47. fejezet - Magyar Karácsony

Sziasztok!

Jó olvasást! A kommenteket pedig - mint mindig - most is várom! :)

Pussz,
Sabyna

***

A repülőutat szó szerint végigaludtam… de talán inkább nem kellett volna. Ugyanis borzalmasan rossz álom gyötört!
Abban a világban, ahol éppen jártam, már orvos által is bebizonyosodott, hogy állapotos vagyok, és bármilyen furcsának is hat, de teljesen elfogadtam, sőt… nagyon is örültem neki. Ekkor azonban jött a kegyelemdöfés!

Szépen elterveztem, hogy mégis hogyan mondom a leendő apukának a jó hírt! Rávettem, hogy menjünk el sétálni este, a Temze partjára, majd mikor már ott voltunk, leültünk egy padra. Ott pedig célozgatni kezdtem rá, hogy mit szólna hozzá, ha kisbabát várnék? Ő viszont azonnal vette a lapot… de abszolúte ellentétesen reagált, mint ahogy én számítottam volna rá!

Felpattant a padról, idegesen járkálni kezdett előttem fel-alá, és egy árva kukkot sem szólt. Kezdtem borzalmasan kényelmetlenül érezni magam, és igazából már az ijedtség is bennem volt rendesen, amikor hirtelen megállt velem szemben, és a szemembe nézett úgy, hogy még a félhomályban – hiszen csak a parton levő lámpaoszlopok sora világított – is láttam, hogy szikrákat szórnak a szemei. Kicsit olyan volt most, mint Edward, mikor az Alkonyatban James bántotta Bellát.

- Miért?! – kérdezte. Dühös volt, hallottam a hangján. Ennek ellenére nagyon meglepődtem, hiszen mégis hogy tehet fel egy ilyen kérdést??! Ennek ellenére próbáltam elcsitítani magamban az egyre erősödő, kitörni vágyó dühömet.
- Miért? Mégis hogy érted ezt? – kérdeztem vissza higgadtan… még magamat is jócskán meglepve ezzel. Robnál viszont elpattant a cérna.
- Ne nézz már hülyének Kriszti! Pont most?! Amikor a legtöbb munkám van, és a lehető legjobban ível felfelé a karrierem?! Ez… ez egyszerűen képtelenség! – fakadt ki, és újra elkezdett járkálni.
Ezzel a kijelentésével viszont valami benne is csúnyán eltört, vagy elszakadt… már nem is tudtam megállapítani, hiszen borzalmasan fájt minden egyes szava! Felálltam a padról, és ránéztem.
- Na, látod Rob!? Pontosan ez a probléma veled! Hogy te csak magadra gondolsz!!! Állandóan csak azok a nem-normális szerepeid, az interjúk, sajtókonferenciák, és premierek! Ez kell neked, ez az életed! Tényleg Kristen-nel kellene lenned… - akadtam ki én is teljesen.
- Ne keverd bele Kristen-t, mert neki ehhez az égvilágon semmi köze nincsen! Itt csak rólad és rólam van szó! De ha már azt mondod, hogy csak magamra gondolok, akkor te mégis mit csinálsz?! Amikor szinte már térden állva könyörögtem neked, hogy legyen egy gyerekünk, akkor a karrieredre hivatkoztál, és nemet mondtál! Elfogadtam a döntésed, de megmondtam, hogy ha mégis bevállaljuk, akkor abbahagyom a színészetet egy időre. De nem! Ez nem kellett! Fájt, de beletörődtem…! Most meg elém állsz azzal, hogy terhes vagy?! Chhh… - állt nekem, majd keservesen elnevette magát. Azt hittem, hogy ott menten összeesek! Szó szerint fájt a szívem… mintha egy hatalmas tőrt tövig döftek volna bele! A mérhetetlen fájdalom, és a még annál is hatalmasabb csalódottság belülről már majdnem összeroppantott.
- És mégis mi a jó fenét mondanál most a fiadnak vagy lányodnak? Bocsi kicsikém, de apu még nem érzi magát elég elkötelezettnek, és felelősségteljesnek, hogy felneveljen?? És mit fogok én mondani neki… - és mutattam a hasamra már könnyektől küszködve - … amikor megkérdezi majd, hogy hol van az apukája? Azt, hogy elment, mert a munkáját fontosabbnak tartotta nálad???!!! – kiabáltam, és megállíthatatlanul záporoztak a könnyeim.
- Nem tudom! De… de nekem ez… most nem fog menni! Sajnálom! – mondta, már sokkal nyugodtabb hangon, és elfordult. Mintha ő is a könnyeivel küszködne!
Pár pillanatig csak néztem rá, fürkészgettem őt, hátha meggondolja magát, de nem… és ekkor fel is fogtam, mit akart mondani ezzel eredetileg!
- Értem! De ha ezt akarod, akkor legalább mondd ki! Mondd ki, hogy ennyi… vége! Legalább ennyit tegyél meg, a francba!
Ezzel megfordult, és a szemembe nézett!
- Nem akarom ezt tovább folytatni! Az elmúlt időszak alatt rájöttem, és tökéletesen bebizonyosodott számomra, hogy teljesen különbözőek vagyunk! Így ez nem fog menni! Jobb lesz ez így neked, és nekem is!
- Lehet, hogy igazad van! Nem tudom! Viszont egyet jegyezz meg Robert! A gyerekedet elfelejtheted örökre! Ha most nem akartad őt, akkor később se akard! A szerepeid legyenek a fontosabbak akkor is, amikor majd rádöbbensz, hogy van egy kis élet valahol, aki bizony a te véred! De meg ne próbálj megkeresni minket, vagy bármiféle módon, vagy összeköttetéseden keresztül a közelünkbe férkőzni!
- Kriszti…
- Nem! Ne mondj semmit! Egy életre elegem van belőled Robert, és ezt már soha… soha nem fogod tudni helyrehozni! Remélem a rajongóid is rájönnek majd hamar, hogy milyen az igazi éned! – mondtam, jól kihangsúlyozva a második ’soha’-t. Aztán utoljára még rápillantottam, majd szó nélkül megfordultam, és elviharzottam. Nem jött utánam… én pedig csak mentem, mentem tovább, és megállás nélkül zokogtam!

Pár perccel később megnyugodtam egy picit, így a sírás helyett már csak szipogtam. Ekkor meghallottam egy ismeretlen hangot. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Egy másodperccel később azonban hirtelen – mégis óvatosan – valaki megmozgatott!
- Hahó, ébredjen! Megérkeztünk Budapestre! – azonnal kipattantak a szemeim, és szembe találtam magam egy, a harmincas évei közepében járó hölggyel. Valószínű mellettem ülhetett, és mivel nem mutattam semmiféle hajlandóságot az önkéntes ébredésre, segített egy kicsit.
- Köszönöm, hogy felébresztett! – köszöntem meg mosolyogva.
- Szóra sem érdemes! – válaszolta ő is mosolyogva, majd felállt, és elindult a kijárat felé.

Én is elkezdtem rendbe szedni a hajam, illetve a ruhámat is megigazítottam magamon, amikor észrevettem, hogy gyöngyözik a homlokom, és a szívem is úgy kalapál, mint ha ki akarna törni a mellkasomból! Mindemellett pedig egy nagyon furcsa érzés is a hatalmába kerített: a fájdalom! Az álmom által a lelkem és a szívem is átélte ugyanazt a borzalmat, amit az előbb „láttam”. Teljesen a hatása alá kerültem! Fogalmam nincs, miért, hiszen tudom, hogy Rob nem ilyen, és… ő egyszerűen nem tudná megtenni ezt velem! Mégis fájt nagyon, még a feltételezés is!

A gondolataimba merülve ugyan, de felkaptam a kis táskám és a kabátomat is felvettem, majd kisétáltam a gépből. Ahogy kiléptem a gépből a folyosóra, akkor tudatosult csak igazán bennem, hogy valójában mennyire álmos vagyok. Igaz, hogy végigaludtam az utat, de az álmom által olyan, mintha le sem hunytam volna a szemem! Erre a melankóliára pedig még az is rásegített, hogy már korom sötét volt odakint. A területet csak a terminál fénye világította meg.

Ahogy kiértem a gépet és a terminált összekötő folyosóról, minél gyorsabban a csomagjaimhoz akartam jutni. A feltorlódott tömeg által azonban úgy döntöttem, hogy előtte elmegyek gyorsan mosdóba.
Ezzel a tettel pedig szertefoszlottak az álmaim és a félelmeim is egyaránt, ugyanis megjött! Talán a tudatalattim is közrejátszhatott a dolgok végkimenetelében?! Ki tudja…
Minden esetre elvégeztem a gyors teendőimet, és már siettem is a poggyászomért.

Ahogy közeledtem a terminál kijárata felé, mindenfelé anyukámékat kerestem. Meglátni viszont csak sokkal később láttam meg őket… hiszen a bejárat mellett álltak. Láthatóan anyu majd meg fagyott, apu pedig átölelte őt. Olyan aranyosak együtt!
Nagyot dobbant a szívem, majd mosolyogva sóhajtottam egyet, és ezzel egyidőben elhatároztam magamban, hogy én is ilyen akarok lenni Robbal! Ilyen aranyos, de legfőképpen törődő, egymásnak teremtett pár, mint amilyen anyu és apu!

Pár másodpercre rá ők is észrevettek engem, így anyu kibújt apu öleléséből, és elém sietett. Én is megszaporáztam a lépteimet, és mikor összetalálkoztunk, már majdnem sírva öleltem őt át. Ő is valahogy ugyanígy reagálhatott, csak ő még szipogott is mellette!
- Szia édes kicsi szívem! – köszöntött anyu, miközben szorosan magához ölelt.
- Szia anyuci! – köszöntem vissza, és elmosolyodtam a becézésen. Hiszen körülbelül 10 évvel ezelőtt hívtam őt így utoljára. Vagy amikor szerettem volna valamit… De most csak úgy spontán kicsúszott!
Azt követően, hogy anyu elengedett, apuhoz léptem, és őt is szorosan megöleltem. Majd apa megfogta a poggyászom, és elindultunk kifelé az ajtón.

Két órával később már az a gyönyörű ház előtt álltam, amiben felnőttem, és amit annyira imádok még azóta is! Bementünk, levettük a kabátokat, cipőket, majd újra birtokba vettem a régi szobám. Kipakolni azonban nem pakoltam ki, hiszen 2 nap múlva utazom vissza Londonba, Robhoz!
Lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam, majd lementem a konyhába egy picit beszélgetni a szüleimmel. Elmondtam nekik a zh-eredményeimet, majd meséltem a munkáról, végül Robról is. Ennél a résznél azonban egy idő után apa úgy gondolta, ez már igazán női téma, így inkább elvonult lefürdeni.

- Kicsikém, van egy jó hírem! Felhívott ma a nőgyógyászom, és mondta, hogy annak ellenére, hogy ő nem tud fogadni minket, az egyik barátja még rendel holnap is, ezért soron kívül elmehetünk hozzá. Rendben lesz így?
- Anyu! Megjött! Ahogy leszálltam a gépről, elmentem mosdóba, és akkor láttam meg… úgyhogy semmi baj!
- Ennek örülök! De ahogy mondtad, nem szokott ilyen lenni, ezért mindenképpen el kellene mennünk! A másik fele a dolognak pedig az, hogy tablettát kell szedned!
- Igen, tudom! De nem örülök ennek… Tudod, hogy vagyok a gyógyszerekkel!
- Tisztában vagyok vele szívem, de ha nem akarsz még kisbabát, akkor muszáj lesz!
- Hjaj… tudom! – mondtam beletörődve.

Beszélgettünk még egy keveset anyuval, de egy idő után már mind a ketten egyre fáradtabbakat és laposakat pislogtunk, így elköszöntünk, és elmentünk lefeküdni. Mielőtt elaludtam volna, küldtem egy gyors üzenetet Robnak:
„Szia édes! Már Magyarországon vagyok, sőt… már a pihe-puha ágyikómban fekszek. Nagyon hiányzol, és nagyon-nagyon szeretlek! Szombaton találkozunk! Xoxo, a hercegnőd”

Alig, hogy elküldtem az sms-t, és megkaptam a visszaigazolást, a telefonommal a kezemben el is aludtam.

*

Másnap elég későn, viszont tökéletesen nyugodtan, és kipihenten ébredtem fel. Most szerencsére nem volt semmiféle álmom!
Kikeltem az ágyból, kivettem egy egyszerű pólót, és egy farmert a csomagomból, és bevonultam vele a fürdőbe. Elvégeztem a reggeli teendőimet, aztán gyorsan összedobáltam az ágyam, és már baktattam is lefelé a lépcsőn, célirányosan a konyha felé.
- Szia anyu! Jó reggelt! – köszöntem, anyukámnak, aki már bőszen tevékenykedett.
- Jó reggelt szívem! Jól aludtál?
- Mint a bunda! – mosolyodtam el, és leültem az egyik székre.

A rövidke kis reggeli csevejünk után megjelent apu is, egy újsággal a kezében. Azonban mielőtt leült volna, adott egy puszit a fejemre! Igazán meglepett ezzel, hiszen nem szokta ezt csinálni, viszont jól esett a törődése, így nem jegyeztem meg hangosan az észrevételem.

Pár perccel később anyu ínycsiklandozó szendvicseket tett ki elénk, amiből én egy ültő helyemben hármat be is faltam. Nem tudom, hogy férhetett belém ennyi, de ha megettem, akkor biztos volt elég hely…
- Anyu! Be szeretnék nézni a városba. Nincs kedved velem jönni? – kérdeztem, miután befejeztem a reggelit.
- De igen, van! Gyorsan elmosogatok, és mehetünk is! – válaszolta, majd felállt, hogy összeszedje a tányérokat.
- Rendben! Segítek! – mondtam, és már el is kezdtem leszedni az asztalt.

Úgy negyed óra, vagy talán húsz perccel később már be is csüccsentünk apu céges autójába, és elindultunk a város felé. Igazából az Audival akartam menni, mert – lehet hülyeség, de – már hiányzott, viszont az a garázsban volt. Ezzel szemben a Chevrolet kint állt, így ezzel mentünk.

A lehető legjobb választás volt a részemről, hogy apu ajándékának megvásárlását itthonra hagytam, hiszen hatalmas választék volt. Még Angliában eldöntöttem, hogy egy új gurulós poggyászt kap tőlem, hiszen borzalmasan ramaty állapotban van már az, amit használ.
Anyu és én körbenéztük az egész várost, de végül annál a boltnál maradtunk, ahol a legeslegelső poggyászt néztük. Így meg is vettem a hatalmas, fekete „utazótáskát”.

Miután bevásároltunk, a következő utunk a nőgyógyászhoz vezetett. Igazából semmi extra nem történt, hiszen vizsgálni nem vizsgálhatott, beszélgetni viszont annál többet beszélgettünk.
Nem sűrűn voltam eddigi életem során nődokinál, de ez az orvos-látogatás mindenképpen a pozitív élményeim közé fog tartozni. A doki olyan középkorú lehet, a felfogása, és a szóhasználata viszont igen fiatalos. Párszor jól meg is nevettetett. A hasonlatai egyszerűen fenomenálisak!
Viszont mikor a lényegre tértünk, vagyis a védekezésre, akkor tőle is megkaptam a beosztásomat, így ismeretlenül is! Bevallom, igaza van anyunak és az orvosnak is, de… mindig is utáltam a gyógyszereket! És paranoia, vagy sem, de félek a mellékhatásoktól, vagy attól, hogy a későbbiekben a bogyók miatt lesz valami baja a babámnak! Még ha alacsony hormontartalmúak is a tabletták…!
Minden esetre a végén megkérdezte, hogy mikor megyek vissza Angliába. Mikor mondtam neki, hogy 26-a reggel, picit elhúzta a száját, de aztán megfogadtatta velem, hogy kint elmegyek orvoshoz, és egy alapos laborvizsgálat után feliratok valamilyen gyógyszert. Én pedig egyértelműen megígértem neki, majd elköszöntünk.

A 23-a nagyon gyorsan eltelt: a nap hátralevő részében ajándékokat csomagoltam, és természetesen számoltam a perceket! Ahogy közeledett a délután 6 óra, egyre izgatottabb lettem… hiszen Rob a los angeles-i idő szerint 9 órakor induló géppel utazik Londonba! Mikor már csak pár perc volt a felszállásig, meg is érkezett az sms, ami biztosított arról, hogy Rob valóban elindult már:
„Szia Hercegnőm! Pár perc és indul a gépem Londonba! 11 óra múlva már sokkal, de sokkal közelebb leszek hozzád! Alig várom, hogy újra velem legyél! Rettenetesen hiányzol! Szeretlek! Csók, Rob” – írta, a „Szeretlek”-et magyarul. Imádom Őt!

*

A 24-e már a szokásos ünnepi hangulatban telt. Reggel – miután 9 óra körül felébredtem – gyorsan rendbe szedtem magam, és lementem a konyhába, hogy segítsek anyunak. Természetesen ő már nagyban az ünnepi ebédhez készülődött. Leves, főétel, és mindenféle sütemény hozzávalói hevertek az asztalon, és a konyhapulton is.

Így hát, leendő háziasszony révén, belevetettem magam a krumpli pucolásba, majd a tésztagyúrásba is. Mire készen lettünk, már Máté és Kati is megérkeztek. Ott hagytam csapot-papot, és kimentem a konyhából, hogy üdvözöljem őket…
Kati és én szinte szaladtunk egymás felé – bár amennyire az ő állapotában lehet szaladni! Ahogy összetalálkoztunk félúton, szorosan megöleltük egymást. Hát igen… ő valóban jól kikerekedett! Bár ő már egy hónappal előrébb volt, mint Szilvi!
- Hogy van a leendő keresztlányom? Vagy esetleg keresztfiam? – kérdeztem mosolyogva, mikor elszakadtunk egymástól Katival. Ő is elmosolyodott, majd egy apró pillantással Mátéra nézett, majd vissza rám:
- Keresztfiad! – válaszolta.
- Komolyan?? Kisfiú lesz? Gratulálok! – mondtam, és újra megöleltem Katit. Aztán Mátéhoz léptem: - És neked is gratulálok bátyó! – majd a kivételes esetek egyikén őt is megöleltem. Tényleg nagyon örültem annak, hogy révbe ért, ráadásul most már nem csak hogy vőlegény, de lassan férj, és apuka is lesz!

Pár óra múlva már mindannyian jóllakottan, és persze jókedvűen csevegtünk. Szóba kerültek apu utazásai, illetve az én angol „életem” is. Ezzel egyidőben pedig elkerülhetetlen volt, hogy a Robbal való kapcsolatom szóba kerüljön.
- Amúgy mi újság veled és az angol szívtipróval? – kérdezte a bátyám, majd belekortyolt az üdítőjébe.
- Köszönjük szépen, nagyon jól megvagyunk! – válaszoltam mosolyogva.
- Hát hallod, hogy miket nem lehet olvasni róla a neten! Kész röhej az élete ennek a gyereknek! És te tényleg részese akarsz lenni ennek az egész kalamajkának?! – kérdezett vissza, és egy kis iróniát véltem felfedezni a hangjában.
- Nem azért vagyok Robbal, mert színész, vagy, mert híres, és gazdag! Hanem mert szeretem! És nagyon szépen kérlek, ne alkoss róla véleményt addig, amíg nem ismerted meg személyesen. Rendben? – mondtam, és éreztem, hogy ezzel egy nagyon picit feljebb ment bennem az a bizonyos pumpa.
- Jó, persze, én sem ezt mondtam. Csak az az őrület, ami körülötte meg a kolléganője körül megy… Mi a biztosíték arra, hogy tényleg nincsenek együtt?! És hogy te csak amolyan biztosíték vagy a számára, hogy a rajongóik bevegyék a „Mi csak barátok vagyunk!” dumát?! – folytatta. Láttam, hogy Kati is eléggé meglepődött Máté véleményén. Anyu és apu is szinte lélegzetvisszafojtva várták a reakciómat.
- Látom, nagyon jól informált vagy! Csak azt nem értem, hogy miért kell ezt latolgatnod? Olyan elképzelhetetlen, hogy egy olyan férfi, mint Rob, tényleg szeressen engem??!
- Nem Kriszti! Csak az a kicsit nehezen hihető, hogy egy híres színész, akit a világ szinte minden zugában ismernek, és még azt is figyelik, mikor wc-re megy, összejön egy egyszerű, hétköznapi lánnyal, aki nem a színészetben tevékenykedik. Őszinte leszek veled, hiszen mindig az voltam! Szerintem, ha most már nincs is, de volt valami a színészcsaj meg ő közte. Kati rávett, hogy megnézzem az Alkonyatot, és ha nem is olyan gyönyörű, de nem is csúnya az a csaj… Rob pedig akármilyen sztár, és akármennyire is szeret, férfiből van!
- Na jó, szerintem ezt most fejezzétek be! Máté, szerintem egyáltalán nincs igazad, mert látszik Robon, hogy szereti Krisztit! Nézd meg a képeket, amiken együtt vannak… szinte szikrázik köztük a levegő – még a fotókon is! – szólt közbe Kati.
- Persze, igen! Csak ne felejtsd el, hogy színész! És azért nem is olyan csapnivaló… - tette hozzá végül Máté.

Őszintén megvallva, nekem már nem volt kedvem válaszolni neki, hiszen tudtam, hogy ha válaszolok, akkor abból csúnya világ lesz. A Karácsony pedig nem éppen a legalkalmasabb idő a vitázásra! Így inkább ráhagytam a dolgot…

Mielőtt Katiék indultak volna haza, átadtuk egymásnak az ajándékokat. Kati majdnem a nyakamba ugrott, mikor meglátta az ajándékát. Nagyon tetszett neki, és ő is rögtön azt a következtetést vonta le a kislányos és kisfiús naplóból, mint amit Jess. Máté is örült a bilinek… főleg akkor, amikor közöltem vele, hogy mit is kell majd csinálnia vele! Bár számítani valószínű számított már rá!
Anyuéktól pedig egy nagyon szép, hófehér bölcsőt kaptak.
Én egy gyönyörű fehérarany karkötőt kaptam a szüleimtől, fekete ékszerdobozban. Nagyon örültem neki, hiszen már rég vágytam egy ilyen csodaszép ékszerre! Bátyáméktól pedig egy kézipoggyászt kaptam, amit a repülőgépre is felvihetek majd.
Anyu egy szakácskönyv-sorozatot kapott, hiszen imád sütni-főzni, apu pedig egy új GPS-programmal lett gazdagabb. Végül én is odaadtam nekik az ajándékaimat: apunak a tegnap vett gurulós poggyászt ajándékoztam, anyunak pedig egy angol teafű-készletet hoztam Londonból.

Miután Mátéék elköszöntek, és hazaindultak, anyu, apu és én beültünk a nappaliba, és közös családi pihenést tartottunk, miközben néztük a karácsonyi filmeket a tv-ben.
Úgy 9 óra körül éreztem, hogy kezd elnehezedni a szemhéjam, így elköszöntem a szüleimtől, és felvánszorogtam a szobámba.

Lezuhanyoztam, majd bedőltem az ágyba, és éppen írni akartam Robnak, mikor láttam, hogy már kaptam vagy 10 sms-t. Lisa, Jess (és Charlie), Audrey, Jamie, Josh, Szilviék, Angi, Nelli és végül Rob. Mindannyian Boldog Karácsonyt kívántak! Rob pedig nagyon édesen még azt is beleírta az üzenetébe, hogy egész pontosan hány nap, és hány óra múlva találkozunk! Így mosolyogtam egy sort, válaszoltam az üzenetekre, majd pedig boldogan, szerelmesen szenderültem álomba…

*

25-e volt számomra a barátlátogatások napja. Reggel már 8-kor felkeltem, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd felkaptam egy farmert, a fekete-fehér garbómat, aztán felvettem hozzá a csizmámat, és a kabátomat, majd 9 – fél 10 körül már menetre készen is voltam…
Először Szilviékhez mentem, és átadtam nekik az ajándékokat, amiknek ők is nagyon-nagyon örültek. Eltöltöttem náluk körülbelül két óra hosszát, majd mentem tovább…
Ezután Angiékhoz mentem, és neki is odaadtam a táskát, amit még Londonból hoztam. Hiszen imádja a divatot, azon belül is legjobban a táskákat! Náluk is maradtam egy darabig, majd elszaladtam a volt lakásomba is, Nellihez. Szerencsére már visszajött Pestre, így otthon találtam őt. Imádtam, ahogy átalakította egy picit a lakást… olyan Nellis lett!
Az ajándéknak pedig, amit kapott, szinte ő örült a legjobban. Imádja az Alkonyatot, így megkapta tőlem mind a négy könyvet, angolul, díszkiadásban! Szinte ugrált örömében, mikor kibontotta a csomagot! Engem is boldogság öntött el az öröme láttán, hiszen a legjobb érzés a világon az, amikor látod, hogy valakinek ennyire eltaláltad az ajándékát!
Pár órácskát nála is eltöltöttem, hol én meséltem a Robbal való kapcsolatomról, hol pedig ő Jasen-ről és magáról. Illetve most először esett szó a szilveszteri terveinkről. Mondani viszont nem tudtam semmit, mert nem tudtam még, Rob mit tervez. Bár én a barátokkal szeretném tölteni a szilvesztert… de természetesen úgy, hogy Ő is mellettem van!

Az ajándékok, amiket kaptam a csajoktól, mind apróságok voltak, mégis azonnal a szívemhez nőttek! Ami pedig a legjobban tetszett, hogy mind olyan, ami rájuk emlékeztet. Szilviéktől például egy gyönyörű képtartóba tett ultrahangképet kaptam a leendő keresztfiamról, vagy keresztlányomról – amin természetesen nem látszik, hogy kisfiú-e vagy kislány a bébi! Angitól szintén egy képtartóba tett képet kaptam: méghozzá egy olyat, ami kettőnkről készült még Londonban, a London Eye előtt. Nelli pedig olyan dvd-vel lepett meg, amire az összes hülyeségünkről készült videókat, képeket írta fel. Meg is néztük együtt, miközben hangosakat röhögtünk a látottakon, és olykor-olykor hüledeztünk, hogy ezeket valóban mi csináltuk?!

Úgy 6 óra körül értem haza, így egy gyors zuhany, és egy újabb hosszabbra sikeredett, anyuval való beszélgetés után felmentem a szobámba, és elkezdtem összepakolászni. Nagyon jól éreztem magam itthon, és hiányzott is minden, és mindenki… ugyanakkor viszont valami miatt visszakívánkoztam Londonba! Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy holnap Robbal tölthetem az estémet, és végre átadhatom neki az ajándékomat…

***

Temze-part
Kriszti karkötőjének ékszerdoboza
Kriszti karkötője