34. fejezet - Utóhatás

Sziasztok!

Hála az égnek, Szandyméknak - és persze a papíroknak -, sikerült előbb befejeznünk a munkát, mint 5 óra, így előbb is értem haza. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy sikerült befejeznem a 34. fejezetet, amit fel is teszek most nektek! :)
Várom a kommenteket!

Puszi,
Sabyna

***

Másnap valahogy 11 körül ébredtem. Audrey és Jess még az igazak álmát aludták. Végülis teljesen megértem, hiszen ki tudja, mikor értek haza.
Amilyen halkan csak tudtam, bevonultam a váltás ruhámmal a fürdőbe, és becsuktam magam után az ajtót. Lezuhanyoztam, hajat mostam, majd felöltözés után fogat mostam, és megfésülködtem. Hajat szárítani nem volt sok kedvem, így inkább csak jól megtöröltem. Aztán visszasettenkedtem a szobába, összeszedtem a ruhámat, és minden féle dolgot, amit hoztam, majd kivittem őket az előszobába.
Gondolkodtam rajta, hogy talán megvárom, amíg felkelnek a csajok, és együtt reggelizünk, majd utána hazamegyek, de inkább úgy döntöttem, hogy nem várom meg őket. Így elvettem a hűtőn levő hűtő mágneses jegyzettömböt, illetve kerestem egy tollat, és írni kezdtem:
„ Sziasztok csajok!
Ne haragudjatok, hogy nem vártalak meg titeket, de most valahogy jobban érezném magam egyedül. Gondolkodtam rajta, hogy megvárom, míg felkeltek, de aztán mégis arra jutottam, hogy hazamegyek. Az ajtót bezárom, a pótkulcsot pedig a szokásos helyre teszem.
Mivel az este nektek valószínű sokkal hosszabbra sikeredett, mint nekem, úgy sejtem, ma egész nap aludni fogtok… viszont ha van kedvetek, holnap csörögjetek rám, és eljövök értetek! Aztán csinálhatnánk valamit Londonban!
Jók legyetek!
Puszi,
Kriszti”
Letéptem a papírt, a jegyzettömböt visszatettem a hűtőre, a tollat a szekrényre, a cetlit pedig a konyhaasztalra biggyesztettem, jól látható helyre. Aztán fogtam a cuccaimat, és szépen halkan kisétáltam vele az utcára.
Ahhoz képest, hogy még csak közeledik a tél, csípős hideg csapott meg. Meg is rázkódtam, hiszen a hajam is jócskán nedves volt még. Így rohamléptekkel odaszáguldottam a kocsihoz, bepakoltam a nagy táskámat, illetve a ruhát beakasztottam a hátsó ajtónál levő fogantyúra, és visszaszaladtam bezárni az ajtót. Miután végeztem, becsúsztattam a kulcsot a lábtörlő alá, és már vissza is siettem a kocsihoz. Bepattantam, és már indítottam is. Nem akartam, hogy miattam felébredjenek Audrey-ék, ezért kihagyva a szokásos motormelegítést, szép lassan elindultam.
Mire kiértem Cambridge-ből, már nem volt teljesen hideg a motor, így egy kicsit jobban odaléptem neki. Így nagyjából 30-35 perc alatt otthon voltam. Amikor befordultam a sarkon, és már csak 4-5 szám választott csak el a háztól, egy ismeretlen autóra lettem figyelmes. Először nem is érdekelt annyira, hiszen lehet, hogy valakihez jöttek vagy ilyesmi, viszont mikor már odaértem a házhoz, hatalmasat dobbant a szívem. Hiszen az autó pontosan a házam előtt állt.
Beálltam elé, és még mindig azon agyaltam, hogy ki lehet az? De végül arra jutottam, hogy biztos csak ide parkolt, hisz ez nagyon is elképzelhető! Még mielőtt kiszálltam volna, a két ülés között hátrapillantottam, és jobban szemügyre vettem a kocsit. Egy pezsgőszínű Audi volt az, sötétített üvegekkel. Nem láttam benne semmit, ami szintén megerősítette bennem azt, hogy csak valakinek a családtagja, és látogatóba érkezett.
Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy Rob utazott ide, mivel őket is sötétített üvegű autókkal hordozzák… de aztán sajnos gyorsan le is kellett mondanom erről a feltételezésről, mielőtt még jobban beleéltem volna magam! Hiszen Rob még az Eclipse utómunkálatait végzi, így semmiképpen sem szabadulhat el!
Nagyon sóhajtottam, hogy elhessegessem az afféle gondolatokat, amiket keltett bennem az, hogy lehet Rob van itt, majd kiszálltam. Kivettem a hátsó ülésről a ruhámat, majd a táskámat is a csomagtartóból, és bezártam a kocsit.
Már félúton jártam a kocsi és a bejárati ajtó között, amikor hallottam egy halk kattanást a hátam mögül. Megfordultam, és szembenéztem Josh-sal. A kocsija mellett állt, és hatalmas karikás szemekkel nézett rám. A haja éppolyan kesze-kusza volt, mint amilyen gyűrött a fekete inge. Most hasonlított csak leginkább Robra!
Nem szólt egy szót sem, csak becsukta a kocsiajtót, lecsipogtatta, majd elölről megkerülve azt elindult felém. Bennem pedig felment az a bizonyos pumpa, ami este valahogy takarékon maradt, és nem törődve vele hátat fordítottam neki, és tovább mentem.
- Kriszta! Beszélnünk kell! – mondta. A hangja már egészen közelről jött, így még idegesebb lettem. Nem tudom miért, de valahogy ideges lettem attól, hogy kettesben vagyok vele.
- Szerintem meg nem! Sőt… nekünk ezentúl egyáltalán nem kellene beszélnünk! – válaszoltam még mindig háttal neki, ahogy remegő kézzel próbáltam kizárni az ajtót. Ekkor éreztem, ahogy mögém lép, és kivéve a kezemből a kulcsot, kinyitja az ajtót. Abban a pillanatban, ahogy kinyílt az ajtó, felkaptam a táskám, amit letettem a földre, és bementem. Josh minden szó nélkül bejött utánam, és becsukta ajtót, de nem zárta be, a kulcsot pedig az ebédlőasztalra tette. Letettem a táskámat a fal mellé, a ruhazsákban levő estélyimet pedig felakasztottam a konyhaszekrény egyik fogójára, majd szembefordultam vele.
- Kriszti! Tudom, hogy most utálsz, és teljes mértékben meg is értem! Nem a bálban, és legfőképpen nem így kellett volna elmondanom, hogy mit érzek! Sajnálom… hülye voltam, és részeg! Kérlek, bocsáss meg! – mondta.
- Nahát, mi történt? Bocsánatot is tudsz kérni, nem csak bunkó és erőszakos tudsz lenni?! Micsoda meglepetés! Egyébként nem érted az egészet, ugye? Én egyáltalán nem azért vagyok mérges, mert elmondtad az érzéseidet, sőt… talán jobb is így, hogy már nyíltan tudom. Azért akadtam ki, és azért utállak, mert nem egyszer, se kétszer elmondtam, hogy barátom van! Te pedig magasról tojtál rá! Neked hányszor kell elmondani valamit, hogy végre felfogd??!! – akadtam ki teljesen, és a végén már kiabáltam.
- Igen, tudom! Hatalmas nagy barom vagyok! Ne haragudj rám, kérlek! Kicsit elszaladt velem a ló tegnap este, és mivel már azóta tetszel, amióta megláttalak az irodában, a bálon elszálltak a gátlásaim… - válaszolt teljesen nyugodt és kimért hangon.
-… és a józan eszed is, ahogy láttam! Csak azért nem leszek veled bunkó, mert alap esetben a főnököm vagy! De még egyszer, és utoljára elmondom: barátom van, és szeretem őt! Nem akarok senkivel semmilyen egyéb kapcsolatot, mint barátság! Tökéletesen boldog vagyok a párommal! Remélem most már felfogtad! – mondtam határozottan.
- Tökéletesen!
- Örülök, hogy végre megbeszéltük!
- Én is! Akkor megyek! Nem is zavarlak tovább! Hétfőn találkozunk… Szia Ho… Kriszti! – mondta. Gondolom ebben a helyzetben túl soknak érezte volna, ha a becenevemen szólít. Kicsit megigazította az ingét, és már indult is kifelé.
- Várj Josh! – szóltam utána. – Kérsz egy kávét? – kérdeztem. Láttam, hogy nagyon fáradt, és ráadásul még vissza is kell kocsikáznia Londonba.
- Hát, azt hiszem, elfogadom. Tényleg majd elalszom! – válaszolta, és leült az asztal melletti székek egyikére.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Mióta állsz a ház előtt?
- Hát, úgy fél 2 óta… - válaszolta teljesen nyugodtan. Nekem viszont megállt a kanál a kezemben, amivel a cukrot tettem volna a csészébe.
- Tessék??? – fordultam felé.
- Fél 2 óta. Ahogy eljöttél, elindultam utánad, csak gyorsan elköszöntem Angie-től. Pár perccel később összefutottam a barátnőiddel, és ők mondták, hogy elmentél. Gyorsan kivettem a kabátom a ruhatárból, és utánad mentem, de már sehol sem láttalak. Így bepattantam a kocsiba, és Stevenage-be jöttem. Megkerestem a lakásod, de láttam, hogy nem vagy itthon, így a kocsiban aludtam. Mindenképpen beszélnem kellett veled!
- Részegen vezettél?
- Hát, akkor már teljesen józan voltam. Legalábbis annak éreztem magam! Tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el, és nem akartam, hogy haragudj rám. És hát, a hidegben eléggé kitisztult a fejem. Az is igaz mondjuk, hogy a Cambridge és Stevenage közötti utat leengedett ablakokkal tettem meg… - mondta, a végén már mosolyogva.
- Értem! – mondtam, és visszafordultam megcsinálni a kávét. Nem szeretem a kávét, éppen ezért nem is szoktam inni, de most én is elég fáradt vagyok ahhoz, hogy magamnak is csináljak egyet. Így két személyre főztem. Az előbbi mondataira, egész pontosan arra, hogy hogyan – és legfőképpen mennyi idő alatt – ért ide, nem akartam semmit sem mondani. Pedig legszívesebben felpofoztam volna. De attól tartottam, hogyha kimutatom a felháborodásomat, a végén még félreérti, és azt fogja gondolni, én is hasonlóan érzek, mint ő. Így inkább csendben maradtam.
Ahogy elkészültem a kávékkal, odavittem Josh-nak az övét, és én is leültem az asztalhoz az én csészémmel. Szótlanul iszogattuk, amikor hangosan elkezdett csörögni a telefonom. Felpattantam, és odamentem a földön heverő táskámhoz. Előkotortam belőle a telefonom, és mikor megláttam, hogy kinek a neve van a kijelzőn, elmosolyodtam, és azonnal felvettem.
- Szia Audrey! – köszöntöttem a barátnőmet még mindig mosolyogva.
- Szia Krisztina! Nem volt szép tőled, hogy csak így eltűntél…
- Jaj, kérlek, ne haragudjatok, csak…
- Nehogy komolyan vedd már! Csak vicceltem! Gondoltuk, hogy haza fogsz menni… Viszont tudod, megígérted, hogy mesélsz majd, illetve nekünk is van mit mesélnünk, ezért van egy ajánlatom! – mondta, és hallottam a hangjában, hogy ő is mosolyog.
- Hallgatlak!
- Ma este buli lesz! Méghozzá Halloween parti! Az egyetem egyik kolesza rendezi, úgyhogy ott a helyünk! Ugye jössz?
- Hát, nem is tudom… Jelmezem sincs!
- Jaj, ez a legkevesebb. Én is azokat aggatom magamra, amiket találok otthon. Valamid csak van… Különben is nem az a fontos, hogy miben megyünk! Hanem hogy együtt legyünk, és végre egy jót bulizzunk! Ha már a tegnapi nem sikerült olyan jól…
- Na jó, rendben! De ugye Jess is jön?! – kérdeztem vissza gyorsan.
- Persze, persze. Már megbeszéltük! Akkor gyere 6-ra hozzám! Elkészülünk, alapozunk egy kicsit, és aztán megyünk! Okés?
- Okés! Ott leszek! De te minek öltözöl?
- Meglepetés! – mondta, és mikor épp nyitottam volna a szám, hogy Jess-re kérdezzek, jött a válasz is: - Jess-é is titok!
- Olyan rosszak vagytok… - mondtam, és mosolyogtam.
- Nem is! Csak titokban tartjuk! Na de 6-kor talizunk! Puszi
- Puszi – mondtam én is, majd letettem. Josh még mindig iszogatta a kávéját, és közben fel-felpillantott rám.
- Csak nem ma este is lesz valami buli? – kérdezte, miután letette a kávéscsészéjét az asztalra, és körbefogta.
- De igen! Az egyik kollégiumban Halloween parti lesz, amire mi is hivatalosak vagyunk… Bár igazából fogalmam nincs, hogy minek öltözzek! Még egy olyan göncöm sincs, amit felvehetnék… - mondtam, és leültem a székre. Megfogtam a csészémet, és teljesen elmélyedve magamban azon kezdtem gondolkodni, hogy mégis mit vegyek fel.
- Hát, nem a legmegfelelőbb embert kérdeztél… - nevetett.
- Azt mindjárt gondoltam! – nevettem én is.
- Talán valami most menő csajnak kellene öltöznöd! Nem is tudom… most a vámpírok a menők, meg… talán a macskanő! A boszorkányok már unalmasak!
- Macskanő? Áh, egy kicsit túlzás lenne szerintem!
- Miért?! Szerintem tökéletes lenne. És mivel mondtad, hogy nincs is ruhád, ehhez igazán semmi extra nem kell. Fekete bőrcucc, és bármelyik üzletben kapsz macskafüleket…
- Lehet, hogy nem is vagy olyan reménytelen… - nevettem el magam.
- Köszi, ez megnyugtató! – nevetett ő is.
Most éreztem igazán, hogy igazi barátok lettünk. Vagy legalábbis hamarosan azok lehetünk! Feltéve, ha Josh érzései átalakulnak…
Nem sokra rá Josh hazaindult, én pedig előkerestem az esti partihoz a cuccaimat. Még jó, hogy van egy fekete bőrnacim, és egy hozzá tartozó szintén fekete bőr felsőm is, így – hála Josh-nak – már nem jelent gondot, hogy miben megyek este. Rendbe tettem a táskámat, vagyis kipakoltam a koszos cuccokat, majd tettem bele újat. Aztán amint elkészültem, eldöntöttem, hogy talán ideje lenne egy normális, főtt ételt is enni, hiszen az elmúlt napokban, sőt, talán hetekben nem nagyon kerítettem sort erre. Mivel még rengeteg időm volt az indulásig, úgy döntöttem, hogy rakott krumplit csinálok. Mielőtt nekikezdtem volna az előkészületeknek, körbenéztem, és örömmel konstatáltam, hogy van itthon minden hozzávaló. Így nekiláttam…

*

A bulis napok rettentő gyorsan elteltek, és újra bele kellett vetnem magam a tanulásba. Pedig szívesen lettem volna még azon a bizonyos Halloween partin.
Mint ahogy azt Audrey is mondta, nem sikerült a legjobban a gólyabál… viszont a 31-ei buli annál inkább! Igaz, hogy Audrey legtöbbször Jay-jel, Jess pedig Charlie-val volt, mégis leírhatatlanul jól éreztem magam. Jamie és a barátai tökéletes társaság voltak. Jess egy elég laza angyalkának öltözött: farmerrel, fehér fűzővel, és szárnyakkal. Audrey pedig maradt a jól bevált boszorkány jelmeznél. Azt mondja, minden Halloweenkor ennek öltözik, így már igazán rá férne a jelmezválasztására egy kis újítás. Jövőre már vámpír lesz… csak az én kedvemért! – tette hozzá!
Annak ellenére, hogy Jess és Audrey legtöbbször a „párjukkal” voltak elfoglalva, alkalmanként azért csatlakoztak hozzám és a srácokhoz is, és akkor sűrű bocsánatkérésbe kezdtek, hogy nem töltenek velem elég időt! Én viszont egyáltalán nem haragudtam rájuk. Hiszen tisztában voltam, illetve vagyok vele, hogyha fordított esetben lennénk, vagyis Rob lenne itt Londonban, én is pontosan így viselkednék! Apropó, Rob…
Az elmúlt pár napban szinte éjt nappallá téve beszélgettem vele. Sokszor már szinte olyan volt, mintha ott lenne velem, csak éppen nem érhet hozzám, nem jöhet közelebb. Mindent elmondtam neki, a gólyabáltól – és az ott történtektől – kezdve egészen a Halloween partiig. Mondta, hogy ők még dolgoznak, leginkább azokon a jeleneteken, amiket Kristen és ő kettesben forgatnak… vagyis Bella és Edward szerelmes jeleneteit. De persze ezt nem tette hozzá, én következtettem ki! Engem mégis elöntött a féltékenység, ahogy meghallottam, hogy Kristennel „kettesben” forgatnak, aztán pedig a bűntudat, mert már megint abban az undorító helyzetben találtam magam, hogy nem bízom abban a férfiben, akit szeretek!
Mondjuk nem mintha ő nem akadt volna ki azon, amikor elmondtam neki, hogy Josh megcsókolt a bálon! Szinte láttam magam előtt, ahogy ökölbe szorul a keze, és legszívesebben a falba verne egyet, a hangja mégis nyugodt és kimért maradt. Talán túlságosan is! De hát színész… mit is gondoltam? Hogy majd nyílt féltékenységi jelenetet rendez? Ráadásul telefonban?! Képtelenség… attól viszont egyre jobban tartottam, hogy mit fog csinálni, ha ne adja isten, de összefut a főnökömmel? Pedig elkerülhetetlen, valamikor biztosan összetalálkoznak majd!
Miután sikeresen eltereltem a témát, elmondta, hogy ők is voltak valami forgatás-lezáró bulin, amit David, a rendezőjük szervezett, de szinte ő volt az első, aki távozott a helyszínről. Szegény eléggé kétségbe volt esve, mert a saját bevallása szerint nagyon megváltozott a hangulat a forgatásokon. Persze így is csípték egymást a kollégáinak nagy részével, de sokkal feszültebb volt a hangulat egész végig. Ráadásul mióta beleegyezett a Summit értelmetlen és teljesen képtelen tervébe, miszerint hitessék el a rajongókkal, hogy közte és Kristen között bonyolódik valamit, szinte minden egyes szabad percüket együtt töltik! Nem mondom, hogy a legjobb érzés volt hallani mindezt az Ő szájából, de egy árva szót sem szólhatok, hiszen elfogadtam a helyzetet, beegyeztem! Jóformán csak az én „noszogatásomra” bólintott rá a dologra…
Elmondta azt is, hogy 1-jén lesz egy fotózása Kristennel, ami már a ’Breaking Dawn’, vagyis a filmsorozat negyedik részével kapcsolódik össze. Olyan édes volt: felhívta a figyelmemet rá, hogy a fotós személyéből kiindulva elég érdekes képek fognak készülni, de ugyanakkor biztosított róla, hogy mindvégig, amíg Kristent fogja ölelgetni, engem képzel majd a karjai közé, és a mosolyok is nekem szólnak majd. Aztán mellékesen hozzátette, hogyha most mellettem lenne, nem csak szóban adna bizonyságot erről. Én pedig erre csak belemosolyogtam a telefonba, belül a szívem viszont őrült tempóba kezdett. Ezek azok a pillanatok, amikor a legeslegerősebben érzem, hogy valójában mennyire is hiányzik!
A szüleivel, illetve a családjával még mindig nem tudtam találkozni, ezért nagyon szégyelltem magam, Rob viszont mondta, hogy anyukája teljesen megérti, hogy elfoglalt vagyok… Éppen ezért nem hívott az elmúlt két hónapban – a fia állandó noszogatására sem. Rob ugyanis, ha lehet, még nálam is izgatottabb volt! Mindenáron azt akarta, hogy találkozzak már anyukájával! Fogalmam sincs, hogy miért hajtja ennyire az időt…
Végül egyszer, mikor már tettük volna le a telefont, egy érdekes dolgot mondott! Vagyis lényegében mondani konkrétan semmit sem mondott, hanem inkább utalt valamire… amiből én teljes mértékben azt vettem ki, hogy hamarosan – vagyis pár napon belül – találkozunk! Nos, nekem persze a promo-tour jutott eszembe, de állandóan azt mondta, hogy nem jönnek Londonba, a hangjában mégis volt egy csipetnyi kis… izgatottság?! Minden esetre érdekes! Beleélni viszont nem akarom magam, mert ha aztán a végén mégsem ez a helyzet, csak valamit félreértelmeztem, akkor még rosszabbul fogom érezni magam.

*

November első hete szinte pontosan ugyanúgy telt, ahogy az elmúlt 2 teljes hónap minden egyes napja. Munka, tanulás, és a Rob hiánya általi önmarcangolás. Az utóbbit viszont most úgy kétszeres-háromszoros intenzitással képzeljétek el! Édes drága egyetlen színész kedvesem ugyanis Japán fővárosába utazott – hála az égnek, egyedül! Nem néztem semmi mást a neten, csak az ott készült képeket, videókat. Imádtam! Látszott rajta, hogy örül a japán rajongók örömittas fogadtatásának, mégis láttam a szemében a fáradtságot, és azt, hogy végre nyugodtan, a paparazziktól és rajongóktól mentes ki világában pihenhessen egy kicsit. Éppen ezért az egyik szemem nevetett, mert olyan édes és aranyos volt a rajongókkal, a másik viszont sírt, amiért Rob ennyire kimerült, és én nem lehetek mellette!
Temérdek sok interjú, fotózás, és tv-s szereplés után visszautazott LA-be, hogy ott is részt vegyen az új film promottálásán, de itt már természetesen a két kollégájával, Taylorrel és Kristennel együtt. Ezt az eseményt is nyomon követtem az internet segítségével, de itt már inkább a tűzgolyókat lövellő szemeimen volt a hangsúly, nem az örömön. Kristen túlzottan is kihasználja a Summit adta lehetőségeket, és szinte minden egyes percben Rob nyakán lógott. Nem készült olyan kép, amin ne lett volna Rob mellett ő is! Jó, rendben… elismerem! Én egyeztem bele ebben az egészbe, de azért jó lenne, ha nem élvezné ennyire a helyzetet! Jó színésznő, biztosan mindenkivel el tudja hitetni a stúdióban, hogy ez csak „játék”, de látom a szemén, hogy ő többet érez, mint puszta barátság! Sokkal többet… Csak a pasik olyan vakok, hogy nem veszik észre!!!
Hogy Los Angeles után hová utaznak? Fogalmam sincs… Talán Madrid, vagy München. Legalábbis ezt a két helyet emlegette Robert. Keresgéltem a neten, de semmit sem találtam a körúttal kapcsolatban… mondjuk az igazság az, hogy nem is kerestem olyan hosszadalmasan és kitartóan. Inkább tanultam.
Igen… megint a tanulás! Mivel félév közepe van, sok tanárnak heppje, hogy ZH-t írat. Így hát valamikor tanulni is kell. Mondjuk, a legpontosabb kifejezés a kellene… ugyanis tanulnék én, ha nem Robon járna folyton az agyam. Gondolkodtam, álmodoztam, és legalább vagy egymilliószor elképzeltem, hogy mivel és hogyan fogom meglepni Robot, amint hazaér Londonba. Elterveztem azt is, hogy hogyan kellene megoldani a Karácsonyt, illetve elkezdtem tervezgetni azt is, hogy kinek mit veszek. Még jegyzetet is készítettem mindenről… az egyik hatszáz oldalas jogtörténet könyvem tetején.
Éppen felírtam az összes nevet egymás alá, akiknek ajándékot szeretnék venni, amikor nagyon halkan meghallottam a telefonom csengését.
Hova tettem? És ki kereshet vasárnap délután? – kérdeztem magamban. Elindultam a hang után, de nem találtam meg. Aztán elhallgatott. Így még nehezebben ment a keresés, de végül megtaláltam az ágyban, a kispárnám alatt. Ahogy kézbe kaptam, és megnéztem volna, hogy ki keresett, jött egy sms is. Azonnal megnyitottam:
„Szia Kriszti! Bocs, hogy tanulás közben zavarlak, de beszélnünk kell! Nagyon sürgős! Nem történt semmi baj, nem vagyok kórházban, ilyenekre ne gondolj, de muszáj beszélnünk, mert… mindegy is, majd szóban! Várom a hívásod! Üdv & mégegyszer bocsi, Josh”

***
Josh kocsija

Halloween parti:
1. Kriszti jelmezben
2. Jess jelmeze
3. Audrey jelmeze