46. fejezet - A titok

Ciao!

Csak annyit írnék elöljáróban, hogy most is várom a véleményeket! :)

Jó olvasást & pussz,
Sabyna

***

Ahogy beértünk a lakásba, ledobáltuk magunkról a kabátokat, cipőket, sapkákat, sálakat és kesztyűket, majd Jess beinvitált minket a szobájába, aztán ő kiment a konyhába.
Pár pillanattal később egy tálcával tért vissza, rajta három csésze teával, és egy jó nagy tál rágcsálnivalóval.

Mint az amerikai, tinikről szóló filmekben, mi is körbeültünk Jess ágyán, és úgy vártuk, hogy Audrey belekezdjen a mesélésbe, és kibeszéljen magából mindent, ami a szívét nyomja.

- Lányok… - kezdett bele. - … el kell mesélnem nektek valamit, amiről csak a szüleim, és a legjobb barátnőm tudnak. Illetve tudtak eddig! A mai napig úgy éreztem, hogy magamban fogom tudni tartani ezt a titkot, de úgy alakult, hogy azt érzem, ha nem mondom el nektek, szét fogok robbanni! De hogy ne is húzzam tovább az időt…
Mikor megismerkedtem veletek, boldogan meséltem, hogy a nyaramat Ausztráliában töltöttem. Nem mondom, hogy nem tetszett a kontinens, vagy a gyönyörű tengerpart! Esetleg a rekkenő hőség, de… az igazság az, hogy nem nyaralni mentem! És nem is hobbiból! Szóval… jaj, annyira nehéz beszélni róla! – sóhajtott, majd lenézett az ágyra, vett egy mély levegőt, és tovább folytatta. Mi pedig lélegzetvisszafojtva figyeltük minden apró mozdulatát, és szavát:
- Idén, az év végi bálon volt egy srác! Végzős hallgató volt, ráadásul cserediák Amerikából. Úgy, mint most a gólyabálra, akkor is elmentem pár ismerőssel, táncoltunk, hülyéskedtünk, meg ilyesmik. Aztán a bál közepén odajött hozzám a srác, együtt táncoltunk, iszogattunk, nevetgéltünk, majd sétáltunk a folyóparton. Ezzel nem is volt semmi probléma! Csak a sétánk alatt megcsókolt. Az a csók pedig valami sokkal komolyabba torkollott a végén… vagyis lefeküdtem vele. Mindketten akartuk, szóval nem ezen van a hangsúly! Azonban nem akartam tőle semmi komolyat, és ez fordítva is igaz volt!
Három héttel később megkapta a diplomáját, elköszönt tőlem, és visszarepült Amerikába. Rá pár napra pedig kezdődtek a gondok… - mondta, és újra tartott egy kis szünetet. Gondolom próbálta felkészíteni magát a folytatásra. Én viszont már sejtettem, hogy mi lesz a vége a történetnek, de azért szinte keresztbe tett ujjakkal szorítottam, hogy tévedjek!
- Egész álló nap igencsak idegesítő hőhullámaim voltak, de ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Illetve arra gondoltam, biztos csak front van, vagy ilyesmi! Aztán rá egy hétre meg kellett volna jönnie, de nem jött meg. 8 napja késett már, amikor az egyik reggel émelyegve ébredtem, és éppen hogy csak elértem a wc-ig. Ez már nagyon kezdett aggasztani, így elmeséltem az egyik barátnőmnek a tüneteket – aki természetesen tudott a báli éjszakámról –, és teljesen elhűlve kérdezett vissza, hogy nem lehet-e, hogy terhes vagyok. Abban a pillanatban végigfolyt rajtam a vér, a verejték, és minden… gyorsan elszaladtunk a gyógyszertárba, és vettünk tesztet. Egyet a legolcsóbból, és egyet a legdrágábból.
Hazamentünk, megcsináltam a tesztet, és mindkettő pozitív lett! Sírtam, sőt őrjöngtem, hogy most mi lesz, de a barátnőm tartotta bennem a lelket, és akkor is ott volt mellettem, amikor elmondtam anyuéknak. Nagy meglepetésemre, nem azt mondom, hogy örültek neki, vagy megdicsértek, amiért sikerült teherbe ejtetnem magam, de nem is kapták le a fejem rögtön. Inkább közösen megpróbáltunk megoldást találni!
A megoldás pedig egy abortusz lett, Ausztráliában. Mielőtt megkérdezitek: azért Ausztrália, mert a barátnőm Sydney-ből jött ide tanulni, és nyaranta mindig hazamegy. Elhívott magához, így együtt vészeltük át a beavatkozást. Aztán a nyáron kint is maradtam, egy kicsit emésztgetni a dolgokat, így szerencsére a suliban, és a környezetemben senki sem tudta meg, hogy valaha is terhes voltam. A szüleimen, és Sarah-n kívül most már ti vagytok az egyetlenek, akik tudnak erről… - hallgatott el, és láttam, ahogy végigfolyik az arcán egy könnycsepp.
Nem tudtam megszólalni, és igazából azt sem tudtam, mit kellene mondanom, így inkább cselekedtem. Feltérdeltem, és szorosan megöleltem Audrey-t. Ő pedig hangos zokogásban tört ki.

Annyira meghatott, ahogy sírt szegény, hogy én is megkönnyeztem. Ezzel egy időben viszont tudtam, hogy ennek a szívszaggató sírásnak, ha nem is meghatározó, de egy nagyon picike része az örömből fakad. Hiszen végre nekünk is elmondhatta, mi bántja! Ahogy elengedtem őt, és visszaültem a lábamra, Jess térdelt fel, majd ő is ugyanúgy magához ölelte a barátnőnket!

A rá következő jó pár órában még beszélgettünk: először az abortuszról, aztán Ausztráliáról, és utána eljutottunk odáig, hogy már mindenről csevegtünk. Látszott Audrey-n, hogy egyre jobb kedvre derül, és nagyon boldog, hogy végre nem kell többet előttünk sem titkolóznia…

Úgy nagyjából éjfél lehetett, mire észbe kaptunk, hogy talán nem lenne egy hátrány lezuhanyozni, és lefeküdni aludni. Így egymás után vettük birtokba a fürdőszobát, majd megágyaztunk, és elaludtunk.

*

Az elkövetkezendő időkben már egyesével számoltam a napokat, és ezzel egyre boldogabb lettem, hiszen már csak pár nap, és végre találkozom Robbal! Mellette pedig még az is elégedettséggel töltött el, hogy hamarosan a szüleimmel, és a barátaimmal is találkozhatok.

December második hetében folytattuk a lányokkal az ajándékbeszerző-körutunkat, és ezáltal már majdnem mindenkinek megvolt az ajándéka, kivéve egy személyt: Robot. Hát miért is ne… pont neki nem tudtam mit venni!
Igazából egy gitárt terveztem. Egy olyasmit, mint amit még Santa Monica-ban nézegetett, de nem is tudom… úgy gondoltam végül, hogy ezt inkább neki kellene megvennie, hiszen én nagyon nem értek hozzá!
Önző dolog, tudom, de az viszont valamelyest megnyugtatott, hogy Jess sem tudta, mit vegyen Charlie-nak.
- Hjaj, a pasikkal mindig csak a gond van! És még nekünk mondják, hogy nehéz esetek vagyunk… – ejtettem meg ezt az apró megjegyzést, amitől Audrey és Jess is elkezdtek nevetni, közben pedig bőszen bólogattak.

*

Már kevesebb, mint egy hét választott el a hazarepülésemtől. Szerencsére már suliban sincsenek igazán erőteljes, nehéz óráink, hiszen inkább a fontosabb részeket vesszük át, mert januártól bizony keményen megkezdődik a vizsgaidőszak.
A zh-imnak már tudom is az eredményét: nagy részében 3-asok, 4-esek lettek, de azért becsúszott két 5-ös is. Vagyis a félévzáró vizsgáimhoz vezető akadályokat végül sikeresen vettem, de az igazi megmérettetés csak januárban vár rám!

Ugyanúgy éldegéltem a hétköznapjaimat, mint eddig: délelőtt suli – jobbik esetben, mert bizony voltak alkalmak, amikor helyette inkább dolgozni mentem –, délután munka, aztán vagy elmentünk nézelődni, vagy beültünk valahová a csajokkal. De volt olyan eset is, hogy hazamentem, lezuhanyoztam, és elterülve az ágyon, ölembe vettem a laptopot, és olvasgattam.

Rob általában esténként hívott, hiszen addigra már ő is megszabadult mindenféle fotózástól, illetve nyilvános megjelenéstől. December 15-én például egy magazinnak készítettek fotósorozatot, de most kivételesen nem Kristennel, hanem Emilie-vel.
16-án pedig mondta, hogy egy Shannon Woodward nevű színésznőnek mennek megünnepelni a születésnapját.
Erről a születésnapi partiról másnap természetesen ezer meg ezer cikk jelent meg, miszerint Rob ismét megtalálta azt a nőt, akivel megcsalhat: ez esetben Katy Perry személyében. A telefonban együtt nevettünk, mikor felolvastam neki az egyik cikket… az persze nem jelent semmit az újságíróknak, hogy a szülinapi partin Katy barátja is ott volt! Na mindegy!

A beszélgetéseink alatt természetesen kitértünk a Karácsonyra is. Arra jutottunk, hogy 24-én és 25-én otthon leszek, 26-án pedig visszarepülök Londonba. Onnantól kezdve pedig együtt lehetünk Robbal hosszú-hosszú ideig!
Ezzel egy időben a boldogságtól kivirultan meséltem el Robnak végre, hogy találkoztam az anyukájával. Ő viszont erről már természetesen tudott! Kicsit lekókadt ettől a jókedvem, de ő csak játékosan elnevette magát, és arra biztatott, hogy meséljem el, mi történt! Én pedig megtettem…

Fogalmam nem volt, mennyi ideig beszélgethettünk, de úgy 2 óra hossza biztosan volt! Aztán nagy nehezen elbúcsúztunk egymástól, és ahogy letettem a telefont, el is nyomott az álom.

18-a reggel – a telefonom csengése mellett – arra ébredtem, hogy görcsölget a hasam. Ez azonban nem volt olyan erőteljes, mit szokott lenni, de azért felkeltem, és bementem a mosdóba. Ekkor döbbentem csak rá, hogy már 18-a van, és még nem jött meg!
Bukfencezett egyet a gyomrom, hiszen még soha nem késett!
Az aggodalmamra még tett egy lapáttal az is, hogy a késéstől rögtön az Audrey-val történtek kezdtek lebegni a lelki szemeim előtt.

Minden esetre felöltöztem, elvégeztem a reggeli teendőimet, megágyaztam, aztán pedig elindultam dolgozni, mint ahogy mindig is szoktam.
Egész nap görcsölgetett a hasam, de egyáltalán nem úgy, ahogy kellene neki. Egyre idegesebb kezdtem lenni, pedig mélyen legbelül éreztem, hogy abszolút semmi okom nincs rá… hiszen egy nap késés még nem a világ!

Mikor azonban már vasárnap is úgy keltem fel, hogy nem jött meg, eléggé pánikba estem. Kezembe kaptam a telefonom, és úgy járkáltam fel-alá a szobában, mint egy kétségbeesett őzike, aki elkeveredett az anyukájától, majd csapdába ejtették, és most nem tudja, mi tévő legyen. Közben pedig folyamatosan azon agyaltam, hogy anyut hívjam, Audrey-t, vagy Jennie-t??? Rob eszembe sem jutott, hiszen ő ebben a helyzetben segíteni úgysem tudna… így végül anyunál maradtam!

- Szia anya! Kriszti vagyok! – köszöntem neki úgy, mintha amúgy nem sejtené, ki hívta.
- Szia kicsikém! Jaj, de hiányzott már a hangod! Nagyon rég beszéltünk! Hogy vagy? Minden rendben? – „üdvözölt” anyu.
- Te is nagyon hiányoztál már anyu! Egyébként jól vagyok, de nincs minden rendben!
- Mi a baj?? – kérdezett vissza azonnal, rémült hangon.
- Hát… hjaj! A tanácsodra lenne szükségem! – mondtam nagyot sóhajtva, és leültem az ágy szélére. Folytattam: - Az a problémám anyu, hogy… már 4 napja késik a menstruációm. Jó, tudom, ez még semmi, meg nem kell megijedni, de tudod, hogy nekem mindig pontosan jött meg! Mi lehet a baj?
- Először is nyugodj meg szívem! Ez lehet idegesség, stressz miatt is! Hiszen mostanában volt a zh-s időszakod, aztán Robbal sem találkoztok túl sűrűn. Hidd el, ez tényleg bármitől lehet! Viszont ha már itt tartunk, egy valamit meg kell kérdeznem… védekeztek Robbal? – tette fel anyu a kérdést, amire számítottam. Nyeltem egyet, hiszen tudtam, hogy most egy bőséges fejmosást fogok kapni, de aztán halkan kinyögtem a választ:
- Nem! – hallottam, hogy már éppen mondani készül valamit, de mielőtt megszólalhatott volna, magyarázkodásba kezdtem: - Vagyis igen, csak… - kezdtem bele a mondandómba, de aztán nehezemre esett befejezni. Anyu és én mindig is bizalmas kapcsolatban voltunk, de most valahogy mégis más volt! Kényelmetlenül éreztem magam!
- Értem! De azt viszont nem Krisztina, hogy mégis hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! Folyton azt mondtad nekem, hogy még nem akarsz kisbabát! Pedig azzal, hogy nem védekeztek normálisan, a tűzzel játszol!
- Tudom! – válaszoltam, és lenéztem a lábfejemre, ami éppen a dísz-szőnyegen levő aprócska mintát rajzolta körbe, a nagylábujjam segítségével. Tudtam, hogy igaza van anyunak, és azzal is tisztában voltam, hogy talán életemben először voltam ennyire felelőtlen, de valahogy mégsem bántott annyira… fogalmam sem volt, miért nem!
- Na de nem telefontéma a veszekedés! A lényeg az szívem, hogy ne pánikolj! Lehet, felfáztál egy kicsit, vagy mint ahogy már mondtam, ideges voltál. Ki tudja! Minden esetre, mikor jössz haza?
- Hát úgy terveztem, hogy a kedd, délután 5 órai géppel indulok haza. Így 9-re érek Ferihegyre!
- Rendben! Akkor elvileg még apa is itthon lesz, így elmegyünk érted! Jó?
- Nem szükséges anyu! Majd hazavonatozok!
- Nem-nem! Késő este nem fogsz vonatozgatni! Erik sem tud kimenni érted, mert a szüleinél tölti a karácsonyt, szóval…
- Erik? Ő ki sem jönne elém, hiszen összevesztünk! Megint… - sóhajtottam.
- Attól függetlenül barátok vagytok! Csak most neki is ott van Viki, a barátnője…
- Barátnője? Az a fekete hajú csaj, akivel a Toriban jött össze?
- Igen! Te tudsz róla?! – kérdezett vissza anyu meglepődve.
- Persze! Mesélt róla… de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig együtt is maradnak! Úgy látom, kezd Erik is felnőni! – mosolyodtam el.
- Hát, ha már te nem lettél a barátnője…
- Anya!!! – szóltam anyura. Hát igen, ő mindig is kedvelte Eriket, és nem egyszer, se kétszer noszogatott, hogy miért nem jövök össze vele.
- Jó-jó! Csak annyit mondtam, hogy neki is tovább kell lépnie…
- Persze! Értem én!
- Na, jól van kislányom! Most leteszem, mert lassan el kell kezdenem főzni. Apropó… Rob is jön veled?
- Nem! Ő sajnos nem tud elszabadulni még. De úgy beszéltük meg, hogy 26-a reggel visszautazom Londonba, és a családjával töltöm a napot. Igazából náluk az már nem ünnep, hiszen tudod, meséltem, hogy Angliában csak 25-e Karácsony! De úgy alakítják a dolgokat Rob szülei, hogy mindenki, aki számít, otthon legyen 26-án is!
- Ja, értem! De mikor hozod már te is Robot hozzánk? Ez így nagyon nem fair, hogy csak te mész hozzájuk!
- Most jön a meglepi anya! Rob februárban kezd forgatni egy új filmet, aminek a helyszíne London, és Budapest. Úgyhogy találkozhatsz majd vele! – mosolyodtam el elégedetten. Már előre derülök attól, hogy mégis hogyan fogja anyu megértetni magát Robbal. Hiszen Rob nem beszél magyarul, anyu pedig nem beszél angolul!
- Na, hát ez csodálatos hír! Akkor te is itthon leszel majd, ugye?
- Már hogy lennék?! Nekem ugyanúgy suli lesz, és dolgozni fogok! – szóltam vissza kicsit ingerültebben, de aztán visszavettem egy kicsit: - Úgyhogy majd te szépen lefoglalod őt a szabadnapjain! – nevettem el magam. Mókásnak tűnt nagyon a dolog, még így, csupán elképzelve is!
- Hát ez nagyon vicces Krisztina! Tudod, hogy nem tudok angolul!
- Rob viszont tanulgatja a nyelvet, szóval lehet megért majd téged! Semmi baj nem lesz, anyu! De ezt majd még megbeszéljük addig…
- Rendben kicsikém! Akkor kedd este várunk a reptéren! A menstruációd miatt pedig ne aggódj! Ha addig nem jön meg, szerdán elmegyünk orvoshoz. Szólok is neki, hogy számítson ránk!
- Köszönöm anya!
- Ez csak természetes szívem! Na de jó legyél, és vigyázz magadra! Puszillak!
- Én is téged, illetve titeket! Szia anyu! – köszöntünk el, és letettük.

Hétfőn még mindig nem történt semmi. Ami pedig a legidegesítőbb, hogy anyu is felhívott, hogy az orvos sajnos a Karácsonyt nem az országban tölti, így csak jövőre tud fogadni. Mást pedig nem ismer anyu, és én sem, így hát marad az idegtépő várakozás!

Aznap már nem volt suli, így teljes munkaidőben dolgoztam! Akkor nem is volt semmi probléma, hiszen lekötötték az agyamat a jegyzőkönyvek, és az akták. De mikor elérkezett a 4 óra, és elindultam hazafelé… az már maga volt a pokol! Állandóan azon morfondíroztam, hogy ha mégis terhes lennék, hogy mondanám el Robnak… illetve hogy ő vajon hogy reagálna?! Másrészt pedig eljátszadoztam azzal a gondolattal is, hogy milyen anyuka lennék, milyen, amikor a gyerekem anyunak szólít, illetve hogy egy olyan kis élet lenne, akiért én tartozom felelősséggel! Ez az elmélkedés pedig egyszerűen sokkolt! 21 éves anyuka legyek?! Nem, nem és nem!!! Imádom a gyerekeket, és természetesen egyszer majd én is szeretnék egyet, de nem most! Nagyon nem most…

Hazaértem, elvégeztem a lassan, de biztosan lefekvéshez készülődő „rituálémat” – fürdés, aztán vacsi, majd fogmosás –, és leültem tanulgatni a januári vizsgáimra. Hamar beleuntam, hiszen abszolút nem tudtam az anyagra figyelni, így csak ültem felette, olvasgattam, de még egy betű sem ragadt meg. Ezért inkább becsaptam a könyvet, felpattantam az ágyra, magam mögé gyűrtem a nagypárnám, és elterpeszkedve rajta bekapcsoltam a tv-t.

A Sors már megint beleavatkozott az életembe, ugyanis akárhova kapcsoltam, az összes filmben, sorozatban, ráadásul később még a híradóban is babákról, terhességről, illetve egy esetben abortuszról volt szó. Puffogtam magamban egy sort emiatt, majd kikapcsoltam a tv-t, és inkább a szokásos esti elfoglaltságomként ölembe vettem a laptopom.

A legeslegelső dolog, amit minden alkalommal megnézek, az e-mailjeim voltak. Ez mondjuk szerintem az emberek 99%-ára igaz! Most is rengeteg e-mail érdekezett a postafiókomra, de ami elsőre felkeltette az érdeklődésem, az a barátnőmé, Szilvié volt… egy csatolt fájllal! Megnyitottam az üzenetet, és olvasni kezdtem:

„ Szia csajszim!
Tudom, hogy nem sok időd van netezgetni, meg e-maileket olvasni, de gondoltam, talán örülnél egy képnek, amin a barátnőd úgy néz ki, mint egy tank. Na jó… inkább, mint egy bálna!
De hagyjuk is a viccelődést! A lényeg, hogy a mi kis pocaklakónk – és persze a te jövendő keresztfiad vagy keresztlányod – tökéletes egészségnek örvend, és növekszik, mint a gomba!
Pár napja voltunk ultrahangon, minden rendben van! A nemét nem szeretnénk előre megtudni, úgyhogy meglepi lesz!
Ja, és még egy fontos dolog: áprilisra írt ki az orvos! Úgyhogy remélem, akkor itthon tudsz majd lenni egy kicsit! :)
Na de nem is zavarlak tovább a felesleges fecsegésemmel! Karácsonykor találkozunk!
Pussz neked,
Szilvi”

Izgatottan, és mosolyogva nyitottam meg a csatolt képet. Igazából arra számítottam, hogy egy egész alakos fotót küld, de nem… csak a pocakja volt rajta! Boldogan néztem a képet, és büszke voltam a barátnőmre! Azt viszont egyáltalán nem értettem, miért hiszi magát kövérnek, hiszen nem is az! Aranyos pocija van, és ő maga sem hízott sokat! Na de inkább meg sem szólalok, mert ki tudja, én mit fogok mondani magamra, ha egyszer ide jutok…

Lementettem a képet, és Szilvi üzenetét is, majd megnézegettem a többi e-mailt, a feleslegeseket kitörölgettem, aztán pedig elkezdtem nézelődni, olvasgatni a neten. Időközben megkívántam egy kis tejet, így lementem, és hoztam egy bögrével. Lassan elkortyolgattam, közben pedig éppen Robról olvasgattam különböző rajongói oldalakon, fórumokon. Érdekes elméletek születnek a rajongók fejében, hol egyszerűen csak Robot, hol pedig a Kristennel való állítólagos románcát illetően. Van, amelyik ledöbbentő, van, amelyik elgondolkodtató, és van olyan is, ami egyszerűen csak nevetséges! Minden esetre az olvasásuk jó kis unaloműző! Hát még a kreálásuk milyen izgi lehet…

Nem sokra rá Rob is felhívott. Beszélgettünk, meséltem neki Szilvi leveléről, és képéről, aztán ő is elmesélte, hogy ma egész nap a hotelszobájában ült, és az új filmje forgatókönyvét olvasgatta. Épp meg akartam kérdezni, hogy ha nincs semmi dolga, akkor miért nem utazik vissza Londonba, amikor közölte, hogy holnap még interjút kell adnia, de aztán szerda reggel már csüccsen is fel a 9-kor induló, Londonba tartó járatra!
Az igencsak késő női gondokról egy árva szót sem szóltam, sőt… próbáltam úgy alakítani a helyzetet – de legfőképpen a hangomat –, hogy még véletlenül se vegye észre, hogy valami nincs rendben! Szerencsére sikerült! Viszont a tudatomból, illetve a gondolataimból még a csevegésünk alatt sem tudtam kiűzni azt a dolgot. Folyamatosan agyaltam, és mikor egy jó háromnegyed óra múlva köszöntünk el egymástól Robbal, hirtelen azon kaptam magam, hogy akarva-akaratlanul simogatom a hasam.

Miután letettük a telefont, lejjebb csúsztam az ágyban, betakartam magam, és néma csendben bámultam a plafont. Az agyam egyszerűen nem tudott leállni, ezer meg ezer gondolat suhant át rajta egészen addig, míg el nem nehezedtek a szemeim, és el nem aludtam…

Másnap ugyanúgy dolgozni mentem, mint eddig, azzal a kivétellel, hogy most vittem magammal a poggyászomat is! Reggel korábban keltem azért, hogy össze tudjak pakolni!
Délután Josh egy órával előbb elengedett az irodából, sőt… fel is ajánlotta, hogy kivisz a reptérre, csak hogy a kocsit a cég parkolójában tudjam hagyni!
Elköszöntem Lisa-tól, hogyha esetleg nem találkoznánk az ünnepek alatt! Bár én úgy tervezem, hogy fogunk… Aztán átraktuk a csomagomat Josh kocsijába, és pár pillanattal később már indultunk is!
A Heathrow-ra vezető utat végigbeszélgettük! Szóba került a Karácsony, a Szilveszter, az ajándékok, és a jövő év is! Kiderült, hogy Josh valószínű nyaralni – pontosabban telelni – megy majd az ünnepek alatt, de hogy hova, azt még ő sem tudja.

Ahogy kiértünk a reptérre, elköszöntem tőle, majd besétáltam a terminálba. A már jól ismert pontokat végigjártam – vagyis kikértem a jegyem, leadtam a csomagom, átmentem a fémdetektoros kapun, és még mosdóban is voltam –, majd úgy negyed órával később végre birtokba vehettem a helyem a gépen. Kicsit kényelmetlen volt kosztümben utazni, de most szerencsére csak 3 óra az út, nem pedig 11 vagy 12! Ez valamelyest elégedettséggel – és a körülményekhez képest nyugodtsággal – töltött el.
Mielőtt gurulni kezdett volna a gép, mint mindig, most is üdvözölt minket a személyzet. Majdhogynem kicsordult a szememből egy könnycsepp, mikor a stewardess angolról magyar köszöntésre váltott. Szeretek utazni, és imádom Angliát, de azért mégiscsak hiányzik az otthonom… a város, ahol felnőttem! És persze a családom, a barátaim! És szó mi szó, az elmúlt pár hónapban igen ritkán hallottam magyar szavakat!

Miután kigurult a gép a kifutóra, nekem is sikerült rendezni a lelki világomat, és már boldogan vettem tudomásul, hogy ha nem is sok időre, de hazamegyek…

***

Szilvi képe:

Kriszti kosztümje, és kabátja az utazáskor: