16. fejezet - A díjátadó

Másnap reggel 8 körül ébredtem. Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a szemem, eszembe jutott, hogy ma van a nagy nap. Ma este 9-kor kezdődik a Teen Choice Awards, és ezzel együtt kiderül, hogy Rob igazából mit érez irántam. Bár ahogy visszagondoltam az együtt töltött percekre, egyre biztosabbá vált, hogy valami olyasmit, mint én.
Mivel a behúzott sötétítő mögül már most bevilágítottak a nap első sugarai, úgy gondoltam, nem is lustálkodom tovább. Elhúztam a függönyöket, és kinyitottam az erkélyajtót. Ekkor megcsapott a tenger sós illata. Fantasztikus érzés töltött el, de fogalmam nincs, miből kifolyólag. Kiléptem a teraszra, és még jobban magamba szívtam az illatot.
Így tehettem jó pár percig, aztán eszembe jutott, hogy talán csinálhatnék is valamit. Hiszen a díjátadó csak este kezdődik. Úgy terveztem, hogy olyan fél 7 – 7 körül indulok el itthonról. Körülbelül fél óra, míg beérek LA-be, bár ha nagyobb a forgalom a díjátadó miatt, akkor lehet akár háromnegyed óra is. Így éppen odaérek a vörös szőnyeges bevonulásra.
Tehát bementem a fürdőbe, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd magamra kaptam az egyik kedvenc, fehér nyári ruhámat. Mivel jó idő volt kint – igazi nyári meleg –, ezért ezt vettem fel!
Miután elkészültem, felkaptam a kistáskámat, és a napszemüvegemet, majd lebaktattam a földszinti bárba. Rendeltem egy capuccinot, és elindultam keresni egy üres asztalt. Ekkor megláttam a pultnál egy pár üres laptopot. Fölé pedig ki volt írva egy táblára, hogy a hotel vendégeinek ingyenes internetezési lehetőséget biztosít. Én pedig ezzel a lendülettel oda is pattantam az egyikhez.
Ahogy megnyitottam a böngészőt, rögtön az ugrott az agyamba, hogy mi van akkor, ha Rob még a meglepetés „megérkezése” előtt értesül róla, hogy LA-ben vagyok… Így gyorsan megnyitottam vagy 3 vele foglalkozó rajongói oldalt – a legnagyobb magyar rajongói oldalát, illetve 2 külföldit –, és meglepődve vettem észre, hogy nem egy, se két „rajongói beszámoló” látott napvilágot, miszerint én Los Angelesbe repültem. Egy lány még Ferihegyen látott, egy másik pedig a LAX-on. De mivel ezeket az állításokat nem tudták képekkel alátámasztani, mindenki csak pletykának, vagy éppen figyelemfelkeltésnek vélte őket.
A lányoknak, akikkel még tegnap a parton találkoztam, elmeséltem, hogy mire készülök, és teljes mértékben támogattak. Így ezzel egy időben azt is megígérték, hogy senkinek nem beszélnek a találkozónkig, és a képeket sem teszik fel a netre, egészen 14-éig. Azon a lányok pedig, akik nem nagyon szimpatizáltak velem, nem készítettek képeket, így nem tudtak feltenni semmit. Paparazzi-kép, vagy akármilyen más cikk pedig nem jelent meg arról, hogy én esetlegesen LA-ben lennék, csak a szokásos Kristen-Robert pletykák borították be az összes Amerikában megjelenő, sokak szerint „nívós” lapok címlapját.
Még szerencse, hogy Rob nem nézi se az internetes, sem pedig az újságokban megjelenő cikkeket, hiszen már régen agybajt kapott volna. A hülye lapok irományai nélkül is éppen elég elviselni ezt a semmiből jött, hirtelen hírnevet! Mi lenne, ha még azokat is olvasnám… Pff! – mondta Rob a Fifth Floorban való vacsoránk alkalmával.
Miután tudatosult bennem, hogy 99%-ig biztos lehetek abban, hogy Rob nem tud arról, hogy itt vagyok, a látókörömbe akadt pár fotó róla. Megnézegettek azokat is, és akarva-akaratlanul is mosoly húzódott végig a számon. Alapjáraton nem vagyok egy önző típus, de amikor olvastam a képek alatt a sok lány, illetve nő áradozását arról, hogy milyen lenne, ha találkoznának Robbal, elégedettség, és egyfajta nyugodtság töltött el, hiszen én akkor látom, akkor beszélek vele, és akkor ölelem meg, amikor és ahol csak akarom. Legalábbis remélem, hogy nem változott meg a véleménye, illetve az érzései az utolsó telefonbeszélgetésünk óta…
Körülbelül még fél órát nézegettem a képeket – időközben a capuccinom is megérkezett, és szép lassan el is fogyasztottam –, majd úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok ezen a csodálatos helyen, Santa Monicában, nehogy már csak a tengerpartot nézzem meg! Így gyors elhatározás gyanánt elindultam a belvárosba, Santa Monica szívébe.
Szerencsére nem kellett taxiba ülnöm, vagy sokat gyalogolnom, mert a városközpont körülbelül 10 perc sétára volt a hoteltől. Rengeteg boltot, és éttermet láttam. Egy könyvesbolt előtt is elhaladtam, ahol egy halom Twilight könyv volt kitéve a kirakatba. Elmosolyodtam, majd továbbmentem. Körülbelül 2-3 üzletnyire megláttam egy szépségszalont. Gondoltam benézek, mert már küldőre is szimpatikus volt a hely. A neve: Sam és Chris Hajszalonja.
Ahogy beléptem, érdekes látvány fogadott. Még nem volt soha külföldön fodrásznál, így eléggé megilletődtem, amikor egy hatalmas teremben találtam magam, 6 óriási tükörrel, és mindegyik előtt egy-egy székkel. Ahogy beljebb léptem, egy recepciós lány fogadott. Recepció egy fodrászatban? Hm… Szóval megszólított:
- Jó reggelt kívánok! Miben segíthetek?
- Jó reggelt! – válaszoltam: - Erre sétáltam, és megláttam az üzletet, így gondoltam benézek.
- Ja értem! Csak nyugodtan. Ha valamiben segíthetek, vagy időpontot szeretne kérni, csak szóljon nyugodtan. – mondta, és mosolyogott mellé kedvesen a lány. Körülbelül velem egyidős lehetett. Éppen nyitottam volna a szám, hogy megköszönjem, és aztán kilépjek az ajtón, amikor egy hangos szóra lettem figyelmes:
- Te jó ég!! – kiáltott egy fiatal lány, és elindult felém egy ollóval és egy fésűvel a kezében. Két vendég volt a szalonban, plusz két fodrászt, egy kozmetikust, és a recepciónál ülő lányt láttam, de a hangos szó hallatán mindenki felém fordult. Kicsit zavarba jöttem, ahogy körülnéztem, de aztán a felém már csak tőlem pár lépésre levő lányra koncentráltam. Vajon ismerem őt? Vagy talán ő ismer engem? De hát még nem is jártam itt soha ezelőtt? Akkor ho…? Jaj, ne!!
- Te vagy az! Te vagy az a magyar lány, aki elcsavarta Rob Pattinson fejét Londonban, igaz? – bökött felém a kezében levő fésűvel, és közben mosolygott.
- Öhm, hát… azt hiszem! – mondtam, és közben én is mosolyogtam zavarodottan.
- Hát ez fantasztikus. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy te lettél a barátnője! Az a kis kolléganője, Kristen, vagy ki, annyira egy igénytelen csaj! Jó, nem ismerem őt személyesen, meg csak a Twilight-ot láttam, amiben ő játszott, de a megjelenése… Hát borzasztó. A haja, a ruhái… Mondjuk, a sminkjét néha eltalálja, de van, amikor az is borzasztó. Ezzel szembe te…! Egy igazi szépség vagy! Sminkkel, smink nélkül, kiöltözve, és egy farmerben is… És ha azt vesszük, valamilyen szinten egzotikus is, hiszen magyar vagy! A magyar lányokról pedig azt hallottam, hogy nagyon szépek! Azt hiszem, igazat mondtak a forrásaim… - mondta nevetve: - Egyébként Sam vagyok, én vagyok az egyik tulajdonos. Illetve apukám, csak a tesómét és az én nevemet kapta a vállalkozás. Chris és én is fodrászok vagyunk. Örülök, hogy megismerhetlek! Jaj, olyan izgatott vagyok! – vette egy kezébe az ollót és a fésűt, a másikat pedig kézfogáshoz nyújtotta. Én pedig természetesen elfogadtam.
- Ugye a Teen Choice Awards miatt vagy itt? – trafált bele azonnal.
- Igen! Egyébként Kriszti vagyok. De ugye nem az újságban jelent meg rólam valami? – kérdeztem vissza izgatottan.
- Jaj, nem, dehogy. Csak gondoltam azért vagy itt, mert Rob elhívott. És most tényleg együtt vagytok?
- Hát, az igazság az, hogy nem tudom. Én először nem akartam, de ő folyton hívogatott, aztán pedig egy kicsit összekaptunk, de úgy gondoltam, ma muszáj itt lennem. Hiányzik! – vallottam be.
- Hát, ezen valahogy meg sem lepődöm! Igazából nem ismerlek téged, és ne haragudj azért, amit most mondani fogok, de nem vagy te egy kicsit őrült?! Mármint úgy értem, hogy Rob a lábaid előtt hever, ahogy az előbb mondtad, hívogatott, vagyis nem kattant le rólad, te pedig még vacilláltál, hogy mi legyen? A Földön élő nők 90%-a bármit megtenne akár csak azért is, hogy találkozhasson vele, neked pedig itt az alkalom, és elszalasztod?? Hát ne haragudj tényleg, de nem vagy teljesen komplett! – mondta, a fejét jobbra-balra ingatva, még jobban nyomatékosítva az előbbi szavait.
- El sem hinnéd, hány ember mondta az elmúlt másfél hétben ugyanazt, amit most te… Ez is segített abban, hogy végre dűlőre jussak! És a döntésem pedig az lett, hogy végérvényesen kell nekem Rob!!! Csak most az a kérdés, hogy én kellek-e még neki!
- Viccelsz? Abból, ahogy rád nézett, legalábbis a képek alapján, amik megjelentek, senki másra nem vágyik fele annyira sem, mint rád! Szinte izzott köztetek a levegő! Tudod, megvolt, illetve van köztetek az a bizonyos szikra… Olyannyira, hogy akár egy erdőt is lángra lehetne lobbantani vele! Higgy nekem! De tudod mit! Ahhoz, hogy biztos légy a dolgodban, és még véletlenül se gondold, hogy nem kellenél Robnak, megcsinálom a frizkód a díjátadóra, Alyssa, a kozmetikusunk pedig majd kisminkel. Még annál is dögösebb leszel, mint amilyen általában vagy! – mondta mosolyogva.
- De én nem…
- Semmi de! És ez természetesen ajándék! 9-kor kezdődik a díjátadó, 8-tól van a felvonulás, így gondolom, addigra már mindenképpen ott akarsz lenni! – vázolta, én pedig bólintottam. Majd folytatta tovább: - Innen úgy 50 perc LA, a díjátadó miatti megnövekedett forgalom miatt, és mivel gyalog jöttél, valószínű a közelben szálltál meg… Tehát azt mondja, hogy… hoooogy… 6-ra gyere ide. Egyébként mit fogsz felvenni? – kérdezte, én pedig csak pislogtam. Aztán nagy nehezen megtaláltam a hangom:
- Egy fekete, spagetti-pántos, combközépig érő koktélruhát, és egy magas sarkú szandált. – mondtam.
- Hm… jó választás! Akkor meg is mondom, mi lesz! A hajadnak mindenképpen szabadnak, és enyhén hullámosnak kell lennie. Kozmetikus viszont nem vagyok, de úgy gondolom, nem kell erős smink, csak egy kis alapozó, egy csipetnyi szemhéjpúder, és egy kis szájfény. De ezt a részét majd Alyssa kigondolja. A lényeg, hogy 6-ra legyél itt! – mosolygott Sam.
- Rendben, itt leszek!
- Okés, várni fogunk! Most pedig ha nem gáz, nekem vissza kell mennem a vendéghez, így is már biztos tűnök ül, hogy hol vagyok… Majd akkor késő délután találkozunk! Szia-szia!
- Köszönök mindent Sam!
- Áh, nem tesz semmit! De igazából majd akkor köszönd, mikor 7 órakor belenézel majd a tükörbe! – fordult vissza egy pillanatra, hatalmas mosollyal az arcán, majd intett egyet, és újra folytatta a vendég frizurájának elkészítését.
Én pedig elköszöntem a recepciós lánytól is – aki időközben beírt 6 órára –, majd kiléptem a szalonból.
Egyszerűen nem hittem a saját emlékeimnek. Az előbb felajánlotta egy még tökéletesen ismeretlen szépségszalon-tulajdonos lány, hogy elkészíti a hajamat és a sminkemet az esti díjátadóra? Hát, úgy néz ki! El sem tudom képzelni, hogy lehetek ennyire szerencsés…
Körülbelül egy órán át bolyongtam a városban nézelődve, amikor a hasam kajáért kiáltozott. Így beültem a már jól ismert olasz étterembe, és rendeltem egy pezsgős-tonhalas spagettit.
Elég sokáig nyammogtam az ebédemen, majd mikor végeztem, szép lassan visszasétáltam a hotelhez. Viszont nem volt túl sok kedvem a hotelszobában ücsörögni, főleg ilyen szép, nyári időben, így lementem a partra.
Nem csináltam semmi mást, csak levettem a papucsomat, leültem a homokba, és néztem, ahogy a lágy, jóleső szellő fújdogálja a víz felszínét. Fantasztikus volt. Olyan megnyugtató!
Fogalmam nincs, hogy mi miatt, de egyszer csak feleszméltem, és ránéztem a telefonomra. Akkor láttam meg, hogy kaptam egy üzenetet. Megnyitottam, és mikor megláttam a feladó nevét, önkénytelenül is elmosolyodtam:
„Szia csajszi! Remélem ma este össze fogunk tudni futni a díjátadón. Utálom az ilyen eseményeket, és legalább lesz egy normális ember mellettem! Amint odaérsz, léci küldj egy sms-t, hogy hol vagy, odamegyek hozzád! Egyébként a Ritzben szálltam meg, ahogy tanácsoltad, fantasztikus egy hotel. Imádlak érte! Este talizunk! Pussz, Stef”.
Amint kiléptem az üzenetből, észrevettem, hogy hány óra. Te jó isten!!! Már fél 5 van! Gyorsan felpattantam, és a papucsommal és a táskámmal a kezemben visszasétáltam a hotelbe.
Ahogy visszaértem, azonnal elővettem a ruhát, kiterítettem az ágyra, majd előkaptam a hozzá vett táskát és szandált is. Aztán bevágtattam a fürdőszobába, és lezuhanyoztam.
Miután – körülbelül fél órával később végeztem –, egy szál köntösben visszamentem a szobába, leültem az ágyra, és bekapcsoltam a tv-t. Valami jó kis, izgalmas filmet néztem volna leginkább, ami legalább arra a röpke háromnegyed órára eltereli a figyelmemet, de e helyett csak mindenféle kibeszélő show-k, és negyed órás reklámblokkok fogadtak. Ráadásul, ha nem lett volna éppen elég, hogy ideges voltam a közelgő díjátadó miatt, minden egyes reklámban bemondták, hogy élőben közvetítik a csatornán a gálát, és voltak olyan bejelentkezések is, amik már a helyszínről mentek, azt mutatva, hogy a szervezők, rendezők hogyan készülődnek. Nem nagyon akartam odafigyelni, de mégis egy valami nagyon szembetűnő volt, amire úgy én is felkaptam a fejem. Kikerekedett szemekkel konstatáltam: a vörös szőnyeges bevonulás nem éppen vörös szőnyeges lesz, ugyanis a kijelölt útvonal olyan szőnyeggel van letakarva, mint a műfű a focipályákon. Az első gondolatom az volt, hogy ez nem kis kiszúrás a nőkkel! Ugyanis volt már „szerencsém” 10 centis tűsarkúban végigbotorkálni egy műfüvön. Hát, nem volt valami kellemes, és valami elegáns… Ráadásul a színésznőknek, énekesnőknek, hírességeknek mindezt a kamerák kereszttüzében kell végigcsinálni. Hát, minden elismerésem az övék lesz!
A gondolataimból a telefonom hangos csörgése zökkentett vissza a jelenbe. Amikor ránéztem a kijelzőre, azt hittem, kiugrik a szívem. A telefonom előlapján ugyanis Rob neve villogott. Gyorsan elgondolkodtam, hogy mit tegyek: felvegyem, vagy ne vegyem. Pár pillanat után azonban arra jutottam, hogy fel kell vennem. Ezzel meg is nyomtam a hívás fogadása gombot.
- Szia Rob!
- Szia Krisztina! Ugye nem zavarlak?
- Nem-nem! Mondjad csak!
- Igazából csak a hangodat akartam hallani! Nemsokára kezdődik a díjátadó, és már egy kicsit ideges vagyok. Hallanom kellett a hangod!
- Áh, értem! – mondtam kurtán. Tényleg nem sejti, hogy itt vagyok. Istenem, mekkora meglepetés lesz neki..! Remélem!!!
- És bocsánatot is akartam kérni. A legutóbbi telefonbeszélgetésünk alkalmával nagyon bunkó voltam! Nem akartam az lenni! Megértem, hogy megijedtél, hiszen itt vagyok, mint egy híres színész, és egyszer csak, minden előjel nélkül, rád zúdítom, hogy mit érzek irántad! Hülye voltam! Pedig még el is mondtad a vacsorán, hogy még soha nem találkoztál híres emberrel, és így azt sem tudod, hogy kezeld ezt a helyzetet. És nekem ezt meg kellett volna értenem! Neked idő kell! Én pedig csak a saját, önző céljaimat néztem! Kérlek, ne haragudj! Megadom neked azt az időt, mire szükséged van. Várok, ameddig csak kell! De értsd meg Kriszti, kellesz nekem! Most is itt ülök a hotelszobámban, és az elmúlt pár napon gondolkodom, amit együtt töltöttünk, és azon, hogy ez idő alatt mennyi minden változott bennem. Tudom, ne is mondd, szánalmas vagyok… - mondta, én pedig csak hallgattam. Legszívesebben belekiabáltam volna a telefonba, hogy „Itt vagyok Amerikában, egy santa monica-i hotelben, és azért jöttem, hogy elmondjam: SZERETLEK!!”, de nem tettem. Ehelyett csak annyit tudtam kinyögni, hogy:
- Értem! – igen, nem túl értelmes egy ilyen mély vallomással szemben!
- Akkor ezek szerint van még esélyem? És adsz nekem egyet?
- Igen! Azt hiszem… - jöttek az értelmesebbnél értelmesebb válaszok.
- Valahogy úgy érzem, hogy a válaszod nem teljesen őszinte. Valami baj van?
- Nem, semmi gond. Csak az a helyzet Rob, hogy nekem most mennem kell. De majd remélem, hamarosan beszélünk!
- Persze, hívlak, minél előbb. Mondjuk holnap? – kérdezte. Remélem holnap már nem lesz szükség a telefonos kapcsolattartásra köztünk. Én valami sokkal intimebbre gondoltam… - gondoltam magamban, és közben mosolyogtam. Viszont ez a mosoly gyorsan le is fagyott az arcomról, mert féltem, hogy elárulom magam.
- Rendben, holnap ilyenkor! Szia! – hazudtam.
- Szia… - mondta, majd letettük. Ahogy letettem magam mellé az ágyra a telefont, még mindig hevesen vert a szívem, és izzadt a tenyerem. Ha egy telefonbeszélgetés ilyen reakciókat vált ki belőlem, akkor mi lesz pár óra múlva, mikor ott fog állni előttem? Jaj, istenem, csak nehogy elveszítsem a fejem! Nem akarok túl kemény, túl magabiztos lenni, de azért azt sem szeretném, ha én csókolnám meg először. Na de majd meglátjuk… Az első csókunk alkalmával is ő kezdeményezett, így azt hiszem ezzel nem lesz baj. Főleg amennyire hiányzom neki, vagyis amennyire hiányzunk egymásnak…
Ahogy befejeztem az elmélkedést, kikapcsoltam a tv-t – amiben ismét a kibeszélő show-k közül az egyik – ment, és felhívtam a szobaszervizt, hogy kérnék egy forró zöld teát.
Ahogy rápillantottam az órára, akkor vettem észre, hogy már pár perccel elmúlt fél 6. Így be is mentem a fürdőbe, kezemben a ruhával, és felvettem. Éppen hogy sikerült felhúznom a cipzárt, kisebb-nagyobb ügyetlenkedést követően, kopogtak az ajtón. Meghozták a teámat. Gyorsan megköszöntem, majd adtam pár egy kis borravalót a pincérnek. Leültem a kanapéra, pár perc alatt elfogyasztottam a forró italt, majd felettem a szandálomat, gyorsan átpakoltam a táskámba a fontosabb dolgokat, és elindultam. Akkor jutott eszembe, hogy a díjátadó este lesz, és lehet, hogy utána még lesz valamilyen összejövetel, így vinnem kellene magammal egy pulcsit, vagy valamilyen kabátot is. Így gyorsan visszaléptem a szekrényemhez, és kivettem belőle a kedvenc, fehér bőrkabátomat. Aztán már csak bezártam az ajtót, és indultam is a lift felé.
A portán a biztonság kedvéért leadtam a kulcsot, mert az igazat megvallva, a kis lelkem mélyén arra számítottam, hogy az éjszakát nem töltöm a szobámban… Na jó, nem feltétlenül arra gondoltam, hogy Robbal, kettesben, mondjuk az ő hotelszobájában, de az biztos, hogy nem az én szobámban, és az még inkább, hogy nem egyedül!
Mint korábban, most is pár perc alatt odaértem a szalonba. A munkaidőnek már nagyon valószínű, hogy vége volt, ugyanis a szalon ajtaján egy hatalmas „Zárva!” felirat állt, Sam, és még két lány – egy barna és a szőke hajú – pedig kint cigiztek az ajtó előtt. Ahogy odaértem, Sam rögtön eldobta, és bőszen mosolygott, integetett, majd mikor odaértem, két puszit is nyomott az arcomra.
- Szia Kriszti! Mindig ilyen pontos vagy? Azt hittem, egy pár percet késni fogsz! Na de nem baj, minél előbb, annál jobb. Többet tudunk dolgozni rajtad! Egyébként ő itt a húgom Chris, ő pedig Alyssa, a kozmetikus. – mutatott először a barna, majd a szőke hajú lány felé. Mindketten üdvözöltek, majd én is őket, két-két puszival. Attól függetlenül, hogy Sam-et sem ismerem régóra, elég közvetlenek vagyunk egymással… Tudom, nekem is furcsa! Nem vagyok az ennyire közvetlen „kapcsolatokhoz” hozzászokva, Magyarországon ugyanis ez nem divat!
Arra számítottam, hogy még beszélgetünk egy kicsit, amíg legalább Chris és Alyssa elszívják a cigijüket, de a puszik után ők is elnyomták azokat, és Sam kézen fogva behúzott a szalonba.
Ahogy beértünk, leültetett az egyik székbe, majd körbetekert a nyakam körül egy hatalmas törölközőt, és odaküldött Chrishez. Amíg ő a hajamat mosta, Sam a hajvasalót melegítette, Alyssa pedig a kozmetikai szereket készítette elő az asztalánál.
Körülbelül 5 perc után végzett is velem Chris, így visszamentem Samhez, aki rögtön hozzá is fogott mesterművének elkészítéséhez. Először kifésülte, majd itt-ott megritkította egy kicsit, végül megszárította a hajamat. Amint végzett vele, elküldött Alyssahoz sminkelni azzal az indokkal, hogy „Mivel Alyssa fekve sminkel, ha előtte hullámosítom be a hajad, akkor csak elnyomod. Így inkább majd utána!”. Végülis igazat adtam neki.
Alyssa keze nagyon profin dolgozott az arcomon. Először valamilyen nedves arctisztító tonikkal letörölte azt, majd szárazzal is áttörölte, és várt kb. egy percet, hogy beszívódjon, és megszáradjon a bőröm. Aztán felvitt egy kis alapozót, szemhéjfestéket, szempillafestéket, végül kihúzta a szemöldököm, és felvitt egy kis szájfényt. Imádtam, hogy közben mindent mondott, hogy mit miért csinál. Azt mondta, hogy nagyon szép, ápolt az arcom, ezért nem kell rá erős smink. Valamint se a ruhámhoz, se az egyéniségemhez nem menne a túl sok „malter”.
Mikor már ő is kész lett velem, visszamentem Samhez, aki várt rám. Így a maradék negyed órában be is hullámosította a hajam.
Végül, mikor belenéztem a tükörbe, azt hittem nem is én vagyok. Annyira tökéletes, annyira hibátlan volt az arcom, hogy az leírhatatlan. Nem szoktam ájuldozni magamtól, sőt… én inkább egy teljesen átlagos lánynak tartom magam, most viszont abszolút meg voltam elégedve a kinézetemmel, a-tól z-ig!
Miután szóhoz tudtam jutni, megköszöntem a segítséget a lányoknak, és fizetni akartam, de Sam olyan szemekkel nézett rám, mint aki ellen halálos sértést követtek volna el. Így elmosolyodtam magam, és két puszit adtam neki úgy, hogy a szám alig ért az arcához. Természetesen csak a smink miatt. De azt viszont elkönyveltem magamban, hogy ha nem is pénzzel, de valamilyen kis ajándékkal tuti megköszönöm nekik a közreműködést. És ekkor jött az ötlet… Már meg is van, mi lesz az ajándék!
Mindhárom lánytól búcsút vettem, és kiléptem az utcára. Éppen ott állt egy taxi, fogalmam nincs, honnan került elő, de minden esetre odalépkedtem. Még egyszer visszapillantottam, és akkor láttam meg Sam mosolygós arcát, amint integet. Tehát a taxit ő rendelte! Imádom őt! Visszaintettem neki, és válaszolva a taxis kérdésére csak annyit mondtam, hogy „Los Angeles, Teen Choice Awards”, ő pedig már indult is.
Még jó, hogy tényleg időben indultam el, hiszen hatalmas forgalom volt. Már az is megfordult a fejemben, hogy LA egész lakossága ott lesz a díjátadón… és hát, ahogy közel 50 perces út után megérkeztünk a TCA helyszínére, egyre biztosabb voltam abban, hogy bizony igazam van.
Mivel nem akartam feltűnést kelteni, így mondtam a sofőrnek, hogy ne pont a díjátadó helyszíne előtt álljon meg. Ő pedig csak bólintott, és ahogy elhaladtunk lassan a színészekre, énekesekre, hírességekre váró, csupa rajongókból álló közönség előtt, befordult az első utcán, és megállt. Kifizettem az utat, és kiszálltam. Ő pedig elhajtott. Ezután vettem egy nagy levegőt, és elindultam vissza a főút felé.
Mivel elég meleg volt, a kabátomat levettem, és– szokásomhoz híven – most is átdobtam a táskámon. 10 perc múlva 8 óra, és akkor elkezdődik a bevonulás.
Már úgy dobogott a szívem, hogy majd ki szakította a mellkasomat. Ekkor eszembe jutott, hogy írnom kellene Stefnek, hogy megérkeztem. Így hát előkaptam a telefonom, és elkezdtem pötyögni:
„Szia Stef! Megérkeztem, és várlak a bejáratnál. Pussz, Kriszti”
Ideges voltam azért, hogy Stef előbb érjen ide, mint Rob. Ráadásul egyre feszélyezettebbnek kezdtem érezni magam, mert úgy vettem észre, hogy a közönségben álló lányok közül jó páran felismertek, csak nem mernek idejönni hozzám. Tanakodnak rajta, hogy vajon tényleg én vagyok-e? Ezután nem egy, se két lány mosolygott felém, én pedig félénken vissza.
Már ott tartottam, hogy beleolvadok a környezetbe, illetve a tömegbe, és majd onnan figyelem, hogy Stef mikor ér ide, de ebben a pillanatban valaki a hátam mögül megfogta a kezem. Ijedtemben megfordultam:
- Elnézést kérek hölgyem, hogy megijesztettem, de attól tartok, hogy itt nem állhat tovább. Pár pillanat, és elkezdődik a bevonulás, és ekkor sajnos a hírességeken, és vendégeiken kívül senki más nem tartózkodhat a szőnyegen. Sajnálom! – mondta nekem egy talpig öltönyt viselő, 30 év körüli férfi, aki valószínűleg a biztonságiak egyik embere lehetett. Majd a jobb kezét a derekam mögé téve, mutatva az irányt, elindultunk a tömeg felé. Ekkor megszólalt mögülünk egy markáns férfi hangja:
- Khm, elnézést! A hölgy az én vendégem! – fordultunk vissza mindketten a hangra. Ekkor megpillantottam Stefet, illetve az oldalán álló férfit, akitől a hang is származott: Hugh Jackman-t.
- Oh, elnézést kérek Mr. Jackman. Nem tudtam, és a hölgy sem mondta… Bocsánat! – mondta a biztonsági ember egy bocsánatkérő pillantást küldve felém, majd elsietett. Én pedig visszafordultam Stefékhez.
- Szia csajszi! Ne haragudj, hogy késtünk, de hatalmas volt a forgalom. És a hajam sem készült el időben, így Hugh is már őrjöngött, mire végre elindultunk. De végülis ideértünk! – mondta Stef mosolyogva, majd folytatta: - Na de hagy mutassam be neked régi barátomat, Hugh Jackmant! Hugh, neked pedig újdonsült legkedvesebb barátnőmet, Krisztina Andrássy-t! – fordult először hozzám, majd Hughhoz.
- Őszintén örülök, hogy megismerhetem, Krisztina. Stef már sokat mesélt Önről, alig vártam, hogy találkozzunk! – mondta a színész, és mint a régi filmekben, megfogta a kezem, és gyengéden megcsókolta.
- Én is nagyon örülök Mr. Jackman! – válaszoltam. Nem igazán szeretek senkit sem letegezni anélkül, hogy ő mondaná nekem. Kivéve, ha velem egyidős, vagy csak pár évvel idősebb. Hugh Jackman viszont még szorosan nézve sem az én korosztályom, így ezt gondoltam a legjobb megszólításnak. Ő azonban először elkerekedett szemekkel nézett rám, majd elnevette magát:
- Most komolyan??? Neee…. Mr. Jackman??!! Lécives!! Csak Hugh! Nem érzem magam annyira öregnek. Vagy talán annak nézek ki? – kérdezte nevetve.
- Nem, dehogy. De nálam ez egy szokás, hogy nem tegezek le senkit, amíg nem mondja… Sajnálom, ha megbántottalak, nem akartam! - mondta, kihagyva a „nem az én korosztályom” szöveget.
- Áh, hagyjad már! Hugh nem olyan típus, akit hamar meg lehet bántani. Igaz? – nézett Stef mosolyogva az említettre, aki szintén mosolyogva nézett vissza rá. Ha Stef nem mondta volna, hogy nincs köztük semmi, és nem tudnám, hogy Hughnak felesége van, azt mondanám, hogy éppen flörtöltek egymással…
- Hát, szerintem jobb lenne, ha bemennénk. Itt kint pillanatok alatt hatalmas felfordulás lesz. – mondta ’Mr. Jackman’, és megfogva Stef derekát, a másik kezét pedig mögém téve telet minket befelé.
- Hát, azt hiszem, én inkább a közönségben maradnék. Stef gondolom elmondta, miért vagyok itt…
- Nem, nem mondott semmit!
- Mert ez csak kettőnkre tartozik! Ugye Kriszti? – mondta gyorsan Stef, és elém állt: - Szerintem az lenne a legjobb, ha abba a tömegbe állnál, ami a sztárfotózás helyszínével szemben van. Vagyis oda… - mondta, és mutatott az említett hely felé. Én pedig egy mosoly kíséretében bólintottam, és elindultam. Szinte párhuzamosan haladtunk, és mikor odaértem, ők is odaértek a sztárfotózásra. A fotósok csak úgy kattogtak a jobbnál jobb gépeikkel, a riporterek pedig vagy a fotózott híresség, vagy az éppen az érkező sztár, illetve sztárok nevét skandálták, természetesen a tömeggel együtt. Mikor már Stef és Hugh úgy gondolták, elég fotó készült róluk külön-külön – hiszen azért Stef is híres modell –, illetve együtt is, elindultak befelé az épületbe. Előtte azonban mindketten küldtek egy mosolyt és egy integetést felém. Egy-két fotós és riporter hátra is pillantott, hogy kinek intettek, de a legtöbbjük – köztük a rajongók is – azt hitték, hogy nekik, így ez az akció, illetve én szerencsére nem keltettem nagy feltűnést.
Már szinte zsongott a fejem, és szó szerint fájt a fülem a sok hirtelen felsikoltástól, amit a sztárok váltottak ki az amúgy sem túl nyugodt tömegből, a közönség türelme, illetve izgatottsága szinte kézzel foghatóan megváltozott. A hatalmas, őrjöngő sikításhullám – ami sok embernél már toporzékolásba, és szinte zokogó üvöltésbe siklott át – a bejárat felől jött, és végigterjedt a tömegen. A fotósok még az eddiginél is jobban kattogtatták gépeiket, a riporterek egy része pedig sugdolózott, másik része pedig lábujjhegyre ágaskodva próbálta meglátni, hogy ki, vagy kik érkeznek.
Ekkor már mellém is odaért az a bizonyos „hanghullám”, és hatalmasat dobbant a szívem. Ugyanis a mellettem álló, 4-5 lányból álló társaság ugrálva, kapálózva ordították a tömeggel együtt: „Istenem! Istenem! Rob! Robert Pattinson! Imádunk! Istenem, istenem!”.
Így már én is ágaskodtam, próbáltam meglátni őket! És akkor hirtelen, mintha eddig vak lettem volna, és most kaptam volna vissza a látásom, betoppant a látószögembe. Egyenesen előttem volt, körülbelül 10-15 méterre tőlem. Hirtelen úrrá lett rajtam a pánik, és visszaereszkedtem a sarkamra. A tömeg pedig eltakart.
Mit csinálok itt? Mi a jó francot csinálok itt? – mondtam magamnak halkan, és közben fogtam a fejem. Valószínű az egyik mellettem álló lány – furcsa módon – meghallotta, hogy mit mondtam, így odafordult hozzám:
- Jól vagy???
- Igen-igen! Persze! Köszi!
- Akkor jó! – mondta, és visszafordult a barátnőihez.
Itt van Rob, és ekkora hajcihő veszi körül. És én ezt akarom?? Te jó isten! Nem vagyok normális! Tudom, hogy nem… vagyok… normális!!! – mondtam, most már magamban. És újra felágaskodtam. Ekkor már ott állt 2 másik sráccal a fotósok előtt. Én pedig nem tudom, hogy milyen elgondolásból, de elindultam előrébb.
Ahogy tolakodtam előre, jó páran nem éppen szép szavakat vágtak a fejemhez, de volt olyan is, aki rám nézett, és csak elkerekedett a szeme, és összesúgott a mellette állóval. Én ezen már csak mosolyogtam. Már semmi sem érdekelt! Csak az, hogy Rob minél előbb észrevegyen, és végre megölelhessem, hozzábújhassak!
Nem mentem teljesen előre, vagyis nem is tudtam volna, mert az első sorban a fotósok álltak. Mögöttük volt még egy sor, de elég ritkán álltak az emberek, így beálltam az egyik fotós mögé. Onnan néztem, ahogy hárman egymás mellett állnak, és hol a kamerába mosolyognak, hol pedig sugdolóznak. Rob állt középen. Egy szürke farmer, egy bordó kockás ing, és egy fekete zakó volt rajta. A haja pedig ugyanolyan kesze-kusza volt, mint a vacsoránk, illtetve az első csókos bulink alkalmával. A mellette álló 2 srác valószínű a Twilight-os kollégái lehettek, név szerint pedig Kellan és Jackson, legalábbis abból ítélve, hogy ezeket a neveket sikítozták még Rob-én kívül.
Robtól jobbra egy elég érdekes kinézetű srác állt – ha tippelnem kéne, talán ő lehetett Jackson, vagyis valahogy rá illik ez a név – fekete farmerben, fehér ingben, és egy csíkos mellényben. A haja és az érdekes napszemüvege pedig leginkább Johnny Deppre emlékeztetett.
Rob másik oldalán álló srác viszont igencsak szembetűnő volt. Kicsit hasonlított Erikre, testalkatra, és hajszínre legalábbis nagyon. Ő egy sötétszürke nadrágot, egy világoskék inget, és egy fekete kötött mellényt viselt. Valahogy rá illett a Kellan név, de ki tudja, lehet tévedek… Igazán ideje lenne már megnéznem a Twilight-ot!
Miután végeztem a környezettel, a tekintetem ismét a hőn áhított személyre vándorolt. A szívem egyre jobban dorombolt a bordáim között, és már a tenyerem és elkezdett izzadni. Muszáj, hogy észrevegyen! Észre kell vennie! – mondogattam magamban.
Ekkor még egy hatalmas sikításáradat érkezett felém, amire már a srácok is odakapták a fejüket. És ekkor mindhárman elmosolyodtak, és elindultak az érkezők felé.
Én is odanéztem, hogy kikhez sietnek ennyire, és akkor vettem észre, hogy három lány érkezik. Egy fekete hajú, igazán csinos lány, aki fehér rövid ruhát viselt, egy barnás-arany színű ruhát viselő, barna hajú, majd végül egy igazán rockos kinézetű, fekete hajú, fekte-fehér rövid ruhát viselő lány érkezett meg. A fiúk odamentek hozzájuk, és mindannyian két-két puszit adtak a lányoknak.
Ekkor Robhoz odament egy 30-40-es éveiben járó szőke nő, és mondott neki valamit, Rob pedig abban a pillanatban visszajött az előttem levő fotósokkal szembe, és megállt. A szőke nő pedig pár méterrel arrébb állt. Ő lenne a menedzsere? Majd meglátjuk…
Ekkor érdekes dolog történt! Még én is meglepődtem!
Az egyik mellettem álló lány egy hatalmasat kiáltott: Kristin! Ő valószínű a fekete hajú, fekete-fehér ruhás lányra gondolhatott, ugyanis a fotózott lány odakapta a fejét. Az a lány pedig, aki kiabált, a fotózott lánynak integetett. Én pedig teljesen nyugodtan – bár amennyire nyugodt voltam – visszanéztem Robra, akinek a tekintete hajszálpontosan találkozott az enyémmel.
Először elkerekedett szemekkel nézett rám, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán, és elindult egyenesen felém. Ahogy odaért a szalagkorláthoz, ami a fotósok előtt volt kihúzva, szinte rátámadtak a riporterek, és – már amennyire arra figyeltem – két mikrofont, valamint egy-két diktafont dugtak az orra alá. Ő viszont egy halk „Bocsánat”-ot mondva helyet kért magának, átlépett a korláton, és odajött hozzám. A riporterek, fotósok, és a körülöttünk álló rajongók síri csendben figyelték a reakciókat. Egy-két halk szisszenést, és „Istenem”-et hallva egy kicsit elmosolyodtam, és lenéztem a földre. Nem kevés rajongónak most esett le, hogy ki vagyok, és honnan is voltam annyira ismerős nekik…
Ekkor éreztem Rob kezét, ahogy megfogja a jobb kezem, a másik kezének egyik ujjával pedig, az állam alá nyúlva felemeli a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni:
- Hát mégis eljöttél? – kérdezte egy édes mosollyal az arcán.
- Egyszerűen nem tudtam otthon ülni! Egyfolytában csak rajtad járt az eszem! Így arra jutottam, hogy megleplek! Hát… meglepetés!!!! – mondtam én is mosolyogva. Aztán, még saját magamat is megleptem azzal, amit tettem. Egy fél lépéssel közelebb léptem Robhoz, a kezeimet a mellkasára tettem, majd a jobb kezem mutatóujját lassan végighúztam a mellkasán, majd tovább a hasán. Ezt az „akciót” végigkövettem a szememmel, majd a kezeimet visszahelyeztem a kiindulópontra, és mosolyogva újra a szemébe néztem. Közben a kezeit a derekamra helyezte.
Ahogy kerestem a szemkontaktust, egy meglepő látvány fogadott. Rob szemei ugyanis csukva voltak. Majd, mintha megérezte volna, hogy nézem, egy nagyot sóhajtott, és kinyitotta őket.
- Akkor már nem is érdekel a karriered és a sok lesifotós? Megbékéltél velük? – kérdezte, és egy kis szemrehányást véltem felfedezni a hangjában.
- Hát…. azt hiszem! – mondtam alig hallgatóan, és már a mosolyom sem volt olyan tündöklő, mint eddig. Már azt hittem, hogy ezzel vége, el is vágtam magam nála, mert talán nem erre a nem túl meggyőző válaszra számított. Így én a mellkasáról a karjára tettem a kezeimet, és lenéztem a földre.
Ő azonban a következő pillanatban lehajtotta a fejét hozzám, és megcsókolt. Most azonban nem várt arra, hogy vajon mit reagálok rá, hanem rögtön komolyabb akcióba lendült. Ez a csók… ez a csók sokkal édesebb, sokkal csodálatosabb volt, mint az első. Istenem, csak most értettem meg igazán, hogy mennyire hiányzott. A közelsége, az ölelése és a csókja!
Már egy perce csókolózhattunk – bár igazából nem tudom, mert csak élveztem a pillanatot – a fotósok is feleszméltek, és ezerrel kattogtatták a gépeiket, de a rajongók még mindig csendben figyeltek minket.
Ahogy a nyelveink falták egymást, a kezeim ismét visszatévedtek a mellkasára, onnan pedig fel a nyakába, és a hajába is beletúrtam. Az ő kezei pedig hol a csípőmet, hol a derekamat kényeztették. Mikor már érzékeltük a külvilágot is, és szinte valamilyen különleges telepátiával „megegyeztünk” abban, hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas az ilyesfajta találkozásra, már csak gyengéden csókolgattuk egymás ajkait. Eközben a kezei is megnyugodni látszottak: már ismét a derekamon voltak, így én is visszatettem az enyémeket a karjára.
- Hiányoztál! – súgtam a fülébe, kicsit felágaskodva.
- Te is nekem! El… sem… tudod… képzelni… mennyire! – mondta, és közben gyengéd puszikat adott először a vállamra, a nyakamra, a fülem mögötti kis gödröcskébe, majd az arcomra, és végül a számra. Ismét belemerültünk volna a csókunk varázslatos, földöntúli világába, amikor Rob elhúzta a fejét tőlem. Azt hittem valami baj van, de mikor a következő pillanatban kinyitottam a szemem, akkor láttam meg azt a szőke nőt, aki az előbb is odament Robhoz.
- Ne haragudjatok, de Rob, azt hiszem lassan el kellene indulni befele. – mondta a nő.
- Igen Steph! De előtte hagy mutassam be neked a barátnőmet, Krisztit! Kriszti, ő itt az ügynököm, Stephanie… - mutatott be minket egymásnak Rob. Én gyorsan kiszabadítottam magam Rob öleléséről, és odanyújtottam a kezem Stephanie-nak:
- Örülök, hogy megismerhetem Stephanie. Krisztina Andrássy vagyok!
- Én szintúgy! Stephanie Ritz vagyok. Sokat hallottam már rólad! Örülök, hogy itt vagy… Rob talán most már önmaga lesz! – mondta mosolyogva, majd folytatta: - De most aztán tényleg induljunk! Gyertek… - indult el Steph, és helyet kért a fotósok, riporterek között. Nem tudom mikor és hogyan, de most már a szalagkorlát előtt két biztonsági ember is állt, és ők figyelték, hogy senki ne ugorjon nekünk, vagy ránk. Mikor odaértünk a szalagkorláthoz, fel is nyitották nekünk azt, mi pedig Steph mellett besiettünk az épületbe. Rob kezei végig a derekamon voltak és szorosan magához húzott.
Amint beértünk, egy hatalmas előtér fogadott minket, ami tele volt színészekkel, énekesekkel, és ismert emberekkel. Steph eltűnt egy pillanatra, amit Rob természetesen ki is használt. Maga elé fordított, és szenvedélyesen megcsókolt. Nem mondom, hogy nem élveztem, sőt… nagyon is élveztem! Attól féltem, hogy elszalad velünk a ló, így gyorsan le is állítottam őt. Elhúzódtam tőle egy kicsit, és a szemébe néztem:
- Azt hiszem, ezt nem most kéne! – mondtam mosolyogva.
- Istenem! Mit meg nem adnék azért, hogy most kettesben lehessek veled! Borzasztóan hiányoztál! És most velem vagy, bármikor megölelhetlek, megcsókolhatlak! El sem hiszem…
- Pedig elhiheted! Itt vagyok, és most már hozzád tartozom! Veled akarok lenni!
- Alig várom, hogy vége legyen a díjátadónak! Végre veled lehetek, kettesben! Már azóta erről a napról álmodom, mióta először megláttalak Londonban! Krisztina, én…
- Szia haver! Ki ez a figyelemreméltóan csinos hölgy veled? – lépett oda hozzánk az a srác, aki Robbal és azzal a harmadik sráccal fotózkodott.
- Szia Kellan! Hagy mutassam be neked Kriszti Andrássy-t, a barátnőmet. Kriszti, ő itt Kellan Lutz, a kollégám.
- Szia Kriszti! Örülök, hogy megismerhetlek! Kár, hogy Rob barátnője vagy… Tudod, nagyon csinos vagy, és… - kezdte a mondandóját Kellan, és közben kajánul vigyorgott, és nézegetett.
- Na jó, Kellan, állítsd le magad, oké? Kriszti már foglalt! – mondta Rob.
- Jól van haver, csak viccelek! Ne vegyél mindent olyan véresen komolyan! – mondta, és bokszolt bele egyet Rob vállába.
- Szia Rob! – jött sztereóban két női hang a hátunk mögül. Rob odafordult, és mivel a keze a derekamon volt, engem is odafordított. A fehér és a barna-arany ruhás lány állt velünk szemben:
- Vagyis sziasztok! – mondta a fehér ruhás, és mindketten mosolyogva rám néztek.
- Szívem, ő itt Ashley Greene, ő pedig Nikki Reed, szintén kolléganőim a Twilightban. Ashley, Nikki, ő pedig a barátnőm, Krisztina Andrássy.
- Oh, Istene, te vagy az! Rob sokat mesélt már rólad nekünk! Mindig lógtunk a nyakán, hogy mikor ismerhetünk már meg, de akkor még ő is nagyon el volt keseredve, mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Most viszont ahogy látom, minden a legnagyobb rendben van! Ennek örülök! – mondta Ashley.
- Én szintén! Azt hiszem, nagyon jóban leszünk! Rob mondta, hogy szeretsz táncolni, hát én is! Úgyhogy már meg is van az első közös témánk! – mondta Nikki, majd odalépett hozzám, és adott két puszit.
- Azt hiszem, lassan indulnunk kéne. Pár perc és kezdődik a díjátadó! – mondta Rob, és Kellan, Ashley, Nikki, Rob és én – kéz a kézben –, majd időközben az ismét hozzánk csatlakozó Steph, elindultunk a nagyterem felé.
- Egyébként hogy-hogy itt van Steph is? Nem úgy volt, hogy nem tud jönni?
- De igen, úgy volt. Csak időközben megoldódtak neki a gondok, ami miatt nem tudott volna jönni, így mégis elkísért. Ugye nem baj?
- Nem, dehogy! – mondtam mosolyogva, és egy gyors puszit nyomtam a szájára. Neki ez azonban nem volt elég. Éppen odaértünk a helyünkre, én leültem a székre, ő pedig elém guggolt. Egy kicsit szétnyitotta a lábam, hogy közelebb tudjon férkőzni hozzám, a kezeivel a combomat simogatta, és úgy csókolt meg. Én egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert eleve meglehetősen rövid volt a ruhám, ő pedig ahogy szétnyitottam a lábam, a mini ruha még feljebb csúszott. Az érzés azonban mindent elhomályosított.
Ahogy csókolt, és simogatta a combjaimat, egyre erősebb vágyat éreztem arra, hogy ott helyben rámásszak. Ezt azonban még én sem gondolhattam komolyan! A kezeim mégis önálló életre keltek, és elkezdtem szépen lassan kigombolni a már amúgy sem teljesen nyakig gombolt ingét. Ekkor azonban éreztem, hogy a csókunk közben elmosolyodik, és megfogja a kezeimet:
- Héhéhé! Ezt azért tényleg nem itt kéne! De ígérem, lesz rá lehetőséged! – mondta sokat sejtetően, egy édes mosollyal az arcán. Majd visszagombolta az ingét, felállt, és leült a mellettem levő székre. Én gyorsan feljebb csúsztam a székben, megigazgattam a ruhámat, és keresztbe tettem a lábam. Ekkor vettem csak észre, hogy már teljesen körbeültek minket. Közvetlenül mellettem Nikki, aztán Ashley és Kellan ültek, mögöttünk pedig Stephanie, egy szőke hajú, fekete ruhás nő, akit még nem ismertem, majd minden bizonnyal Jackson, a rockos kinézetű lány, és egy újabb olyan srác, akit nem ismertem. A rockos kinézetű, fekete hajú lány nagyon beszélgetett a mellette ülő, barna bőrű sráccal, de közben rendszeresen oda-odanézett felénk. Érdekes…
Ekkor Rob keze megtalálta az enyémet, és összekulcsolódva egymásba fonódtak, majd végül Rob lábán pihentek meg.
- Figyelj csak! Ki az a fekete-fehér ruhás, fekete hajú lány ott a barna bőrű srác mellett? – kérdeztem Robot, aki rögtön hátranézett, és már mondta is a választ:
- Ő Kristen Stewart. Akire olyan féltékeny voltál! – mondta, és közben mosolygott.
- Én nem voltam féltékeny! – hazudtam, és ingerült lettem. Gondolhattam volna, hogy ő Kristen…
- A barna bőrű srác pedig Taylor Lautner. Ő is kolléga. Kristen jobbján Jackson Rathbone, mellette pedig a rendezőnő, Catherine Hardwicke ül fekete ruhában. De nekik majd szünetben bemutatlak, rendben? – mondta, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt.
Ekkor kialudtak a fények, és elkezdődött a műsor. Először a műsorvezetők, vagy a Jonas Brothers adott elő egy dalt, a „Much Better”-t. Ezt Nikki végigénekelte, így az első következtetés, amit le tudtam vonni, hogy szereti a Jonas Brothers-t. Én nem nagyon rajongok értük, de a dal, és a rajongók, illetve a közönség kitörő hangulata nekem is meghozta a kedvet a szórakozáshoz. Így mikor Sean Kingston énekelte a „Fire Burnin”-t, már én is együtt énekeltem Nikkivel. Sőt… az első refrén után már fel is állunk, és táncoltunk is a dalra. Mikor pedig a zöld kendőt kellett lengetni, mi is lengettük elég lelkesen. A dalban nincs semmi extra, de a hangulat mégis fantasztikus volt. Nekem pedig nem kell sok ahhoz, hogy a jó kis ritmusos dallamtól már ne tudjak a fenekemen maradni. Szerencsére itt van Nikki, aki ezek szerint ugyanolyan, mint én. Ennek pedig nagyon örültem!
A szünetben – mint ahogy Rob ígérte is – bemutatott Taylornek, Jacksonnak, Kristennek és Catherine-nek is! Mindannyian nagyon aranyosan és kedvesek voltak, kivéve Kristent. Ő csak egy „Szia!”-t vágott oda nekem, és kiment a bárba cigizni. Aztán már csak akkor láttam őt, amikor visszaült a helyére, a díjátadó következő részének kezdésénél.
Mikor Rob és Megan Fox együtt vették át a díjat, tapsoltunk. Bár valahogy egy picit szúrta a szemem, hogy átkarolta Megant, amint mentek fel a színpadra.
De az biztosan rosszabbul esett volna, hogy amikor a gála végén a legjobb filmnek járó díjat a Twilight kapta, és mentek fel a színpadra, Kristennel tette volna ugyanezt. Ehelyett Kristen volt az, aki szinte minden egyes Robra pillantásával falta a férfit, aki már hozzám tartozik. És az, hogy neki már csak én kellek, és engem szeret, megnyugvással töltött el olyannyira, hogy még el is mosolyodtam magam.
Ahogy vége lett a díjátadónak, Rob és én ismét kéz a kézben mentünk kifele a nagyteremből, a tömeggel együtt. Ő ekkor sem zavartatta magát, néhány váratlan pillanatban hatalmas, cuppanós puszikat nyomott az arcomra, a nyakamra, vagy éppen a vállamra. Én pedig csak nevettem ilyenkor, mert a vállamon és a nyakamon bizony elég csikis vagyok…
Ahogy áramoltunk kifelé, Steph odarohant hozzánk, és elkapta Rob kezét, majd magával húzta. Nekem pedig mutatta, hogy egy perc! Valószínű egy gyors interjú, vagy valami…
Ekkor Nikki pattant mellém Kellan, Jackson és Ashley társaságában.
- Hol hagytad Robot?
- Steph elrabolta egy percre. Biztos valami interjú…
- Aham, biztos. Mindjárt nekünk is lesz egy közös fotózás, aztán pedig parti ezerrel. Ugye ti is jöttök??!! Kérleeeek! Gyertek! – kérlelt Nikki.
- Hát,nem is tudom. Fogalmam nincs, hogy Rob mit szólna hozzá… - mondtam tétován.
- Na mizujs? Köszi, hogy nem hagytátok egyedül Krisztit! – jött vissza Rob, átkarolta a derekamat, és megcsókolt ismét.
- Éppen most kérlelem Krisztit, hogy gyertek velünk a cast bulira! Ott a helyetek!
- Hát, igazából mi mást terveztünk! – mondta Rob mosolyogva, és közelebb húzott magához.
- Az várhat! Nem szalad el… A buli viszont csak ma este lesz! Ne idegesítsetek, hogy nem jöttök! Haver!!!!! – szólt közbe Kellan is. Ránéztem Robra, és egy nagyon aprót bólintottam.
- Jó, rendben. Megyünk!
- Helyes! Most pedig fotó! Gyerünk! Minél előbb, annál jobb! – mondta Jackson, és ezzel mindenki elindult a fotós felé, aki mellett már Steph, Catherine, Taylor és Kristen is ott álltak.
Gyorsan csináltak róluk pár képet, aztán elindultunk a kijárat felé. Még ott is készítettek pár fotót róluk külön-külön, kiosztottak mindannyian pár autogramot, aztán elindultunk a már ránk váró limuzin felé. Kristen és Taylor szálltak be először, majd Ashley, Nikki, Kellan, én és végül Rob. Catherine és Steph erre már nem jöttek velünk, ugyanis azt mondták: „Az éjszaka a fiataloké!”. Pedig jó lett volna együtt koccintani a díjakra, és ünnepelni!
Körülbelül fél 1 lehetett, mire odaértünk a bárba, amit Ashley és Nikki kiszemeltek a bulira. Nem tudni hogyan, de a hely előtt már vagy 50 főből álló tömeg állt, ami természetesen paparazzikból és rajongókból tevődött össze. Most azonban senki sem foglalkozott a kint álló, sikítozó és vakutól villogó tömeggel, egyszerűen besétáltunk a klubba, természetesen biztonsági emberek kíséretében.