64. fejezet - Santa Barbara

A repülőutam igen nyűgösre sikeredett, hiszen minél gyorsabban LA-ben akartam már lenni, annál lassabban akart eltelni a 11 óra hossza. Aludni nem tudtam, idővel a telefonomon is meguntam a zenehallgatást, a tv-ben pedig egy unalmas westernfilm ment, amit amúgy is ki nem állhatok. Így többnyire csak ültem, és bámultam a lenyűgöző, ám cseppet sem érdekfeszítő felhőket az ablakon keresztül.

- Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveiket, leszálláshoz közeledünk! – szólalt meg a steward hangja a hangosbemondóban. Azonnal követtem is az utasításait, és izgatottan vártam, hogy végre kitehessem a lábam a régóta nélkülözött, és már nagyon-nagyon hiányolt amerikai földre.

Ahogy a gép kerekei elérték a kifutópálya betonját, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Végre! – sóhajtottam halkan.

Szerencsére a kiszállásra sem kellett sokat várnom, hiszen úgy tűnt, az utastársaim is hasonlóan vélekednek a mielőbbi gépelhagyást illetően, mint én. Amint kiléptem a gépből, anélkül, hogy körbenéztem volna, egyenesen a csomagjaimért siettem. Hála az égnek, nem tartott sokáig előkerítenem őket, így pár perccel később már boldogan, lebegve a szabadság édes tengerén, igyekeztem a terminál kijárata felé.
Közben nézelődtem jobbra-balra, hogy nem látom-e meg véletlenül Jennie-t valahol, de végülis teljesen feleslegesen tettem mindezt, hiszen világosan megbeszéltük, hogy a parkolóban fog várni rám.

A hatalmas ajtón való kilépésemet követően azonban távolról sem olyan látvány fogadott, mint amire számítottam! Közvetlenül a bejárattal szemben egy méretes fekete terepjáró parkolt lesötétített ablakokkal, körülötte pedig néhány fotós, illetve tanácstalan, kérdő tekintetű ember lézengett.
Hirtelen nagyot dobbant a szívem, és egy pillanat alatt elkapott a pánik. Igaz, hozzászoktam már a Robbal töltött 2 év alatt ezekhez a különlegességekhez, az elmúlt közel fél év alatt azonban könnyen visszaszoktam a – már amennyire – szürke, hétköznapi életembe.

Minden esetre próbáltam lenyugtatni magam, és miután a fejemről gyorsan a szemeimre húztam a napszemüvegemet, megpróbáltam elsündörögni a kocsi mellett.
Hiszen miért is várna rám ez az autó? Értem Jennie jött, és már biztosan tűkön ül, hogy hol lehetek! – magyaráztam magamban.
A következő pillanatban azonban kinyílt a kocsi hátsó ajtaja, és óriási meglepetésemre Rob pattant ki belőle – egy testőr kíséretében. A fotósok azonnal kattogtatni kezdték gépeiket, az arra császkáló emberek pedig vagy a szájuk elé kapták a kezeiket, vagy elkerekedett szemekkel néztek rajongásuk tárgyára.
Azt, hogy Rob ott áll előttem egy karnyújtásnyira, én is lereagáltam, csak egy kicsit másképpen, mint a rajongói.

Éreztem, hogy a testemből valami rejtett kis helyre mind egy cseppig kifolyik a vér, majd ezt követően először bizseregni, aztán remegni kezdtek a végtagjaim. Megmozdulni nem tudtam, szólni úgyszintén… csak álltam ott, mint egy sóbálvány. Igazából nem figyeltem konkrétan, így lehet, hogy csak én zártam ki túlságosan is a külvilágot, de úgy érzékeltem, mintha körülbelül egy percre még a paparazzik is abbahagyták volna a fotózást. Mindenki csak állt – ki ettől, ki attól, de – teljesen lefagyva.

Tudtam, hogy Los Angelesbe jövök, és valójában tisztában voltam azzal is, hogy Rob jelenleg itt forgat, mégsem gondoltam még álmaimban sem, hogy összefuthatok vele. Egyszerűen nem készültem fel semmilyen módon sem a találkozásunkra! Ez pedig – így utólag belátva – hatalmas, sőt… gigantikus hiba volt!

- Szia! – köszönt rám Rob a napszemüvege mögül. Visszafogott, bizonytalan volt a hangja, mégis, akár egy harang, úgy csengett. Hirtelen úgy éreztem, mintha sok-sok nélkülözött nap után végre az életemet jelentő táplálék került volna a szervezetembe!
Ennek ellenére éreztem, ahogy a torkom kapar a szárazságtól, és tudtam, hogy ha nem nyelek egyet, nem fog kijönni a számon egy árva hang sem. Nyelni viszont megint csak emberes megpróbáltatás volt, ugyanis a gyomrom aprócska gombóccá zsugorodott! Kellemetlen, mégis semmihez sem hasonlítható, furcsa érzés volt!
Végül vettem egy mély levegőt, és alig hallhatóan kiböktem:
- Szia!
Hát ez nem is volt olyan nehéz, nem igaz?! Ha pedig az összesítést nézem: nem hiába szakítottam vele! Pontosan megvolt az okom rá – ráadásul nem is akármilyen ok volt az! Akkor most mégis miért én érzem magam ennyire rosszul?! De… fel a fejjel, Krisztina! – bíztattam magam.

- Vársz valakit? – kérdeztem már jóval határozottabban, és tudat alatt bíztam abban, hogy igen lesz a válasza.
- Ami azt illeti, már nem! – válaszolta, és halványan elmosolyodott. Tett felém egy aprócska lépést, én viszont reflexszerűen hátrébb léptem egy picit.
- Ezek szerint engem vártál?
- Igen…
- És hol van Jennie?
- Sajnos… közbejött neki valami, így nem tudott kijönni eléd! – mondta Rob. Egyrészről legszívesebben elmosolyogtam volna magam azon, ahogy Rob füllenteni próbál, hiszen soha nem ment neki igazán. Másrészről viszont kicsit mérges lettem Jennie-re, mert nagyon nem szerettem, ha valaki irányítani próbálja az életemet. Még akkor sem, ha tudja, mire vagy kire van szükségem!
- Értem! Akkor, ha jól sejtem, most elviszel… - pillantottam mögé -… illetve elvisztek hozzá?
- Hát… az igazat megvallva abban bíztam, hogy mielőtt Jenhez mennél, beülünk valahova beszélgetni! Azt hiszem, lenne miről… - hajtotta le a fejét, mint egy kisfiú, aki elszégyellte magát.
Rögtön forogni kezdett az agyam, hogy mégis mit kellene válaszolnom… végül arra jutottam, hogy nem menekülhetek a problémáim, illetve problémáink elől. Egyszer úgyis beszélnünk kell róluk, és esetlegesen meg kell oldanunk azokat!
- Rendben! Végülis van két teljesen szabad hetem!
- Ennek nagyon örülök! – kapta fel a fejét Rob, és engem is meglepve, nem felém lépett, hanem megfordult, és megfogta a kocsi még mindig nyitva álló ajtaját. – Ülj be!
- Egy pillanat, csak a csomagok…
- Azokat majd Greg elintézi! – mondta, közben pedig mutatta, hogy üljek be.
Nem akadtam fent ezen a kiszolgáláson, hiszen ez Rob amerikai életében mindennapos. Egyszerűen becsüccsentem a kocsiba, majd Rob is bepattant mellém. Végül a testőr, vagyis Greg is elfoglalta az utas oldalt, és a másik, volánnál ülő testőr pedig már indított is.

Valószínű azért, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsük, és mindemellett még nyugodtan beszélgetni tudjunk is, Rob nem egy független, belvárosi kávézóba vitt, hanem egyenesen a hotelje, vagyis a Four Seasons kerthelységébe. Furcsa érzés volt, hiszen az elmúlt 2 év során rengetegszer fordultam meg itt, de még soha nem volt alkalmam a kertbe kiülni. A napjaim nagy részét vagy Robbal a lakosztályban, vagy a medence mellett napozva töltöttem…

- Ugye nem baj, hogy ide jöttünk? Gondoltam, ez lesz most a legnyugodtabb! – kérdezte Rob, miután kiszálltunk a kocsiból.
- Nem, semmi baj!

Az egész napot Robbal töltöttem, és ugyan nem esett egyetlen szó sem a fél éve történt szakításunkról, vagy az okairól, mégis csevegtünk. Látszott rajtunk, hogy hihetetlenül zavarban vagyunk, ám próbáltunk a kényes kérdéseket megkerülve, minél többet megtudni egymásról… újra!

- Azt hiszem, most már mennem kell! – szólaltam meg egy egyre kínosabbá váló, szótlan perc után, nagyjából este 7 óra körül.
- Elviszlek! – ugrott fel azonnal Rob, amivel csak annyit ért el, hogy sikeresen beletérdelt az asztalba. – Oh, a franc! – jajdult fel, mire én lehajtottam a fejem, ezzel próbálva leplezni a kitörni készülő nevetésemet.
Miután sikerült elfojtanom magamban a röhögést, felálltam az asztaltól, és Rob mellett elindultam a kijárat felé.
- Halál ciki volt, mi?
- Micsoda? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, mire gondol.
- Hát, hogy majdnem felrúgtam az asztalt! Gondolom a fél kert minket nézett…
- Áh nem… csak téged! – mondtam, és végül eluralkodtak rajtam az elnyomott érzelmek. Azonnal lejátszódott előttem újra az ominózus, pár perce történt jelenet, és ennek hatására kitört belőlem a nevetés. Rob először csak rám pillantott, de végül ő sem bírta tovább, így csatlakozott.

A Jennie-ékhez vezető úton már nem kísértek minket testőrök – Rob ugyanis teljesen szükségtelennek érezte. Inkább ő pattant be a volán mögé arra hivatkozva, hogy gyakorlat teszi a mestert. A vezetés ugyanis még mindig nem ment neki zökkenőmentesen, de öröm volt nézni, hogy próbálkozik, és ennek hatására igen láthatóan fejlődik is!

Ahogy odaértünk, Rob nem jött be a házba, csak segített az ajtóhoz cipelni a cuccaimat. Jen szinte azonnal a nyakamba borult, ahogy meglátott, és a fülembe súgta, hogy „Én nem tehetek róla!”.
Mint később részletesen elmondta: Rob akarta mindenáron, hogy kijöhessen elém a reptérre, de Jen tudta, hogy ez nekem talán nem tetszene, és emiatt rá is haragudnék, így nem mondta meg, hogy melyik géppel érkezem. Rob azonban az összes lehetséges kapcsolatát bevonva megtudta, hogy melyikkel jövök. Amikor pedig Jen éppen készült volna ki elém a reptérre, Rob felhívta, és egyszerűen közölte vele, hogy ne menjen, mert Ő már úton van értem.
Jen persze rögtön küldött nekem egy bocsánatkérő üzenetet, amiben azt is megírta, hogy ő egyáltalán nem akart beleavatkozni a dolgunkba, ám én még az Angliában való gépre szálláskor kikapcsoltam a mobilom… és azután, hogy leszálltam LA-ben, el is feledkeztem arról, hogy talán érdemes lenne visszakapcsolni!
Hát igen! Ez az én formám…

*

Az első egy hetem szinte teljes mértékben úgy telt el, hogy hol a nagy, okos, és lassan már első osztályos Eve-vel foglalkoztam, vagy Jennel beszélgettem, vásárolgattam. Robbal sajnos nem sok időt tudtam tölteni, hiszen neki még mindig tartott a forgatás, így a nap 24 órájából 10-12-őt biztosan ott töltött.
Persze voltak alkalmak, amikor Eve a barátnőivel volt, Jen pedig valamilyen megbeszélésre ment, így én se akartam unatkozni, ezért kimentem Robhoz a forgatásra. Megismerkedtem a kollégáival, a stábtagokkal, és persze újra körülvett az az őrület, ami az elmúlt fél év során, ha nem is teljesen, de azért némileg elkerült.
Hihetetlen, hogy ennyi idő után is még mindig lányok, illetve nők milliói rajonganak Robert Pattinsonért! Persze ez biztosan azért van, mert, ahogy a Twilight-időszakban, az elmúlt évek során is fantasztikusan jó karaktereket formált meg, nem is akárhogyan!

A nyaralásom második hete ugyanolyan egyhangúan kezdődött, mint az előző, bár ezt is ugyanannyira élveztem, mint minden egyes Los Angelesben töltött napomat életem során. Ám annak ellenére, hogy tudtam, mit akarok, nem gondoltam volna, hogy a Robbal való első közös nyaralásunk után ez lesz a második olyan időszak, amire – bármi is történjék ezután –, örökké emlékezni akarok!

Rob ugyanis szerda reggel, meglepetésszerűen beállított Jenékhez, és nekem szegezte a kérdést:
- Nincs kedved eljönni velem valahová?
- Hát, éppenséggel volna, de… - kezdtem bele a válaszadásba, amikor Jen egyszerűen félbeszakított.
- Nyugodtan menj Kriszta, ha van kedved! A boltok megvárnak! – mosolygott felém, miközben a lányoknak csinált reggelit.
- Ha tényleg nem baj, akkor…
- Jaj, dehogy! Miért lenne baj? Menjetek, és érezzétek jól magatokat!
- Rendben! Köszi Jen! Imádlak! – mentem oda hozzá, és az utolsó vallomásomat mosolyogva, és nagyon halkan súgtam oda neki, majd nyomtam egy puszit az arcára. – Egy pillanat, és jövök! – fordultam Robhoz.

Felrohantam a most általam elfoglalt vendégszobába, gyorsan felkaptam az egyik kedvenc nyári ruhámat, és a hozzá passzoló papucsot, és már száguldottam is le a lépcsőn. Rob már az ajtóban állt, és mikor meglátott, látványosan elakadt a lélegzete. Pedig semmi extra nem volt rajtam, csak egy papucs, egy ruha, és a vállamon a táska. Na, jó… a ruha talán egy kicsit kihívó volt a combközépig érő hosszúságával, de akkor sem voltam olyan feltűnően csinos!
Rob igéző pillantása azonban önkéntelenül is zavarba ejtett. Lehajtottam a fejem, mint egy szende kislány, akire életében először néz nőként egy férfi, és a pirospozsgás arcomon megjelent egy halvány, ugyanakkor egyre boldogabb és boldogabb mosoly.
Valószínű Rob is észrevette a zavarodottságomat, mert ő is lehajtotta a fejét, és az elmúlt 2,5 együtt töltött év talán legcsodálatosabb mosolyára húzta a száját.

- Hova megyünk? – kérdeztem Őt, miután már biztos voltam abban, hogy úgy ahogy, de kifojt a felesleges vérmennyiség az arcomból.
- Az egyelőre maradjon titok! – válaszolta, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Nem szeretem a titkokat! – léptem elé, és egy kis haragot színlelve felnéztem a szemeibe. Azonnal ámulatba estem! Tényleg úgy éreztem magam, mint aki most találkozik Roberttel először!
- Tudom! De annál jobban fog tetszeni! – mosolyodott el újra, ami úgyszintén megigézett. Ám hirtelen észbe kaptam, hogy igazából én nem visszahódítani akarom Robot – hiszen azt nem kell –, hanem elbeszélgetni vele a fél évvel ezelőtt történtekről! Így gyorsan elkaptam a tekintetem, és beköszöntem a konyhába Jennek!

Keddtől péntekig minden egyes nap más és más helyre mentünk el, ezzel bejártuk szinte egész Kaliforniát. Voltunk nagyvárosokban, kis falvakban, erdős részeken, és tengerparton is.
Én viszont már kedden eléggé kellemetlenül éreztem magam, amiért Jennie-ékhez jöttem eredetileg, mégis ők azok, akikkel a két hét alatt a legkevesebbet foglalkozom! Peter, Jen és a lányok viszont biztosítottak arról, hogy épp elég nekik, ha boldognak látnak!
- És különben is! Mi mást tudnánk csinálni vásárolgatáson kívül? Egy teljes hetet egyébként is velünk voltál! Most itt az ideje, hogy Roberttel tölts egy kis időt, és esetlegesen a kapcsolatotokat is helyre hozhatjátok! – adott hangot a véleményének Jen, mikor négyszemközt beszélgettünk egyik este a nappaliban.
Így a hét további napjában már nyugodtabban indultam neki a felfedezetlen helyeknek, Robbal az oldalamon.

A szerdai nap a tengerparté volt, a csodálatos időjárás miatt.
Santa Barbara egyszerűen leírhatatlan hely… merem állítani, hogy Amerika talán legszebbje! Gyönyörű tengerpart, pálmafák, vitorlások. Egyszerűen minden, mi szem szájnak ingere!

- Tetszik? – kérdezte Rob, miközben a tengerparton ülve a naplementét bámultuk.
- Szavakkal egyszerűen leírhatatlan! Ugyanolyan, mint Andalúziában volt, mégis annyira más! Te mit gondolsz? – fordultam felé, és akkor értettem csak meg igazán, hogy mit mondtam.
Ahogy a szemeibe néztem, kiolvastam belőle mindent! Az összes fájdalmat, amit a szakításunk okozott neki, ugyanakkor a boldogságot is, amiért most újra itt vagyunk, ketten… Ha nem is egy párként, de együtt!

- Most éppen azt, hogy mégis hogy lehettem akkora marha, hogy elengedtelek! – tartotta még mindig a szemkontaktust, és szinte égetett a tekintete.
- Rob, kérlek…
- Ne Kriszta! Kérlek, had magyarázzam meg! Akkor reggel, a szobában annyira leblokkoltam, hogy visszaadtad a gyűrűt… mire pislogtam kettőt, már ott sem voltál, így meg sem tudtam magyarázni! Az a kokain-ügy nem mondom, hogy véletlen volt, mert nem! Nagyon is tudtam, hogy mit csinálok, de akármire vagy akárkire megesküszöm Neked, hogy azóta nem szedtem be semmit, és nem is ittam egy kortyot sem! Hidd el nekem, Te sokkal többet érsz annál, mint hogy idő előtt tönkretegyem magam! Jó férj, és még annál is jobb apa akarok lenni majd akkor, amikor eljön az ideje! Nagyon szeretlek Kriszta, és nem akarlak elveszíteni! Főleg nem egy olyan hülyeség miatt, amit csináltam! Kérlek, bocsáss meg nekem! – áradt belőle a szó, és ha csak nem az én szemem homályosodott el, könnyek csillogását véltem felfedezni Rob szemeinek sarkaiban.
- Hjaj, Rob! Tudom, hogy senki sem tökéletes, éppen ezért mindenki követhet, és követ is el hibákat, de… én egyszerűen nem tudom, hogy ezek után tényleg úgy fogok-e tudni hozzád állni, mint azelőtt! Jó párszor eljátszottad már a bizalmamat, és nagyon jól tudod, hogy mindannyiszor megbocsátottam Neked! Ez viszont az eddigi legdurvább dolog volt, amit csináltál, mióta együtt vagyunk! Tudtad nagyon jól, hogy közös jövőt tervezünk, Te mégis úgy viselkedtél, mint egy elvadult tinédzser! Ráadásul még jól meg is szégyenítettél! Nem tudom, tényleg nem…
- Értem! – hajtotta le ismét a fejét.
- Hjaj… most őszinte leszek veled Robert! A kokainos ügyet magát már utána, a London felé repülésem alatt megbocsátottam. Hiszen nem fordult még ilyen elő Veled, és ha nem is teljesen, valamennyire azért mégis átérzem azt a nyomást, ami Rád nehezedik a rajongók és a média által. Ami viszont még mindig kavarog bennem, az a jövőképünk! Nem tudom, hogy meg fogok-e tudni bízni benned újra úgy, ahogy azelőtt! Nem tudom, hogy így valaha fogok-e tudni vállalni gyereket melletted! Érted? – álltam fel a homokos partról, ahol ültünk. Nem akartam, de nekem is kicsordultak a könnyeim… pedig a legkevésbé sem akartam kimutatni, hogy mennyire fáj az, ami most kettőnk között játszódik!

- Kriszta! – lépett mögém alig észrevehetően, puhán kezébe vettem az enyémet, majd maga felé fordított. – Csak hagyd, hogy helyrehozzak mindent! Hagyd, hogy bizonyítsak! – suttogta, majd óvatosan közelebb hajolt, és épphogy egy lélegzetvételnyi szünetet tartva, puha ajkait az enyémekre tette. Lassan, nagyon lassan csókolni kezdett, majd mikor már biztos volt benne, hogy én sem ellenkezem, gyengéden a derekam mögé csúsztatva a karját, közelebb vont magához.

Nem tudtam, és nem is akartam ellenkezni, csak élvezni, hogy végre újra az enyém, én pedig az övé! Hogy újra a karjaiban tart, újra kényeztetik az ajkai az enyémeket! Olykor tudatosan, olyakor viszont tudat alatt, de semmi másra nem vágytam jobban az elmúlt fél év során, mint erre!
Ugyanakkor tudtam, hogy ennyi nem elég! Ennyivel semmiképpen sem tudja elérni nálam újra azt a bizalmat, amit a szakításunk előtt birtokolt! Tudtam, hogy véget kell vetnem ennek…
- Rob! – nyögtem a csókunkba úgy, hogy abból még talán én sem mondtam volna meg, hogy ellenkezés akar lenni. Ő azonban érezte, így azonnal elhúzódott Tőlem!
- Ne haragudj! – nyelt egy nagyot, és próbálta lecsillapítani a légzését. Lehajtottam a fejem zavaromban, ugyanakkor nem távolodtam el Tőle, sőt… a karjaimat, amiket eddig a karján pihentettem, a mellkasára simítottam, és a fejemet vadul kalapáló szívére hajtottam.
- Nekem… nekem ez még nem megy! Sajnálom!
- Ne butáskodj kicsim! Na, gyere ide! – húzott újra közelebb magához, olyan szorosan, amennyire csak tudott.

Kimondhatatlanul jó érzés volt újra a karjaiban lenni, így nem kellett sok idő, hogy a fél éve bennem tornyosuló és egyre csak halmozódó feszültség most egyszerre, könnyek formájában távozzon belőlem. Körülbelül 20 másodpercben telt, mire az inge teljesen vizes lett! Ő azonban nem foglakozott vele… csak a fejemre hajtotta a fejét, és szüntelenül simogatta a hátam, amíg én jól kisírtam magam!