62. fejezet - Nerja /II. rész/

Másnap délelőtt a hatalmas ablakokon keresztül beszűrődő napsugarakra, és a tenger sós, megnyugtató illatára ébredtem. Mikor realizáltam, hogy még mindig Nerjában, ennek a csodálatos nyaralónak a hálószobájában vagyok, elmosolyodtam, és nyújtóztam egyet. Végül a hátamra gurultam, és Rob felé néztem.
Pontosabban afelé, ahol lennie kellene… ő ugyanis nem feküdt mellettem.

Ekkor hallgatózni kezdtem, és nagyon halk hangokra lettem figyelmes, amik olykor egy-egy rövidebb dallamra álltak össze. Elcsodálkoztam a hallottakon, hiszen tisztában voltam azzal, hogy Rob jó zenész, de még soha nem játszott nekem, vagy akár előttem.

Felültem az ágyban, magamra kaptam az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt – hogy egészen pontos legyen, Rob világoskék ingét –, majd miután egy gyors hajtúrással rendeztem rakoncátlan tincseimet, a lehető leghalkabban indultam el a hangok irányába.

Ahogy odaértem a nappali boltíve alá, azonnal észrevettem szerelememet. Ott ült az ablakkal szemközti kanapén, és minden érzékével a zenére összpontosítva pengette az ölében fekvő gitárt. Elmosolyodtam, hiszen ennyire nyugodtnak, ennyire harmonikusnak ritkán látom őt!
Semmiképpen sem akartam megijeszteni, de tudatni akartam vele, hogy itt vagyok. Viszont csak úgy egyszerűen odaszólni nem akartam, így megfontolt, puha léptekkel elindultam felé.

- Jó reggelt édes! – köszöntöttem Őt a fülébe suttogva, mikor végre odaértem hozzá. Becsüccsentem a háta mögé, olyan közel, amennyire csak tudtam, és átnyúlva a karjai alatt, végigsimítottam a mellkasán.
- Neked is hercegnőm! Ugye nem én ébresztettelek fel? – fogta meg az egyik kezem, és belepuszilt a tenyerembe.
- Nem, dehogy! Sőt… alig hallottam meg, hogy játszol!
- Hát… igazából addig nem is akartam, hogy halld, amíg nincs teljesen kész!
- Micsoda?
- Írok egy dalt Lizzy-vel! De még csak az eleje van meg!
- Meghallgathatom?
- Nee, kicsim! Majd ha készen lesz, eljátszom neked, de így…
-… én szeretném hallani! – szakítottam félbe, és kicsusszanva mögüle, leültem vele szemben a kanapéra. A szemébe néztem, és biztatóan rámosolyogtam. Szinte láttam a megadást a tekintetében! Végül ő is egy ragyogó mosolyra húzta a száját, és sóhajtva egy aprót, elkezdett játszani, majd énekelni.

- Ez egyszerűen… nem is találok rá szavakat! Mi a címe? – kérdeztem teljesen elkápráztatva, mikor befejezte.
- Még nincs címe. Gondoltam előbb megírom a szöveget, és a végén adok neki címet. Vagy… talán van valami ötleted?
- Hát… egyelőre nincsen! De gondolkodom majd rajta, rendben? Most viszont megyek, csinálok valami kaját! – nyomtam egy puszit a szájára. Fel akartam pattanni, de abban a pillanatban, ahogy elindultam volna, elkapta a kezem.
- Csak pár perc és itt vagyok! Sietek… - fordultam vissza hozzá, és újra rámosolyogtam. Ő azonban teljesen komoly maradt, és határozottan nézett a szemembe.
- De én nem akarom, hogy elmenj! Soha… soha nem akarom, hogy elmenj! – csuklott el egy picit a hangja.
Értetlenül meredtem rá. Teljes testemmel fordultam felé, és vártam, hogy megmagyarázza, hogy mégis mit akar ezzel… hiszen csak pár szendvicsért megyek 10 méterrel arrébb!
Letette a földre a gitárt, és visszafordult hozzám.
- Rob, nem értelek! – szólaltam meg pár másodperccel később.
- Gyere, ülj le kérlek! – és ezzel visszahúzott a kanapéra. Újra szemben ültem vele.

A következő pillanatban felnézett, egyenesen a szemembe, és akkor már tudtam, hogy valami nagyon-nagyon fontosat akar mondani! Az olykor túlságosan is pesszimista felfogásomnak köszönhetően azonban a lehető legrosszabbra gondoltam, így a szívem azonnal észveszejtő vágtába kezdett, a vérnyomásom pedig már a plafont verdeste. Mégis egy árva hang nélkül vártam, hogy nekikezdjen…

- Szóval… pár hónappal ezelőtt elkövettem egy nagy hibát! Meg is szenvedtem érte, hiszen minden egyes percben, amikor nem voltál velem, arra gondoltam, hogy örökre elveszítettelek! Aztán mégis úgy alakult, hogy újra egymásra találtunk! Megbocsátottál… és ezzel én újra teljes embernek éreztem magam! Minden egyes nélküled töltött nap, óra, perc vagy másodperc kész örökkévalóság volt az elmúlt évben, és ezekben az időszakokban mindig azon gondolkodtam, mégis hogyan érhetném el azt, hogy mikor én több ezer kilométerre vagyok tőled, a saját életedet éld, de mégis hozzám tartozz! És végül rájöttem… - mondta, mindvégig a szemembe nézve. Aztán vett egy mély levegőt, kezébe vette az enyémeket, és újra a szemembe nézett. De most nem volt olyan határozott a tekintete, mint az előbb… inkább ingataggá, picit rettegővé, ugyanakkor bizakodóvá változott.
A szívem még mindig eszeveszettül vert, lassan már kezdtem úgy érezni, hogy hirtelen szívritmuszavarom is lett. Próbáltam elfojtani az egyre elhatalmasodó boldogságomat, és a lélegzetvételeimet is nagy nehezen kordában tartottam, a szervezetem azonban mintha fel akart volna robbanni! Ezelőtt soha nem éreztem ilyet!

- Tudom, hogy azt mondtad, nem akarsz semmi hivatalosat az államvizsgád előtt! Én azonban úgy érzem, annak ellenére, hogy csak egy éve vagyunk együtt, nem tudnék nélküled élni soha többé! Nem akarlak sürgetni, és semmiképpen sem akarom rád erőltetni magam, csak azt szeretném, ha valami picike kapocs lenne, ami az érzelmeknél egy kicsivel szorosabban kötne össze minket!

Amikor befejezte a mondandóját, elengedte a jobb kezemet, és kicsit ügyetlenül ugyan, de benyúlt a nadrágja zsebébe. Pár másodperc múlva láttam, hogy megtalálta azt, amit keresett, végül – talán az előbbi vallomása után már nem is olyan nagy meglepetésemre – előhúzott egy kör alakú, fekete dobozkát.
- A kapocs pedig igazából ez lenne… - engedte el a bal kezem is, és kinyitotta a dobozt.

Ha beszéltem volna, egészen biztos vagyok abban, hogy torkomon akadt volna a szó… ha nem fulladtam volna meg abban a pillanatban. Az a csodaszép gyűrű, ami ott hevert előttem pár centire egy fekete bársonydobozban, a kislánykori álmodozásomban szereplő gyűrűk mindegyikét felülmúlta. Csillogott-villogott a csodálatos, andalúz napsütésben, ezzel teljesen belém fojtva akárcsak egy aprócska megnyilvánulást is! Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy levegőt kellene vennem!
Egyszerűen csak meredtem a gyűrűre, és nem tudtam mondani semmit…

- Kriszta, édesem! – szólalt meg Rob. Azonnal felkaptam a fejem, és a tekintetem abban a pillanatban összefonódott az övével. Éreztem, hogy a szemeim a normálisnál sokkal elkerekedettebbek, így láthatóan szerelmem tekintetében is a bizakodó csillogást felváltották a borzongás és a félelem aprócska szikrái. Félt a válaszomtól… mégis egy pillanatra megszakítva a szemkontaktust, tekintetével megkereste a bal kezem, újra a kezébe vette, majd ismét felnézve rám megkérdezte azt, amire már azóta vártam, amióta rájöttem, mire készül:
- Leszel a feleségem?

Ahogy kimondta a szavakat, nem is fogtam fel igazán! Legelőször az a kérdés kúszott az agyamba, hogy vajon mióta készülhetett erre? Végül azonban ezt az egyetlen, eltévedt gondolatot felváltotta temérdek, érthetetlen érzés.

Mikor még csak álmodozik az ember az esküvőről, vagy akár csak eszébe jut egy effajta kósza gondolat, teljes bizonyossággal jelenti ki, hogy ’Igen, persze! Ki az a hülye, aki élete szerelmének ne mondana igent?’. Ám amikor ott áll abban a bizonyos szituációban, és az álomférfi, élete párja szegezi neki a kérdést az élet legigazibb valójában, akarva akaratlanul is elindul benne egy érdekes, megmagyarázhatatlan folyamat.
Egyrészt elfogja az a szerelmes bizsergés, hogy végre valamilyen szinten „komolyan” is összefonódhat az életük, és ha úgy igazából nem is köti össze őket ez a kötelék, mégis egy lépéssel közelebb lesznek a közös életük felé vezető úton.
Másrészt viszont, például egy olyan lánynak, mint én, aki egész életében azt fontolgatta, illetve azért harcolt, hogy odáig jusson a karrier, és maga az élet terén, ahol most van… valamilyen szinten bizony lemondásokkal járhat a házasság! Persze egy gyűrű semmiféle komolyabb kötelezettséggel nem jár az egyszerű együtt járásnál, mégis… gondolkodóba ejtett!

Ez a gondolkodás azonban nem tartott pár másodpercnél tovább, ugyanis mikor a gyűrűről újra Rob szemeibe néztem, és ezzel egyidőben megint az a kellemes, szerelmes bizsergés kerített hatalmába, akarva akaratlanul is mosolyra húztam a szám, és kimondtam a bűvös szót:
- Igen!

Ezzel most szerelmemen volt a sor, hogy eljuttassa a fülétől az agyáig a válaszomat. Annak ellenére, hogy hihetetlenül jó színész, a kimondott szavamat követő másodpercekben minden egyes érzelmet le tudtam olvasni az arcáról, és a szemeiből: először ledöbbenés, ezt szorosan követte a meglepődés, aztán a megkönnyebbülés, végül pedig az öröm. Az utóbbi egy óriási, boldogságban úszó mosolyban, végül pedig egy szerelmes, forró csókban nyilvánult meg.

- Nem akarlak siettetni… de… nem kapom meg… a gyűrűmet? – lihegtem Rob fülébe, amikor a szenvedélyes csók kezdett átcsapni egy, a kanapén játszódó érzéki előjátékba.
- De… de igen! – nyelt egy nagyot a rajtam fekvő szerelmem. Aztán adott még egy puszit, végül lemászott rólam. Én pedig feljebb csúsztam a karfának dőlve.
- Szeretlek Andrássy Krisztina! – húzta az ujjamra a csodaszép gyűrűt, miközben – valószínűleg direkt – magyarosan mondta a nevemet.
- Én is szeretlek Robert Pattinson! – vallottam be az érzéseimet én is, majd megcsókoltam.

***

Büszkén állíthatom, hogy a nyaralás első felét egy egyszerű barátnőként, a második felét viszont már menyasszonyként töltöttem el. Kimondhatatlanul jó érzés volt úgy sétálni Rob oldalán az utcán, hogy már tudtam, nem „csak” a barátnője vagyok!

Annak ellenére, hogy mikor előállt a nagy kérdéssel, megijedtem… már az eljegyzésünket követő napon úgy ébredtem fel a karjaiban, egy csodálatos, romantikusan eltöltött éjszaka után, hogy teljesen biztos voltam az érzéseimben, és abban is, hogy jól döntöttem!

Fájó szívvel ugyan, de megfűztem Robertet, hogy pár nappal előbb hagyjuk el Andalúziát, ám koránt sem azért mert annyira nagy kedvem volt visszamenni dolgozni, hanem azért, hogy személyesen mondhassuk el a szüleimnek a jó hírt! Így a Pireneusi-félszigetről nem Londonba, hanem egyenesen Budapestre utaztunk.
Persze mindezt a legnagyobb titokban tettük, ugyanis nem akartuk, hogy a sajtó vagy a rajongók idő előtt tudomást szerezzenek arról, hogy eljegyeztük egymást. Robert ezt egy sajtónyilatkozatban szerette volna közzétenni… idővel!

A gépen ért az első közös nyaralásunk második legnagyobb meglepetése: ugyanis miután teljesen letörve áradoztam újdonsült vőlegényemnek, hogy mennyire csodálatos Andalúzia, és hogy ezzel együtt mennyire a szívemhez nőtt a két hét során a tengerparti ház… Ő nemes egyszerűséggel közölte velem, hogy a nyaraló a miénk! Vagy ha úgy tetszik, az enyém!
Először nem akartam hinni a fülemnek, de aztán azonnal rá kaptam a tekintetem, így mosolyogva mesélte el, hogy ő igazából már járt Andalúziában a nyaralásunk szervezése miatt, és – persze csak utánam – a ház volt a második dolog az életében, amibe első pillantásra beleszeretett. Ezért miután eltervezte, hogy itt kéri meg a kezem, azonnal meg is vette a házat! Nem jutottam szóhoz a ledöbbenéstől és a boldogságtól…

*

Ferihegyről egyenesen anyuékhoz mentünk, ahol összehívtuk a családom apraja nagyját, illetve a barátaimat is, és elújságoltuk nekik azt, hogy ezentúl menyasszony és vőlegény vagyunk! A jókedvet már csak az tetézte, hogy Rob végre megismerhette leendő keresztfiait, Levit és Benit!
Beni kicsit rakoncátlanabb, pimaszabb volt vele… valószínűleg tudta, hogy a keresztapát mindenbe bele lehet rángatni! Levi azonban érdekes módon jó pár alkalommal csak és kizárólag Rob karjaiban volt hajlandó megnyugodni, vagy elaludni.
Minden egyes alkalommal, mikor láttam, hogy Rob dúdolgat Levinek, és teljesen elragadtatva ringatja a karjaiban, összeszorult a szívem! Láttam rajta, hogy mennyire apuka akar már lenni, de azt is éreztem, hogy mi – vagy legalábbis én – még nagyon nem vagyok felkészülve egy saját kisbabára. Mert bizony hiába akarja Robert a kicsit, neki dolgoznia kell, főleg most, hogy ennyire felkapott sztár. Bármelyik színésszel beszélgettünk, mindenki azt tanácsolta Robnak, hogy „addig üsse a vasat, amíg meleg”. És ezt bizony ésszerű lenne megfogadnia! Hiszen nem biztos, hogy sokáig megmarad neki az az előjoga, hogy ő válogathat a szerepei közül, és nem fordítva…
És persze abban is teljesen biztos vagyok, hogy ép ésszel nem tudná elviselni, ha a kisfia vagy kislánya több ezer kilométerre lenne tőle, amikor például először feláll, először pisil a bilibe, vagy először mond ki valamilyen szót!
Ezeket az érveket természetesen neki is felvázoltam, és szomorú szemekkel ugyan, de belátta, hogy igazam van! Várnunk kell még egy kicsit a pindur Pattinsonnal!

Miután két fantasztikus napot töltöttünk anyuéknál, visszarepültünk Londonba, és az első utunk Rob szüleihez vezetett. Ott volt Liz, Vic és a vőlegénye is, így mindannyiuknak egyszerre tudtam megmutatni a Robtól kapott, meseszép gyűrűmet! Egyelőre teljesen értetlenül álltam azelőtt, hogy ők egyáltalán nem voltak meglepve az eljegyzéstől… inkább azon csodálkoztak el nagyon, hogy Rob ennyire kitett magáért! Hm… a végén még kiderül, hogy körülöttem mindenki tudott a meglepiről, csak én nem!?

A Pattinson-családdal töltött nap meghozta a harmadik meglepetést is: Liz ugyanis – miután megtudta, hogy én aznap hallottam a kettejük által írandó dal részletét, amikor Rob megkérte a kezem – azt tanácsolta, hogy legyen a dal címe „Hands”. Kissé meglepő cím, de mégis tetszett! Rob is belement! Így a „Hands” mondhatni a Mi dalunk lett!

***

Miután visszarázódtunk a „hétköznapi” életünkbe – vagyis Rob Los Angelesbe utazott az új filmje utómunkálatai miatt, én pedig újra belecsöppentem az unalmas akták uralta irodába –, ugyanúgy dolgoztunk, illetve szórakoztunk a barátainkkal, mintha misem történt volna.
Azzal az egy kivétellel, hogy amikor a barátnőimmel tartott „csajos esték” alkalmával a klubban odajött hozzám egy-egy srác, bármiféle magyarázkodás nélkül elég volt csak felmutatnom a bal kezem gyűrűsujján ragyogó – mint később kiderült, gyémántköves – eljegyzési gyűrűt ahhoz, hogy tudják, maximum egy táncon kívül semmi többre nem számíthatnak!

Végeredményben ugyanis… egyszerűen imádtam menyasszony lenni!

***
Fekete ékszerdoboz
Kriszti gyűrűje

Illetve ha valaki nem hallotta volna még: a "Hands" című dal Lizzy Pattinson előadásában:

(Képzeljétek el, ahogy ezt Rob énekli gitárkísérettel! Hmmm... :PP)