal kapcsolatban, aminek ő is szereplője volt. Kétségtelen, hogy én is rengeteget változtam a 2 hét alatt!
Nem tudom pontosan, mikor tört el a mécses, de egy idő múlva már csak könnyek nélkül zokogtam. Aztán a fotelban gubbasztva elszundikáltam.

Másnap 10 óra körül ébredtem fel, teljesen elgémberedve. Felálltam, kinyújtóztam, aztán bevánszorogtam a fürdőbe, és megmostam az arcom. A szemfekték teljesen el volt mosódva rajta, így a még eddig eszembe sem jutott tegnap este, vagy éjszakai jelenet most belefészkelte magát a fejembe ismét. Elkeseredtem nagyon, de nem sírtam. Már nem…
Szinte öntudatlanul bementem a szobába, elővettem tiszta fehérneműt, és bementem vele a fürdőszobába. Szépen lassan lezuhanyoztam, hajat mostam, majd fogat mostam, és visszamentem a szobába. Éppen a hajamat csavartam bele a törölközőbe, amikor meghallottam, hogy az ágy melletti kis asztalon nagy lendülettel rezeg a telefonom. Először azt hittem, hallucinálok, de aztán mégis bementem, és megnéztem. Tényleg a telefonom volt, a kijelzőn pedig Rob neve villogott. Felvettem:
- Szia! – szóltam bele színtelenül a telefonba.
- Szia! – jött a hasonlóan „élénk” válasz. – Találkozhatnánk?
- Igen! Mikor és hol?
- A hoteled földszintjén. Úgy 10 perc és ott vagyok!
- Rendben, ott találkozunk!
- Oké! Szia… - és ezzel letettük a telefont. Ahogy letettem az asztalra a mobilt, bementem a fürdőbe, és megszárítottam a hajam. Igaz ennyi idő alatt nem száradt meg teljesen, de legalább nem volt csurom vizes sem. Meg hát Santa Monicában vagyok, meleg van, így hipp-hopp meg fog száradni. Elővettem a szekrényből egy fekete felsőt, és egy fehér miniszoknyát, valamint a tegnap viselt lábujjközi papucsomat, és gyorsan felöltöztem. Felkaptam a telefonom, valamint a táskám, és már baktattam is lefelé a lépcsőn.
Ahogy leértem, Rob már ott ült az egyik fotelben, ami a földszinten volt. Egy fekete farmer, egy fekete-fehér csíkos póló, és egy napszemüveg volt rajta. Amint ránéztem, mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, rögtön rám nézett. Felállt, és elindult felém. Én sem álltam meg, így kb. a köztünk lévő távolság ¾-énél találkoztunk. Most azonban se egy ölelés, se egy puszi nem történt köztünk, csak zavartan álltunk egymással szemben. Mikor már kezdett egy kicsit kellemetlenné válni a helyzet, megtörtem a csendet:
- Leülünk? Vagy itt fogunk állni egész nap? – próbáltam kicsit viccesebb lenni, de nem sikeredett valami túl jóra. De azért már megérte, hogy Rob száján megjelent egy apró pici mosoly. Aztán együtt tettük meg azt a pár lépést a fotelekig.
Ahogy leültünk, megint ránk ereszkedett a csend láthatatlan fátyola. Már legszívesebben megszólaltam volna, de egyszerűen semmi olyan téma nem jutott az eszembe, amivel akár csak megkezdhetném a beszélgetést. Így inkább kinéztem az óriási ablakon, ami pont jobbra tőlem helyezkedett el. A hotel előtt elguruló autókat néztem, illetve a párokat, akik egymás kezét fogva, vagy éppen egymásba karolva andalogtak a verőfényes, napos délelőttön a partra vezető kis utcácskákon. Eszembe jutott, hogy ha nem történik az, ami történt, valószínűleg Robbal mi is ezeknek a pároknak a számát bővítenénk. Éppen eluralkodott volna rajtam ismét a szomorúság, amikor Rob megszólalt, megadva ezzel a kegyelemdöfést:
- Este elutazom! – nézett rám. Én kikerekedett szemekkel, teljesen letaglózva, de szótlanul néztem vissza rá, pedig tudtam, hogy elutazik. Már Angliában mondta, hogy 17-én kezdődik az új filmjének a forgatása Vancouverben. Mikor szinte már egy hatalmas kérdőjellel a szememben néztem rá, folytatta: - Vancouverbe kell mennem, mert kezdődik az Eclipse forgatása. Október közepéig dolgozunk, utána nem tudom, hova kell mennem. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam…
- Értem! – jött ki a számon az értelmes válasz. Szóval beigazolódott a tegnapi gondolatom. Kész, ennyi volt! Most szakítunk, és örökre elválnak útjaink… Nem is tudom, hogy végülis mit hittem! Ez a kapcsolat már talán az elejétől kezdve halálra volt ítélve!
-… és azért is, hogy megkérjelek: gyere velem! Tudom, hogy a sulid csak jövő hónapban kezdődik, a beiratkozásod pedig 24-én van, így még van időd. 17-én még úgyis csak megbeszélésem lesz, meg összeolvasás, próba, ilyenek, szóval nem én forgatok! És túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy csak egy ilyen kis félreértés miatt elengedjelek! – jött az őszinte vallomás, egyenesen a szemembe nézve. Nem hittem a fülemnek! Menjek vele? Vancouverbe???
- De… de ez biztos, hogy jó ötlet? Mit szól a rendező ehhez? Én nem akarlak hátráltatni semmiben!
- Pont akkor hátráltatnál, ha nem lennél ott. Mert akkor folyton csak kettőnkön járna az eszem! Kérlek, gyere velem! – mondta, és közben átnyúlt a köztünk levő kis asztalon, és megfogta a kezem.
- Rendben, elkísérlek. De csak pár napra! Még mielőtt Angliába megyek, haza kell mennem összecsomagolni.
- Egyértelmű! És hidd el, nem fogod megbánni, hogy eljössz! – mondta, és összefonta az ujjait az enyémekkel, majd rám mosolygott. Iszonyatosan jól esett érezni, hogy mellettem van, és éppen a kezemet fogja, mégis éreztem benne egy kis tartózkodást, vagyis inkább visszafogottságot. Igazából megértem, hiszen valamilyen szinten elvesztettem a bizalmát, amit vissza kell szereznem.
Soha de soha nem szerettem „megalázkodni” az embereknek, de ha valamiben tévedtem, vagy nem volt igazam, azt mindig el is ismertem. Így van ez most is! Azért vagyok hajlandó Robbal ilyen elnéző lenni, mert egyrészt én hibáztam, másrészt pedig ő is túlságosan fontos nekem ahhoz, hogy emiatt összevesszünk, és soha többé ne is lássuk egymást.
- Van kedved sétálni egyet? – kérdeztem Robot, és felálltam a fotelből, magammal húzva őt is.
- Nem lenne kedved inkább összepakolni, és visszajönni velem Los Angelesbe? Ott is sétálgathatunk. Hm? – kérdezte közelebb lépve hozzám. Már csak pár centi volt köztünk. Rob nézett le rám, én pedig néztem fel rá. Láttam, hogy egy-egy lopott pillanatra a számra néz a szememből, de semmi sem történt.
- Akkor menjünk is fel! – mondtam, és magam után húztam. Vagyis húztam volna, mert ahogy elindultam, Rob egy könnyed mozdulattal visszahúzott magához. Az ujjai még mindig összefonódva voltam az enyémmel, és úgy karolta át a derekam, hogy közben a kezemet is fogta. Szorosan magához húzott, és nagyon gyengéden megcsókolt. Ez a csók nem volt hosszú, sem igazi csók, inkább csak egy szájra puszi, mégis kifejezett mindent. Főleg a legfontosabbat: még mindig hozzá tartozom!
Nem mondom, hogy nem lepett meg ez a hirtelen akciója, de annál inkább jól esett. Amikor elhúzódott egy kicsit az arcomtól, vágyakozva kaptam utána. a szabad kezemmel gyorsan feltettem a vállamra a táskámat, és az arcára tettem a kezem. Aztán megcsókoltam. Ez azonban már egy sokkal igazibb csók volt! Először ő is élvezte, ahogy kényeztetjük egymást, és a nyelveink vad táncot járnak, de aztán egyszer csak félbe szakította. Egy picit zihálva ugyan, de elhúzódott tőlem. Nem akartam, hogy túl tolakodónak higgyen, vagy hogy el akarom felejtetni vele, ami történt – bár igazából ez volt a célom –, így én sem tettem semmit. A szemembe nézett, és megszólalt:
- Nem is tudom, mi lesz velem nélküled 2 hónapig! Már most hiányoztál, pedig csak pár órája mentem el… - mondta, egy apró mosollyal. Nem tudtam erre mit válaszolni, így inkább csak visszamosolyogtam. Majd – most már tényleg – magam után húztam a szobába.
Szerencsére nem volt annyira szétpakolva semmi, így nem tellett sok időbe, mire összeraktam az összes cuccomat. Amíg én pakolásztam, Rob a teraszon állt, és a korlátra könyökölve nézett a tenger felé. Természetesen napszemüveg volt rajta, nehogy valaki felismerje… Nem mintha egy paparazzi, vagy egy igazi rajongó ne ismerné fel őt!
Nagyjából negyed órát pakolászhattam, amikor már végre úgy éreztem, semmit sem fogok a szállodában hagyni. Ekkor eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom anyuékat, hogy még nem megyek haza. Hiszen ha LA-be érünk, lehet nem lesz időm rá, vagy valamilyen oknál fogva elfelejtem… Jobb előbb, mint később! Így kezembe is vettem a telefont!
Mikor ránéztem a kijelzőre, 3nem fogadott hívás, és 8 üzenet várt rám. Megnéztem a hívásokat: Szilvi, Stef és Erik. Mielőtt tovább léptem volna, kikerestem Szilvi nevét a híváslistából, és már tárcsáztam is.
- Szia csajszi! Látom kerestél! – szóltam a telefonba, miután felvette.
- Szijjja!! Végre! Igen-igen, kerestelek! Érdeklődni akartam, hogy mizujs, hogy vagy, minden sikerült-e, de most nézem a neten a képeket a Teen Choice Awardsról, és az utána készült lesi fotókat a partiról, így látom. Gratulálok! Olyan szépen vagyok együtt! – mondta barátnőm mosolyogva a telefonba.
- Köszi! – válaszoltam én is mosolyogva, még véletlenül sem hangot adva annak, hogy valami baj lenne köztünk.
- Mikor jössz haza?? Rengeteg dolog van, amiről mesélnem kell neked! De egyik sem telefontéma…
- Hát, pont most hívtam volna anyut, hogy elmondjam, még nem megyek haza. Úgy volt, hogy ha este hazautazom, de Rob is elutazik ma este, és szeretné, ha elkísérném Vancouverbe. Én pedig igent mondtam.
- Woow, ez fantasztikus! Csak aztán nehogy te is színésznő legyél még a végén! – nevetett Szilvi.
- Ugye most csak viccelsz? Dehogy leszek!
- Úgy legyen! Egyébként olvasom a cikkeket is, amiket irkálnak rólatok, és a legtöbb csupa jót ír rólatok, de mindemellett olyan cikkek is megjelennek, hogy te megcsaltad Robot egy pincérsráccal… Itt Erikre gondolnak?!
- Igen, rá! Voltunk együtt bulizni, és kicsit többet ittam a kelleténél, vagyis jóval többet, és megcsókoltam. De aztán kiderült, hogy végig Robnak hittem őt… És most emiatt rám szállt a sajtó!
- Oh, jaj! Ez gáz! Remélem Rob és közted ebből nem lesz probléma!
- Reménykedjünk! – válaszoltam Szilvinek úgy, hogy azért ne hazudjak neki nagyot. Utáltam, hogy nem mondtam el neki az igazat, de egyrészt ez sem telefontéma, másrészt meg… inkább majd személyesen! Odapillantottam Rob felé, aki még mindig a teraszon állt, de már nem könyökölt, és éppen rágyújtott egy cigire. Érdekes, mert még soha nem láttam őt cigizni, mikor velem volt!
- Na igen, reménykedjünk! Na de nem is tartalak fel tovább Kriszti! Majd ha hazajöttél, csörrents meg, és összefutunk! Muszáj beszélnünk! – mondta.
- Rendben! Ígérem, szólni fogok! Puszi – válaszoltam.
- Puszi! Szia… - köszönt el Szilvi, és letettük a telefont.
Ezután rögtön felhívtam anyut is, és mondtam neki, hogy később megyek haza. Nem volt ellene semmi kifogása, ő is gratulált Robnak és nekem, ugyanis ő is látta a képeket rólunk. Mikor anyuval befejeztem a beszélgetést, Eriket akartam felhívni, de nem tartottam valami jó ötletnek, hogy pont most, így csak egy gyors sms-t írtam neki, hogy amint tudom, felhívom.
Stefet is felhívtam, aki szintén a Robbal való taliról, meg az azt követő eseményekről kérdezett, majd mikor mondtam, hogy túl hosszú lenne telefonban, megbeszéltük, hogy amint tudunk, összefutunk majd.
Miután Stefet is letettem, megnéztem az sms-eket. A 8-ból 2 Angié és Nellié volt. Kiderült, hogy Nellinél ott van Jason Magyarországon – Spanyolországból tett egy elég nagy kitérőt, Nellihez ment –, valamint azt is írták, hogy ők is látták a képeket.
A következő sms Lisától, a leendő kolléganőmtől érkezett, aki először is – a változatosság kedvéért – szintén gratulált nekünk, és megjegyezte, hogy gyönyörű pár vagyunk, valamint megírta a régóta várt lakáscímet: Stevenage, 73 Penn Road… A lakás pedig 24-étől beköltözhető. Fantasztikus, eddig minden összevág! De vajon meddig…?!
A további 5 sms pedig a csoporttársaimtól jött. Olyanok is írtak, akikre emlékszem a suliból, de soha sem beszéltem velük, most mégis ájuldoztak az üzenetben, hogy milyen szépek vagyunk Robbal, és hogy remélik, szeptemberben találkozunk a suliban! Érdekes… Ezekre az sms-ekre csak egy rövid köszönő-üzenettel válaszoltam nekik, csak hogy ne legyek olyan bunkó, hogy még vissza sem írok!
Már éppen az sms utolsó szavait pötyögtem be a telefonba, amikor Rob megszólalt a hátam mögött:
- Kész vagy? – kérdezte.
- Jaj, de megijesztettél! – fordultam hirtelen felé, mivel egyáltalán nem számítottam arra, hogy bejött. Majd folytattam: - Igen. persze! Mehetünk is, csak egy pillanat, elküldöm ezt az sms-t!
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – mondta, és odasétált a poggyászomhoz, majd a kezébe vette.
Én még visszanéztem a szobába, mindenhova vetetettem egy gyors pillantást, nem hagytam-e valahol valamit, majd mikor megnyugodtam végre, hogy nem, elindultam az ajtó felé.
Ahogy bezártam az ajtót, Rob és én egymás mellett indultunk el lefelé a lépcsőn, de nem fogtuk meg egymás kezét, sőt… még egymáshoz sem értünk! Ez már eléggé zavart, így egyfajta pótcselekvésként elkezdtem a napszemüvegem után kutatni a táskámban. Nem valami nagy ez a fekete táska, amit a díjátadóra is vittem magammal, mégis minden volt benne. A napszemüvegemet is alig találtam meg…
Mikor már éppen kivettem a szemüveget, és a táskámban maradó dolgok között próbáltam valamiféle rendszert felállítani, nem vettem észre, hogy a lépcsőfokok még nem fogytak el, így az utolsó fokra nem számítva, félreléptem. Ráadásul elég szerencsétlenül.
A jobb bokám akkorát roppant, hogy azt hittem, egy az egyben kettétört. Csak egy hosszú sziszegés jött ki a számon, mégis szinte sikítani tudtam volna a hirtelen belenyilalló fájdalomtól. Abban a pillanatban összegörnyedtem, és a bokámhoz kaptam, Rob pedig maga mellé ejtve a táskámat, utánam kapott. Ő is látta – és valószínű hallotta is – mi történt, így kihagyta az első bugyuta kérdést, és rögtön a másodikkal, engem is igen érdeklő kérdéssel kezdte:
- Rá tudsz állni? – kérdezte Rob, miután jobb kezét a derekam köré fonta, a ballal pedig megfogta a jobb kezem. Én is átkaroltam a derekát, és a testsúlyomat szépen lassan áthelyeztem a sérült lábamra. Ekkor azonban még az előzőnél is nagyobbat nyilallt bele, így a fájdalomtól belemarkoltam Rob derekába, és már nem tudtam magamban tartani, amit érzek:
- Aaaúúú! Nagyon fáj! – mondtam, és legördült egy könnycsepp az arcomon. Nem sírtam, de néha előfordul az embernél olyan, amikor nagyon fáj neki valami, és nem sír, a könnycsatornája azonban mégis elenged egy-két cseppet. Nos, nálam ez volt a helyzet…
- Rendben, most azonnal beviszlek a kórházba! – mondta Rob, és ránézett az időközben odaérkező londinerre: - Itt a kocsi kulcs. Ha lehet, a hotel elé hozná az ezüst Audit? Köszönöm!
- Természetesen uram! – válaszolta a férfi, és intett az egyik hordárnak, hogy a táskát fogja meg, és vigye utána. Aztán kimentek. Ez idő alatt egyébként még jó pár vendég is körénk sereglett, illetve többen a hotel földszintjének szinte minden pontjáról figyelték az eseményeket. A nézőközönség 90%-a azonban nem azon ájuldozott, hogy velem mi történt, hanem hogy Robert Pattinson a szállodában van. Én ezt észrevettem, Rob viszont egy cseppet sem foglalkozott semmivel, természetesen rajtam kívül. Így amikor a londiner elment, visszafordult hozzám:
- Gyere szívem, ülj le! Pár perc, és már nem fog fájni! – adott egy puszit a homlokomra, és egy hirtelen mozdulattal a karjaiba vett, majd odavitt a kanapéhoz, és leültetett.
- De én… jól vagyok! – hazudtam. – Nincs semmi baj, csak egy fájdalomcsillapító – vagy kettő –, és egy hideg vizes borogatás, és már nem is fog fájni! Nem akarok kórházba menni! Kérlek…- mondtam neki, és hozzábújtam a mellkasához, mert időközben leült mellém.
- Mindenképpen meg kell röntgeneztetned! Ha eltört, akkor be kell gipszelni! – mondta idegességgel a hangjában. Éreztem, hogy nagyon félt! Ha nem fájt volna ennyire, akkor még örültem is volna neki, hogy a sors kezdi megoldani helyettünk a dolgokat…
- De nem tört el! Nézd, tudom mozgatni! – mondtam, és mutattam, hogy mozgatom. Igaz, hogy majd bepisiltem a fájdalomtól, de mozgattam, és ez jó jel. Aztán ránéztem Robra. Látszott rajta, hogy nem igazán díjazza az ötletet, de ha ezt akarom, akkor legyen!
- Akkor elviszlek hozzám, és a gép indulásáig szigorúan pihenni fogsz! Megegyeztünk?
- Igen! – válaszoltam, és megjelent a számon egy aprócska mosoly. De ezt ő már nem látta, mert megfogta a fejem, és a mellkasára hajtotta, majd simogatni kezdte a hajam, közben pedig gyengéden puszilgatta a fejem.
Körülbelül 2 perc telt el azóta, amióta elküldte a londinert a slusszkulccsal. Így már épp ideje volt, hogy előálltak vele…
- A kocsi készen áll az indulásra, a csomagokat pedig betettük a csomagtartóba. Segíthetünk még valamiben esetleg? – kérdezte a londiner.
- Igen! – szólaltam meg hirtelen: - Krisztina Andrássy vagyok, és itt szálltam meg. Ma viszont elrepülök, így már nem bérelném tovább a szobát. Megcsinálná a kijelentkezési papírokat, kérem? Azonnal megyek, és aláírom!
- Rendben hölgyem, elkészítem. De maradjon nyugodtan itt, pár perc, és hozom őket! – mondta a férfi, és már el is sietett.
Körülbelül 5 percet ültünk a kanapén, amikor visszaérkezett a férfi a papírokkal. Aláírtam mindent, visszaadtam a kulcsot, és elköszöntem tőle.
Rob ezután felállt, és meg sem várva azt, hogy én esetleg mit reagálok, a karjaiba kapott úgy, ahogy az előbb, és elindult velem a kijárat felé.
- Héhéhééé! Ezt azért nem kéne Rob! Nem gondolod, hogy ez túlzás? – kérdeztem, ahogy a szemébe néztem.
- Nem-nem! Ez még édes kevés ahhoz, amit valóban érdemelsz… És ahhoz, amit én mind adni akarok neked! – válaszolta. Én pedig csak elkerekedett szemekkel néztem. Nem tudtam egyszerűen, hogy mire véljem ezt a kijelentést.
Ahogy kiértünk a hotelből, szinte már automatikusan azt figyeltem, hogy honnan látok előugrani egy lesifotóst, vagy egy riportert. De érdekes módon nem láttam egyet sem! Ez nagyon érdekes… Vagy valaki éppen lesből fotóz, és holnap már Mrs. Pattinsonként fog emlegetni a sajtó! Mondjuk az már voltam, így valami jobbat kell kitalálniuk!
A kocsihoz érve Rob a hátsó ajtót nyittatta ki a parkoló-fiúval, és oda tett be. Azt mondta, hogy nem bírnám ki ülve a közel egy órás utat, így sokkal kényelmesebb lesz. Fizikailag biztosan kényelmesebb, mivel nem lóg a lábam, de sokkal könnyebb volt elviselni a fájdalmat, ha ott volt mellettem. Főleg most, hogy úgy tűnik, visszakapom őt!
Az út LA-be, pontosabban a Chateau Marmont Hotelbe valóban közel egy óra volt, mert nagy volt a forgalom. Rob nem egyszer, se kétszer a kormányt püfölte, mikor éppen egy kisebb dugóban ültünk, illetve jó párszor durva szavak is elhagyták a száját. Jelen pillanatban kísértetiesen hasonlított a vezetési morál a magyarországihoz. Mondjuk itt nem szólt folyamatosan a duda, illetve nem ordítoztak ki az ablakon egymásnak az emberek. De a budapesti közlekedéshez nagyon is hasonló volt az körülbelül 2 kilométerenkénti torlódás, és úgynevezett „stop-and-go” haladás… Ezzel engem is az őrületbe tudnak kergetni otthon, pedig imádok vezetni, és elég türelmes emberként ismerem magam!
Mikor végre odaértünk a hotel bejárata elé, Rob – mint aki éppen parázsba ült – kipattant a kocsiból, és már nyitotta is a hátsó ajtót, hogy segítsen kiszállni. Ahogy kikászálódtam, becsukta Rob az ajtót, majd odadobta a kulcsot a parkoló-fiúnak. Éppen megint fel akart venni az ölébe, amikor:
- Nem! Nem akarom, hogy felcipelj! Nem vagyok magatehetetlen, csak kificamodott a bokám! Ennyi, nem nagy dolog… - korholtam le, de mégsem tűnt a hangom idegesnek, vagy mérgesnek, inkább kérlelőnek.
- De igenis nagy dolog! Egyrészt ha magadtól mész, jobban fáj, másrészt pedig imádom, ha cipelhetlek. Akkor legalább nagyon közel vagy hozzám! – mondta mosolyogva. Aztán meg sem várta, hogy esetleg reagáljak valamit, amikor már ismét a karjaiban találtam magam. Megadóan sóhajtottam egyet, és átkaroltam a nyakát.
Nem tetszett, hogy ennyire féltő, és ilyen „erőszakosan” gondoskodik rólam, de az nagyon is ínyemre volt, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz. A fájdalom már egy picit enyhült az alatt az egy óra alatt, amíg ideértünk, így már másra is tudtam gondolni, nem csak arra, hogy visszafogjam magam, és ne ordítsak a fájdalomtól. Ahogy caplattunk – pontosabban Rob caplatott velem – felfelé a lépcsőn, úgy éreztem, meg kell köszönnöm Robnak ezt a gondoskodást. Így kaptam az alkalmon, hogy a fejem a vállára volt hajtva, így oldalra fordítottam a fejem, és elkezdtem gyengéd puszikat adni a nyakára.
Éreztem, hogy egy kicsit megfeszül a nyaka, gondolom meglepődött. De nem állt meg, csak ment felfelé. Mikor már a szobája szintjén voltunk, csak akkor szólalt meg:
- Már megint tisztességtelenül játszol! – mondta mosolyogva.
- Néha muszáj! És egyébként is… meg kell köszönnöm a gondoskodásodat! – mondtam, és már az arcát és a füle tövét puszilgattam.
Rob nem válaszolt, csak odament az ajtóhoz, kinyitotta, és miután belépett rajta, becsukta. Egyenesen a hálószobába vitt, és lefektetett rá. A kezeim még mindig körbefonták a nyakát, így mikor letett, magamra húztam őt. Egyszerűen már nem bírtam magammal!
Úgy tűnt, benne van a játékban. Az ajkai ugyanis kiéhezve kaptak az enyémek után. Miközben csókolóztunk, a bal keze még mindig a derekam alatt volt, de a jobb keze már vándorútra indult a lábamon, feltűrve a miniszoknyámat is. Aztán tovább haladt a pólóm alatt, és a hasamat simogatta. Az én kezeim pedig a nyakáról a pólója szélére vándoroltak, és elkezdték lefelé – pontosabban felfelé – húzni róla. Mikor nem tudtam lehúzni róla, a kezeim visszacsúsztak a hátára, és a mutatóujjamat lassan végighúztam a gerincén. Elégedetten konstatáltam, hogy élvezi, ugyanis a csókjaink közepette egy remegő sóhajjal díjazta az én kis akciómat.
Ezután megszakította a csókot, és ő kezdte puszilgatni a nyakamat, én pedig gyengéden a hátába vájtam a körmeimet. Annyira felizgatott a csókolgatása, hogy úgy éreztem, lassan végem van!
Így a kezeim elindultak lefelé, és mikor elérték céljukat – Rob nadrágjának cipzárját – elkezdtem kigombolni, illetve lehúzni azt. Ekkor azonban meglepő dolog történt. Rob ugyanis abbahagyta a puszilgatást, és lemászott rólam.
- Nem! – mondta halkan, és a teraszajtóhoz sétált.
- Nem akarsz engem? – kérdeztem Robot, még zihálva.
- Nem erről van szó… - mondta, beletúrt a hajába, és kiment a szobából a nappaliba.
Vettem két nagy, mély levegőt, majd kiültem az ágy szélére, és szépen lassan felálltam. Nagyon fájt a lábam ismét, de ki akartam menni a nappaliba. A távolság egyébként körülbelül 5 máspercbe telt volna, most azonban majdnem fél percbe telt, mire odaértem a két szobát összekötő boltívhez. Rob a kanapén ült, illetve neki volt dőlve a háttámlának, és mindkét kezével a haját túrta.
Lassan elindultam a kanapé felé. Nagyjából 2 lépést tettem meg, amikor észrevette, hogy jövök. Gyorsan felpattant, és odajött hozzám. Átkarolt, és odavezetett a kanapéhoz, majd leültetett.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Ne haragudj, de még nem megy! Tudom, hogy durva, hogy ekkora ügyet csinálok abból a csókból, de egyszerűen nem tudom, nem bírom elviselni, hogy csókolóztál vele… - mondta, és közben csóválta a fejét.
- Robert, te… te féltékeny vagy??? – kérdeztem, és egy elégedett mosoly jelent meg az arcomon. Rob a szemembe nézett, és csak ennyit mondott:
- Igen! – ekkor már ő is mosolygott. Annyira jól esett ez, hogy egyszerűen csak megfogtam az arcát, és megcsókoltam. – Ez mérhetetlen boldogsággal tölt el, ugyanis így tudom, hogy fontos vagyok neked! – mondtam, miután véget ért a csókunk.
- Soha! Soha nem voltam még féltékeny! Borzalmasan rossz érzés! Amikor ölellek, csókollak, akkor állandóan eszembe jut, hogy ő is ezt tette! Áh…
- Rob! Robert! Figyelj rám! – néztem a szemébe. – Az egy tévedés volt! Én téged szeretlek! Csak és kizárólag téged! Esküszöm neked, hogy többé ilyen nem fog előfordulni, és a legapróbb részletet is tudni fogod rólam! Többé nem lesz olyan dolog, amit ne tudnál majd rólam! Rendben?
- Rendben! – válaszolt mosolyogva, és megcsókolt. Lassan becsúsztatta a derekam mögé a kezét, és maga felé húzott, amikor felszisszentem. Megfájdult a lábam.
- Oh, ne haragudj drágám! Megfeledkeztem a lábadról. Gyere, beviszlek a szobába, pihizz le, én viszek neked vizes borogatást. Enni mit kérsz?
- Nem vagyok éhes! – mondtam, és felálltam a kanapéról. Ő azonban megint nem hagyta, hogy egyedül lépkedjek, így visszacipelt az ágyba.
Ahogy letett, újra csak nem engedtem el a nyakát. Mosolyogva hajolt fölém, és kibújt az ölelésemből.
- Maradj itt velem! Kérlek…
- Nem lehet szívem! Pakolnom kell, meg rendelek kaját is. És hozom a borogatást, meg a gyógyszert! – mondta, és már el is tűnt.
Pár pillanat múlva megjelent egy jéghideg, vizes törölközővel, és egy nem tudom milyen fájdalomcsillapítóval. Bevettem, majd lefeküdtem, ő pedig belecsavarta a törcsibe a bokám.
Pár perc múlva a szobapincér is megérkezett, de amikor Rob bejött a szobába egy bögrével és egy tányérral a kezében, én már csak homályosan láttam őt. Aztán elsötétült minden. Fogalmam nincs, milyen gyógyszer kaptam, de kiütött, mint egy lovat. Egy viszont jó volt benne: nem éreztem a fájdalmat! Vagyis pontosabb a leírás akkor, ha azt mondom, hogy semmit sem éreztem!
Nem tudom mennyi idő után arra ébredtem, hogy valaki – vagyis Rob – puszilgatja az arcomat, és simogatja a hajamat. Amikor kinyitottam a szemem, legelőször a felpócolt, fásliba tekert bokámat vettem észre, majd a teraszajtó melletti fotelben heverő hatalmas, sárga sporttáskát, aztán nyújtóztam egyet. Sikerült ismét megfeledkeznem a sérült bokámról, így megint egy jó kis hirtelen fellépő fájdalomban volt részem. De megérte! Ugyanis a nyújtózásommal éppen Robbal, és a gyönyörű mosolyával találtam szembe magam, ugyanis mellettem feküdt az ágyon.
- Jól aludtál? – kérdezte halkan, édesen mosolyogva, és közben egy kósza tincset fésült ki az arcomból.
- El sem hiszed, mennyire! – válaszoltam szintén mosolyogva, és kicsit megemelve a fejem, gyengéd puszit leheltem a szájára. Ahogy elkezdtem távolodni az arcától, ő a tarkómra csúsztatta a kezét, és így közelebb húzva a fejem, birtokba vette ajkaimat és nyelvemet. Hosszú és édes csók volt!
Ahogy eltávolodtunk egymástól, Rob megszólalt:
- Lassan indulnunk kell! 3 óra múlva megy a gép, és még ki is kell érnünk a reptérre!
- Rendben, már megyek is! Vancouverben is ilyen idő van most, ugye? Vagy át kell öltöznöm? – kérdeztem Robot, miután felálltam az ágyról, és végignéztem magamon.
Rob is végignézett rajtam, és láttam, amint sóhajt egy aprót. Én ezt egy elpirult mosollyal nyugtáztam magamnak.
- Azt hiszem, nincs hideg most Kanadában sem! – mondta, miközben a szemeit még mindig a lábaimon legeltette. Ez megint mosolygásra késztetett.
Miután kimosolyogtam magam Rob nézésén, pontosabban bambulásán, visszafordultam az ágyhoz, hogy megigazítsam a takarót, illetve a párnát visszategyem a helyére. Ekkor azonban két kar óvatosan becsúszott a derekam két oldalán, és a hasamon megpihent.
- Eszméletlenül gyönyörű vagy! – suttogta Rob a fülembe, és elkezdte puszilgatni a nyakam, majd a fülem. Mikor már az arcomon járt, én oldalra fordítottam a fejem, és ő azonnal megcsókolt. Ez elég kényelmetlen testhelyzet volt, ezért a karjai között lassan megfordultam, szembe vele, és úgy kezdtünk lassú, gyengéd, hosszú csókolózásba. Mikor Rob már éppen a szoknyám gombját birizgálta, a kezeimet a mellkasára tettem, és úgy toltam el magamtól.
- Azt hiszem, ezt most nem szabad! Mennünk kell! – mondtam a szemébe nézve. Láttam a tüzet a szemében, és én is ugyanazt éltem át, amit valószínűleg ő. Rosszabb volt ez az egész, mint az emberkínzás! Amikor már ott tartunk, hogy majdnem… akkor valami mindig közbejön! De hát sajnos, ha menni kell, akkor menni kell!
- A francba… igen, igazad van! – mondta egy megadó sóhajjal egybekötve, és közelebb hajolt hozzám: - Szeretlek! – mondta a szemembe nézve, és aztán megcsókolt. Először nem is esett le, hogy a csókunk közben miért mosolyog, de aztán pár pillanat múlva igen! Ugyanis magyarul mondta ki a szót!
- Te… te magyarul mondtad, hogy szeretlek! – mondtam neki, mintha nem tudná, és elkerekedett szemekkel néztem rá. Ő is ugyanígy nézett vissza rám – valószínűleg utánozott –, és mosolygott.
- Azt hittem, már észre sem veszed! – mondta.
- De… de hogyan? Csak nem tudsz magyarul?! – kérdeztem, bár én sem hittem el, amit kérdezek.
- Nem, dehogy. Viszont amikor találkoztunk Angliában, és jobban megismerkedtünk, majd megtudtam, hogy magyar vagy, már akkor eldöntöttem, hogy veszek egy angol-magyar szótárat. Gondoltam, az anyanyelvén sokkal könnyebb lesz meghódítanom szívem hölgyét! Így mikor LA-be értem, első dolgom volt egy könyvesboltba menni, és megvenni a szótárat. Aztán elkezdtem olvasgatni. De a legelső szó, amit megkerestem, és szinte azonnal megtanultam, az a „szerelem”, illetve a „szeretlek” volt. – mondta mosolyogva, a magyar szavakat természetesen magyarul. – Egyébként jól mondtam? – kérdezte.
- Tökéletesen! – válaszoltam, és megcsókoltam. Igazából a kiejtése hagy némi kivetnivalót maga után, de sohasem gondoltam volna, hogy majd magyarul fog nekem „udvarolni”. Még ahhoz is van türelme a rengeteg szövegtanulás, meg interjúk, minden mellett, hogy magyar szavakat tanuljon? Istenem, ennél szebb dolgot még senkitől sem kaptam! – Köszönöm! – mondtam végül, a csókunk befejezte után.
Minden jónak és szépnek vége szakad egyszer, így mi is szétváltunk, és már ténylegesen az indulásunkra koncentráltunk. Rob kivitte a táskáját a nappaliba, én pedig megcsináltam az ágyat, és a párnát a helyére tettem. Tudom, hogy szálloda meg minden, de nem szeretek magam után rendetlenséget hagyni. Nem vagyok tisztaság-, vagy rendmániás, de azért szeretem, ha minden rendben van.
Ahogy elkészültünk, bebicegtem a fürdőszobába, hogy gyorsan felfrissítsem magam, aztán elindultunk. Rob nem szeret liftezni, pontosan azért, mert soha sem tudhatja, éppen ki áll mellette, de most miattam kivételt tett. Így pár perc múlva már a recepciós pultnál voltunk. Pontosabban én pár méterre a pultról ültem egy fotelben, mert Rob nem engedte, hogy mellette álljak. A tekintetét azonban csak akkor vette le rólam, amikor éppen aláírta a papírokat, vagy a recepcióssal beszélt.
Ez a kis formalitás nem tartott tovább 5 percnél, így visszajött hozzám, és az ujjait összefonva az enyémekkel, kisétáltunk a szállodából. Szerencsére sikerült meggyőznöm őt, hogy ne cipelten úgy, mint egy menyasszonyt, mert elég megalázó. Erre ő csak mosolygott, és úgy kapott fel a vállára, hogy a lábaim elöl, a fejem pedig hátul volt.
- Rob, te nem vagy normális! Azonnal tegyél le! Most rögtön! Hallod!!! – mondtam neki ingerülten, közben a hátát püfölve, de ő csak ment a szálloda kijárata felé, és nevetett. Nem akartam kiabálni, mert azzal csak – ennél is jobban – felhívtam volna magunkra a figyelmet, de már kezdett kitörni belőlem a hisztis, eddig még fel nem fedezett énem. Hát igen, Rob a legkülönfélébb tulajdonságokat, illetve viselkedésformákat hozza ki belőlem!
Egyébként azzal még nem is lett volna bajom, hogy a vállára kapott… ha nem éppen egy hófehér miniszoknya lenne rajtam! Azonban azt, hogy azért fél Santa Monica ne éppen az én fenekemen legeltethesse a szemét, Rob ügyesen megoldotta azzal, hogy a lábamat éppen a szoknyám aljánál karolta át, ezzel lesimítva, és egyben megakadályozva azt, hogy olyat lássanak mások, ami egyébként nem publikus.
Szerencsére nem sokáig lógtam így rajta, mert pár pillanat elteltével már a hotel előtt voltunk. Még mielőtt letett volna odaadta a kocsi kulcsát a parkoló-fiúnak, aki rögtön el is tűnt. Ahogy földet értem, rögtön a szoknyámat kezdtem el lesimítani. Miután végeztem ezzel, szembe néztem vele, és csak akkor vettem észre, hogy idétlenül vigyorog.
- Annyira hülye vagy! – léptem közelebb hozzá egy fél lépést, és a mellkasára csaptam mindkét ökölbe szorított kezem.
- Olyan édes vagy, mikor hisztizel! – mondta nevetve, miközben a kezeit a derekamra csúsztatta.
- Igen??!! – kérdeztem vissza, de már én is mosolyogtam.
- Határozottan! – mondta, majd megcsókolt.
Éppen mélyebben elmerültünk volna egymás kényeztetésében, amikor megérkezett az ezüstszínű Audi a hotel bejárata elé. Beültem az anyósülésre – mert már nem voltam hajlandó a hátsó ülésen feküdni –, Rob pedig betette a táskáját a csomagtartóba, majd bepattant mellém, és már indultunk is.
Az úton végig zenét hallgattunk, vagy éppen beszélgettünk. Láttam Rob kezén, hogy kezd ideges lenni, mert az ujjaival ütögette a kormányt. Mikor odanéztem, rögtön eszembe jutott valami, aminek hangot is adtam:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze szívem! – mondta, majd mosolyogva rám pillantott.
- Miért nem cigizel, amikor velem vagy? Nem mintha baj lenne, de észrevettem, hogy csak akkor dohányzol, ha nem vagyok a közeledben…
- Igen! Nem akarom, hogy szívd a füstöt. Tudom, hogy te nem cigizel, és nem akarlak arra sem rákényszeríteni, hogy miattam elviseld! És azt sem szeretném, ha valami bajod lenne!
- Már mi bajom lenne a cigi-füsttől?
- Nem mostanra gondoltam… hanem majd később!
- Áh, értem… - mondtam, de nem igazán értettem. A későbbel mire gondolhatott? Csak nem… Áh, egy férfi tuti, hogy nem gondol előbb a családalapításra, mint egy nő! Kizárt!
Ezzel le is zártam a témát, és feljebb tekertem a rádió hangerejét, mert éppen az egyik kedvenc dalom ment benne.
Szerencsére most már megritkult a forgalom, így kicsivel több, mint 1,5 óra múlva kiértünk a LAX-ra. Újságírók és riporterek hada fogadott minket a reptéren, ám Rob nem állt meg ott, ahol ők álltak, hanem továbbhajtott, egy másik bejárathoz. Ott már Rob menedzsere, Stephanie Ritz és egy férfi várt minket. Ahogy leparkoltunk a bejárat előtt, a férfi kinyitotta nekem az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam, kipattantam, és odamentem Steph-hez. Két puszival köszöntöttük egymást, majd megkérdezte, hogy mi történt a lábammal, de „Hosszú történet, a gépen elmesélem!” válasszal félre is tettük a témát.
Rob is kipattant a kocsiból, hátrament a csomagtartóhoz, kivette a táskáját, a vállára akasztotta, majd kivette az én poggyászomat is. Aztán lecsukta a csomagtartót, és elindult felénk. Útközben kezet fogott a férfivel, aki az előbb kinyitotta nekem az ajtót – és akiről időközben kiderült, hogy az autókölcsönző munkatársa, aki visszaviszi az autót a kölcsönzőbe – és odaadta neki a kulcsot. Majd odalépett hozzám, nyomott egy gyors puszit Steph arcára, majd a szabad kezével megfogta az enyémet, és lassan elindultunk befelé.
Ezalatt a riporterek és paparazzik hada, számtalan rajongó kíséretével szintén megérkeztek, de már a reptér termináljának területén kaptak el minket. Ám szerencsére a reptéren dolgozó biztonsági őrök ottlétének köszönhetően problémamentesen – bár kiabálások és sikítozások közepette – eljutottunk a check-in pultig. Steph már lefoglalta a jegyeket, így pár perc alatt meg is kapta őket – természetesen soron kívül – és a csomagok leadása után átmentünk az ellenőrző kapun. Ezek után már szerencsére „védett” helyen voltunk. Legalábbis a kint tomboló tömegtől igen.
A dolgozók viszont sorra jöttek oda Robhoz, hogy készítsen velük egy gyors fotót, és adjon autogramokat. Nem sok kedve volt hozzá, de megsimogattam a kezét, és rámosolyogtam, ezzel „sugározva” neki, hogy tegyen kedvére a rajongóinak. Vette a lapot, és egy gyors szájra puszi után odalépett hozzájuk, és eleget tett a kéréseknek. Én pedig Steph mellé álltam, és úgy vártuk, hogy Rob végezzen. Addig elmeséltem Stephnek, hogy mi történt a lábammal. Ő is lekorholt, hogy miért nem megyek vele kórházba, legalább egy gyors röntgenre, így megígértem neki, hogy Vancouverben első dolgom lesz elmenni.
Körülbelül negyed óra hosszáig fotózkodott, és osztogatta az aláírásokat Rob, amikor bemondták, hogy felszállhatunk a gépünkre. Így elköszönt mindenkitől, és elindultunk a gép felé.
Mivel ekkor már Rob kezei is üresek voltak, csak egy laptop-táska volt a vállára akasztva – amit eddig észre sem vettem, hogy nála van –, átkarolta a derekam, és úgy segített lépkedni.
A gépen 4-es ülést kaptunk, így Rob ült az ablaknál, én középen, Steph pedig mellettem. Reménykedtünk, hogy nem egy Robert Pattinson rajongó ül majd mellénk, de aztán Steph közölte, hogy nem fog mellettünk ülni senki, mert direkt úgy kérte a jegyeket…
Rob ennek ellenére felvette a napszemüvegét, illetve magán hagyta a fekete pulóverének a kapucniját, ami már azóta rajta volt, hogy kiszállt a kocsiból a reptér bejárata előtt.
- Milyen hosszú is az út Kanadába? – kérdeztem Robhoz fordulva.
- Picivel több, mint 2 óra. Nem fáj a lábad? Felszállás után majd tedd fel az ölembe, úgy kényelmesebb lesz… - mondta, miközben megsimogatta a combomat.
- A lábamnak biztos, de a derekam tuti eltörik, mire odaérünk! – válaszoltam, elképzelve azt a testhelyzetet, amit fel kell vennem ahhoz, hogy Rob ölébe tehessem a lábam.
- Akkor cseréljünk helyet, és neki tudsz dőlni az ablaknak. – jött a következő ötlet.
- Nem-nem, jó lesz ez így! – válaszoltam. Majd csak kibírom valahogy! – ezt már magamban mondtam.
Pár percre rá megszólalt a stewardess a hangosbemondóban. Köszöntött minket, elmondta a tudnivalókat vészhelyzet esetén, stb. stb. stb., majd mondta, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert felszállás következik.
Ahogy kigurultunk a felszállópályára, már éreztem, hogy ez a repülőút nagyon-nagyon-nagyon hosszú lesz…