35. fejezet - London együtt? Volt... nincs!

Sejtésem sem volt, hogy mégis mit akarhat Josh, de abban a pillanatban, ahogy elolvastam az üzenetet, már a fülemnél is tartottam a telefont, várva, hogy felvegye.
- Szia! Tényleg ne haragudj, de muszáj volt felhívnom téged! – köszöntött úgy a 2. vagy 3. csengés után.
- Szia! Semmi baj, de most már igazán felcsigáztál… mi a baj?
- Hát, nem tudom, hogy mit fogsz szólni hozzá, de… szükségem van rád! – mondta, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Valószínű nem lepődtem volna meg ezen a kifejtésén, ha nem történik meg az a bizonyos csók a gólyabálon. De így… semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy megint próbálkozik!
- Josh, én… - kezdtem volna bele még nyugodtan a sablonszövegbe, amit már Eriknek is elmondtam párszor, és amit ő sem fogott fel még számtalan ismételgetés után sem.
- Nem-nem! Ne érts félre! Tudom, elég kétértelmű a dolog, de nem úgy értem, hogy szükségem van rád, ahogy te gondolod! – köntörfalazott még mindig. Én pedig megnyugodtam egy picit, de a kíváncsiságom cseppet sem lanyhult.
- Ha nem mondod el, mi az a dolog, amiért én nélkülözhetetlen vagyok, akkor soha nem tudom meg! Tehát halljuk! Bármi legyen is az! – mondtam, és miután kimondtam az utolsó mondatot, már meg is bántam. Ki tudja végülis, mit akar mondani? Szó szerint mindenre gondoltam…
- Hát… az a helyzet, hogy el kell utaznunk! Bizonyára tudod, és az elmúlt hónapok során már tapasztalhattad is néhányszor, hogy az iroda ügyfeleinek többsége igen tehetős ember. Most is pontosan egy ilyen, angol üzletemberről van szó! A Dunstan & Dunlevy pedig egy olyan cég, amely az év, illetve a nap bármely időszakában az ügyfelei rendelkezésére áll. Főleg ha fontosak! Nos, ez a lényege a dolognak… Az említett ügyfelünket meggyanúsította pár, korábban a cégénél dolgozó alkalmazott, miszerint nem a szerződésben foglaltak alapján fizet, és mindemellett sikkaszt is. Az ügyfelünk viszont kikéri magának ezt a vádaskodást, így hozzánk fordult jogi segítségért. A főnök pedig nekem adta az ügyet. Nekem viszont szükségem van rád! Ezért szeretnélek megkérni, hogy utazz el velem! – mondta el végre a lényeget. Hát, szó se róla, meglepődtem, de valamilyen szinten meg is könnyebbültem. Csak ennyi volna? Semmi baj! Biztosan el kell utaznunk Franciaországba, vagy itt a brit szigeten valamerre. Magán az utazáson nem akadtam fenn, hiszen Josh még anno felvilágosított arról, hogy előfordul az ilyesmi.
- És végülis hova kell menni? – kérdeztem teljes nyugodtsággal a hangomban. A lehiggadás viszont lehet, hogy még túl korai volt…
- Khm… Dubai! – mondta, szinte elharapva a város nevét. A szemem elkerekedett, és szó szerint eltátottam a szám.
- De… várj csak! Nem azt mondtad, hogy angol a férfi? Akkor mégis mi a jó fenének megyünk mi Dubaiba? Nem itthon dolgozik?? Mert akkor inkább ő jöjjön haza!!!
- De igen, angol, csak úgy gondolta, hogy neki nem volt elég a nyaralás, így elruccant a családjával egy hétre az Arab Emirátusokba. Tudod, hogy van ez a gazdag embereknél…
- Nem, nem tudom! És eközben jelentették fel?
- Pontosan. Viszont jó hírem is van! 4 napot leszünk ott, és a ki-, illetve visszautazásunkat, valamint a szállásunkat a fazon fizeti. Jah, és a vízumunkat is ő intézi, ami holnap reggel már a reptéren fog várni minket. A hajnal 4 órási géppel indulnánk. Mondd, hogy jössz velem! Kérlek!
- Josh, én nem is tudom! Az egyetem, meg a zh-k…
- Négy nap nem oszt, nem szoroz. Tanulni ott is tudsz, a zh-s időszakod pedig, ha jól emlékszem, csak jövőhét után kezdődik. Kérlek! Ne akard, hogy könyörögjek… - mondta, és minta egy ici-pici mosolyt véltem volna felfedezni a hangjában. Magam elé képzeltem, ahogy Josh térden állva könyörög nekem, hogy menjek vele – ez pedig mosolygásra késztetett engem is! Aztán eszembe jutott, hogy valószínű sokkal többet is bevetne a cél sikerének érdekében, így azonnal lefagyott a mosoly az arcomról, és rákényszerítettem magam a válaszra.
- Rendben! De ígérd meg, hogy tényleg csak 4 nap, és esküdj, hogy nem csak amiatt csinálod, hogy kettesben lehess velem! – közöltem határozottan.
- Ígérem, és esküszöm! – válaszolta.
- Oké! Akkor holnap reggel 3-kor a repülőtéren találkozunk…
- Viccelsz? Legkésőbb fél 3-ra ott vagyok érted! – mondta, ellenkezést nem tűrő hangon. Így csak sóhajtottam egy nagyot, és beleegyeztem.
- Rendben! Akkor fél 3! Ígérem, időben elkészülök!
- Rád bármikor szívesen várok! – válaszolta mosolyogva. Erősen elgondolkodtam rajta, hogy reagáljak-e erre a kijelentésére, vagy sem, de végül az utóbbi mellett döntöttem.
- Holnap találkozunk! Most pedig megyek csomagolni, aztán meg tanulni. Szia Josh!
- Szia Kriszti, és jó pihenést! – köszönt el, majd kinyomtam a telefont. Nem akartam, hogy bármi mást mondjon még…
Már megint az ’egyik szemem sír, a másik nevet’ helyzetben találtam magam. Mindig is el akartam jutni Dubaiba, hiszen egy gyönyörű város, mondhatjuk azt is, hogy a világ krémje. Luxusszállodák, csodálatos tengerpart, dús gazdag emberek, és persze nem beszélve a nemrégiben épült pálmafa alakú, hozzá tartozó „szigetecskéről”, ami szintén a luxus legkifinomultabb darabkáival van tele.
Ami viszont borzasztóan aggasztott, az az volt, hogy egyáltalán nem ilyen körülmények között, és egyáltalán nem a főnökömmel képzeltem ezt az utat. Még akkor sem, ha jó barátok vagyunk… És persze ott van Rob is! Mit fog szólni ehhez, főleg a gólyabálon történtek után?!
Kezemben a telefonnal, leültem az íróasztalhoz, majd magam elé tettem a mobilt, és fölé könyököltem, a tenyerembe temetve az arcomat. Fogalmam nincs, hogy mégis hogy kellene ezt elmondanom Robnak, ráadásul úgy, hogy a legkevésbé legyen mérges és ideges?
Úgy negyed órán keresztül csak agyaltam, sóhajtoztam, majd döntésre jutottam. Nem túl kiforrott, nem túl diplomatikus, de: lesz, ami lesz! Felkaptam a telefont, és még azelőtt rányomtam a hívás gombra, mielőtt időm lenne arra, hogy meggondoljam magam. Ahogy először kicsengett, akkor jutott csak eszembe az időeltolódás. De aztán gyors fejszámolást követően rájöttem, hogy 9 óra körül van LA-ben, úgyhogy nincs miért aggódnom. A 4. vagy az 5. csengésre pedig megérkezett a válasz.
- Igen??! – szólt bele ingerülten egy hang, ami egyáltalán nem Robé volt. Sőt… nem is férfi hang volt!
- Szia Kristen, Kriszti vagyok. Hol van Rob? – kérdeztem, közben pedig ökölbe szorult a kezem, és legszívesebben kinyomtam volna. Persze csak ha nem lett volna fontos, hogy beszéljek Robbal.
- Ja, te vagy? Hello. Mindjárt jön, csak… épp zuhanyozik. – válaszolt Kristen kihangsúlyozva a zuhanyozik szót. Ha lehet, még mérgesebb lettem. Már szinte fortyogtam a dühtől. Aztán jött a „kegyelemdöfés”: - De ha annyira fontos, szólhatok neki! – aztán hallottam, hogy önelégülten elvigyorodik.
- Nem, annyira nem fontos! Majd később felhívom! – mondtam neki keményen.
- Okés, akkor szi… - köszönt volna el, de egyszer csak meghallottam a háttérben Rob hangját.
- Kristen, ki az?
- A csajod… - válaszolta Kristen félvállon. Ezután egy nagyon rövid csend következett, majd hallottam Rob hangját: „Megmondtam, hogy ő a barátnőm, nem pedig a csajom!”. Szinte láttam magam előtt, ahogy Kristen vállat ránt, és ledobja magát a közeli fotelbe vagy kanapéra.
Aztán egy apró recsegést hallottam, és végre már közvetlenül a fülemnél hallhattam Rob hangját.
- Szia kicsim! Csak nem valami baj van?
- Nem, nincs semmi baj! És veled mi újság? Hogy-hogy nálad van Kristen?!
- Egy óra múlva megyünk néhány extrát felvenni a filmhez, ami majd a dvd-re kerül fel, így átjött. Én pedig pont akkor készülődtem zuhanyozni. De ugye biztos nincs semmi baj szívem? Nem szoktál ilyenkor hívni…
- Baj nincs, csak el kell mondanom valamit. De kérlek, ígérd meg, hogy nem leszel ideges…
- Az attól függ…
- Naa, kérlek édes! Ígérd meg!
- Jó, rendben! Megígérem! Csak mondjad…
- Szóval… most hívott Josh, hogy holnap reggel el kell utaznunk, egy fontos ügyfél miatt. A férfi éppen nyaral, és eközben feljelentették őt, így a kihallgatás miatt mi utazunk hozzá, hogy ne zavarjuk meg a pihenését. Tudom, hogy nem örülsz neki, de bízz bennem kérlek! Nem fog történni semmi Josh és köztem! Ígérem! – mondtam. Szinte így, telefonon keresztül is éreztem, hogy megfagy a levegő körülötte. Már épp rá akartam kérdezni, hogy vonalban van-e még, amikor megszólalt.
- Hány napra? – kérdezte. A hangja olyan volt, mintha éppen valakinek a halálhírét közöltem volna. Fájdalmas, fagyos, és egyben mérges. Mintha éppen most omlott volna össze benne valami…
- Négy. – csak ennyit mertem kinyögni.
- És hova utaztok?
Most rajtam volt a sor, hogy szünetet tartsak. De mindenképpen muszáj elmondanom neki, hogy hova megyünk, így vettem egy nagy levegőt, és kinyögtem.
- Dubaiba. – és ezután mintha elszakadt volna az a bizonyos képzeletbeli cérna.
- Dubaiba???Most ugye viccelsz?! – kérdezte, majd gúnyosan felnevetett. Soha nem hallottam még ilyennek, meg is illetődtem.
- Nem! – válaszoltam megszeppenve. Tudom… érzem, hogy most nagyon haragszik!
- És te ezt be is vetted? Cöh… nem mondom, jó dumája lehet ennek a Josh-nak, ha így át tud ejteni!
- Most miért mondod ezt?! – kérdeztem meglepődve.
- A rohadt életbe Kriszta, ne legyél már ennyire naív! Messziről bűzlik, hogy csak azért visz, hogy becserkészhessen! Nem veszed a lapot?! És biztos azt is megtudta valahonnan, hogy 11-én Londonba utaznék, így gyorsan el akar távolítani még a közelből is…
- Na idefigyelj Rob! Ne beszélj így velem! Én nem tehetek erről… és különben is! Mi az, hogy Londonba jössz 11-én? Miért nem tudok én erről?!
- Csak oda kellett volna ülnöd a géphez, és az első velem foglalkozó rajongói oldalra felmenned! Titkoltam előtted, mert sejtettem, hogy nem netezel, így meglepetésként meg tudok jelenni a lakásod előtt. De most ez így k*rva jó! Mégis miért nem tudsz te nemet mondani a főnöködnek? Talán csak nem tényleg van köztetek valami??!!
- Ezt inkább most fejezd be! És különben is, nem én tehetek arról, hogy mindent elrontottál a titkolózásoddal! Nagyon jól tudod, hiszen mondtam… előfordul, hogy el kell utazni! Még egy órája sincs, hogy beszéltem Josh-sal, így én sem tudtam róla! Egyébként meg engem ne gyanúsítgass, mert egyáltalán nincs rá semmi okod! Nem is tudom, hogy inkább kinek kellene féltékenykednie… hiszen nem nálam van ott az állítólagos „csak barátok vagyunk” kollégám, amikor zuhanyozok!!!
- Tudod mit? Nincs kedvem ezt hallgatni! Menj, és érezd jól magad a főnököddel Dubaiban! – mondta mérgesen és sértődötten, kiemelve a „főnököddel” szót. Aztán meglepő módon rám csapta a telefont. Pár pillanatig csak hallgattam a szaggatott pittyegést, aztán én is letettem, a telefonomat pedig az ágyra vágtam. Szegény mobil semmiről sem tehet, mégis rajta töltöttem ki a mérgemet.
Olyannyira ideges voltam, hogy szinte szikrákat szórtak a szemeim. Legszívesebben egy jó nagy pofot kevernék most le Robnak, amiért így beszélt velem. De aztán valami bevillant az agyamba: „Titkoltam előtted, mert sejtettem, hogy nem netezel, így meglepetésként meg tudok jelenni a lakásod előtt.”. Akkor ezek szerint igaza volt a rajongóknak! Tényleg van londoni állomás a promo-tourban… Hát ezt jól elcseszted Robert Pattinson! Gratulálok! – mondtam magamban.
Odamentem az asztalomhoz, és a rajta levő, megkezdett karácsonyi ajándék-listámat egy gyors mozdulattal összegyűrtem, a könyvemet pedig összecsaptam. Tanulni már úgysem fogok tudni ilyen állapotban!
Olyannyira mérges voltam még mindig, hogy lementem a lépcsőn, egyenesen a konyhába, és kivágtam a hűtőajtót. Kerestem benne valami édességet – csokit, fagyit, pudingot, bármit –, ami segít egy picit megnyugodnom, de persze semmi ilyesmi nem volt itthon. Felültem a konyhapultra, és hangos dobolásba kezdtem a lábammal. Fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen kire is vagyok dühös. Magamra, amiért elmegyek Josh-sal? Robra, aki bepipult amiatt, hogy Josh-sal megyek, és mert ez keresztülhúzta a számításait?! Vagy Josh-ra, amiért elrángatott magával?! Millió kérdés és gondolat kavargott az agyamban.
Már az is eszembe jutott, hogy egy közeli boltban veszek egy doboz cigit, és addig szívom, amíg van benne egyetlen szál is. Másoknak segít megnyugodni, nekem miért ne segítene??! De aztán letettem erről… és akkor bevillant még valami.
Felszaladtam a szobába, kikaptam a szekrényből egy nadrágot és egy pulcsit, belebújtam, aztán összefogtam a hajam, és levágtattam az előszobába. Magamhoz vettem a lakáskulcsot, és a telefonomat fülhallgatóval együtt, majd belebújtam az edzőcipőmbe, és kiléptem az ajtón. Gyorsan bezártam, eltettem a kulcsot, a fülhallgatókat a fülembe tettem, majd futni kezdtem. Nem ismertem annyira a kis mellékutcákat, hiszen az időm temérdek részét Londonban és Cambridge-ben töltöm, mégis futottam.
Néha eleredt az eső, de aztán pár pillanat múlva megint kiderült az ég. Éljen Anglia, és a változatos időjárás! – mondtam magamban.
Úgy jó 20 perc múlva már nem futottam, hanem inkább kocogtam, és próbáltam megfejteni, hogy éppen merre lehetek. Aztán nagy nehezen visszakászálódtam a házhoz, és majd’ kiköpve a tüdőmet dobtam le magam az első elém kerülő székre.
Kicsit kifújtam magam, aztán elmentem lezuhanyozni, és lassan összekészülgettem a holnapi utazásra is. Felmentem netre, hogy megnézzem, milyen idő van most Dubaiban, és elmosolyogtam magam, amikor megláttam, hogy 29 fok van. Így csak egy hosszú nadrágot, és egy pulcsit tettem be a biztonság kedvéért, a többi mind nyári ruha, és persze az elmaradhatatlan fürdőruha volt. Kezembe akadt az a kék ruha is, ami a Robbal való santa monica-i tengerparti sétánkon volt rajtam, de amilyen morcos voltam, egy egyszerű mozdulattal visszavágtam a szekrénybe. Ahogy az akkor kapott maciról is azonnal elkaptam a pillantásom, amikor ránéztem.
Úgy egy, vagy talán másfél óra is eltelhetett, amikor vége kész lettem a pakolással. Másnap reggelre kikészítettem egy farmert, egy hosszúujjas felsőt, és a bőrkabátomat. Hozzá pedig az edzőcipőmet veszem majd fel. Josh úgyis jön értem, a gépen meleg lesz, Dubaiban pedig még melegebb. Betettem a poggyászom tetejére a jogtöri könyvemet is, hiszen ha akarom, ha nem, de tanulnom kell majd a következő 4 napban. Vagy legalábbis egy töredékében!
Miután elkészültem mindennel, oda csüccsentem a géphez, és írtam e-mailt Szilvinek, Nellinek és Anginak is a Dubai kis „kiruccanásomról”. A Robbal való összetűzésemet viszont természetesen nem említettem meg. Leginkább csak az elmúlt napokról, és a holnap hajnali utazásról áradoztam.
Tudom, hogy bunkó dolog, de annak ellenére, hogy Rob mennyire ideges lehet most emiatt, és mindemellett mennyire pocsékul is érezheti magát – bár azért annyira talán mégsem, hiszen amióta rám csapta a telefont, nem hívott vissza –, én mégis tűkön ülve várom az utazást. Nem amiatt, mert Josh és én, hanem mert a munka mellett ez természetesen egy pihenés is lesz a nagy hajtás közepette.
Ahogy megírtam az e-maileket, szinte rögtön ki is kapcsoltam a laptopot. Mintha attól féltem volna, hogy hirtelen olyan hír, vagy infó jelenik meg Robról, amitől még ennél is jobban kiborulok. Tudom… zárt osztály!
Végül pedig tárcsáztam anyut is.
- Igen? – vette fel a vezetékes telefont anya pár csengés után.
- Szia anyu! – köszöntem neki, és elmosolyodtam. Annyira jó volt hallani a hangját. Megnyugtató, és egyben szívszorító is. Hiányzik!
- Szia kincsem! Hogy vagy? Olyan rég beszéltünk!
- Igen anya, sajnálom. Ne haragudj! Csak nagyon el voltam foglalva. Tudod: munka, tanulás… - mondtam, és közben kibuggyant egy-egy könnycsepp a szemeim sarkából, majd a jobb oldali szépen lassan végigfolyt az arcomon, miközben beszéltem. Nem akartam, hogy anya hallja, milyen szomorú is vagyok valójában, így gyorsan megtöröltem a szemeim, és az arcom, aztán pedig egy apró mosolyt csaltam az arcomra. Nincs anyakomplexusom, de azért hiányoznak a beszélgetéseink, az főztjei, és a tanácsai is, amik mindig, minden helyzetben segítettek…
- Persze, tudom szívem! Semmi baj! Na de mesélj, mi újság Angliában? Hogy megy a tanulás? Történt valami érdekes a múltkori beszélgetésünk óta? – kérdezte anyu. Úgy 3 hete beszéltem anyuval utoljára, akkor még csak az általános dolgokról tudtam neki mesélni.
Most viszont elmeséltem neki röviden és tömören a gólyabál, a Halloween partit, majd pedig elérkeztem a lényeghez…
- Képzeld anyu, holnap hajnalban elutazom! Azért is hívtalak eredetileg, hogy elmondjam…
- Elutazol? Robhoz mész Amerikába??
- Nem! – válaszoltam tárgyilagosan, de aztán gyorsan folytattam, hogy ne legyen feltűnő: - Ez egy üzleti út lesz, a főnökömmel megyek. Tudod, Josh Graham-mel. És Dubaiba megyünk. Többet viszont nem mondhatok sajnos… tudod, a titoktartás!
- Igen, persze. De Dubaiba? Ne haragudj rám szívem, de nekem nem nagyon szimpatikus a főnököd. Igaz, nem ismerem, de… szerintem valamit forgat a fejében! Vigyázz magadra nagyon kincsem! Rob egyébként mit szólt az úthoz? Mert elmondtad neki, ugye?! – tapintott a lényegre anyu. Hát igen, valami közünk azért van egymáshoz… mindig tudja – még közel kétezer km távolságból is –, hogy mit érzek, és mi van velem. Előtte egyszerűen nem lehetnek titkaim!
- Igen, persze. Elmondtam neki… - mondtam, megpróbálva egy kis színt vinni a hangomba. Lehet, hogy ez másnál bejött volna, de az édesanyámnál nem!
- Áh, értem. Féltékeny…
- Igen az, és megőrjít vele! Annyiszor elmondtam már neki, hogy semmi sincs köztünk, és a gólyabáli csók sem jelentett semmit számomra, ő viszont teljesen kiakadt. Szinte már kiabált velem, és káromkodott is, amit egyáltalán nem szokott! Nagyon kiborult! Én persze valamilyen szinten megértem őt, de akkor is… nem adok okot rá, hogy féltékenykedjen! – fakadtam ki, a végén pedig már csak úgy záporoztak a könnyeim.
- Nyugodj meg Krisztina! Nem adsz okot rá, hogy féltékeny legyen… ugyanakkor ez visszafelé is igaz! Ő sem ad okot arra, hogy féltékeny legyél Kristenre, pedig az vagy! Egyébként pedig természetes, hogy így reagál! Robot sem ismerem még személyesen, mégis át tudom érezni, mit érez. Hiszen apukád és én szinte pontosan ugyanebben a cipőben jártunk. – mondta anya. Majd az ezt követő pár percben nyugtatgatni próbált azzal, hogy természetesek ezek a reakciói Robnak, hiszen Ő akar velem utazni, Ő akar velem sétálni Dubai tengerpartján, és Ő akar maga mellett tudni minden másodpercben. Ezt azonban nem teheti meg, hiszen kötelezettségei vannak. Josh viszont „kéznél” van, és szinte ugyanazokat a „feladatokat” látja el, amit őneki kellene. Csak persze nem teljesen ugyanolyan értelemben!
Miután anyu megnyugtatott, és megpendítette, hogy most már igazán ideje lenne bemutatnom nekik Robertet, szinte teljesen meg is nyugodtam. Szinte már nem is haragudtam Robra! Persze azért kicsit mérges voltam még rá, de az már majdhogynem teljesen elhanyagolható volt!
Az utolsó dolog aznapra, amit mindenképpen el akartam intézni, hogy felhívom Jess-t, Audrey-t és persze Lisa-t. Pontosan ebben a sorrendben beszéltem velük. Mindhármuk el volt ájulva az úti céltól, bár azért megjegyezték azt is, hogy egyáltalán nem örülnek annak, hogy Josh-sal megyek, és nem Robbal! Ott volt a nyelvemen, hogy elmondom nekik a kis összezörrenésemet vele, de aztán inkább nyeltem egyet, és maradtam a jókedvnél, illetve annak imitálásánál…
Miután Lisa-val is befejeztük a csevegést, úgy döntöttem, felveszem a pizsimet, vacsorázom valami könnyű kaját – ami végül egy joghurt lett –, aztán bepunnyadok, és tv-t nézek.
Szerencsére ezt az elfoglaltságomat nem is szakította meg senki, így kb. 3 óra tv-nézés után, 9 – fél 10 körül, elnyomott az álom.