44. fejezet - A bosszú

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy késtem, és hogy a megígért fél 4 - 4 helyett csak most tudtam feltenni az új részt, de sajna közbeszólt a Sors - a MÁV és az internetszolgáltatóm személyében! :(

Na, de végülis nem ez a lényeg, hanem hogy felkerült az új fejezet! :) Remélem tetszeni fog!
Várom a kommenteket - amik valamilyen oknál fogva megint csak nagyon megcsappantak!!!

Pussz,
Sabyna

***

- Krisztíííí! – türelmetlenkedett Eve, miközben megfogta a kezem, és elkezdett a konyha felé húzni. Bocsánatkérően Robra néztem, aki magára erőltetett egy mosolyt, és bólintott.
Nem akartam otthagyni őt, és főképp nem akartam húzni a válaszadást, de mindketten tudtuk, hogy Eve még kicsi ahhoz, hogy megértse a komolyabb dolgokat. Így ha mást nem is, de a kis tündért néztük…

- Finom volt? – kérdezte Eve mosolyogva pár pillanat múlva, mikor már az utolsó kanállal is megettem a képzeletbeli levest, amivel az előttem levő tányér csordultig volt töltve.
- Hm… hát ez valami fantasztikus volt! Köszönöm szépen Eve! Ügyes kis szakácsnő vagy! Anyu tanított erre? – kérdeztem, miközben jó színésznő módjára eljátszottam, hogy degeszre ettem magam.
- Hát, igen! Ő tanította… - vallotta be, majd elvette előlem a tányért, és a kanalat, majd betette a mosogatóba.
- Hű, azt hiszem, most pihennem kell. Tele van a pocakom! – mondtam, és mosolyogva Eve-re néztem. Aztán felálltam, és visszasétáltam Rob mellé a kanapéra.

Rob nagyjából olyan helyzetben lehetett, mint amilyenben én voltam, mikor mellém ült. A feje hátradöntve, szemei lehunyva… azzal a különbséggel, hogy neki a két keze a halántékán pihent.
- Valami baj van szívem? – kérdeztem, ahogy leültem mellé, majd a mellkasára tettem a kezem.
- Semmi baj, csak… csak kicsit fáj a fejem. Jól vagyok! – mondta, de nem nézett rám.
Nem tetszett ez nekem, hiszen Rob nem szokott beteg lenni, és a feje sem szokott fájni. Lehet, hogy az after party utáni kis elázásunk a ludas?! Minden esetre nem vártam meg, még komolyabbra fordul a dolog. Felpattantam mellőle, és egyenesen a konyha felé vettem az irányt.
- Kicsim, hova mész? – kérdezte, de én rá se hederítve mentem tovább.

Ahogy kiértem a konyhába, Jennie mellé léptem…
- Jen, figyelj csak! Nagyon megharagudnátok ránk, ha nem maradnánk ebédre? Robnak fáj a feje, és nála ez nagyon ritka! Talán jobb lenne, ha visszamennénk a hotelbe, és lepihenne! – vázoltam a helyzetet Jennie-nek.
- Jaj, dehogy! Semmi baj! De ha gondoljátok, adhatok gyógyszert, hogy legalább míg visszaértek a szállodába, ne legyen gond…
- Nem, nem lesz semmi baj. De azért köszi! Elköszönök gyorsan Eve-től, és megyünk is…

Felszaladtam Eve szobájába, ahol ő éppen az egyik babáját tette bele egy kis babakocsiba.
- Eve! Gyere ide hozzám egy picit, kérlek! – mondtam neki, miután leültem az ágyára.
- Igen? – állt elém kérdő tekintettel.
- Figyelj csak! Robnak nagyon fáj a feje, így sajnos haza kell mennünk, hogy le tudjon pihenni. Ezért most szeretnék elköszönni tőled, hiszen az elkövetkezendő időben nem fogjuk látni egymást! Rendben?
- De… de ha Robnak fáj a feje, és pihenni akar, feljöhet a szobámba. Odaadom neki az ágyam szívesen!
- Nagyon aranyos vagy szívem, de sokkal jobb lenne, ha a saját ágyában aludna egy kicsit! Ugye megérted, kis tündér?
- Igen! – mondta, majd elszontyolodva lehajtotta a fejét.
- Tudtam én, hogy nagyon okos kislány vagy! – mondtam neki, majd szorosan magamhoz öleltem.
- De ugye megígéred, hogy hamarosan újra eljössz hozzám?! – kérdezte, és szinte kézzel fogható volt a szomorúság a hangjában.
- Persze kicsim! Megígérem! Cserébe te viszont azt ígérd meg nekem, hogy nagyon jó kislány leszel!
- Megígérem! – mondta, és érezhető volt, hogy egy nagyon picit jobb kedvre derült.
- Rendben! Akkor hamarosan jövök! De most mennem kell…
- Lemegyek veled! – mondta, és megfogta a kezem. Ezzel el is indultunk lefelé.

- Hívtam nektek taxit, Kriszti! – mondta Jennie, mikor leértünk a lépcsőn.
- Rendben, köszönöm! – mondtam Jen-nek, majd elengedtem Eve kezét, és bementem a nappaliba.
- Rob! Gyere édes! – mondtam, és megfogtam a két kezét.
- Hova megyünk? – kérdezte, miközben felállt.
- Vissza a hotelbe. Fáj a fejed… pihenned kell! – zártam rövidre a témát. Mondjuk kicsit meglepett, hogy egyáltalán nem ellenkezett, de talán jobb is így! Nem lett volna túl sok kedvem veszekedni…

Miután mindketten elköszöntünk Jennie-től, és Eve-től, már meg is érkezett a taxink. Beültünk, majd miután megmondtuk az úti célt a sofőrnek, búcsúzóul kiintegettünk az ablakon.

A hotelbe vezető úton nem szóltunk egymáshoz, és nem is akartam oda bújni Robhoz, hiszen ha tényleg fáj a feje, akkor csak a terhére lennék. Viszont azt, hogy nem ültem közelebb, pár pillanatra rá meg is jegyezte…
- Kicsim, mi a baj? – kérdezte.
- Miért? – fordultam felé, és kérdően néztem rá.
- Mert nem jössz közelebb…
- Ja, semmi baj. Csak nem akartam a nyakadon lógni! – és egy apró mosolyra húztam a szám.
- Viccelsz? – nevetett fel. – Hjaj, gyere ide szívem! Ha megtehetném, egész nap csak ülnék, és engedném, hogy a nyakamon lógj! – mondta, majd hirtelen odahajolt hozzám, és megcsókolt. Finom, érzéki csók volt. Először azt hittem, hogy csak egy rövid „puszi” lesz, de aztán egyre mélyebbre, és hosszabbra nyúlt…

Egy idő után már igencsak kellemetlenül éreztem magam, hiszen mégiscsak egy taxi hátsó ülésén voltunk! Ezért elváltam Rob ajkaitól, és komolyan a szemébe néztem.
- Ugye nem is fáj a fejed??!! – jelentettem ki inkább, mint kérdeztem. A reakciója csak halvány mosoly volt, mielőtt kinézett az ablakon.
- Megjöttünk! – szólalt meg a következő pillanatban a sofőr. Rob azonnal elő is kapott a zsebéből valamennyi pénzt, előrenyújtotta neki, majd kiszálltunk.
- Hallottad, mit kérdeztem az előbb?! – kérdeztem újra, most már picit erélyesebben, miközben a jobb kezével megfogta az enyémet, a balt pedig a zsebébe dugta.
- Igen!
- És???
- Hát… valóban nem fáj a fejem! – vallotta be. Lépett is volna tovább, de én elengedtem a kezét. Teljesen ledöbbentem a viselkedésétől. Mintha leforráztak volna…
- Tudod, hogy… hogy mekkora bunkó vagy Robert?! Megígértem Eve-nek, hogy a mai napot vele töltöm! Erre te előadtad a hattyú halálát, ráadásul mindehhez bevetve azt a mérhetetlen színészi tudásodat is, és átvertél egy kislányt! Igazán büszke lehetsz magadra… Mert az nem érdekel, hogy engem, vagy Jennie-t átversz… de hogy Eve-t! Csalódtam benned! – mondtam. Ő pedig hirtelen megfordult, és egyenesen a szemembe nézett:
- Miért is? Azért csalódtál bennem, mert tennem kellett valamit, ha nem akarok időpontot kérni ahhoz, hogy kettesben lehessünk? Vagy azért, mert lassan olyanná válik a helyzet, hogy nálam is elfoglaltabb leszel?? Esetlegesen azért, mert ahhoz, hogy veled lehessek még azelőtt, hogy elutazol, el kellett játszanom, hogy sz*rul vagyok??? Hiányzol Krisztina! Mérhetetlenül, sőt… kimondhatatlanul hiányzol, és amikor végre együtt lehetnénk, valaki mindig keresztbe tesz! – fakadt ki belőle minden. Én pedig csak szótlanul, hatalmas bűntudattal álltam előtte.
- De akkor miért nem szóltál, hogy ne menjünk? – szólaltam meg körülbelül egy perccel később.
- Kicsim… most őszintén! Nem mentél volna el akkor is? – kérdezte mosolyogva, és közelebb lépett egy lépést.
- Hát… lehet, hogy nem!
- De mégis nagyobb a valószínűsége, hogy igen… - mosolygott tovább, és még közelebb lépett. Már közvetlenül előttem állt.
A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy a karja a derekam köré fonódik.
- … és pontosan ezért is szeretlek annyira! – hajolt picit közelebb.
- Miért is? – kérdeztem vissza incselkedve, de közben nem bírtam visszatartani egy halvány mosolyt.
- Most komolyan soroljam? – kérdezte halkan. Már csak pár apró centiméter választotta el a számtól.
- Majd máskor… - válaszoltam őszinte, boldog mosollyal, és a nem túl gyakori alkalmak egyikeként most én vettem birtokba az ajkait.

Miután megszakítottuk a csókunkat, újra összekulcsoltuk az ujjainkat, majd szorosan hozzábújtam, és szerelmes, boldog mosollyal az arcunkon sétáltunk be a hotel előterébe. Egyenesen a lifthez mentünk, és Rob megnyomta a hívó gombot, aztán adott egy puszit a számra.
Szinte rögtön utána meg is érkezett a felvonó. Miután beszálltunk, és elindultunk felfelé, előjöttek az emlékeim a nem sokkal ezelőtt történtekről. Az a vágy, amit a liftben történt, erőszakosabb csókja váltott ki belőlem, újra végigbizsergette a testem. Beharaptam az alsó ajkam, és lopva rápillantottam.
Tudtam, hogy nem fog engedni nekem, hiszen túlságosan is félt ahhoz, hogy ilyenkor szeretkezzen velem… másrészt pedig bosszút esküdtem, amit mindenképpen be akarok tartani! Így amilyen gyorsan csak lehetett, elhessegettem a kósza, erotikával túlfűtött gondolataimat még a Robra éhes jobb és bal agyféltekém közeléből is. Bár félő, hogy nem sikerült a hormonjaimat maradéktalanul megfékezni…

Mikor felért a lift, kiléptünk az ajtón, és Rob szobájához – illetve a szobánkhoz – sétáltunk. Ahogy beléptünk, és hallottam, hogy Rob becsukja magunk mögött az ajtót, azonnal újra előjöttek bennem a pár percre elfátyolozott érzések… Észrevétlenül vettem egy mély levegőt, majd letettem a táskám, levettem a csizmám, és odasétáltam a poggyászomhoz. Előkotortam belőle egy egyszerű piros pólót, és egy fekete mackónacit…
- Elmentem zuhanyozni! – közöltem Robbal, miközben ő éppen a cipőjét rúgta le a lábáról.
- Most? De miért?
- Hát… igencsak hosszú lesz az a 11 óra repülőút, úgyhogy szeretném felfrissíteni magam. – válaszoltam kimérten. Valamilyen szinte persze ez volt az oka, de azt, hogy valóban most – ebéd előtt – ejtsem meg azt a felfrissítést, a bosszúra éhes felem mondatta velem! Ugyanis pontosan úgy alakult a helyzet, ahogy elképzeltem…
- Mehetek veled? – kérdezte Rob, és bevetette azt a szexi, csábító mosolyát, aminek senki nem tud ellenállni… kivéve én, alkalomadtán! Miközben mosolygott, lassan el is indult felém, én viszont erőt vettem magamon, és megszólaltam:
- Nem! – erre megtorpant, és láttam a szemén, hogy ledöbbent.
- De én…
- Nem! Szeretnék most egyedül fürdeni! – próbáltam határozott maradni. Belül viszont kalapált a szívem, és legszívesebben azonnal elkaptam volna a kezét, és magammal húztam volna a fürdőbe… de nem tettem! Egyszerűen besétáltam a fürdőszobába, és becsuktam az ajtót, majd egy halk kattanással kulcsra zártam azt.

A frissítőm valóban üdítően hatott rám, viszont azt nem engedte kiverni a fejemből, hogy mennyivel izgalmasabb lenne, ha most Rob is a kádban ülve velem! Hátradöntöttem a fejem, és egészen nyakig elmerítve magam a habokban, álmodoztam…
Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Igazából nem is relaxálni akartam, hanem gyorsan lefürdeni, úgyhogy kiszálltam a habokból, megtörölköztem, majd pedig nem maradt más hátra, mint hogy magamra kapjam a ruháimat.

Amint végeztem, teljesen felfrissülve, tisztán, és ellazultan jöttem ki a fürdőszobából. Mivel Rob nem volt a hálóban, így átsétáltam a nappaliba. Bingó! A kanapén ült, és az ölében a laptopjával, teljesen magába feledkezve olvasgatott, és kattintgatott. Ami viszont nagyon meglepett, az volt, hogy még annyira sem nézett fel, hogy megbizonyosodjon róla: kijöttem a fürdőből. Megmondom őszintén, kicsit zavart a nemtörődömsége, de végülis biztos nagyon érdekes volt, amit olvasott…

Visszasétáltam az ágyra rakott bőröndömhöz, és megigazgattam benne a ruhákat, majd becipzáraztam. Ezek után pedig visszamentem a nappaliba.

Rob még mindig laptopozott, és egy árva szót sem szólt, sőt… még annak sem adta jelét, hogy egyáltalán érdekelné, hogy ott vagyok a szobában. Erre elöntötte az agyamat valami méregféleség! De nem tettem semmi hirtelent, vagy meggondolatlant, csak szépen lassan – már majdhogynem fenék-riszálva – odalépkedtem a kanapéhoz, és leültem Rob mellé úgy, hogy a kezem egészen „véletlenül” hozzáért a lábához. Semmi reakció…
Odapillantottam a laptop monitorjára, és akkor láttam meg, hogy az e-mailjeit olvassa! Hát, meg kell hagyni, nagyon-nagyon érdekes dolgok lehetnek benne, ha még én sem érdeklem! – mondtam magamban.

Én azonban nagyon, nagyon, de nagyon kitartó vagyok, és nem adom ám fel egykönnyen… Odahajoltam hozzá, és éppen hogy csak hozzáérve az arcához, lágy puszit nyomtam rá. Választ, vagy akár csak bármiféle aprócska kis reakciót azonban erre sem kaptam. Tovább olvasott!
Már komolyan az idegeimen táncolt, és éreztem magamon, hogy egyre jobban elönt a düh. Éppen azért gondolkodás nélkül felé fordultam, és a számmal a nyakát és az arcát, az egyik kezemmel pedig – a pólója alá benyúlva – a hasát vettem célba. Erre végre kaptam egy kicsi visszacsatolást: alig érezhetően, de megremegett a teste! Többet azonban nem tett, és még csak rám sem nézett!

Ezzel elszakadt a cérna nálam, így elkaptam a kezem róla, és azonnal el is döntöttem, hogy lemegyek a kávézóba, és iszok egy jó erős valamit, ami megnyugtat.
Ekkor azonban megmozdult… nem is akárhogyan! Épp fel akartam állni, amikor hirtelen elkapta a kezem, és magára rántott. Halk sikoltás hagyta el a szám, hiszen egyrészt nem számítottam arra, hogy egyáltalán csak a kisujját is megmozdítja, másrészt pedig azt hittem, a laptop még az ölében van. Mikor azonban landoltam, észrevettem, hogy szerencsére már nincs ott!

Mondani akartam valamit… valami csípőset, valami szemrehányót, de abban a pillanatban, ahogy birtokba vette az ajkaimat, és a nyelvünk ugyanolyan tüzes, és szenvedélyes táncba kezdett, mint a liftben délelőtt, eltűnt az agyamból minden! Csak azt éreztem, hogy egyre jobban kívánom őt, és már majd’ szétrobbanok, hogy végre az övé lehessek! Lovaglópózban elhelyezkedtem az ölében, és amíg a kezei hol a derekamat, hol pedig a fenekemet kényeztették, én vadul beletúrtam a hajába, majd kicsit belemarkolva, egyre jobban magam felé húztam a fejét.

Nem tudom, mit vártam ettől a csóktól, de biztosan valami természetfelettit… Bizseregtem mindenhol, a bőröm már szinte lángolt, a szívem vagy ötszázat vert percenként, és úgy éreztem, hogy menten felrobbanok! A nyelveink már szinte megbotlottak egymásban, úgy élvezték az érzéki táncukat. Már annyira felizgatott a csókja, és az érintései, hogy alkalmanként tettem egy fel-le mozdulatot az ölében. Ekkor mindig belenyögött, vagy nagyon halkan belemorgott a csókunkba… én pedig imádtam, hogy élvezni!

Fogalmam sincs, hogy hanyadszorra csinálhattam ezt az „imitáló” mozgást, de az egyik alkalmával elpattanhatott az a bizonyos húr Robnál! Mindenféle előjel nélkül megemelt egy picit, és ledöntött a kanapára, majd félig mellém, félig rám helyezkedett. Így folytattuk tovább, amit elkezdtünk…
Aztán működésbe léptek újra a kezei is! Lassan, óvatosan becsusszant a pólóm alá, és érzékien végighúzta az egyik ujját az oldalamon, aminek a következménye az lett, hogy megszakítottam a csókunkat, és viszonylag hangosan felnyögtem.
Erre a szemembe nézett, és édesen elmosolyodott, majd ismét kicsit komolyabbra váltott az arca. Visszaemelte a tekintetét a mellkasomra, és folytatta, amit félbehagyott… csak most kicsit tovább ment! Éppen le akarta húzni rólam a felsőt, amikor megfogtam a kezét.
- Mi a baj édesem? – kérdezte rekedtes, vággyal teli hangon.
- Nem lehet!... Tudod!... – válaszoltam szintén el-elfúló hangon. Felszínre tört bennem a kisördög! És újra erőre kapott a bosszúm!
- De reggel még…
- Igen, reggel még akartam! És most is akarnám… de… azt nem, hogy baj legyen belőle!
- Értem! – mondta, és lemászott rólam. Én pedig felültem.
- Sajnálom! – mondtam.
- Ne kérj bocsánatot kicsim! Igazad van… - mosolyodott el halványan, és megpuszilta a homlokom. Aztán felállt a kanapéról, és elindult a hálószoba felé. Gondolom, lehűti magát a fürdőben!

Megint elöntött a bűnbánat, és újra magamhoz akartam húzni, és a fülébe suttogni, hogy csak túl makacs voltam, és rosszul esett, hogy nem feküdt le velem, amikor én akartam! De hogy mindennél és mindenkinél jobban kívánom őt, csak olykor-olykor önző, számító kis liba vagyok!! Színt akartan vallani… de mint korábban, most sem tettem!

A hátralevő, együtt töltött pár óránkat tv-nézéssel, és javarészt egymás karjában való pihenéssel töltöttük. Amennyire csak tudtuk, kihasználtuk az együtt töltött perceket!
Mikor elérkezett az idő az indulásomhoz, felöltöztem, és teljes mértékben felkészültem a repülőútra, Angliára, és arra, hogy megint picivel több, mint egy hónapot nélkülöznöm kell az én hercegemet!
Rob most is ki szeretett volna jönni velem a reptérre, de mondtam, hogy ne tegye, hiszen minden zsúfolásig van rajongókkal… főleg, hogy sejtik, hogy a közeljövőben visszarepülök Londonba! Pár percig még győzködtem őt különböző érvekkel, mire szomorúan ugyan, de rábólintott, és igazat adott! Így hosszú, édes búcsúcsókkal köszöntünk el egymástól a hotelszobában, majd megígértettem vele, hogy Karácsonyig minden egyes nap beszélni fogunk! Végül abban maradtunk, hogy a Jennie-éknél felmerült témáról majd akkor beszélünk, amikor újra együtt leszünk… így addig is van időm gondolkodni a válaszon! A legvégén még váltottunk egy rövid csókot, és egy picit késve bár, de elindultam egy taxival a reptér, alig egy órával később pedig a gépen ülve… London felé!