30. fejezet - A mentor

Sziasztok!

Nos, íme a 30. fejezet! Ez most rövidebb lett, picivel kevesebb, mint az eddigi részek fele...
A szavazás ugyan még nem zárult le, de ennek ellenére kíváncsi vagyok, mit szóltok egy "rövid" fejezethez. :)
Amint lezárult a szavazás, jövök, és kihirdetem a végeredményt - ami már szerintem mindenki számára világos -, illetve elmondom, hogy hogy s mint lesz ezek után! :)

Most pedig nincs más hátra, mint hogy jó olvasást kívánjak!
Pussz,
Sabyna

ui: Várom a kommenteket!

***

Végre elérkezett a várva várt nap! Ma már hivatalosan is egyetemista leszek, és nem is akárhol, hanem a Cambridge Egyetemen fogok tanulni.
Reggel már jóval a telefonom ébresztése előtt felkeltem, mert egyszerűen nem bírtam aludni. Úgy 4 óra körül kipattantak a szemeim, és onnantól kezdve csak a plafont bámultam, és gondolkodtam.
Ma reggel szinte minden az eszembe jutott. Teljesen úgy éreztem magam, mint aki egy álomvilágba csöppent, és egyszerűen nem tud felébredni. Na, nem mintha fel akarnék… De mégis meseszerű ez az egész. Elmegyünk a csajokkal Londonba egy kicsit kikapcsolódni, és mit ad Isten? Találkozok a szőke herceggel fehér lovon… Aki mellesleg vörösesbarna, és nem éppen lóval jár. Na meg persze nem is herceg, hanem színész! Majd nem elég az, hogy egy helyen kávézunk, de oda jön hozzám, és össze is barátkozunk… amiből persze szerelem lett. Mindemellett pedig azt és ott tanulok, amit és ahol mindig is szerettem volna, ráadásul még egy fantasztikus munkahelyet is találtam. Ki mondaná erre, hogy nem egy álomvilág??? Na ugye, hogy senki!
Miután kiálmodoztam magam, úgy éreztem, hogy menten megőrülök, ha még egy percnél tovább egyhelyben kell feküdnöm, így kikeltem az ágyból, és szépen lassan elkezdtem a reggeli teendőim elvégzését. Először is megágyaztam, aztán a fürdőben megmosakodtam, megmostam a fogam, majd kerestem valami ruhát. Halvány lila fogalmam nem volt arról, hogy mit kellene felvennem első nap, így odamentem a szekrényhez, kinyitottam, és megálltam előtte. Úgy 10 perc gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem csinálok túl nagy felhajtást a dologból, vagyis felveszek egy farmert, hozzá a fekete magas szárú csizmámat, felülre pedig egy narancssárga nagyujjú, kicsit lazább felsőt. Miután felöltöztem, és a végén meg is fésülködtem, úgy döntöttem, enni is kellene valamit.
A szobában felkaptam 2 nagyalakú füzetet, és beraktam egy füzetboxba, majd bedobtam a telefonom a táskámba, és ezekkel együtt indultam el lefelé a lépcsőn.
Ahogy leértem, a táskát és a mappát letettem az ebédlő egyik székére, majd odasétáltam a hűtőhöz. Benne azonban semmi olyan dolgot nem találtam, ami úgy igazán meghozta volna az étvágyamat. Így inkább a szokásos müzli-szeletemnél maradtam. Elrágicsáltam egyet, aztán eszembe jutott, hogy azt sem tudom, mennyi az idő. Mivel még asztali, fali, vagy bármilyen órát még mindig nem vettem, előkotortam a telefonom. 6:21. Hajjajj, meddig fekhettem az ágyban a plafont bámulva?!
Minden esetre, arra való tekintettel, hogy abszolút semmi teendőm nem volt már itthon, úgy döntöttem, hogy elindulok. Felvettem a csizmám, természetesen beletűrve a farmerem szárát, majd gyors hezitálás után eldöntöttem, hogy valószínű elég lesz a bőrkabát, nem kell a fehér szövet. Így azt is magamra kaptam, majd kézbe vettem a mappát, a táskát, és a másik kezemben a két kulccsal kiléptem a házból. Az ajtó kulcsra zárása közben végigvezettem magamban, hogy miket kapcsoltam be a lakásban, és hogy azokat lekapcsoltam-e, majd mikor végeztem, nyugodtan, mégis egy kis gyomorideggel indultam el a picike kocsim felé.
Normál tempóban haladtam Cambridge felé, ugyanis az oda vezető úton nem volt sok autó – nem úgy a London felé vezető oldalon. Ott azért már néhol volt egy kis tumultus, de az sem volt vészes.
Mikor odaértem az egyetemhez, a műszerfalon levő óra 7:19-et mutatott. Leparkoltam az első üres helyre a tanulóknak kijelölt parkolóban, majd mielőtt kiszálltam volna, körbenéztem.
Rengeteg diák tolongott az épület előtt. Itt már voltak ugye felsőbb évesek is, nem csak gólyák. Mégis néhány diákról szinte lerítt, hogy most kezdi a tanulmányait. Ugyanis ők legtöbbször egyedül bandukoltak befele az épületbe, szinte ügyet sem vetve a mellettük csoportban álló, nevetgélő, és gondolom a nyári élményeket egymással megosztó fiúkra és lányokra. Ránézésre nem sokban különbözött a temperamentum a filmekben látott amerikai egyetemekétől, mégis valahogy… komolyabb volt mindenki. Jó, persze, itt is voltak kirívó esetek, amik azért megmosolyogtatóak voltak.
Egy pontosan ilyen eset dobta fel a reggelemet. Ahogy pásztáztam körbe a zöld területen, egy nagy beleéléssel mesélő lányra, és a körülötte álló csapatra lettem figyelmes. Természetesen nem értettem, miről beszélnek, mégis érdekes lehetett, mert a feltétezett barátnői a lánynak komoly arccal figyelték minden mozdulatát. Olyanok voltak ott öten, mintha teljesen megfeledkeztek volna mindenről, és mindenkiről, aki körülöttük van. Én is figyeltem a lányt, és próbáltam rájönni, mi lehet a téma, amikor megakadt a szemem a tőlük pár méterre álló fiúseregen. Ők voltak vagy 10-12-en, és mindannyian a lányokat figyelték. Ekkor vettem észre köztük Carlie-t. Kíváncsian figyeltem, mi fog történni. A lány eközben még mindig magyarázott a barátnőinek. A fiúk csoportja ekkor azonban megmozdult, mintha összesúgtak volna, vagy nem is tudom, és hirtelen kivált közülük 3 srác. Az egyik Charlie volt. Ekkor már az érdeklődéstől feljebb is ültem a kocsiban, és a kezemet a kormányra téve követtem az eseményeket. Charlie és a másik két srác odamentek a lányokhoz, és – gondolom én – megszólították őket. Erre a szőke lány megállt a magyarázásban, és a másik 4 barátnőjével együtt a srácok felé fordultak. Ekkor olyasmit tapasztaltam, amit először nem akartam elhinni. A srácok egymásba karoltak, jobbra-balra dülöngélve mintha… énekelnének! Ezzel egyidőben pedig az őket körülvevő tömeg szinte egy emberként fordult feléjük.
Én is letekertem az ablakot, és hallgatóztam. Azt nem tudtam kivenni, hogy mit, de valóban énekeltek… szerenádoztak! Te jó isten!!!
A lány viszont, aki az előbb még oly lelkesen magyarázott, leintette őket, mérgesen mondott valamit a középső srácnak, majd elviharzott a barátnőivel együtt. A srácok, és természetesen mindenki teljesen csendben figyelte a lányok elvonulását, majd mikor beléptek a kapun, a három odalépő srác, és a csapat többi tagja is hangos röhögésbe tört ki. Ezt pedig követte az eddigi csendes hallgatóság is. Én is elmosolyodtam a kocsiban, majd rájöttem, hogy ideje lenne nekem is kiszállni. Így megfogtam a mappámat, a táskámat, kivettem a slusszkulcsot, és kiszálltam. Bezártam a kocsit, majd elindultam az egyetem bejárata felé.
Én valahogy egyáltalán nem éreztem magam magányosnak, vagy nem ide tartozónak, mint valószínű a legtöbb gólya. Olyan volt, mintha mindig is ide jártam volna. Vállamra tettem a táskám, beletettem a kulcsot, átöleltem a füzetboxot, és úgy sétáltam.
Ekkor azonban úgy éreztem, talán én is jobban tettem volna, ha beburkolózok, és esetleg kapucnit húzok, mint Rob. Ugyanis ahogy haladtam el a diákok mellett, úgy súgott össze minden második lány a hátam mögött… Rossz előérzetem támadt, így felgyorsítottam a lépteimet, és Charlie-ék felé vettem az irányt.
- Sziasztok, jó reggelt! – köszöntem a még mindig nevetgélő csapatnak.
- Szia Kriszti! Jaj, nem tudod, mit hagytál ki… Kár, hogy nem előbb jöttél!
- Láttam mindent, a kocsiban ültem. De miért csináltátok ezt? – kérdeztem először Charlie-ra, majd a többi srácra nézve.
- Hát, mert…
- Charlie Grey! Miért is nem mutattál még be minket az ismerősödnek? – lépett elő egy fekete hajú srác, megveregette Charlie vállát, ezzel félbeszakítva őt.
- Ja tényleg. Jamie, ő itt Kriszti, Kriszti, ő itt Jamie. Ők pedig Alex, Brandon, Gerry… - és felsorolta mindenki nevét egyenként mutogatva rájuk, én pedig mindegyiküknek intettem és mosolyogtam.
- Nahát-nahát Charlie! De hát hogy mutathatsz be így! – mondta Charlie-nak, majd felém fordult. Közelebb lépett hozzám, és kezet nyújtott: - James Landroy vagyok, Charlie egyik barátja.
- Krisztina Andrássy! Örülök, hogy megismerhetlek! – mondtam mosolyogva, és kezet fogtunk.
- Nem jobban, mint én! – válaszolta ő is mosolyogva.
- Na és most meséljetek! Mi volt ez az előbbi szerenád? Mit énekeltetek, amitől a lányok így elmenekültek? Az egyikük csak nem…? – néztem végül Jamie-re.
- Hát, de. Vagyis igen, tetszett az egyik lány, de egy bulit befejező görbe este után igen csúnyán kicseszett velem, így gondoltam, valamivel „kárpótolom”. És hát ezt a dalt utálja…
- Melyiket? – tettem fel a mindent eldöntő kérdést. Jamie vigyorogva hátranézett a srácokra, akik szintén vigyorogva néztek vissza rá, majd – meglepő módon, igen kellemes hangon – elkezdett énekelni: „I remember all my life… Raining down as cold as ice…”.
- Oh, már értem! – szakítottam félbe őt nevetve. Ez az első két sor után már rájöttem, melyik ez a dal. Így már értem, miért szaladtak el a csajok! Bár igazából szép szövege van, de ha nekem is valaki pár száz diák előtt az általam utált dalt kezdi el énekelni, valószínű én is otthagynám…
- Ahogy láttam, a lány igencsak bepipult rád emiatt a kis akciód miatt!
- Hát igen… mondjuk igazából nem is mérges lett szerintem. Angie nagyon… kényes! És ki nem állhatja, ha valaki kellemetlen helyzetbe hozza! – épp mondani akartam Jamie-nek, hogy én ezen a reakción nem igazán lepődök meg, amikor eljutott az agyamig a név, amit mondott.
- Mit is mondtál? Angie…?
- Igen! Angela Glory. Talán ismered? – kérdezte meglepetten Jamie.
- Öhm… nem a Dunstan & Dunlevy-nél dolgozik recepciósként?
- De igen, azt hiszem… Miért?
- Csak mert én is ott dolgozom. De mit tanul?
- Gazdálkodás és menedzsment szakon van, most harmadéves. Én is ott tanulok. Csoporttársak vagyunk…
- Áh, értem. Milyen kicsi a világ! Nem is gondoltam, hogy Angie egyetemre jár… - mondtam, és közben körbenéztem, hátha meglátok még egy-két ismerős arcot. És meg is láttam… Jess jött felém, illetve felénk.
- Sziasztok! – köszönt Jess, mikor odaért hozzánk, majd lenézett a földre. Megint zavarba jött.
- Szia Jess! – köszöntem először én, majd mindenki. Charlie úgy láttam, még mosolygott is egy kicsit. Talán alakulóban van valami…?!
Mivel láttam, hogy Jess kicsit zavarban van a sok ismeretlen srác között, úgy gondoltam, hogy ideje lenne indulni. Így mondtuk a srácoknak, hogy mi bemegyünk.
Jess-szel eldöntöttük, hogy mivel még nem igazán ismerjük ki magunkat az épületben, fordítsuk arra az órakezdésig még hátralevő 20 percet, hogy megkeressük a termünket. Időközben el is felejtettem, hogy Jess ugyanúgy osztotta be az óráit, mint én, sőt… még a fakultások közül is csak egyet választott, ráadásul ugyanazt, mint én: a franciát.
A mai két óránk az egyetemes jogtörténet, majd az alkotmányjog lesz. Mindkettőt váram már nagyon, bár a jogtöri nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé már az ELTE-n sem. Valahogy túl sablonos, túl száraz. De ez persze tanárfüggő is…
Az is eszembe jutott, hogy végre ideje lenne megkeresnek a mentoromat, Audrey Gail-t. Ő biztosan sokkal többet fog tudni segíteni nekem, mint ha magamtól próbálnék rájönni dolgokra. Így megbeszéltük Jess-szel, hogy a két óra közötti pár perces szünetben körbeérdeklődünk. Ugyanis ő sem kereste még meg az övét.
Ahogy megtaláltuk a 17-es termet, és bementünk, elámulva néztünk körbe. Hatalmas előadóban találtuk magunkat. De sokáig nem volt időnk csodálkozni, mert rengetegen tódultak be a terembe. Így mi is kerestünk szabad helyet magunknak.
Pá percre rá meg is jelent egy alacsony, szemüveges, ősz hajú férfi, akiről természetesen kiderült, hogy a professzor. Egy-két rövid mondatban köszöntötte a gólyákat, majd bele is kezdett a tananyagba. Jess és én is szorgalmasan jegyzeteltük végig az órát. Néha-néha felpillantottam, és láttam, hogy a látszólag felsőbb évesek közül néhány diákot nem igazán érdekelt az óra, így jobb elfoglaltságot találtak maguknak. Vagy leveleztek, vagy olvasgattak, vagy éppen magazint nézegettek. Az utóbbi cselekvés viszont nagyon is felkeltette az érdeklődésemet. Ugyanis ha olvas pletykamagazinokat, akkor nagyon valószínű, hogy találkozott már Robbal, és őáltala velem is az újságban… Ez felettébb aggasztó volt! Na de ez most mit sem számított.
Mikor véget ért az óra, szinte görcsben állt a kezem. Nem is tudom, mikor írtam utoljára ennyit egyhuzamban, tollal. De láttam, hogy Jess is valahogy ugyanígy érez, mivel ő is tornáztatta az ujjait. Egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.
A szünet nem tartott túl sokáig, mi mégis minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy megtaláljuk Jess és az én mentoromat. A barátnőm meg is találta az övét: egy szintén joghallgató, barna hajú, szemüveges, olyan kicsit stréber kinézetű srác volt, aki pontos eligazítást adott arról, hogy hol található az a terem, ahol az alkotmányjog lesz.
Audrey viszont sehol sem volt. Jess megkérdezte Jeremy-t – a mentorát – is, hogy merre lehet, de sajnos nem ismerte őt. Időközben összefutottunk Charlie-val és Jamie-vel is, pont kapóra jöttek.
- Jamie! Nem ismered véletlenül Audrey Gail-t?
- De igen, ismerem. Miért?
- Ő lenne a mentorom, és nem találom sehol. Lehet, hogy nincs órája?
- Hát Kriszti, az a helyzet, hogy Audrey nem sűrűn jár iskolába. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert a tavaly év végi vizsgák előtt, illetve alatt volt ez. Fogalmam nincs, hogy miért, mert egyébként egy nagyon aranyos, okos, és szorgalmas lány… Elképzelhető viszont, hogy ma nincs órája. Szerintem amint bent lesz, meg fog keresni téged. Tavaly én is mentor voltam, így tudom, hogy ők is megkapják a ti neveteket, nem csak ti az övékét. Úgyhogy ne izgulj, hamarosan biztos jelentkezik!
- Oké, köszi a segítséget. Most viszont sietünk, mert mindjárt kezdődik az óránk! Még egyszer köszi! Sziasztok! – köszöntünk el Jess-szel együtt, majd elindultunk a mai utolsó óránkra.
Az alkotmányjog óra körülbelül ugyanolyan unalmas volt, mint amikor a magyar alkotmányról tanultam otthon. Szinte láttam a tanáron – aki most egy olyan 50-es éveiben járó nő volt –, hogy ő maga is unja az egészet. Ez pedig nem valami szívderítő… Minden esetre ezt az órát is végigjegyzeteltük, hiszen valamiből úgyis kell majd készülni vizsgákra, és az óra végén szinte felszabadultan jöttünk ki a teremből. 10 óra múlt pár perccel.
Annyira boldog voltam, hogy túl voltam az első napon, hogy legszívesebben azonnal felhívtam volna Robot, hogy elújságoljam neki. Viszont tudtam, hogy nála most éjszaka van, így nem tehetem. Miért is választ el minket ekkora távolság??!! – kérdeztem magamban, és elszontyolodtam.
Mondtam Jess-nek, hogy nekem még nagyon korai lenne elindulni Londonba, így megbeszéltük, hogy beülünk a büfébe, és megiszunk valamit. Addig is beszélgetünk. És addig sem vagyok egyedül! – tettem hozzá, természetesen magamban. Ahogy haladtunk a büfé felé, egyszer csak mellém lépett egy barna hajú, mosolygós lány.
- Szia! Ne haragudj, hogy csak így leszólítalak a semmiből, de nem te vagy véletlenül Krisztina Andrássy?
- De igen, én vagyok. – válaszoltam, kicsit félve. Először azt gondoltam, hogy egy Rob rajongóval van dolgom. Igazából nem is tévedtem nagyot…
- Szia! Én Audrey Gail vagyok, a mentorod. Örülök, hogy végre megismerhetlek. Ne haragudj, hogy reggel nem jelentkeztem, de nem voltam még itt…
- Semmi baj! A héten úgyis összefutottunk volna. Bár már kezdtem aggódni hogy esetleg nem is vagy rám kíváncsi… - mondtam mosolyogva.
- Jaj, dehogynem. Főleg hogy… jaj, ne haragudj! Ez tapintatlan volt! Szóval… természetesen nem csak azért, mert te vagy… - szünetet tartott, majd picit közelebb hajolt és halkan odasúgta: … RPattz barátnője. De azért bevallom őszintén, ez is hajtott! Ugyanis nagy rajongója vagyok a barátodnak! Imádom a Twilight-ot, a színészi játékát, meg a stílusát is. Szerintem nagyon tuti pasi! Bocsi, hogy ezt így megmondom, de tényleg így gondolom! Na de be is fejezem! Tudom, sokat jártatom a szám, pedig nem kéne! Viszont kíváncsi vagyok rád, illetve rátok… - itt mosolyogva rápillantott Jess-re - …, így gyertek, meghívlak titeket valamire!
- Oh, köszi, de ne…
- Semmi de! – szakított közbe. – Szégyellem magam, amiért így rád rontottam, és ráadásul elkezdtem a barátodról áradozni, ezért ki szeretnélek engesztelni valamivel. Ez a minimum…
- Hát jó! – mondtam mosolyogva, majd mindhárman elindultunk a büfé, illetve társalgó felé.
Ahogy elértük a társalgót, megkérdezte Audrey, hogy mit kérünk, de mivel nem nagyon tudtuk, hogy mit igyunk, rá bíztuk a döntést. Ő elindult a pulthoz, mi leültünk egy üres asztalhoz. Pár percre rá pedig Audrey is megjelent, egy fiatal srác kíséretében – aki valószínűleg az egyik eladó lehetett. Segített odahozni nekünk a kávét… vagy forró csokit? Igazából fogalmam nem volt, mi van a bögrékben.
- Köszi Ad! – mondta Audrey mosolyogva a srácnak, aki visszamosolygott rá, majd pedig megfordult, és visszament a pulthoz. – Nos, a kedvencemet hoztam nektek. Remélem ízleni fog!
- És mégis mi ez? – kérdeztem, ahogy belenéztem a bögrébe, amit elém tett.
- Flat White. Tavaly nyáron Sydney-ben voltam, és ott ittam először. Azonnal beleszerettem. Ez tulajdonképpen tejeskávé. De minek beszélek… kóstoljátok meg! – mondta, majd kezébe fogta a bögréjét, és belekortyolt. Aztán lassan ízlelgette a ’Flat White’-ot, mint ha az élete örömét jelentené ez az ital. Így én is megkóstoltam, valóban nagyon finom volt. Jess-en is láttam, ízlik neki. Így már mindketten megértettük, miről is áradozott Audrey!
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg hirtelen a mentorom.
- Persze, csak nyugodtan. – válaszoltam, és közben újra belekortyoltam a tejeskávémba.
- Ne vedd sértésnek, de hogy-hogy összejöttetek Robbal? Mármint úgy értem, hogy hol ismerkedtetek meg? Hiszen ő egy világhírű sztár, és egyszerűen lehetetlenség a közelébe jutni. Én még Londonban sem láttam őt…
- Pedig pont itt Londonban találkoztunk. Egy kávézóban vártam a barátnőimet, amikor megjelent a barátaival. A lényege a dolognak az, hogy a barátai közbenjárása végett odajött hozzám, így beszélgettünk, aztán találkoztunk, és úgy alakult a dolog, hogy… beleszerettem. – mondtam mosolyogva. Most döbbentem rá, hogy igazából talán még a barátnőimnek sem mondtam ki ilyen nyíltan ezt. Fogalmam nincs, hogy Audrey-nak mi okból nyíltam meg ilyen könnyen!
- Hát ez fantasztikus! Olyan álomszerű… nem? Amikor láttalak titeket a Teen Choice Awards-on, szinte irigyeltelek. De tényleg! Pedig nem vagyok egy ilyen típusú ember, ráadásul elérhetetlen dolgokat sem szoktam hajszolni. Mert szerintem igencsak elérhetetlen lenne, legalábbis számomra, Rob. Nem is értem… nagyon mázlista csaj vagy, hallod! Pontosan akkor vagy Londonban, amikor Rob is, és ráadásul pont ott kávézol, ahova ők mennek. Szinte hihetetlen…
- Hát néha még számomra is az! Főleg amikor elmegyek valahova, és megállítanak a rajongói, vagy fotósok követnek mindenfelé. Még szerencse, hogy Anglia viszonylag paparazzi-mentes övezet. – mondtam nevetve.
- Na igen! Londonban sok híresség megfordult már… Kedvelik Angliát, mert itt nem olyan eszementek az emberek, mint Amerikában. Egyébként mikor megismerted őt a kávézóban, és gondolom már akkor kialakult benned valami. Nem féltél ettől a hatalmas hírnévtől?
- Na igen. A poén az, hogy nem tudtam először, hogy kicsoda valójában Rob. Láttam, hogy egy igen különleges srác, hiszen nem is sütött a nap, mégis napszemüvegben jelent meg a kávézóban, de annyira nem érdekelt. Aztán mikor odajött hozzám, és elkezdtünk beszélgetni, fotósok jelentek meg körülöttünk a semmiből. Nem értettem semmit… De aztán elmesélt mindent, és felfogtam. Persze nem teljesen, mert én egyáltalán nem ismertem Robot, nem láttam egyetlen egy filmjét sem. Barátnőim viszont igen, és teljesen el voltak ájulva tőle! Durva mi?
- Hát nem kicsit… - mondta nevetve Audrey.
Ezután még jó tíz vagy talán tizenöt percet beszélgettünk, aztán elköszöntem Audrey-től, és az eddig teljesen csendben hallgató Jess-től, hiszen ideje indulnom dolgozni.
Kimentem a parkolóba, és becsüccsentem a kocsiba. Éppen indítani készültem az autót, amikor megszólalt a telefonom. Gyorsan kikotortam a táskából, és rápillantottam a kijelzőre, ahol az Ő neve állt.

***
Kriszti:

Így képzelem Jamie-t és Audrey-t:

1: A jogi kar épülete
2-3: A termek (ilyennek képzelem)