49. fejezet - Mozgalmas nap

Nagyjából egy óra hosszút sétálgattunk, andalogtunk a Temze partján, közben pedig hol a vizet, hol a szintén vízparti sétára vágyó párokat néztük. Mindeközben viszont a legeslegjobban egymásra figyeltünk!
Nagy szerencse, hogy Angliában vagyunk, és nem Amerikában – így itt nem rohantak oda hozzánk sikítozó lányok, illetve lesifotósok sem követtek a magánéletünkbe vájkáló, sokszor már ízléstelen kérdéseiket nekünk szegezve.
Abban a nagyjából 3 órában, amíg kettesben voltunk, pontosan olyanok voltunk, mint egy normális szerelmes pár, akiket nem üldöz állandóan a média!

Ahogy visszaértünk Robék házába, Clare már meleg vacsival várt minket. Mivel már igencsak lehűlt kint a levegő – és valószínű Rob attól még jobban fázott, hogy ráadásképpen én is hozzábújtam –, gyorsan ledobáltuk a cipőket, kabátok, és már mentünk is konyhába.
Családias hangulatban megvacsoráztunk, majd levezetésképpen még beszélgettünk egy fél órácskát Rob szüleivel, aztán pedig felmentünk Rob szobájába.

Elvégeztük az esti teendőinket, majd bebújtunk az ágyba.
- Mit tervezel holnapra? – kérdezte Rob, miután szorosan a hátamhoz bújt, és alig észrevehetően, mégis csiklandozva elkezdte simogatni az oldalam a takaró alatt.
- Hát, nem is tudom… talán ha van kedved, elmehetnénk körülnézni. London ezen részén még úgysem voltam! Kíváncsi vagyok, hol nőttél fel! – mosolyodtam el.
- Rendben, ahogy szeretnéd! De nem sok látnivaló van!
- Nem baj, engem az a nem sok is érdekel! Egyébként meg kellene néznem valami ruhát a holnap esti bulira… de azt szerintem egyedül elrendezem. Nem szeretném, ha unatkoznál!
- Hohóó, pont a legjobb részét hagynám ki a dolognak?! Hogy előttem próbálgasd a ruhákat?! Nem-nem! – mondta, majd belecsókolt a nyakamba.
- Áh, már értem! Azt hittem egyszerűen csak vásárolni akarsz… vagy ne keltsek magamban hiú reményeket? – nevettem el magam.
- Hááát… ne nagyon! – nevetett ő is, aztán pedig az arcát a hajamba fúrva még közelebb préselte magát hozzám.

Pár perccel később, mikor már éreztem, hogy az egyenletes szuszogásával meg-megfújja a hajszálaimat, óvatosan hátrapillantottam, és láttam, hogy nem mozdul… vagyis elaludt!
Elmosolyodtam, és visszafordulva én is lehunytam a szemeim. Elaludni viszont nem tudtam!

Ahogy lecsukódott a szemhéjam, azonnal ezer meg ezer kép futott át az agyamon, amik azt erősítették meg bennem, hogy nem így kellett volna a dolgoknak történnie! Mennyivel másabb lenne a helyzet, ha azt mondhatnám neki, hogy a kisbabájával, vagyis a mi közös kisbabánkkal vagyok várandós??! Így legalább olyan ajándékot kaphatott volna, amire tényleg vágyik, és amitől talán jelen pillanatban ő lenne a legboldogabb férfi a Földön! Ehelyett még a ténylegesen ajándéknak szánt, kettesben töltött romantikus esténket sem tudtam megszervezni! Hát gratulálok Krisztina…

Hogy igazából az elmélkedésem melyik résznél aludhattam el, azt nem tudom, de reggel arra ébredtem, hogy fázom. Összébb húztam magam egy kicsit, majd mikor eszembe jutott, hogy aludtunk el az este, csukott szemmel tapogatózni kezdtem Rob után.
Pár pillanattal később azonban elkapta a kezem, és én hirtelen kinyitottam a szemeim, majd pedig azzal a lendülettel fel is ültem.
- Megijesztettelek? – kérdezte, miközben mosolygott – valószínű a még mindig kómás fejemen.
- Áh, nem… csak… csak nem tudtam, merre vagy így korán reggel! – mosolyodtam el én is, és hozzá hasonlóan beletúrtam a hajába. Még ha akarnánk, sem tagadhatnánk le, hogy együtt vagyunk…
- Hát, igazából már reggelnek sem mondható az idő, nemhogy koránnak. Fél 11 van! Egyébként pedig egy jó darabig figyeltem, ahogy alszol, de aztán a gyomrom nem tudott magának parancsolni, és hangos üvöltözésekbe kezdett.
- Wow, akkor jól elaludtam! Bocsi… - mosolyodtam el ismét, de most zavaromban.
- Jaj, ne is zavartasd magad! Amúgy is... imádom nézni, ahogy alszol! Olyan nyugodt, békés, és kiegyensúlyozott vagy olyankor! És persze gyönyörűbb, mint bármikor…
- Oh, köszönöm szépen a bókot! – húztam mosolyra a szám, majd közelebb hajoltam hozzá, és egy aprócska puszit nyomtam a szájára.

Pontosabban én csak egy aprócska puszinak szántam, de ő többet akart… így mikor éppen visszahúztam volna a fejem, elkapott, és újra magához húzva szó szerint lesmárolt. Nem tudom, hogy mi okból kifolyólag, de úgy éreztem, hogy valamire készül. Valahogy más volt most ez a csókja, olyan heves, sürgető, és a megszokottnál sokkal, de sokkal boldogabb. Az utóbbin mondjuk nem lepődtem meg, hiszen az én is 360-on pörgök, mióta megérkeztem!

- Akkor mehetünk vásárolni? – kérdezte Rob, mikor megszakította a csókunkat. Majd felpattant az ágyról, megkerülte azt, és elkezdte megigazítani az ő felén levő, összegyűrődött ágyneműt.
- Igen, persze! Csak előtte felöltöznék, ha nem bánod! – válaszoltam, és nagy nehezen kikászálódtam az ágyból.
- Hááát… ha nagyon ragaszkodsz hozzá! – mondta, majd kaján vigyorral az arcán odasétált hozzám, és a derekam köré zárta a karjait.
- Ja, bocs! Szóval akkor ez azt jelenti, hogy egy szál bugyiban és pólóban kiengednél az utcára?
- Végülis ebben még kevesebbet látnak az emberek, mintha fürdőruhában lennél! De ha így szeretnél menni, akkor szólj… mert akkor én nem megyek! – vigyorodott el.

Az eddigi mosoly az arcomra fagyott, és úgy néztem rá. Vettem a célzását… Így azonnal le is vette rólam a kezeit, és hátrébb lépve tovább vigyorgott. Ez a vigyor pedig az arcom láttán nevetésbe torkollott.
- Mekkora paraszt vagy! – mondtam áldurcival.
- Most meg miért? – kérdezett vissza még mindig kuncogva.
- Hát mert csak! – jött az értelmes válaszom, majd fogtam magam, és hátat fordítva neki odasétáltam a poggyászomhoz. Szépen lassan lehajoltam, kicipzáraztam, és elkezdtem kikotorni belőle egy, a mai vásárlásunkhoz megfelelő ruhát. A választásom végül egy farmerre, és egy fehér ujjatlan felsőre esett. Keresgélni kezdtem még hozzá egy pulcsit, kardigánt vagy valamit, mert így elég fázós lesz a helyzet, de Rob nem hagyta…

Ugyanis miközben válogattam, egyszer csak megjelentek a kezei a kezeimen, és lefogták azt. Lehajolt hozzám, éreztem a nyakamon a leheletét, majd a kezei a derekamra siklottak, és felállásra késztetett.
Ezután szembe fordított magával, és mélyen a szemembe nézett.
- Csak vicceltem kicsim! – mondta, most már komolyan, és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. Én viszont elég kellemetlennek éreztem a helyzetet így is, hiszen még csak most keltem fel, ezért elfordítottam a fejem.
- Én is! – válaszoltam, és kiváltam az öleléséből. Valószínű ő úgy érezte ebből, hogy dühös lettem rá az előbbiek miatt, pedig nem! Tudom, hogy nagy mókamester, csak… vannak pillanatok, amikor a vicceit csak ő érti! Na de mindegy!
Visszaguggoltam a csomagomhoz, és pár másodperces keresgélés után előhalásztam belőle egy tiszta fehérneműt, egy zoknit, illetve egy lila rövid kis kardigánt is. Felmarkoltam az összes felvenni kívánt ruhámat, és kivonultam vele a fürdőbe.

Nagyjából negyedórányi készülődés után kijöttem a fürdőből, és bekukkantva Rob szobájába, meglepődtem. Ő ugyanis nem volt sehol… Ekkor azonban meghallottam egy kisebb zajt odalentről, valószínűleg a konyhából. Így fogtam magam, és lesétáltam.

Ahogy leértem, azonnal ínycsiklandozó illatok lopakodtak bele az orromba. Halkan a konyha ajtajához lopóztam, és megálltam. A látványtól önkényes mosolyra húzott a szám, majd pedig nekidőlve az ajtófélfának, szótlanul figyeltem az én édes kicsi hercegemet.
Pár percig néma csendben pásztáztam őt a sarkától egészen a feje búbjáig, itt-ott kicsit tovább elidőzve!
Az ingyen mozinak azonban azonnal vége szakadt, amikor hirtelen megfordult. Először csak a kezében levő nagyobb tányérra szegeződött a pillantása, de amint lépett egy fél lépést előre, felkapta a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
- Úh, ez kínos! Mióta figyelsz? – kérdezte, és zavart mosolyra húzódott a szája.
- Miért lenne kínos?! Szerintem inkább aranyos! – mosolyogtam vissza, majd kecsesen ellöktem magam az ajtófélfától, és elindultam felé.
- Béna!
- Édes! – kezdtünk szócsatába, miközben én egyre közelebb értem hozzá.
- Szánalmas és bizarr!
- Imádnivaló, és szexi! –
- Szexi?? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel, és közben a zavart mosolya féloldalasra változott.
- Hát… igen! Mondjuk megspékelhetnéd ezt egyszer valami kis extrával is! – értem oda hozzá.
- Például? – kérdezte, és letette a tányért a pultra, majd odalépett hozzám. Én rögtön a mellkasára tettem a kezeimet, ő pedig jó szokásához híven a derekam köré fonta karjait.
- Péééldáuuuul… egy szál alsónaciban főzhetnél nekem! Hm? – vigyorodtam el pimaszul.
- Hm… az alsónaci rendben, de főzni nem fogok! Kicsit többet érsz nekem, mint hogy a végén rosszul legyél a főztömtől!
- Egy kicsit??
- Igen, egy egészen picivel többet! – vigyorgott vissza.
- Hát, az nagy kár! Mert ha csak egy kicsivel érek többet, akkor… - kezdtem volna bele megint az áldurcáskodásomba… és még egy picit nagyobb nyomatékot is adva a mondandómnak, kibújtam a karjaiból, majd indultam volna valamerre…
Ekkor azonban elkapta a kezem, és vigyázva, hogy meg ne rántson, de ugyanakkor mégis határozottan visszarántott magához, és azonnal birtokba vette a számat.

Mint mindig, a nyelveink most is vad táncba kezdtek, és Rob kezei is egyre követelőzőbbek lettek. Kikötötte a mellem alatt összecsomózott kardigánt, és azzal a lendülettel letolta rólam. Aztán megfogta az ujjatlan felsőm alját, és egy az egyben lehúzta rólam. Csak álltam tétlenül, a konyha kellős közepén, és éreztem, hogy a testem – illetve már a józan eszem is – megadta magát Robnak, és a vágyaimnak!
- Most nem tudsz leállítani! Anyuék dolgoznak… miénk a ház! – mondta, miközben a nyakam és a vállam kényeztetésébe kezdett.
- Nem is akarlak leállítani! – mondtam halkan zihálva, majd két tenyerem közé vettem az arcát, és szenvedélyesen megcsókoltam.

Határozott és tüzes volt, mégis úgy éreztem, mintha erre a jelre, vagy „engedélyre” várt volna. Mert, ahogy kimondtam a szavakat, a fenekem alá nyúlt, és meg sem várva, hogy felkészülhessek, felkapott. Felültetett a konyhapultra, de nekem valami más jutott az eszembe…
- Ne! – mondtam, ezzel lecsusszantam a bútorról, és elkapva a pólóját, érzéki csókok és puszik váltakozása közben a nappaliba húztam őt. Még jó, hogy a nappali nem volt messze a konyhától, és hogy már nagyjából kiismerem magam a házban!

Ahogy odaértünk, határozottan, de azért mégis kíméletesen lelöktem őt a kanapéra. Ezek után pedig lassan, minden reakciójára figyelve, lehúztam a nadrágom cipzárját, és letoltam magamról. Ahogy leért a bokámig a nadrág két szára, kecsesen kiléptem belőlük, és elmosolyodtam, ahogy láttam Rob meglepődött, ugyanakkor komoly arcát. Kicsit oldalra billentve a csípőm, majd szépen lassan végighúztam mindkét oldalamon a kezeimet, mindeközben még mindig figyelve az arcát.
Legszívesebben elnevettem volna magam, amikor nyelt egyet, de ez inkább örömittas nevetés lett volna, mintsem gúnyos.

Rob teljesen lefagyva ült a kanapén, le sem véve a szemét rólam. Így ezért az én maradék erőm is elszállt, hogy akár csak egy percig is tovább húzzam az idegeit, ezzel aztán megszüntettem a köztünk levő távolságot, és beültem az ölébe, szembe vele.

Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez a kihívó, szexista viselkedésem, de úgy éreztem, ez most nagyon kell a kapcsoltunknak. Ugyanakkor láttam Rob szemeiben is a ledöbbenést, és az értetlenséget, viszont ezzel egy időben a vágytól szinte tüzelő pillantásokkal mérte végig minden egyes porcikámat.

Ahogy elhelyezkedtem az ölében, rögtön a nyaka köré fontam a karjaimat, és picit megemelkedve rajta, a kanapé háttámlájának döntöttem a fejét, majd úgy csókoltam meg. Pár pillanattal később viszont kezdett elhagyni az eddig bennem uralkodó mérhetetlen gátlástalanság és önbizalom, hiszen nem éreztem magamon Rob érintéseit.
- Mégsem akarod? – kérdeztem tőle, amikor megszakítottam a csókunkat, és a szemébe néztem.
Egy örökkévalóságnak tűnő 10 másodpercig csak minden színészt zavarba ejtő komolysággal – és ehhez tartozó rezzenéstelen arccal – fürkészte a tekintetemet, majd mikor már kezdtem volna kétségbe esni, a szája széle csábos mosolyra görbült.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán láttam valamit megcsillanni a szemében, és akkor már tudtam, hogy „végem”. Egy hirtelen mozdulattal a kanapéra fordított, fölém hajolt, és hatalmas hévvel vette birtokba az ajkaimat. Szüntelenül csókolt, simogatott, majd mikor a csípőmtől kezdve végigsimított a combomon, határozottan a derekára húzta a lábam.
A csókunk közben éreztem – és hallottam –, hogy egyre jobban kíván engem… aztán tanúbizonyságot is adott erről azzal, hogy alkalmanként szorosabban hozzám nyomta a csípőjét. Ilyenkor nekem is kéjes nyögések hagyták volna el a szám, ha nem lett volna éppen mással elfoglalva…

A következő percet viszont elátkoztam mindörökre!!!

Már éppen le akartam húzni Robról a felsőjét, és mindeközben folyamatosan azon forgott az agyam, hogy mégis hogyan szabadíthatnám meg a legkönnyebben és leggyorsabban a nadrágjától, és az alsójától… amikor valaki becsengetett!
- Vársz valakit?! – kérdeztem tőle azonnal, és kérdően néztem rá.
- Nem! De nem baj, majd elmegy! – mondta, és újra kényeztetni kezdte volna a nyelvem, és a szám. Én viszont oldalra fordítottam a fejem, hogy hallgatózzak. Szerintem nem árulok el nagy újdonságot azzal, ha azt mondom, hogy Rob talált más pontot is, amin keresztül kényeztethet… mégpedig a vállam „személyében”.
Ekkor azonban újra csengettek!
- Ezt Nem Hiszem El!!! – mondta mérgesen, és lepattant rólam. Éppen indult volna az ajtó felé, amikor elkaptam a kezét.
- Várj! Talán jobb lenne, ha én mennék… egyrészt nem vagy olyan állapotban… másrészt pedig… mi van, ha egy rajongód?! – kérdeztem, miközben elkaptam a felsőm, és belebújtam. Gyorsan felpattantam, felkaptam a nadrágom, és már viharzottam is a bejárati ajtó felé.

- Üdvözlöm! Segíthetek valamiben? – kérdeztem, mikor kinyitottam az ajtót. Egy középkorú hölgy állt előttem, egy közepes méretű tálcával a kezében.
- Jó napot kívánok! Mrs. Shown vagyok, a szomszédból. – mutatkozott be kicsit megilletődötten, majd a mellkasa segítségével megtámasztva a tálcát, odanyújtotta nekem az egyik kezét. Kezet fogtam vele, bár kicsit értetlenül álltam előtte.
- Én pedig…
- Te biztosan Robert barátnője vagy! Láttalak titeket az újságokban! Gratulálok!
- Oh, köszönjük! – köszöntem meg, és az illendőség kedvéért elmosolyodtam.
- Akkor, ahogy sejtem, szerencsére Robert is sikeresen megérkezett! Így nem is zavarnék tovább, csak egy kis karácsonyi sütit hoztam a családnak! Fogyasszátok egészséggel! És Kellemes Ünnepeket! – mondta, aztán átnyújtotta a tálcát, és már sarkon is fordult.
- Köszönjük szépen, és viszont kívánjuk! – mondtam egy pillanattal később, a hölgy pedig csak hátrapillantott, és mosolyogva bólintott egyet.

Épphogy becsuktam az ajtót, Rob karjait éreztem meg a derekamon.
- Csak nem Mrs. Shown volt az?
- Képzeld el, hogy ő volt! Tudtad, hogy ő lesz, igaz??! – kérdeztem vissza, és közben akarva-akaratlanul elmosolyodtam.
- Öhm… igen! Csak ha én megyek ki, még délután 5 órakor sem szabadulok meg tőle! Végigkísérte az életem, látott felnőni, és most körülbelül olyan büszke rám, mint anyu! Szóval… jobb is, hogy te mentél! De ígérem, kárpótollak érte! – mondta, és kivette a tálcát a kezemből, majd szembe fordított magával.
- Végülis, semmi sem történt! Úgyhogy nincs miért kárpótolnod! – mondtam mosolyogva, miközben a ragyogó szemeibe néztem.
- Hát jó… akkor nevezd, aminek akarod! – mondta, majd letette a tálcát az ajtó melletti kis szekrénykére, és szorosan magához vonva megcsókolt.
Körülbelül 5 percig csókolózhattunk az előszobában állva, és újra elkezdte volna lehámozni rólam a felsőmet, amikor megfogtam a kezét, és megszakítottam a csókunkat.

- Khm… azt hiszem, nekem most el kellene mennem vásárolni. Nincs semmilyen ruhám estére! És amúgy is… körül akartunk nézni, nem? – kérdeztem, miközben mindkét karját simogattam.
- De-de, igazad van! Mehetünk! – mondta, és elkapva a tálcát, kislisszolt a konyhába. Szinte megsemmisülve álltam az előszoba kellős közepén, hiszen valahogy nem erre a reakcióra számítottam… főleg egy olyan akció után, amit a csengetés előtt leműveltünk.

Minden esetre viszont most talán jól jött Rob effajta reakciója, hiszen pillanatok alatt összekészültünk, és egy gyors ajtózárás után, kéz a kézben indultunk el Barnes igencsak kietlen utcáin.

Nagyon tetszett a környék, a csodaszép, családias kis-házak, a gyönyörű kertek, és maga a békés, nyugodt, ünnepi hangulat is. Ami viszont a legeslegjobban megmelengette a szívem, hogy mindezt a sétát Robbal kettesben tehetem meg. A boldogságom jeleként többször szorosan hozzábújtam, amit ő egy öleléssel, egy apró csókkal, vagy éppen egy édes mosollyal nyugtázott.
- Te tudod, mit veszel fel este? – kérdeztem bizakodóan, bár nem igazán vártam semmiféle épkézláb választ.
- Hát… fogalmam sincs. Majd ami a kezembe akad! – és érkezett meg az, amire számítottam.
- Mit szólnál hozzá, ha szétválnánk egy kicsit, és meglepetésképpen vennénk meg a ruhákat? Táppontnak annyit, hogy vagy fekete, vagy sötétkék ruhám lesz. Hm??
- Ezt most komolyan mondod Kriszti? Én meg a vásárlás… - nézett rám elkerekedett szemekkel, mintha azt kértem volna tőle, hogy szervezzen meg egy esküvőt, vagy nem is tudom.
- Igen! Azt szeretném, ha meglepi lenne a ruhám! Naaaa… jó kis szórakozás lesz! Légy bevállalós! – mosolyogtam rá.
- Na jó! Akkor ha már kihívás, akkor kihívás! Egy óra hosszánk van megtalálni a megfelelő ruhát! Hm?? Több időt egyszerűen nem tudok vásárlással tölteni! Ez is már a maximum maximuma!
- Rendben! Benne vagyok… - válaszoltam, és mosolyogva kacsintottam egyet. – Akkor 1 óra múlva itt! Imádlak édes! – mondtam, és nyomtam egy gyors puszit a szájára. Már éppen indultam volna el, amikor visszahúzott, és hosszan, édesen megcsókolt!
- Én jobban kicsim! – mondta azzal a vadító mosolyával, miután elváltak egymástól az ajkaink. Visszamosolyogtam rá, majd aranyosan integettem neki egyet, és elindultam a boltok felé. Egyszer kétszer még hátrapillantottam, és láttam, hogy folyamatosan néz, és mosolyog. Ez a szituáció az első elköszönésünkre emlékeztet, még a Coffee Republic előtt!

Az egy órába bőven benne voltam még, amikor a második vagy a harmadik boltban, ahová bementem, megtaláltam a számomra tökéletes ruhát… egy lilás-fekete, virágmintás, nyakba akasztós, nem túl rövid, mégis szexi darabot! Mikor belebújtam, már tudtam, hogy ez a tökéletes ruha ma estére! Igaz, hogy csak egy elő szilveszteri parti lesz, de én ezt a kihívóbb darabot mégis Robnak szánom… amikor már kettesben leszünk!
Kerestem egy fekete, hozzá tökéletesen passzoló cipőt, és már mentem is a pénztárhoz fizetni. A pultnál álló fiatal lány valószínű felismerhetett, mert minden színt játszott az arca, amíg engem szolgált ki. Én viszont könnyen vettem az akadályokat… csak mosolyogtam, mosolyogtam, és mosolyogtam! Azt hiszem, az életben nem voltam még olyan boldog, mint ebben az időszakban…

Miután sikeresen kikeveredtem a boltból, és odaértem a megbeszélt találkozóhelyünkre, Rob még nem volt sehol. Rápillantottam a telefonomra, és már csak pár perc volt hátra a megbeszélt egy óra hosszából!
- Régóta vársz?! – lépett mögém pár pillanattal később. Teljesen el voltam merengve, és a gondolataimban már az estét terveztem, ezért – mint legtöbbször – most is sikerült megijesztenie.
- Nem, dehogy! – mondtam, és megfordultam. A meglepetéstől viszont hátrébb hőköltem egy picit. Rob édes pofija helyett ugyanis egy gyönyörű szép, vörös rózsaszállal találtam szembe magam.
- Ez… ez csodaszép! – nyökögtem el végül, mikor már feleszméltem annyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Csak olyan, mint te! – válaszolta mosolyogva.
- Köszönöm! – mondtam meghatódottan, és hozzábújtam.
- Szeretlek! – mondta, miután átölelt, és nyomott egy puszit a hajamra.

A Pattinson-házba való séta alkalmával Rob elmesélte néhány helyről, hogy számára miért emlékezetes, vagy éppen fontos az adott helyszín. Láttam a játszóteret, ahova még a nővéreivel együtt kivitte őket Clare, és ahol gyakorolta a járást még tipegő korában. Mutatta az akkori óvodáját, iskoláját, és kisebb-nagyobb helyeket, amik hozzá tartoztak az emlékekhez.

Már 6 óra volt, mikor visszaértünk a házba, körülbelül a fagyhalál szintjén állva. Szerencsére Clare már otthon volt, így nem az üres házba mentünk vissza. Köszöntünk Rob anyukájának, majd Robot elküldtem zuhanyozni azzal az indokkal, hogy én segítek Clare-nek vacsorát készíteni.

Nagyjából fél óra telhetett el, mikor Rob lebaktatott a lépcsőn egy szál alsógatyában, és pólóban.
- Wooow, csak nem ezt vetted az estére…? - kérdeztem tőle kaján vigyorral, miközben a konyhapultnál levő egyik széken ültem.
- Aham, pontosan ezt! – nevetett. – Áh, nem! Csak szólni akartam, hogy nekem sajnos el kell mennem még az indulásunk előtt, és fogalmam nincs, hogy mikor végzek, így nem lenne gond kicsim, ha Liz-nél találkoznánk? Anyu szívesen elvisz… ugye anyu?
- Ez csak természetes! – válaszolta Clare.
- Jó-jó, persze! Nem baj! De hova mész? – kérdeztem meglepődve.
- Hát… az egyik forgatókönyvvel kapcsolatban hívtak az előbb. Valamit rosszul értelmeztem, így el kell mennem újra átnézni! Nem lesz hosszú idő, de azt sem akarom, hogy feleslegesen ülj itthon, rám várva! Így Liz-éknél találkozunk! Ugye tényleg nem baj??? – kérdezte, mikor már közvetlenül előttem állt.
- Nem! – mondtam, de gondolni igazából nem tudtam, mit gondoljak. Miért kell neki még Karácsony után egy nappal is dolgozni??!! És ezt miért nem Steph vagy a menedzser-teamjének egy tagja csinálja??!!
- Köszönöm kicsim! Ígérem, sietek! – majd odajött, és nyomott egy cuppanós puszit a számra. Aztán odapattant anyukájához, neki is adott egy puszit az arcára, majd elillant.
Pár perccel később pedig már csak beköszönt a konyhába, és ki is viharzott a házból.

Miután Rob elment, én bekaptam pár falatot, majd elmentem készülődni. Lezuhanyoztam, hajat mostam, aztán felvettem a ruhát, hozzá a cipőt, illetve a nyakamba akasztottam a Robtól kapott csodaszép nyakláncomat is. Végül kivasaltam a hajam, és feldobtam egy, a ruhámhoz tökéletesen passzoló, lilás-fekete, füstös sminket, egy nagyon pici ezüstös árnyalattal megbolondítva.
8 órára már teljes harci díszben álltam a konyhában, és Clare nem győzte csodálni a ruhám, a sminkem, a hajam, és… úgy összességében engem! Én pedig nem győztem pirulni… Időközben Rob apukája, Richard is megérkezett, aki ugyan a feleségétől sokkal diszkrétebben, de szintén megdicsért.

Tökéletes magabiztossággal kezdtem neki a kis fekete táskámba való belepakolászásnak, majd fél 9-kor felvettem a kabátom, és megvártam, amíg Clare is felöltözik. Ahogy beültünk a kocsiba, elmondta, hogy Liz csak maximum negyed órára lakik tőlük, így sietni nem nagyon kell… rajtam viszont erőt vett a pánik, miszerint tuti én leszek az első, aki odaér! Ugyanis egyedül én nem tudok megülni nyugodtan azon a formás, kicsinek szerintem nem igazán nevezhető fenekemen!!!

Clare tényleg teljesen nyugodt tempóban vezetett, mégis már háromnegyed után egy perccel ott álltunk Liz lakása előtt. Meglepődtem, hogy majdhogynem teljesen úgy néz ki, mint az én stevenage-i lakásom, csak egy icike-picikét nagyobb…

Vettem egy nagy levegőt, majd elköszöntem Clare-től, és jó éjszakát kívántam neki. Nem várhattam el, hogy itt ácsorogjon velem egész este csak azért, mert én beparáztam attól, hogy egyedül menjek be a párom nővérének bulijára…

Így kiszálltam, és az integetéssel végrehajtott, Clare-től való elköszönést követően odaléptem az ajtó elé. Furcsálltam, hogy nem hallom a zenét, és fényeket sem látok, mégis vettem egy mély lélegzetet, és figyelmen kívül hagyva az egyre jobban kalapáló szívem, bekopogtam…

***

Kriszti ruhája a sétánál
Az este:
Smink (a rózsaszín árnyalat nélkül!)
Ruha + cipő
Nyaklánc
Kabát
Táska