63. fejezet - Eltelt két teljes év...

*1,5 évvel később*

- Gyere! Most azonnal visszamegyünk a hotelbe! – fogtam meg Robot, és megpróbáltam felrángatni a kanapéról.
- Jaj, kicsim! Ne legyél már ennyire hangulatrontó! Csak pár órája jöttünk! Még nem is táncoltál…
- Persze, hogy nem táncoltam, mert arra próbáltam figyelni, hogy ne igyál annyit, de hiába…! Nem gondolod, hogy ideje lenne már megkomolyodnod 25 évesen???
- Te pedig nem gondolod, hogy felhagyhatnál már az állandó babusgatásoddal?! Tudtommal a menyasszonyom vagy, nem az anyám! – huppant vissza annak ellenére, hogy minden erőmet beleadtam, hogy végre talpra állítsam.
- Pontosan! A menyasszonyod vagyok, és jogom van eldönteni, hogy mit tűrök el, és mit nem!!! Most pedig megyünk! – emeltem fel a hangomat, és éreztem, ahogy pillanatok alatt elönti az agyamat a düh. Szokták mondani, hogy az idegesség csodákra képes, és ez nálam sem volt másképp… egyszerűen megragadtam Rob karját, és még őt is meglepve, felrántottam a kanapéról.
- Jó-jó! Ha ennyire menni akarsz… de előtte elköszönök mindenkitől! – mondta Rob, és a segítő kezeimmel ugyan, de imbolyogva megindult a társaság felé.

Gyorsan lekezelt a srácokkal, a gondterhelt arcú Ashley-nek és Nikki-nek pedig nyomott egy-egy puszit az arcára, majd én is elköszöntem mindenkitől, és végre a hátsó ajtó felé vettük az irányt.
Az ajtónál álló egyik biztonsági ember nagyon rendes volt, és látva Rob szavakkal egyszerűen leírhatatlan állapotát, hívott nekünk egy taxit, majd segített kicipelni Őt a kocsihoz.

A hazafelé úton Rob vállamra döntve a fejét, elszundikált. Az érzések újfent kavarogni kezdtek bennem, és olyan dühös voltam, hogy legszívesebben megállítottam volna a kocsit, és kipattantam volna belőle, ott hagyva Robot. De végül erőt vettem magamon, és nem tettem meg.

A hotel előtt kifizettem a taxit, majd a segítségemre siető londinerrel együtt felcipeltem Robertet a szobába. Csúnya dolog ugyan, és lehet, hogy csak ablakon kidobott pénz, de minden esetre egy busás összeget csúsztattam a segítőm zsebébe – jelezve ezzel neki, hogy ami történt, lehetőleg maradjon köztünk!

Miután a londiner kiment a szobából, összeszedve minden maradék energiámat, bevonszoltam Robot a szobába, és lefektettem az ágyra. Olykor-olykor kinyitotta a szemét, és elkezdett össze-vissza mindenfélét hadoválni, de aztán végül elaludt.
Én pedig először mérhetetlenül dühösen, majd mikor egy kicsit lecsillapodtam, már a fáradtságtól teljesen letompult állapotban ültem be a fotelbe, és úgy vártam, hogy végre megvirradjon.

*

Nagyjából hajnali 5 óra lehetett, amikor már meguntam az ücsörgést, így felkaptam a poggyászomat, és minden cuccomat, ami a kezembe akadt, elkezdtem beledobálni. Mikor arra gondoltam, hogy mi történt éjjel, és hogy éppen mire készülök, a könnyek azonnal kardként kezdték szúrni a szemeimet, a kezem pedig idegesítő remegésbe kezdett.
A rendellenes kézmozgásnak köszönhetően sikeresen le is vertem a fürdőszoba mosdóján pihenő gyertyatartót, ami fülsiketítő csörömpöléssel tört apró darabokra a járólapon. Legszívesebben hangosan felsírtam volna, de végül ezt elnyomtam magamban, és csak sűrű könnyek, valamint szipogások közepette guggoltam le, és kezdtem el összeszedegetni a szilánkokat.

Amint végeztem a gyors takarítással, megfogtam az összes ruhámat, és egyéb holmimat, amiket a fürdőszobában hagytam, és megindultam velük a fotelben elterülő hatalmas poggyászom felé.

- Jó reggelt! – köszönt rám Rob az ágy szélén ülve, majd mindkét kezével beletúrt a hajába, és úgy támaszkodott a térdeire. Épphogy csak rápillantottam, de láttam rajta, hogy gyötri a másnaposság.
- Neked is! – mondtam én is, de ránézni sem erőm, sem kedvem nem volt többet. Inkább tovább pakoltam.
- Mit csinálsz?
- Pakolok.
- De miért?
- Nem mindegy az neked?! – vágtam vissza, miközben újra végigfolyt egy könnycsepp az arcomon. Nagy nehezen betuszkoltam az utolsó darabokat a táskába, és rángatva próbáltam meg behúzni a cipzárt.

Pár pillanattal később megéreztem Rob kezeit az enyémeken.
- Nyugodj meg kicsim, és mondd el, mi a baj!
- Még te kéred tőlem, hogy nyugodjak meg???!!! Rob, tudod te egyáltalán, mit csináltál az éjjel??!! – néztem fel rá, egyenesen a szemeibe. Valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy már tiszta volt a tekintete, mégis mikor visszagondoltam a történtekre, újra elszorult a szívem, és ismét kezdte elvenni a józan gondolkodásomat az idegesség.
- Igen! Valamennyire… de kérlek, higgy nekem! Soha többé nem fog ilyen előfordulni! Megígérem!
- Mégis mit ígérsz meg??! Hogy soha többé nem iszol, hogy soha többé nem hozol ilyen kellemetlen helyzetbe, vagy… hogy soha többé nem drogozol???!!! – rángattam ki a kezeimet az övéi alól, és végre behúztam a cipzárt a dagadó csomagomon.
- Én… elismerem, hogy túllőttem a célon, és hogy hatalmas nagy vadbarom voltam, de kérlek, Kriszta! Bocsáss meg!

Vettem egy mély lélegzetet, majd szembe fordultam vele:
- Nem! Ez már nem megy Rob, ne haragudj! Az elmúlt 2 és fél évünk szinte nem is állt másból, csak a bocsánatkérésekből! Nekem ez már nem megy! Sajnálom! Folyamatosan ostromolsz azzal, hogy tartsuk meg az esküvőt, és vállaljunk gyereket. Mégis hogy akarsz felnevelni egy kisbabát??Úgy, hogy a bulikon kokainozol a haverokkal, és aztán még rá is iszol??!! Tényleg részeges és drogos apa és férj akarsz lenni??? – kezdtem hisztérikussá válni.
- Nem, dehogy! De kérlek Kriszta, én nem…
- Sajnálom, de már nem hiszek neked Rob! Nem tudok hinni neked! Túl sokszor… - csuklott el a hangom, ahogy eszembe jutottak a múltban történtek -… túl sokszor vertél már át, és hazudtál nekem! Én ezt már nem tudom elviselni! És tudod mit? Nem is akarom! - fogtam meg a bal kezemen pihenő eljegyzési gyűrűt, és egy gyors mozdulattal lehúztam az ujjamról. Majd elkaptam Rob kezét, és a tenyerébe tettem az ékszert.

Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd a gyűrűre, aztán ismét rám. Szólásra nyitotta a száját, de én belé fojtottam a szót:
- Ne mondj semmit! Nem akarok újabb magyarázatot hallani! Csordultig vagyok velük! Most pedig elmegyek! Kérlek Rob… ne gyere utánam, és ne is keress többé! Csak azt… - csuklott el újra a hangom -… csak azt kívánom, hogy találd meg azt a nőt, aki boldoggá tesz Téged, és jobban elviseli a médiát, és átérzi a helyzeted, mint én! Szia! – kaptam el a méretes bőröndöm, és – elképzelhető, hogy újra csak a dühnek, vagy talán most a mérhetetlen fájdalomnak is a számlájára írható, de – mindenféle erőlködés nélkül kihúztam az ajtón.

Rob teljesen ledermedve állt a szoba kellős közepén, és még mindig felemelt kezében tartva a gyűrűt, követett a tekintetével. A szavaim azonban még vagy nem tudatosultak benne igazán, vagy megfogadta azokat… ugyanis nem jött utánam! Az elkövetkezendő közel 6 hónapban nem!

***

Az ezt követő majdnem fél évet szinte folyamatosan Magyarország és Anglia között ingázva éltem meg. Mikor Angliában voltam, dolgoztam, készültem a végső vizsgáimra, és amikor csak tehettem, a barátaimmal voltam. Mikor pedig otthon voltam Magyarországon, a családomnak, a barátoknak, de legfőképpen a keresztfiaimnak szenteltem minden szabadidőmet.

Mégis valahogy jobban szerettem Angliában lenni! Persze imádtam a magyar barátaimat, és a családomat is, de… valahogy tudtam, hogy akár csak a tudat is, hogy az Ő otthonában vagyok, megnyugtat! Tisztában voltam vele, hogy ezzel csak saját magamat őrlöm, és fájdítom a szívem, mégis hiányzott az emléke! Hiányzott Ő! Hiszen 2,5 évet nem lehet csak úgy kitörölni az emlékezetemből! Ő azonban úgy tűnt, túltette magát rajtam…

Tudom, én mondtam neki, hogy ne keressen, de mégis szinte minden nap, ha nem minden órában azt vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom, kapjak egy e-mailt, vagy jelenjen meg a lakásom vagy az iroda előtt. De nem tette!
Ezzel egyidőben azonban tucat számra jelentek meg olyasfajta hírek az újságokban, a tv-ben, illetve az interneten, hogy Rob végre megtalálta az igazi boldogságot: Kristen mellett!
Isten látja lelkemet, nem akartam fájdítani még jobban a szívemet, mégis akármerre mentem, akárhova néztem, mindenhol a képeikkel találtam szembe magam, és a cikkekkel, amikben részletesen taglalták, hogy hol vacsoráztak, hol szálltak meg, hol és mikor csókolóztak nyilvánosan, vagy éppen ki kit látogatott meg az újabb filmjének forgatásán. Szavakkal ki sem fejezhető, hogy mégis mit éreztem az ilyen alkalmakkor. Az egyetlen megnyugvást a barátaim, közülük is legjobban Josh jelentette.

Jess és Audrey nem egyszer, se kétszer piszkáltak azzal, hogy tegyek már végre pontot a Robert Pattinson fejezetem végére, és kezdjek bele egy újba… aminek talán Josh Graham lehetne a címe. Én mégsem akartam! Nem tudtam volna elviselni a gondolatot!
Ugyanakkor még mindig haragudtam Robra a tettei miatt, és még mindig erősen élt bennem a kétség, hogy ha meg is jelenne előttem egyik nap, lehet, nem tudnék neki megbocsátani! Túl sokszor játszadozott már velem és az érzéseimmel ahhoz, hogy újra szemet tudjak hunyni az egyre súlyosodó problémák felett!

Persze, hogy még véletlenül se érezzem jobban magam, a média továbbra is úgy kezelt, mintha ismert ember, vagy sztár lennék. Lépten-nyomon „rajongókba” botlottam, fotókat csináltak velem, illetve rólam, valamint aláírásokat kértek. Igazából szerintem ők sem tudták, hogy miért… talán csak megszokásból! Vagy nem is tudom!
Jó pár magazin is megkeresett, hogy fotósorozatokat készíthessenek velem, és mikor a fotókra nemet mondtam, felajánlották, hogy akkor legalább egy interjút adjak nekik. Én viszont a lehető legtávolabb akartam maradni a nyilvánosságtól! Persze jártam szórakozni, illetve Nikki és Ashley által díjátadókra, premierekre, de mégsem akartam állandó reflektorfényben lenni! Ez azonban nem ment olyan könnyen, sőt…

A diplomaosztóm felért szinte egy díjátadóval… csak itt nem Rob volt a középpontban, ahogy az lenni szokott, hanem én! Persze nem volt kint ezer fotós vagy több száz, sikítozó rajongó, viszont a vendégek nagyon is tudták, hogy ki vagyok – pontosabban voltam –, így legnagyobb sajnálatomra, az egész ünnepség alatt a legtöbb kép rólam készült.

Mivel Magyarországról is ideutaztak a barátok, illetve a család, szerveztünk egy jó kis ünneplős délutánt – amit a szokásostól eltérően nem egy étteremben, hanem Jessék kertjében bonyolítottunk le. Szerencsére az idő is nekünk kedvezett, így nem kellett semmitől sem rettegnünk a barbecue parti közepette. Az elmúlt fél év során először, végre önfeledten szórakoztam, és boldogan ünnepeltem a többiekkel, hogy most már hivatalosan is a jog doktorai vagyunk.

Másnap elvittem anyuékat Londonba, és megmutattam nekik a nevezetességeket, illetve azt is, hogy hol dolgozom. Hihetetlenül jól érezték magukat, ám a Magyarországról érkezett „bandának” sajnos a késő délutáni géppel már haza kellett utaznia, hiszen hétfőn mindenkire vártak a szürke, munkával teli hétköznapok.

Már jócskán este volt, és ennek hatására a fáradtság nehéz leple is rám nehezedett, amikor a szundikálásomból a telefonom hangos zenélésére ébredtem fel. Először semmiféle hajlandóságot nem mutattam, hogy fel akarnám venni a telefont. Aztán mikor elhallgatott, és pár pillanattal később újra csengeni kezdett, megembereltem magam, és csukott szemmel ugyan, de kitapogattam a készüléket. Megnyomtam a hívásfogadás gombot, majd a fülemhez emeltem:
- Igen? – szóltam bele álmosan, és magyarul.
- Öhm, szia Kriszti! Jennie vagyok! – köszönt vissza az ismerős hang bizonytalanul, én azonban nagyon is határozottan nyitottam ki a szemeimet, és felültem az ágyban.
- Szia Jen! Jaj, de rég beszéltünk! Hogy vagy? Mi újság veletek? Eve is jól van? Mesélj! – tódult a szóáradat belőlem.
- Igen, mindenki jól van, és valóban nagyon rég beszéltünk. Igazából két dolog miatt is hívtalak most! Az egyik az, hogy gratuláljak a diplomádhoz! Tudtam, hogy könnyen veszed majd az akadályokat, és sikerülni fog!
- Köszönöm szépen! – köszöntem meg egy kicsit elcsodálkozva. Hiszen Jen több mint 8 ezer kilométerre van tőlem, és ráadásul csak alig fél napja kaptam meg a diplomámat. Jaj, azok az átkozott paparazzik!!!
- A másik pedig, ami miatt kereslek, hogy… nem lenne kedved eljönni hozzánk egy-két hétre? Eve-nek már nagyon hiányzol, rólam nem is beszélve!
- Dehogynem! Nagyon szívesen! Úgyis terveztem, hogy a közeljövőben kiveszem a szokásos nyári szabadságomat, csak még azt nem tudtam, hogy hova utaznék. De akkor már az úti cél is megvan! Mikor mehetek?
- Akár már holnap utazhatsz! Csak mielőtt elindulsz Londonból, írj egy üzenetet, vagy csörögj rám, hogy kimenjek eléd a reptérre. Rendben?
- Hát… a holnap azért még túl korán lenne! Beszélnem kell a főnökömmel is erről. De… szerintem… - forgott az agyam a lehetséges dátumon -… a péntek esti géppel el tudok utazni! Előtte viszont mindenképpen hívlak, oké?
- Oké! Már most nagyon várunk ám! Hiányzol!
- Ti is nekem! Amint tudok, megyek! Ígérem!
- Rendben! Akkor várom a hívásod vagy az üzeneted! És ne haragudj, hogy ilyen későn zavartalak!
- Semmi baj, nem zavartál! Örülök, hogy hívtál! Jók legyetek!
- Te is, és jó éjszakát! Vigyázz magadra!
- Meglesz! Szia-szia!
- Szia! – köszönt el, és letette.

Az elkövetkezendő pár napban beszéltem Josh-sal, aki szívesen adta meg nekem a két szabad hetet, illetve a félbehagyott munkáimat, és pakolást is befejeztem csütörtök estére.
Így pénteken már a munkába is vittem magammal a csomagjaimat, délután 4-kor pedig irányítottam magam Heathrow, onnan pedig a jó öreg Los Angeles felé.