45. fejezet - Jeges este

Sziasztok!

Először is elnézést kérek, hogy csak most hoztam az új fejezetet, de sajnos nem volt ma túl sok időm!

Ennek ellenére azért remélem, tetszeni fog nektek! Illetve abban is reménykedem, hogy ezzel egy nagyon-nagyon picit, de sikerült visszahoznom a karácsonyi készülődés hangulatát! :)

Na de jó olvasását kívánok, és várom a hozzászólásokat!
Pussz,
Sabyna

***
A novemberi hónapból még hátralevő 2 hétben igen mozgalmasan töltöttem a napjaimat. Azt leszámítva, hogy ugyanúgy dolgoztam minden nap, mint a premier előtt, és a szabadidőm 99%-át a rám váró zárthelyikre való tanulással töltöttem… a barátaim is megtaláltak, hogy kifaggassanak minden apró részletről, ami a los angelesi kis kiruccanásommal kapcsolatba hozható.

Természetesen mindenkinek egyesével kellett elmesélnem mindent, így két napon keresztül szinte megállás nélkül ezzel foglalkoztam. Szerencsére azért volt egy kis változatosság is a történetben, hiszen Audrey-t, és az egyik magyarországi barátnőmet, Nellit maga a film is érdekelte! Vagyis csak érdekelte volna, mert – önző vagy nem önző módon, de – nem árultam el nekik semmit. Kicsit elszontyolodtak a tiltakozásom hallatán, de aztán megmagyaráztam nekik, hogy sokkal izgalmasabb, ha nem tudnak meg semmilyen részletet… még egy apróságot sem! Bár ahogy Nellit ismerem, már tuti megnézte az összes trailert az interneten. Úgyhogy neki valószínűleg már nem tudnék olyan sok újdonsággal szolgálni!

Ez a két hét azonban arra is elég volt, hogy végre erőt vegyek magamon, és spontán elhatározás révén meglátogassam Rob szüleit. Természetesen a címért nem Robot hívtam fel, hanem Lizzie-t, hiszen még vele és a nővérével is számot cseréltünk az after party alkalmával. Felírtam a címet, és az egyik szombatom alkalmával becsüccsentem a kis Minimbe, és London, azon belül pedig Barnes felé vettem az irányt.

Ahogy odaértem, megkerestem a kertvárosi kis részen a 18-as számot, és mikor megláttam a vajszínű, tipikusan angol, mégis családias házat, elöntött a félelem, és az izgatottság. Mondjuk igazából előtte is nagyon izgultam, de akkor… egyenesen remegett a kezem, és egy perc alatt vagy 10-szer megfordult a fejemben, hogy inkább hazamegyek.
De aztán egyszer csak kinyílt a fehér bejárati ajtó, és kilépett rajta Vic – bár annyira hasonlítanak, hogy először azt hittem, Lizzie az – és egy középkorú, szőke hajú nő. Ő valószínűleg az anyukájuk. Így már nem volt visszaút!

Kiszálltam, bezártam az autót, majd elindultam Vic és az anyukája felé.
- Szia Kriszti! – köszönt Victoria, majd odalépett hozzám, és adott két puszit. Természetesen boldogan, de mégis egy kicsit feszülten fogadtam a köszöntését.
Nem tudom miért, de még mindig úgy gondoltam, hogy ezt az „első találkozás a családdal” dolgot együtt kellett volna megejtenünk Robbal, közösen! Nem pedig úgy, hogy én csak a semmiből, majdhogynem ismeretlenül beállítok a családjához…
- Szia Christina! – köszönt Clare is, bár ő még angolosabban ejtette ki a nevem, mint a többiek. Majd közelebb lépett egy lépést, és kép a lányához hasonlóan, két puszi után folytatta: - Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! Clare vagyok, a lányok és Rob anyukája. De gondolom már hallottál rólam, hanem is mindig jókat… - nevetett a végén. Elmosolyodtam én is, és úgy éreztem, hogy most már, ha nem is sokkal, de azért oldódott a hangulatom!
- Menjünk be! – invitált beljebb Vic, majd elindult előre. Clare és én pedig követtük őt.

A házba belépve olyan otthonos, családias, hangulatos előtér fogadott, mint amilyennek elképzeltem, és mint amilyennek az épület maga is látszott kívülről. Levettem a kabátom, és a cipőm, végül a táskám is felakasztottam a fogasra, majd miután elkészültem, körbepillantottam. Az előtérből két ajtó nyílt. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert a nappali felé csak egy boltív volt. A másik ajtón keresztül pedig a konyhába juthattunk.

- Gyere csak be a nappaliba! Csüccsenj le nyugodtan, én pedig hozok valamit inni! Mit kérsz? Kávé, capuccino, esetleg tea?
- Egy tea most jól esne, köszönöm!
- Rendben! Azonnal hozom. Addig csak érezd magad otthon. Nyugodtan nézz körül! Pár perc, és itt vagyok! – mondta mosolyogva Clare, majd kisietett.

Körülbelül 3 vagy 4 perc telhetett el, és már jött is vissza egy tálcával, amin 3 csésze volt. Letette a kanapé előtti kis asztalra, majd leült mellém.
- Tessék, vegyél! Tradicionális angol tea! Remélem ízleni fog!
- Biztos vagyok benne! – válaszoltam egy apró mosollyal, majd elvettem az egyik csészét. Clare is elvett egyet, majd keresztbe tette a lábát, és belekortyolt a teába.

Lassan, egy árva szó nélkül kortyolgattuk az igencsak finom, szinte már Anglia védjegyévé vált italt, amikor túlságosan is kényelmetlennek kezdtem érezni a helyzetet. Mondanom kellene valamit… De sajnos semmi más nem jutott eszembe a tipikus sablonszövegen kívül!
- Robert… - szólaltam meg, de valószínű Clare is hasonló dologra gondolhatott, mint én, mert szinte ugyanabban a pillanatban ő is kimondta a fia nevét. Egymásra pillantottunk, és őszinte nevetésben törtünk ki.
- Mond csak Kriszti!
- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy Rob már rengeteget mesélt Önről, Mrs. Pattinson, és alig vártam már, hogy találkozzunk. Igaz, én úgy terveztem, hogy Robbal együtt jövünk majd el egyszer, de… sajnos nem így sikerült!
- Jaj, kincsem! Először is Clare...! Kérlek, tegezz nyugodtan. Másodszor pedig, Robert mondta, hogy elég ideges vagy a találkozó miatt! Igazából nem ítéllek el érte, sőt… tökéletesen megértem! Ha visszagondolok arra, amikor én találkoztam először Robert édesapjának szüleivel… hajjajj! Szóval tudom, miről beszélsz! – mondta megnyugtató, szívmelengető hangon.
- Előbb is jöttem volna, csak sajnos nem engedte az időbeosztásom. De gondolom ezt is mesélte Robert!
- Igen, persze! Ha nem is minden nap, de minden másnap biztosan beszélünk! És hát… szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy minden egyes beszélgetésünk alkalmával a tudtomra adja, hogy mennyire szeret téged! Ő pedig el sem tudja képzelni, hogy én mennyire örülök ennek! – mondta Clare, én pedig éreztem, hogy kezdek elpirulni. Mosolyogtam, és zavaromban belekortyoltam a teámba. Szerintem láthatta rajtam Clare, hogy zavarba jöttem, és hogy erre nem tudok mit mondani, ezért folytatta: - Gondolom, tudsz róla, hogy a fiamnak is volt már egy igen komoly barátnője, akivel össze is költöztek. Illetve volt egy-két komolytalanabb kapcsolata is, de… az igazság az, hogy soha… soha nem volt még olyan boldog, kiegyensúlyozott, és legfőképpen szerelmes, mint most!
- Ennek igazán örülök! – jött a nem túl velős válaszom. De erre igazából nem is tudom, mit mondhatnék.
- Na de nem akarlak ilyenekkel untatni, hiszen biztosan tudod! Inkább mesélj magadról Kriszti! – javasolta, majd belekortyolt a teájába. Én pedig elkezdtem mesélni.

Valójában újat szerintem nem mondtam Clare-nek, mert amilyen jó, és bizalmas viszonyban vannak a fiával, biztosan tud már mindenről. Mégis teljes érdeklődéssel hallgatta, amit meséltem. Néha egy-egy eseménynél, részletnél elmosolyodott, és elmesélt egy hasonlót Rob életéből is. Ő viszont – velem ellentétben – tudott újat mondani! Rob nem „dicsekedett” az effajta részletekkel.
Ilyen volt például, hogy egyszer régen, még a suliban vett egy virágot egy lánynak, és betette a szekrényébe, de aztán a dolog elég rosszul sült el, mert a lány azt hitte, mástól kapta azt… Aztán a gyerekkorából mesélt még pár érdekes sztorit Clare!

Úgy nagyjából egy óra elteltével Vic is csatlakozott hozzánk, és ő is érdeklődve, néha bele-beleszólogatva a történetekbe, elkortyolgatta a harmadik csésze – szerintem már jég hideg – teát.

Nem tudom hány óra lehetett, mikor érkeztem, és igazából azt sem tudtam pontosan, hogy mennyit mutatott az óra, mikor úgy éreztem, ideje lenne indulnom. Abban biztos voltam, hogy dél körül lehetett, mert Clare nagyon ott szeretett volna marasztalni ebédre, én viszont nem akartam kellemetlenkedni, hiszen Rob édesapja is hamarosan megérkezik a munkából.
- De tényleg maradj csak Kriszti! Richard is nagyon örülne, ha találkozhatna veled! – mondta Clare, miközben vettem fel a kabátom.
- Clare, nagyon örülök, hogy beszélgettünk, és hogy találkoztunk, de nekem sajnos most mennem kell. Még rengeteg tanulnivalóm van, azt sem tudom, melyikbe kezdjek bele! Viszont megígérem, hogy hamarosan újra találkozunk, és bízom benne, hogy akkor már Rob és Richard is itt lesz majd!
- Biztosan! Egyébként megbeszéltétek már a Karácsonyt Robbal?
- Nem, még nem volt rá alkalmunk. Miért?
- Hát, mert gondoltam, az egyik napot itt tölthetnéd velünk. De csak ha van kedved!
- Tényleg nagyon jó lenne Kriszti! – szólt közben Vic is.
- Szerintem ennek semmi akadálya. De majd még pontosítunk Robbal! Na de tényleg megyek! Jó étvágyat az ebédhez, és még egyszer örülök, hogy találkoztunk Clare! – mondtam, és közelebb léptem, majd búcsúzásképpen adtam neki két puszit. Aztán Victoria-tól is elköszöntem, és kimentem az ajtón.

Beültem a kocsiba, beindítottam, majd integetve Clare-nek, és Vic-nek, elhajtottam. A hazavezető úton végig mosolyogtam magamnak, és majd ki csattantam az örömtől és a boldogságtól. Pontosan ilyen aranyosnak és kedvesnek képzeltem Rob anyukáját, mint amilyen valójában! Már most imádom őt… akkor mi lesz később!?
Legszívesebben most azonnal felhívtam volna Robot, hogy elújságoljam neki, hogy találkoztam az anyukájával, és hogy azt is mondtam, hogy mindenképpen náluk szeretném tölteni a karácsony napját, de aztán eszembe jutott az időeltolódás! Nála még igencsak hajnal van… így gyorsan eldöntöttem, hogy inkább nem zavarom őt! Picit feljebb hangosítottam a rádiót, és az ujjaimmal ütöttem a ritmust a kormánykeréken.

Ahogy hazaértem, átöltöztem, megebédeltem, aztán pedig belevetettem magam a tanulásba. Az elmúlt héten 3, hétfőtől pedig minden egyes nap írok valamiből, ezért oda kellett magam szögezni a székhez, vagy éppen az ágyhoz, hogy még véletlenül se kelljek fel, amíg nem memorizáltam mindent. Az esetek túlnyomó többségében a nap végére már annyira lefáradt az agyam, hogy egyszerűen kikapcsolt, és a könyvet használva kispárnaként, elaludtam. Ez most sem történt másként…

*

December első hetében szerencsére befejeződtek a vizsgáim, újra beindulhatott a bulizósabb egyetemi élet, és ezzel egyidőben megérkezett a hó is. Szépen lassan már kezdték díszítgetni a kirakatokat, és a fákat is, illetve egyre nagyobb volt a pörgés, és a karácsonyi hangulat az üzletekben, és sokszor már az utcákon is. Szeretem Magyarországot, de ebből a szempontból nagyon is örülök neki, hogy Londonban vagyok, hiszen itt valóban úgy várják a Karácsonyt, mint ahogy a magyaroknak is kéne!

Voltak alkalmak, amikor Josh előbb elengedett az irodából, csak hogy elmehessünk vásárolgatni a csajokkal. Úgy alakítottuk ilyenkor a dolgokat, hogy Audrey és Jess bejöttek Londonba, és egy megbeszélt helyen találkoztunk. Ez alkalommal is ugyanígy tettünk!

Mivel az ajándékvásárlás volt a célunk, nyakunkba vettük a bevásárlóközpontokat, és természetesen az ismertebb boltokat is, ahol megfelelő karácsonyi meglepetésekre lelhettünk. Mint régi szokásomhoz híven, most is vittem magammal a kis listámat, amire minden egyes barátom, és családtagom neve fel volt írva. Idén azonban igencsak kreativitás-hiányban szenvedtem, hiszen egyik név mellé sem tudtam semmi normálisabb, konkrét dolgot írni. Az mondjuk már körvonalazódott bennem, hogy a barátnőm, Szilvi, és a párja, Zoli, illetve a bátyám, Máté, és a menyasszonya, Kati, biztosan valamilyen, a leendő kisbabájukkal kapcsolatos ajándékot fognak kapni.

Így hát, akiket elsőként kihúzhattam a listámról, azok Szilviék és Mátéék voltak. Ugyanis miközben a lányok nézelődtek egy elektronikai boltban, nekem eszembe jutott a legmegfelelőbb ajándék. Mivel nem tudhattam egyikőjüknél sem a baba nemét, olyan dolgot kellett választanom, ami független attól, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. Ezért arra szavaztam, hogy veszek Szilvinek és Katinak egy szuper kis babanaplót, amiben feljegyezhetik majd a babák minden apró tettét, szavát, lépését… a fiúk pedig kapnak egy-egy bilit. Igaz, hogy hasznukat igazából nem ők fogják venni, de hagyományként inniuk kell majd belőlük a babaváró partin.

- Csajok! Átmegyek a szemben levő könyvesboltba. Ha esetleg itt végeztetek, majd gyertek át! – szóltam a barátnőimnek.
- Rendben! – válaszolt Audrey, majd hátrapillantott rám, és elmosolyodott. Aztán visszafordult, és tovább tanulmányozta a kezében levő hajvasalót.

Amint átmentem a könyvesboltba, elvettem egy kosarat, és szinte azonnal meg is akadt a szemem a „Baba-mama” részlegen. Odasétáltam, és érdeklődve pásztáztam végig a polcokat. Minden, a figyelmemet felkeltő könyvet a kezembe kaptam, és belenézegettem, beleolvasgattam. Annyira beleéltem magam a helyzetbe, hogy az egyik pillanatban még olvasgattam az egyik könyvet, a másikban pedig észre sem vettem, hogy már mellettem áll Jess és Audrey.
- Khm… csak nem tudnunk kellene valamiről?! – kérdezte mosolyogva Jess.
- Áh, nem. Dehogy! A sógornőmnek, és a barátnőmnek szeretnék babanaplót venni. Szerintetek melyiket vegyem meg? – kérdeztem, miután visszatettem az éppen kezemben levő könyvet a polcra, majd pedig rámutattam a körülbelül szemmagasságban levő 4 különböző színű naplóra.
- Fiúk vagy lányok lesznek? – kérdezte Jess.
- Fogalmam nincs.
- Akkor szerintem mindenképpen a fehéret vedd meg! – tanácsolta.
- De az annyira sablonos, nem?
- Hááát… akkor tudod mit? Vegyél egy kéket és egy rózsaszínt, így legalább lesz egy kis motivációjuk egy második bébire! Hm?? – nevetett Jess. Mióta Charlie-val együtt vannak, határozottan magabiztosabb és a jókedvtől majd’ kicsattanó lány lett.
- Jó ötlet! Pontosan ezt fogom tenni! – nevettem vissza, majd Audrey-ra néztem, hiszen természetesen az ő véleményére is kíváncsi voltam. Ő viszont csak bámult egy könyvet, és meg sem szólalt.
- Audrey! – szóltam oda neki, mire azonnal rám kapta a tekintetét.
- Igen? Hallgatlak! – mosolyodott el azonnal, de a mosolya – talán most először – nem volt őszinte.
- Mi a baj? – kérdeztük szinte egyszerre Jess-szel.
- Oh, semmi-semmi. Csak… azon gondolkodtam, hogy anyuéknak mit vegyek. Halvány lila gőzöm sincs róla! Na, de mehetünk is? – kérdezte, és meg sem várva a válaszom, elindult a pénztár felé. Gyorsan elvettem két kék és két rózsaszín naplót a polcról, és már el is indultam Audrey után. Míg fizettem, addig ők ketten a bolt előtt megvártak.

- Mit szólnátok, ha elmennénk korizni este? – kérdezte Jess.
- Este? De hova? – kérdeztem meglepetten. Azt tudtam, hogy itt Londonban van koripálya, de hogy itt maradjunk este is… kicsit merésznek tűnt.
- Cambridge-be. Nálam alszol este, Kriszti! Mit szólsz? Illetve szóltok?
- Tőlem végülis mehetünk! – válaszoltam.
- Nekem is rendben van! De csak mi hárman? – kérdezte Audrey.
- Persze! Csak mi hárman! Tartunk egy igazi csajos estét! – tört ki az öröm Jess-ből.
- Rendben! – mondtuk Audrey-val.

A könyvek megvásárlása után még gyorsan beszaladtunk egy bababoltba, és vettünk egy-egy sárga színű bilit a srácoknak. Hiszen ebben a színben jó fiúnak és lánynak is egyaránt.
Majd miután végeztünk, betettük a cuccokat az autómba, de mivel Audrey-ék is kocsival jöttek, kénytelen voltunk egymás után menni hazafelé.

Útközben beugrottunk hozzám, hogy összeszedjem a pizsimet, a fogkefémet, meg valami váltásruhát, és persze előkaptam a szekrényből a sapkámat és a sálamat is. Kipakoltam a könyveket és a biliket, majd átraktuk Audrey-hoz az ő cuccaikat, bepattantam melléjük, és el is indultunk Cambridge felé.

Mire Jess-hez értünk, már bőven 7 óra volt, ezért csak felöltöztünk, Jess előkapta a koriját, és el is indultunk a jégpálya felé. Audrey mondta, hogy ő is hazaugrik a korijáért és a melegebb kabátjáért, ezért megbeszéltük, hogy a koripályánál találkozunk.
Míg Audrey-ra várakoztunk, én béreltem magamnak egy hófehér korit, és megpróbáltam felszerelni a lábamra. Akkor azonban megérkezett a barátnőnk… a suliból már jól ismert 5 fiú társaságában. Charlie, Jamie, Jay, Alex és Ryan. Nekik már jól ismertem a nevüket, hiszen sokszor lógtak együtt… főleg a gólyabál óta!
- Sziasztok lányok! – köszöntek, majd Charlie odalépett Jess-hez, és egy gyors puszit nyomott a szájára. Jess majd elolvadt, de azért én sem panaszkodtam! Olyan kis édesek voltak együtt! Nekem pedig rettenetesen hiányzott Rob…
- Sziasztok! Hát ti? – kérdeztem.
- Gondoltuk, hogy ezen a szép napon mi is eljövünk egy kicsit korizgatni, és persze nézegetni a szebbnél szebb lányokat, de azt álmodni sem mertük volna, hogy az egyetem három legszebb lánya is itt lesz. Ugye srácok? – vette át a szót Jay, a nagy szószátyár. A srácok pedig, már miért is ne, bőszen bólogattak.
- Na jó, szerintem haladjunk! – mondta Audrey, és ellépett Jay mellől, aki éppen a derekára akarta tenni a kezét. Furcsálltam nagyon a barátnőm reakcióját, és úgy alapból a délutáni viselkedését is, de arra jutottam, hogy nem említem fel neki a dolgot. Majd akkor, ha négyszemközt leszünk!

Miután a srácok is béreltek korit, és sikeresen mindenki bele is bújt a cipőkbe, végre elérkezett az idő ahhoz, hogy jégre lépjünk. Jay természetesen Audrey mellé osont, Jess és Charlie pedig egymásba kapaszkodva léptek fel a csúszós pályára. Én is el akartam indulni, és már felkészültem arra, hogy a legeslegelső pillanatban fenékre csücsülök, de akkor megéreztem valaki karját a derekamon. Hátrapillantottam, és Jamie mosolygott vissza rám.
- Remélem, tudsz korizni! – mondtam neki mosolyogva.
- Hát… egy kicsit! – válaszolt, elvigyorodott, majd hirtelen belépett a jégre – természetesen maga előtt tolva engem is.

Ha Jamie nem tartott volna szorosan, akkor biztosan közelebbről megvizsgáltam volna a jég felszínét, ugyanis a lábaim önálló életre keltek. Jamie viszont magabiztosan mozgott a jégen, és egy picit sem ingott meg.
- Áh, szóval egy kicsit? – kérdeztem, miközben erősen kapaszkodtam a karjában. Erre ő csak elnevette magát, majd engem is magával húzva, tovább csúszott.

A továbbiakban is Jamie-vel együtt csúszkáltunk: hol együtt, egymásba – illetve inkább csak én belé – kapaszkodva, hol pedig külön-külön. Mondhatni próbálgattam a szárnyaimat, kisebb-nagyobb sikerrel. Elesni azonban egyszer sem sikerült, szerencsére!
Jess-ék azonban nem voltak ennyire szerencsések, ugyanis ők többször is, fenékkel a jégen végezték. Alex és Ryan is sokszor ökörködtek mindenféle ugrásokkal, vagy koszorúzásokkal, de volt, amikor ők is elhasaltak… ekkor mindenkiből hatalmas röhögés tört ki! Még belőlük is!

Audrey azonban még most sem volt valami túlzottan vidám! Korizgatott, csúszkált, néha le-lepottyant, de olyan igazi, szívből jövő nevetés soha nem hagyta el a száját. Pedig Jay minden egyes percben körülötte sürgött-forgott.

Olyan 11 óra lehetett, amikor már eljutottam arra a szintre, hogy a fájdalomtól, és a hidegtől nem éreztem a lábaimat. A többiek is valahogy ugyanígy járhattak, hiszen nem kellett semmit sem mondanom, csak kiléptem a jégről, és már jött is utánam mindenki.
Levettük a korikat, majd miután belebújtunk a már biztonságot jelentő cipőinkbe, a srácok és én visszavittük azokat a kölcsönzőbe.

Még egy rövid ideig hülyéskedtünk a koripálya előtt, de aztán egyre jobban hűlt lefelé a levegő, így elbúcsúztunk egymástól, és, mi csajok, elindultunk hazafelé. Egyre jobban bántott Audrey viselkedése, ezért már egyszerűen nem tudtam magamban tartani a gondolataimat…
- Audrey, mi a baj??? Olyan kedvtelen vagy egész este! Történt valami? – kérdeztem, és ránéztem. Jess is érdeklődve figyelte őt.
- Semmi… - jött a rövid válasza, és sétált tovább. Én viszont elkaptam a karját, és elé léptem.
- Látom, hogy van valami gond! Mi az? Mondd el kérlek, hátha segíthetünk! – bólintott Jess is.
- De tényleg semmi… - mondta újra, és lenézett a földre.
- Audrey! – szólt rá most már Jess is. A barátnőnk sóhajtott egyet, majd rám nézett.
- Rendben! Elmondom, de… menjünk Jess-hez. Ígérem, ott mindent elmesélek! – tört meg végre. Így én, és láthatóan Jess is megnyugodtunk egy picit, és belekarolva Audrey-ba, elindultunk „haza” – vagyis Jess lakásába.

***
1. A Pattinson-ház
2. Nappali
3. Konyha

Rob anyukája, Clare:

Kriszti ajándékai (a babanaplók):

Cambridge-i jégpálya: