Egy új fanfic-ajánló!

Kedves olvasóim!

Szeretitek a Forma 1-et? Vagy csak úgy szerettek fanficeket olvasni?? Esetleg mindkettő??? Akkor ez most biztosan kihagyhatatlan!!!

Az egyik barátnőm a minap nyitott egy blogot, amin egy izgalmas, és egyáltalán nem hétköznapi történetet kezdett el írni! Vagyis... inkább úgy mondom, hogy szerintem nem hétköznapi, ugyanis még nem sok olyan fanfiction-ről hallottam, aminek a főszereplője egy F1-es pilóta lenne!

Rövid tartalom:
Zentai Regina egy idén első éves államigazgatási főiskolai hallgató. 21 éves, imádja a Forma 1-et, és mindent, ami benzingőzzel jár. Motorok, autók minden mennyiségben. Hétköznap éli a gondtalan főiskolai életet, hétvégente pedig a hobbijának él: sportbíró. Jól néz ki, ostromolják is a csoporttársai közeledésükkel, de nem igazán szeretne senkivel sem járni. Így egyedül éli életét, barátnőivel karöltve. Miként forgatja fel a leányzó életét egy Magyar Nagydíj? Hogyan változik meg a srácokhoz való viszonya ez által? Olvassátok tovább és minden kiderül!!

Enjoy it! :)

A blog címe: Szerelem a pályán és azon túl /katt a címre, és már a blogon is vagy! :P/

Pussz,
Sabyna

36. fejezet - Dubai (2/1)

Másnap hajnali fél 2-kor ébredtem. Mint mindig, most is úgy, mintha szemhunyásnyit sem aludtam volna. Egy élőhalott módjára megágyaztam, aztán megfogtam a ruháimat, és bevánszorogtam a fürdőszobába. Még mielőtt bármit is csináltam volna, odaálltam a csap elé, és jéghideg vízzel meglocsoltam az arcomat. Ez szinte azonnal felébresztett. Fogat mostam, felöltöztem, majd megfésülködtem. Közben pedig elgondolkodtam, hogy mégis hogy csináltam, hogy ennyire álmosan nem hasaltam el valamiben a fürdőszoba felé jövet.
Miután végeztem, és visszasétáltam a szobába, már teljes mértékben a közelgő utazás hatása alatt álltam. Ideges voltam a repülés miatt, illetve már alig vártam, hogy végre Dubaiban legyek. Az viszont mindig keserű pontot tett a képzeletbeli mondatom végére, hogy tudatában voltam annak: Rob egyáltalán nem örül ennek az útnak!
Minden esetre próbáltam ennek az utazásnak is csak a jó oldalát nézni, és persze imádkoztam magamban, hogy ne legyen igaza anyunak és Robnak abban, hogy ez csak egy ürügy Josh részéről…
Körbenéztem még utoljára a szobában, hogy nem felejtettem-e ki valamit. Tudom, hogy csak 4 nap, de akkor is… utálom, ha kihagyok valamit, amire viszont szükségem lenne. Most azonban – úgy néz ki – tényleg mindent betettem.
Lecipeltem a poggyászomat, és a kistáskámat az ebédlőbe, és az ajtó mellé tettem le őket. Rápillantottam a telefonomra is, de nem volt rajta sem nem fogadott hívás, sem pedig sms!
Azután, hogy lehoztam a cuccaimat, és én is fel voltam már öltözve, nem maradt más hátra, minthogy bekapjak valamit… Igen ám! Csak mikor benéztem a hűtőbe, semmi olyan dolgot nem találtam benne, ami így éjjel – vagy hajnalban – jól esett volna. Közbejátszhatott persze természetesen az is, hogy mióta Angliában élek, szinte elfelejtettem enni. Nagy csoda, ha napi 3-szor eszek. De abból is kétszer inkább csak müzli szeletet, vagy valamilyen gyümölcsöt.
Most is maradtam az utóbbinál, vagyis egy almánál. Mégse legyen már üres a gyomrom, mikor felszállok a repülőgépre!
Lecsüccsentem az egyik székre, és a házban uralkodó csendet, illetve a kint szemerkélő eső halk kopogását csak az alma ropogtatása törte meg olyakor-olykor. Mintha az időjárás is átérezte volna a fájdalmamat, amit érzek a tegnapi veszekedésünk miatt…
Olyannyira elkalandoztak a gondolataim, hogy már csak az igen határozott kopogtatásra lettem figyelmes, ami a bejárati ajtó felöl jött. Valószínű azért nem figyeltem másra, mert most is – mint szinte mindig – Robra gondoltam. Pár lépéssel az ajtónál termettem, és kinyitottam azt. Rob helyett azonban Josh állt az ajtóban. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy Rob lehet az…
- Szia! – köszönt rám Josh, miután pár másodperc után sem szólaltam meg, csak néztem rá. Érdeklődve fürkészni kezdte az arcomat. Én azonban szerencsére észbe kaptam, és azonnal elmosolyogtam magam,aztán beinvitáltam a lakásba.
- Szia, jó reggelt! – mondtam végül, már az ebédlőben.
- Valami baj van? – kérdezte Josh, és még mindig furcsán nézett rám.
- Nem, semmi. Csak tudod, nem vagyok hozzászokva az ennyire korai keléshez… De ahogy elnézem, téged nem hatott meg igazán! – viccelődtem, és ezzel ügyesen el is tereltem magamról a szót.
- Oh, hát igen! Könnyű felkelni, ha le sem fekszel… - mondta, és leült arra a székre, amin az előbb még én „reggeliztem”.
- Hogy érted, hogy le sem feküdtél???
- Egész éjjel dolgoztam! Tudod… nem tudtam aludni! – mondta, és egy apró mosoly jelent meg az arcán, amit én persze nem tudtam mire vélni.
- Kérsz egy kávét? – kérdeztem.
- Igen, azt megköszönném. De ha lehet, nagyon erős legyen!
- Igenis, főnökúr! – szakutáltam színpadiasan, majd elfordultam a konyhapult felé, hogy nekikezdjek a kávéfőzésnek.
Több kávé, kevesebb víz – ez az erős kávé titka. Már éppen folyt kifelé a kávéfőzőből a bögrékbe, amikor megcsiklandozta valami a nyakam. Hirtelen oldalra kaptam a fejem, és akkor láttam meg, hogy Josh szorosan – de nem érve hozzám – mögöttem áll, a feje pedig az enyém mellett, a vállamnál. Ami pedig megcsikizett, az a kifújt levegője volt.
- Hm… nagyon jó illata van! – szimatolt a levegőbe. Aztán összetalálkozott a tekintetünk. Én már túlságosan is bizalmasnak éreztem ezt a közelséget, így a bögrékre fordítottam a tekintetem, és egy fél lépéssel arrébb léptem. Bizonyára Josh is észrevette, hogy eltávolodtam, de nem nagyon mutatta jelét nemtetszésének. Legalábbis nem vettem észre semmi különöset…
Elvette az egyik bögre kávét, megfordult, és nekidőlve a konyhapultnak, kortyolgatni kezdte.
- Finom? – kérdeztem, mikor én is elvettem az én bögrémet, és leültem vele a székre.
- Mi az, hogy! Tökéletes! Köszönöm! – mondta, és megint belekortyolt.
- Nagyon szívesen! – válaszoltam. Igazából a nyelvemen volt a „Máskor is!” mondatocska is, de aztán inkább jobbnak láttam magamban tartani. Nem szeretném, ha félreértené!
Miután megittuk a reggeli élénkítőnket, elmostam, eltörölgettem, majd visszatettem a bögréket a szekrénybe.
- Mehetünk is? – kérdezte Josh, miután ellökte magát a pulttól, és meg sem várva a válaszomat elindult a kijárat felé.
- Igen, mehetünk! – válaszoltam – igazából csak magamnak, és én is odapattantam a cipőmhöz. Belebújtam, aztán felvettem a kabátomat is, és gyorsan körbepillantottam. Sóhajtottam egyet, amiért el kell hagynom az én szeretett kis lakásomat, de aztán megbékéltem a gondolattal, hiszen csak 4 nap!
Felkaptam a kistáskám a poggyászomról, és éppen bele akartam kapaszkodni a csomagomba, amikor Josh megelőzött. Megfogta a fogantyúját, és felemelve a poggyászt, megindult vele a kocsija felé. Én pedig közben bezártam az ajtót.
Két perccel később már úton is voltunk Heathrow felé. Stevenage területén normál tempóban vezetett Josh, de miután kiértünk a lakott területről, szinte tövig nyomta a gázpedált. Túlzás lenne azért azt mondani, hogy féltem mellette, de minden esetre nem voltam hozzászokva az effajta vezetési stílushoz. Nálunk a családban mindenki inkább a „megfontolt”, mintsem az őrült sofőr, Rob pedig… nos, ő a bizonytalan! Még a kapcsolatunk legelején szóba került a vezetés, és mondta, hogy neki csak 2 éve van jogosítványa. Vagyis az Alkonyat forgatása előtt csinálta meg. Éppen ezért nem igazán volt ideje tapasztalatokat szerezni, főleg hogy itt, Angliában tette le a vizsgákat, és aztán szinte rögtön Amerikába ment. Mégis olyan édes, mikor vezet… 100%-osan az útra koncentrál, és szinte másra nem is figyel! Ennek ellenére ügyes, csak gyakorolnia kell.
Josh viszont teljesen Rob ellentéte. Ő magabiztos – talán túlságosan is –, és látszik rajta, hogy imádja a sebességet. Sőt, azt is el tudom képzelni róla, hogy nem is tud lassan vezetni. A dolgát viszont érti, ugyanis annak ellenére, hogy száguldozik, biztonságban éreztem magam mellette.
Így, a főnököm kicsit sem lassú tempójának köszönhetően behoztuk a kávészünet miatti lemaradásunkat, és alig fél óra múlva már a Heathrow 3. termináljának a bejárata előtti parkolóban álltunk be egy szabad helyre.
Csak most vettem észre azt is, amit eddig még soha – illetve az elmúlt 2 hónap alatt – nem tapasztaltam. Josh ugyanis egy sötétkék sportmelegítőben, és edzőcipőben volt. Eddig csak öltönyben láttam őt… El is csodálkoztam rendesen! Majd egy apró mosollyal lezártam magamban a dolgot!
Miután kiszálltunk a kocsiból, Josh kivette a poggyászomat, és az ő sporttáskáját is a csomagtartóból, majd lecsipogtatta az autót, és elindultunk a már ismerős fotocellás ajtó felé.
Végig azon imádkoztam, hogy ne legyen a közelben egyetlen egy lesifotós, vagy rajongó sem, hiszen Josh nem tudja, hogy ki a párom! Gondoltam arra, hogy felveszem a napszemüvegemet, amit természetesen nem hagyhattam otthon… de aztán rájöttem, hogy nagyobb feltűnést keltenék vele, mint egyébként.
Mikor végre odaértünk a jegykiadó pulthoz – és pár perccel később már Josh kezében voltak a jegyek, a vízumok, illetve egy boríték is – kicsit nyugodtabb lettem. Igazából még most sem értem teljesen, hogy mégis hogy kaphattunk ilyen gyorsan vízumot, illetve hogy miért nem az útlevélbe adták a hatalmas pecsétet. Remélem, azért nem illegálisan utazunk be az Emirátusokba! – gondoltam magamban. Aztán gyorsan ki is vertem ezt a butaságot a fejemből.
Miután leadtuk a csomagjainkat, és átmentünk a fémdetektoros kapun is, úgy éreztem, hogy a nehezén már túl vagyunk. Szerencsére nem ismert fel senki, vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem jött oda hozzám senki. Ugyanis azt nem mondom, hogy nem néztek, és fürkésztek kíváncsian… erre Josh meg is jegyezte, hogy valami nagyon különöset láthatnak rajta, vagy én vagyok túl szép, mert mindenki minket bámul a váróban. Ezen én csak mosolyogtam egy jót, de szólni nem szóltam semmit sem!
Ami azonban a legnagyobb megnyugvást jelentette, az a pillanat volt, amikor megkezdtük a felszállást. Én ültem az ablaknál, így az úton végig kifelé néztem az ablakon, és ismét elöntöttek az emlékek. Mikor LA-be utaztam Robhoz, illetve mikor együtt utaztunk Vancouverbe a forgatásra. Imádtam a múlt ezen apró részleteire gondolni, mert ilyenkor valamiféle melegség öntötte el a szívem. Érdekes helyzet… ismerem magam, és éppen ezért tisztában vagyok vele, hogy imádom Robertet, és borzalmasan hiányzik is. Ennek ellenére tudom azt is, hogyha most itt lenne velem, bevágnám a durcát a veszekedésünk miatt, és várnám, hogy mikor engesztel ki. Arra viszont várhatnék, hiszen ő is makacs, mint egy öszvér. Szépen egymásra találtunk…!
A nagy nézelődés közepette fogalmam nincs, mikor nyomott el az álom. Arra ébredtem, hogy Josh óvatosan megfogja a kezem, és nagyon gyengéden megmozgatja.
- Igen? – kaptam felé a fejem azonnal, és akarva-akaratlanul beletúrtam a hajamba, mint ahogy Rob szokott.
- Bocsi, hogy felébresztettelek, de megérkeztünk. Kapcsold be az öved! – mondta.
- Oh, persze! – mondtam, és egy mély szusszantás közepette becsattintottam az övem. Azt hiszem, az álmot akartam kifújni magamból ezzel a nagy lélegzetvétellel, de nem igazán sikerült… Ásítottam egy hatalmasat – amin persze jót mosolygott Josh –, aztán elterülve az ülésemben vártam a leszállást.
Mikor a pilóta sikeresen letette a gépet, mindenki mocorogni kezdett… többek között én is. Természetesen senki nem állt fel a helyéről, hiszen még gurultunk a kifutón, de mégis elkezdték az emberek pakolgatni. Én is magamhoz vettem a kistáskám, és úgy néztem ki az ablakon.
Mikor megállt a gép, Josh és én elsőként álltunk fel, és indultunk a kijárat felé. Minél hamarabb Dubai levegőjén szeretnék lenni! Érzem, hogy tökéletes lesz ez a 4 nap!
Fogalmam nincs, hogy melyik terminálba érkeztünk, vagy hogy egyáltalán vannak-e itt külön terminálok. Nem vagyok otthon Dubaiból… Ahova viszont a gépből érkeztünk, eszméletlenül gyönyörű volt. Nem is repülőtéren, hanem inkább egy bevásárlóközpontban éreztem magam. Boltok, kávézók, éttermek, illetve középen egy hatalmas – bár szinte Dubai védjegyévé vált – pálmafa. Nem is hittem el, hogy tényleg itt vagyok. Apukám révén jártam már egy pár csodálatosan szép országban, illetve városban, de ez már most is lenyűgöző volt. Pedig eddig semmi mást nem láttam, csak a repteret! Akkor mi lehet odakint?!
Majdhogynem tátott szájjal bámultam körbe, mikor Josh mellém lépett, és megérintette a kezem. Ránéztem, és ő megint mosolygott.
- Nézelődsz még egy kicsit, vagy megyünk a csomagjainkért? – kérdezte.
- Azt hiszem, mehetünk! – mosolyogtam vissza.
A különböző országok közötti utazásban az egyetlen furcsa dolog, amit nem tudok megszokni, az a gyors idő-, illetve időjárás-változás. Mint például a mostani esetben… Angliában még 4 óra volt, mikor elindultunk, itt Dubaiban viszont már délután 3 óra van. Illetve Angliában fáztam a bőrkabátomban, itt viszont már most majd megsülök! Pedig még ki sem léptünk a napra…
Ahogy már a csomagjainkkal együtt közeledtünk az ajtó felé, egyre jobban melegem lett, így felfogtam a hajam, levettem a kabátom, feltűrtem a felsőm ujjait, és természetesen magamra kaptam a napszemüvegem is. Persze legfőképpen nem azért, mert annyira zavarta volna a szemem a fény, hanem mert nem tudom, mégis itt hogy reagálnak az „ismertebbekre” az emberek, illetve azt sem tudom, hogy mennyire ismerik Robot, valamint a róla szóló híreket.
Josh is felvette a napszemüvegét, és felpakolva a motyójainkkal, mint két málhás szamár, nekiindultunk a városnak.
A reptér előtt jó pár taxi állt, így odasétáltunk az egyikhez, és bepakoltunk. Aztán elindultunk… de hogy hova, fogalmam nincs. Josh ugyanis még a csomagtartónál mondta meg az úti célt a sofőrnek, én viszont akkor már a taxiban ültem.
- Hova megyünk? – kérdeztem, miután a sofőr és Josh is beültek.
- Majd meglátod! – válaszolta vigyorogva, majd bólintott a vezetőnek, hogy indulhatunk.
Úgy fél órája lehettünk úton, ide-oda tekeregve a városban, amikor odaértünk Dubai fő látványosságához: annak a bizonyos pálmafa-szigetnek az elejéhez, ami mindenkinek elsőre jut eszébe, ha ezt a várost említik. A sofőr egy állomásszerű, zöld, üveges épület előtt állt meg, amire arab betűkkel ki volt írva valami. Elképzelni sem tudtam, hogy mégis milyen hely lehet ez, de tudtam, hogy hiába kérdezném meg Josh-t, úgysem mondaná el. Így inkább kipattantam a kocsiból, aminek az ajtaját a sofőr már kinyitotta nekem – milyen kedves –, és hátramentem a csomagomért. Josh fizetett, majd elindultunk a bejárat felé.
Kicsit tétovázva megtorpantam a bejárat előtt, és felnéztem a kiírásra… mintha meg tudnám fejteni, vagy egyáltalán el tudnám olvasni! Erre Josh megállt, és hátranézett rám.
- Nyugi! Csak gyere, bízz bennem egy kicsit! Ígérem, tetszeni fog! – mondta, és újra vigyorgott. Esküszöm, már egyre jobban kezd idegesíteni az állandó mosolygása!
Minden esetre kicsit bátrabb lettem, így beléptem az épületbe. Ami pedig ott fogadott, ledöbbentett. Nem csak kívül, de belül is fénylett az egész helység a márvány padlótól, és a „üvegfalaktól”… Egyre beljebb sétáltunk, és csak akkor vettem észre, hogy hasonló jegylyukasztó gépek vannak egy sorban végig, amilyen Pesten is, mielőtt lemegyünk a metróba. Itt viszont egyértelműen nem narancssárgák voltak, hanem fehérek, és kék színű monitor volt a tetejükön.
Mikor odaértünk, akkor jöttem csak rá, hogy ez igazából nem is lyukasztó, hanem jegyautomata. Vagyis itt kell jegyet venni. Állati! – mondtam magamban.
Josh megvette a két jegyet, és felmentünk egy mozgólépcsőn, aztán pedig kimentünk a „peronra”. A peron igazából felért egy hatalmas erkéllyel. Láttuk róla a tengerpartot, és jobbra nézve a rengeteg hotelt, nyaralót, illetve épületet, ami a pálmafa-szigetre épült.
- Ha már itt vagyunk, elárulhatnád, hogy mi a csudára várunk? Vonat, villamos? Esetleg sínen közlekedő busz? – mutattam az egyvonalú sínre, ami a peron előtt húzódott. Josh jelentőségteljesen rám nézett, majd megszólalt:
- Ha hiszed, ha nem… valami olyasmi! Monorail-nek hívják, és mindez annyit jelent, hogy egysínű vasút. Természetesen ne olyanra gondolj, mint a normál, nagy vonat, hanem inkább mint egy metró, ami a föld fölött közlekedik. De azt hiszem, mindjárt meg is láthatod… - mondta, majd az érkező szerelvény irányába mutatott.
Tényleg olyan volt, mint egy metró, csak nem volt olyan hosszú. Fehér, sötét-, és világoskék színek váltogatták egymást rajta, és a vezetőfülke oldalán volt egy, a pálmafa-szigetet ábrázoló rajz, előtte pedig egy felirat: „The Palm”. Milyen meglepő…
Ahogy beért a szerelvény, és leszálltak az utasok, mi felszálltunk. Lecsüccsentünk egy üres helyre a cuccinkkal, és pár perc múlva már indultunk is.
- Négy megállója van összesen! Mi a végállomásig megyünk! – szólalt meg pár pillanat után Josh. Teljesen el voltam kalandozva a gondolataimban, így áramütésként ért a hangja.
- Te voltál már itt korábban is?! Olyan jól ismered a közlekedést, meg minden…
- Igen, egyszer! De nem sok jó emlék fűz ide… legalábbis eddig! – mondta, és megint mosolygott. Nem reagáltam erre semmit, csak az ajtó felett elhelyezett útvonal-táblára néztem. A végállomásig megyünk? – kérdeztem magamban.
Villámcsapásként ért a felismerés! Először elakadt a szavam, és azt sem tudtam, hogy szólaljak meg, de aztán megtaláltam a hangom. Joshra néztem, aki valószínű már láttam, hogy leesett a tantusz.
- Most ez komoly???!!! – kérdeztem, majd kiugorva a bőrömből.
- Igen, komoly! – mondta mosolyogva. Ez a mosoly azonban most nem zavart.
El sem tudtom hinni. Az Atlantis Hotelben fogunk megszállni! Ha másról annyira nem is, de az Atlantis-ról már hallottam! Csodaszép hotel, ráadásul az egyik a legnagyobb luxusszállodás közül… egy több mint százezer négyzetméteres aquapark közepén fekszik, és ráadásul vannak olyan szobáik, amelyeknek az egyik fala üveg, és egy hatalmas akváriumtól választ el. Állítólag az egész hotel olyan, mintha a tenger közepére építették volna!
Végig – egészen addig, amíg be nem mondták a vasúton, hogy végállomás következik – a leendő szobámon gondolkodtam. Nagyon boldog lennék, ha enyém lehetne az egyik akvárium-falú szoba, de azért annyit biztos nem költene ránk az ügyfelünk. Abban viszont azért bízom, hogy külön szobánk lesz Josh-sal!
Ahogy odaértünk az „Atlantis the Palm” megállóhoz, kiszálltunk, és azonnal a hatalmas hotelkomplexum előtt találtam magam. Kicsit érdekes formatervezése van, mert olyan hatást kelt - legalábbis nekem -, mintha egy apróbb szellőtől elhajolhatna, mint egy darab papír... mégis már első pillantásra beleszerettem.
A megállóból kilépve londinerek hada fogadott minket. Még az a szerencse, hogy nem olyan sokat utaznak ide, így nem tartott sokáig a kiszállásunk, ráadásul minden érkező párra, illetve családra jutott egy-két hordófiú…
- Üdvözlöm Önöket az Atlantis the Palm Hotelben! Kérem, kövessenek! – mondta a hozzánk odalépő londiner, tökéletes angol kiejtéssel. Már itt látszott, hogy nem egy egyszerű, hanem egy luxusszállodával van dolgunk, hiszen nem málhás szamárként cipelte a csomagjainkat, hanem egy gurulós londiner kocsira pakolta azokat.
Beérve a hotel aulájába csodálatos látvány fogadott! Mondjuk az már nem is nagyon lepett meg, hogy gyönyörű lesz, hiszen számítani lehetett rá… rácsodálkozni viszont azért alaposan rácsodálkoztam. Igazából úgy éreztem magam a kör alakú lobby-ban, mintha Indiában lettem volna. Hatalmas kupolás helység, hófehér oszlopokkal, óriási narancssárga, lampionszerű csillárokkal, és középen egy kék-narancs szín-összeállítású, virágszerű dísszel. Egyszerűen már az is élmény volt, hogy ezt láthattam!
Josh természetesen hagyott nekem pár percet a bámészkodásra, de aztán közelebb hajolt, és odasúgta.
- Gyere, jelentkezzünk be! Utána arra megyünk, amerre csak akarsz, és azt nézzük meg, amit csak akarsz! – válaszul bólintottam egy aprót, és odasétáltunk a recepciós pulthoz.
- Üdvözlöm Önöket! Miben segíthetek? – kérdezte a pultnál álló fiatal nő.
- Jó napot kívánok! Josh Graham vagyok, és tegnap foglaltak nekünk két szobát! – közölte a nővel Josh. A recepciós egy mosolygós bólintás után bepötyögött valamit – gondolom Josh nevét – a gépbe, majd ránk emelte a tekintetét.
- Á, igen! Meg is van… üdvözlöm Önöket az Atlantis the Palm Hotelben, Mr. és Mrs. Graham. – erre elkerekedett a szemem, és azt hittem, levegőt sem fogok tudni venni.
- Oh, nem. Itt azt hiszem, valami félreértés történt. Mi nem vagyunk házasok! – mondtam, közelebb lépve a pulthoz. A nő újra a monitor felé kapta a fejét, és nézegetett valamit, majd ismét felénk fordult.
- Oh, istenem! Kérem, ne haragudjanak! Elnéztem a foglalásukat. Látom, hogy Önök két külön szobát foglaltak. Még egyszer elnézésüket kérem! – mondta a recepciós, és szinte majdhogynem a föld alá süllyedt szégyenében.
- Máskor lehetőleg ilyen ne forduljon elő! Viszont megkaphatnánk már a kulcsinkat? Szeretnénk lepakolni! – pirított rá Josh a nőre.
- Természetesen uram! – mondta rögtön az alkalmazott, és már elő is húzott két kártyát a fiókból. – Íme, a kártyáik, uram! Reméljük, megfelelőnek fogják találni a szobáikat!
- Mi is reméljük! Köszöntjük… - lökte oda Josh.
- Én biztos vagyok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Köszönjük a segítséget! – egészítettem ki Josh-t. Kicsit soknak éreztem a bunkóságát. Még akkor is, ha hibázott a recepciós.
- Én köszönöm a türelmüket, és még egyszer elnézést kérek! – esdekelt, de én csak legyintettem egyet, majd rámosolyogtam. Ezek után pedig elindultunk a szobáink felé, természetesen a londinerünk kíséretében!

***
Heathrow reptér - London - Terminal 3

Dubai Nemzetközi Repülőtér

Monorail
1. Az állomás
2. A szerelvény
3. A kocsi belülről

Atlantis the Palm luxushotel

A hotel aulája /lobbyja/

35. fejezet - London együtt? Volt... nincs!

Sejtésem sem volt, hogy mégis mit akarhat Josh, de abban a pillanatban, ahogy elolvastam az üzenetet, már a fülemnél is tartottam a telefont, várva, hogy felvegye.
- Szia! Tényleg ne haragudj, de muszáj volt felhívnom téged! – köszöntött úgy a 2. vagy 3. csengés után.
- Szia! Semmi baj, de most már igazán felcsigáztál… mi a baj?
- Hát, nem tudom, hogy mit fogsz szólni hozzá, de… szükségem van rád! – mondta, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Valószínű nem lepődtem volna meg ezen a kifejtésén, ha nem történik meg az a bizonyos csók a gólyabálon. De így… semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy megint próbálkozik!
- Josh, én… - kezdtem volna bele még nyugodtan a sablonszövegbe, amit már Eriknek is elmondtam párszor, és amit ő sem fogott fel még számtalan ismételgetés után sem.
- Nem-nem! Ne érts félre! Tudom, elég kétértelmű a dolog, de nem úgy értem, hogy szükségem van rád, ahogy te gondolod! – köntörfalazott még mindig. Én pedig megnyugodtam egy picit, de a kíváncsiságom cseppet sem lanyhult.
- Ha nem mondod el, mi az a dolog, amiért én nélkülözhetetlen vagyok, akkor soha nem tudom meg! Tehát halljuk! Bármi legyen is az! – mondtam, és miután kimondtam az utolsó mondatot, már meg is bántam. Ki tudja végülis, mit akar mondani? Szó szerint mindenre gondoltam…
- Hát… az a helyzet, hogy el kell utaznunk! Bizonyára tudod, és az elmúlt hónapok során már tapasztalhattad is néhányszor, hogy az iroda ügyfeleinek többsége igen tehetős ember. Most is pontosan egy ilyen, angol üzletemberről van szó! A Dunstan & Dunlevy pedig egy olyan cég, amely az év, illetve a nap bármely időszakában az ügyfelei rendelkezésére áll. Főleg ha fontosak! Nos, ez a lényege a dolognak… Az említett ügyfelünket meggyanúsította pár, korábban a cégénél dolgozó alkalmazott, miszerint nem a szerződésben foglaltak alapján fizet, és mindemellett sikkaszt is. Az ügyfelünk viszont kikéri magának ezt a vádaskodást, így hozzánk fordult jogi segítségért. A főnök pedig nekem adta az ügyet. Nekem viszont szükségem van rád! Ezért szeretnélek megkérni, hogy utazz el velem! – mondta el végre a lényeget. Hát, szó se róla, meglepődtem, de valamilyen szinten meg is könnyebbültem. Csak ennyi volna? Semmi baj! Biztosan el kell utaznunk Franciaországba, vagy itt a brit szigeten valamerre. Magán az utazáson nem akadtam fenn, hiszen Josh még anno felvilágosított arról, hogy előfordul az ilyesmi.
- És végülis hova kell menni? – kérdeztem teljes nyugodtsággal a hangomban. A lehiggadás viszont lehet, hogy még túl korai volt…
- Khm… Dubai! – mondta, szinte elharapva a város nevét. A szemem elkerekedett, és szó szerint eltátottam a szám.
- De… várj csak! Nem azt mondtad, hogy angol a férfi? Akkor mégis mi a jó fenének megyünk mi Dubaiba? Nem itthon dolgozik?? Mert akkor inkább ő jöjjön haza!!!
- De igen, angol, csak úgy gondolta, hogy neki nem volt elég a nyaralás, így elruccant a családjával egy hétre az Arab Emirátusokba. Tudod, hogy van ez a gazdag embereknél…
- Nem, nem tudom! És eközben jelentették fel?
- Pontosan. Viszont jó hírem is van! 4 napot leszünk ott, és a ki-, illetve visszautazásunkat, valamint a szállásunkat a fazon fizeti. Jah, és a vízumunkat is ő intézi, ami holnap reggel már a reptéren fog várni minket. A hajnal 4 órási géppel indulnánk. Mondd, hogy jössz velem! Kérlek!
- Josh, én nem is tudom! Az egyetem, meg a zh-k…
- Négy nap nem oszt, nem szoroz. Tanulni ott is tudsz, a zh-s időszakod pedig, ha jól emlékszem, csak jövőhét után kezdődik. Kérlek! Ne akard, hogy könyörögjek… - mondta, és minta egy ici-pici mosolyt véltem volna felfedezni a hangjában. Magam elé képzeltem, ahogy Josh térden állva könyörög nekem, hogy menjek vele – ez pedig mosolygásra késztetett engem is! Aztán eszembe jutott, hogy valószínű sokkal többet is bevetne a cél sikerének érdekében, így azonnal lefagyott a mosoly az arcomról, és rákényszerítettem magam a válaszra.
- Rendben! De ígérd meg, hogy tényleg csak 4 nap, és esküdj, hogy nem csak amiatt csinálod, hogy kettesben lehess velem! – közöltem határozottan.
- Ígérem, és esküszöm! – válaszolta.
- Oké! Akkor holnap reggel 3-kor a repülőtéren találkozunk…
- Viccelsz? Legkésőbb fél 3-ra ott vagyok érted! – mondta, ellenkezést nem tűrő hangon. Így csak sóhajtottam egy nagyot, és beleegyeztem.
- Rendben! Akkor fél 3! Ígérem, időben elkészülök!
- Rád bármikor szívesen várok! – válaszolta mosolyogva. Erősen elgondolkodtam rajta, hogy reagáljak-e erre a kijelentésére, vagy sem, de végül az utóbbi mellett döntöttem.
- Holnap találkozunk! Most pedig megyek csomagolni, aztán meg tanulni. Szia Josh!
- Szia Kriszti, és jó pihenést! – köszönt el, majd kinyomtam a telefont. Nem akartam, hogy bármi mást mondjon még…
Már megint az ’egyik szemem sír, a másik nevet’ helyzetben találtam magam. Mindig is el akartam jutni Dubaiba, hiszen egy gyönyörű város, mondhatjuk azt is, hogy a világ krémje. Luxusszállodák, csodálatos tengerpart, dús gazdag emberek, és persze nem beszélve a nemrégiben épült pálmafa alakú, hozzá tartozó „szigetecskéről”, ami szintén a luxus legkifinomultabb darabkáival van tele.
Ami viszont borzasztóan aggasztott, az az volt, hogy egyáltalán nem ilyen körülmények között, és egyáltalán nem a főnökömmel képzeltem ezt az utat. Még akkor sem, ha jó barátok vagyunk… És persze ott van Rob is! Mit fog szólni ehhez, főleg a gólyabálon történtek után?!
Kezemben a telefonnal, leültem az íróasztalhoz, majd magam elé tettem a mobilt, és fölé könyököltem, a tenyerembe temetve az arcomat. Fogalmam nincs, hogy mégis hogy kellene ezt elmondanom Robnak, ráadásul úgy, hogy a legkevésbé legyen mérges és ideges?
Úgy negyed órán keresztül csak agyaltam, sóhajtoztam, majd döntésre jutottam. Nem túl kiforrott, nem túl diplomatikus, de: lesz, ami lesz! Felkaptam a telefont, és még azelőtt rányomtam a hívás gombra, mielőtt időm lenne arra, hogy meggondoljam magam. Ahogy először kicsengett, akkor jutott csak eszembe az időeltolódás. De aztán gyors fejszámolást követően rájöttem, hogy 9 óra körül van LA-ben, úgyhogy nincs miért aggódnom. A 4. vagy az 5. csengésre pedig megérkezett a válasz.
- Igen??! – szólt bele ingerülten egy hang, ami egyáltalán nem Robé volt. Sőt… nem is férfi hang volt!
- Szia Kristen, Kriszti vagyok. Hol van Rob? – kérdeztem, közben pedig ökölbe szorult a kezem, és legszívesebben kinyomtam volna. Persze csak ha nem lett volna fontos, hogy beszéljek Robbal.
- Ja, te vagy? Hello. Mindjárt jön, csak… épp zuhanyozik. – válaszolt Kristen kihangsúlyozva a zuhanyozik szót. Ha lehet, még mérgesebb lettem. Már szinte fortyogtam a dühtől. Aztán jött a „kegyelemdöfés”: - De ha annyira fontos, szólhatok neki! – aztán hallottam, hogy önelégülten elvigyorodik.
- Nem, annyira nem fontos! Majd később felhívom! – mondtam neki keményen.
- Okés, akkor szi… - köszönt volna el, de egyszer csak meghallottam a háttérben Rob hangját.
- Kristen, ki az?
- A csajod… - válaszolta Kristen félvállon. Ezután egy nagyon rövid csend következett, majd hallottam Rob hangját: „Megmondtam, hogy ő a barátnőm, nem pedig a csajom!”. Szinte láttam magam előtt, ahogy Kristen vállat ránt, és ledobja magát a közeli fotelbe vagy kanapéra.
Aztán egy apró recsegést hallottam, és végre már közvetlenül a fülemnél hallhattam Rob hangját.
- Szia kicsim! Csak nem valami baj van?
- Nem, nincs semmi baj! És veled mi újság? Hogy-hogy nálad van Kristen?!
- Egy óra múlva megyünk néhány extrát felvenni a filmhez, ami majd a dvd-re kerül fel, így átjött. Én pedig pont akkor készülődtem zuhanyozni. De ugye biztos nincs semmi baj szívem? Nem szoktál ilyenkor hívni…
- Baj nincs, csak el kell mondanom valamit. De kérlek, ígérd meg, hogy nem leszel ideges…
- Az attól függ…
- Naa, kérlek édes! Ígérd meg!
- Jó, rendben! Megígérem! Csak mondjad…
- Szóval… most hívott Josh, hogy holnap reggel el kell utaznunk, egy fontos ügyfél miatt. A férfi éppen nyaral, és eközben feljelentették őt, így a kihallgatás miatt mi utazunk hozzá, hogy ne zavarjuk meg a pihenését. Tudom, hogy nem örülsz neki, de bízz bennem kérlek! Nem fog történni semmi Josh és köztem! Ígérem! – mondtam. Szinte így, telefonon keresztül is éreztem, hogy megfagy a levegő körülötte. Már épp rá akartam kérdezni, hogy vonalban van-e még, amikor megszólalt.
- Hány napra? – kérdezte. A hangja olyan volt, mintha éppen valakinek a halálhírét közöltem volna. Fájdalmas, fagyos, és egyben mérges. Mintha éppen most omlott volna össze benne valami…
- Négy. – csak ennyit mertem kinyögni.
- És hova utaztok?
Most rajtam volt a sor, hogy szünetet tartsak. De mindenképpen muszáj elmondanom neki, hogy hova megyünk, így vettem egy nagy levegőt, és kinyögtem.
- Dubaiba. – és ezután mintha elszakadt volna az a bizonyos képzeletbeli cérna.
- Dubaiba???Most ugye viccelsz?! – kérdezte, majd gúnyosan felnevetett. Soha nem hallottam még ilyennek, meg is illetődtem.
- Nem! – válaszoltam megszeppenve. Tudom… érzem, hogy most nagyon haragszik!
- És te ezt be is vetted? Cöh… nem mondom, jó dumája lehet ennek a Josh-nak, ha így át tud ejteni!
- Most miért mondod ezt?! – kérdeztem meglepődve.
- A rohadt életbe Kriszta, ne legyél már ennyire naív! Messziről bűzlik, hogy csak azért visz, hogy becserkészhessen! Nem veszed a lapot?! És biztos azt is megtudta valahonnan, hogy 11-én Londonba utaznék, így gyorsan el akar távolítani még a közelből is…
- Na idefigyelj Rob! Ne beszélj így velem! Én nem tehetek erről… és különben is! Mi az, hogy Londonba jössz 11-én? Miért nem tudok én erről?!
- Csak oda kellett volna ülnöd a géphez, és az első velem foglalkozó rajongói oldalra felmenned! Titkoltam előtted, mert sejtettem, hogy nem netezel, így meglepetésként meg tudok jelenni a lakásod előtt. De most ez így k*rva jó! Mégis miért nem tudsz te nemet mondani a főnöködnek? Talán csak nem tényleg van köztetek valami??!!
- Ezt inkább most fejezd be! És különben is, nem én tehetek arról, hogy mindent elrontottál a titkolózásoddal! Nagyon jól tudod, hiszen mondtam… előfordul, hogy el kell utazni! Még egy órája sincs, hogy beszéltem Josh-sal, így én sem tudtam róla! Egyébként meg engem ne gyanúsítgass, mert egyáltalán nincs rá semmi okod! Nem is tudom, hogy inkább kinek kellene féltékenykednie… hiszen nem nálam van ott az állítólagos „csak barátok vagyunk” kollégám, amikor zuhanyozok!!!
- Tudod mit? Nincs kedvem ezt hallgatni! Menj, és érezd jól magad a főnököddel Dubaiban! – mondta mérgesen és sértődötten, kiemelve a „főnököddel” szót. Aztán meglepő módon rám csapta a telefont. Pár pillanatig csak hallgattam a szaggatott pittyegést, aztán én is letettem, a telefonomat pedig az ágyra vágtam. Szegény mobil semmiről sem tehet, mégis rajta töltöttem ki a mérgemet.
Olyannyira ideges voltam, hogy szinte szikrákat szórtak a szemeim. Legszívesebben egy jó nagy pofot kevernék most le Robnak, amiért így beszélt velem. De aztán valami bevillant az agyamba: „Titkoltam előtted, mert sejtettem, hogy nem netezel, így meglepetésként meg tudok jelenni a lakásod előtt.”. Akkor ezek szerint igaza volt a rajongóknak! Tényleg van londoni állomás a promo-tourban… Hát ezt jól elcseszted Robert Pattinson! Gratulálok! – mondtam magamban.
Odamentem az asztalomhoz, és a rajta levő, megkezdett karácsonyi ajándék-listámat egy gyors mozdulattal összegyűrtem, a könyvemet pedig összecsaptam. Tanulni már úgysem fogok tudni ilyen állapotban!
Olyannyira mérges voltam még mindig, hogy lementem a lépcsőn, egyenesen a konyhába, és kivágtam a hűtőajtót. Kerestem benne valami édességet – csokit, fagyit, pudingot, bármit –, ami segít egy picit megnyugodnom, de persze semmi ilyesmi nem volt itthon. Felültem a konyhapultra, és hangos dobolásba kezdtem a lábammal. Fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen kire is vagyok dühös. Magamra, amiért elmegyek Josh-sal? Robra, aki bepipult amiatt, hogy Josh-sal megyek, és mert ez keresztülhúzta a számításait?! Vagy Josh-ra, amiért elrángatott magával?! Millió kérdés és gondolat kavargott az agyamban.
Már az is eszembe jutott, hogy egy közeli boltban veszek egy doboz cigit, és addig szívom, amíg van benne egyetlen szál is. Másoknak segít megnyugodni, nekem miért ne segítene??! De aztán letettem erről… és akkor bevillant még valami.
Felszaladtam a szobába, kikaptam a szekrényből egy nadrágot és egy pulcsit, belebújtam, aztán összefogtam a hajam, és levágtattam az előszobába. Magamhoz vettem a lakáskulcsot, és a telefonomat fülhallgatóval együtt, majd belebújtam az edzőcipőmbe, és kiléptem az ajtón. Gyorsan bezártam, eltettem a kulcsot, a fülhallgatókat a fülembe tettem, majd futni kezdtem. Nem ismertem annyira a kis mellékutcákat, hiszen az időm temérdek részét Londonban és Cambridge-ben töltöm, mégis futottam.
Néha eleredt az eső, de aztán pár pillanat múlva megint kiderült az ég. Éljen Anglia, és a változatos időjárás! – mondtam magamban.
Úgy jó 20 perc múlva már nem futottam, hanem inkább kocogtam, és próbáltam megfejteni, hogy éppen merre lehetek. Aztán nagy nehezen visszakászálódtam a házhoz, és majd’ kiköpve a tüdőmet dobtam le magam az első elém kerülő székre.
Kicsit kifújtam magam, aztán elmentem lezuhanyozni, és lassan összekészülgettem a holnapi utazásra is. Felmentem netre, hogy megnézzem, milyen idő van most Dubaiban, és elmosolyogtam magam, amikor megláttam, hogy 29 fok van. Így csak egy hosszú nadrágot, és egy pulcsit tettem be a biztonság kedvéért, a többi mind nyári ruha, és persze az elmaradhatatlan fürdőruha volt. Kezembe akadt az a kék ruha is, ami a Robbal való santa monica-i tengerparti sétánkon volt rajtam, de amilyen morcos voltam, egy egyszerű mozdulattal visszavágtam a szekrénybe. Ahogy az akkor kapott maciról is azonnal elkaptam a pillantásom, amikor ránéztem.
Úgy egy, vagy talán másfél óra is eltelhetett, amikor vége kész lettem a pakolással. Másnap reggelre kikészítettem egy farmert, egy hosszúujjas felsőt, és a bőrkabátomat. Hozzá pedig az edzőcipőmet veszem majd fel. Josh úgyis jön értem, a gépen meleg lesz, Dubaiban pedig még melegebb. Betettem a poggyászom tetejére a jogtöri könyvemet is, hiszen ha akarom, ha nem, de tanulnom kell majd a következő 4 napban. Vagy legalábbis egy töredékében!
Miután elkészültem mindennel, oda csüccsentem a géphez, és írtam e-mailt Szilvinek, Nellinek és Anginak is a Dubai kis „kiruccanásomról”. A Robbal való összetűzésemet viszont természetesen nem említettem meg. Leginkább csak az elmúlt napokról, és a holnap hajnali utazásról áradoztam.
Tudom, hogy bunkó dolog, de annak ellenére, hogy Rob mennyire ideges lehet most emiatt, és mindemellett mennyire pocsékul is érezheti magát – bár azért annyira talán mégsem, hiszen amióta rám csapta a telefont, nem hívott vissza –, én mégis tűkön ülve várom az utazást. Nem amiatt, mert Josh és én, hanem mert a munka mellett ez természetesen egy pihenés is lesz a nagy hajtás közepette.
Ahogy megírtam az e-maileket, szinte rögtön ki is kapcsoltam a laptopot. Mintha attól féltem volna, hogy hirtelen olyan hír, vagy infó jelenik meg Robról, amitől még ennél is jobban kiborulok. Tudom… zárt osztály!
Végül pedig tárcsáztam anyut is.
- Igen? – vette fel a vezetékes telefont anya pár csengés után.
- Szia anyu! – köszöntem neki, és elmosolyodtam. Annyira jó volt hallani a hangját. Megnyugtató, és egyben szívszorító is. Hiányzik!
- Szia kincsem! Hogy vagy? Olyan rég beszéltünk!
- Igen anya, sajnálom. Ne haragudj! Csak nagyon el voltam foglalva. Tudod: munka, tanulás… - mondtam, és közben kibuggyant egy-egy könnycsepp a szemeim sarkából, majd a jobb oldali szépen lassan végigfolyt az arcomon, miközben beszéltem. Nem akartam, hogy anya hallja, milyen szomorú is vagyok valójában, így gyorsan megtöröltem a szemeim, és az arcom, aztán pedig egy apró mosolyt csaltam az arcomra. Nincs anyakomplexusom, de azért hiányoznak a beszélgetéseink, az főztjei, és a tanácsai is, amik mindig, minden helyzetben segítettek…
- Persze, tudom szívem! Semmi baj! Na de mesélj, mi újság Angliában? Hogy megy a tanulás? Történt valami érdekes a múltkori beszélgetésünk óta? – kérdezte anyu. Úgy 3 hete beszéltem anyuval utoljára, akkor még csak az általános dolgokról tudtam neki mesélni.
Most viszont elmeséltem neki röviden és tömören a gólyabál, a Halloween partit, majd pedig elérkeztem a lényeghez…
- Képzeld anyu, holnap hajnalban elutazom! Azért is hívtalak eredetileg, hogy elmondjam…
- Elutazol? Robhoz mész Amerikába??
- Nem! – válaszoltam tárgyilagosan, de aztán gyorsan folytattam, hogy ne legyen feltűnő: - Ez egy üzleti út lesz, a főnökömmel megyek. Tudod, Josh Graham-mel. És Dubaiba megyünk. Többet viszont nem mondhatok sajnos… tudod, a titoktartás!
- Igen, persze. De Dubaiba? Ne haragudj rám szívem, de nekem nem nagyon szimpatikus a főnököd. Igaz, nem ismerem, de… szerintem valamit forgat a fejében! Vigyázz magadra nagyon kincsem! Rob egyébként mit szólt az úthoz? Mert elmondtad neki, ugye?! – tapintott a lényegre anyu. Hát igen, valami közünk azért van egymáshoz… mindig tudja – még közel kétezer km távolságból is –, hogy mit érzek, és mi van velem. Előtte egyszerűen nem lehetnek titkaim!
- Igen, persze. Elmondtam neki… - mondtam, megpróbálva egy kis színt vinni a hangomba. Lehet, hogy ez másnál bejött volna, de az édesanyámnál nem!
- Áh, értem. Féltékeny…
- Igen az, és megőrjít vele! Annyiszor elmondtam már neki, hogy semmi sincs köztünk, és a gólyabáli csók sem jelentett semmit számomra, ő viszont teljesen kiakadt. Szinte már kiabált velem, és káromkodott is, amit egyáltalán nem szokott! Nagyon kiborult! Én persze valamilyen szinten megértem őt, de akkor is… nem adok okot rá, hogy féltékenykedjen! – fakadtam ki, a végén pedig már csak úgy záporoztak a könnyeim.
- Nyugodj meg Krisztina! Nem adsz okot rá, hogy féltékeny legyen… ugyanakkor ez visszafelé is igaz! Ő sem ad okot arra, hogy féltékeny legyél Kristenre, pedig az vagy! Egyébként pedig természetes, hogy így reagál! Robot sem ismerem még személyesen, mégis át tudom érezni, mit érez. Hiszen apukád és én szinte pontosan ugyanebben a cipőben jártunk. – mondta anya. Majd az ezt követő pár percben nyugtatgatni próbált azzal, hogy természetesek ezek a reakciói Robnak, hiszen Ő akar velem utazni, Ő akar velem sétálni Dubai tengerpartján, és Ő akar maga mellett tudni minden másodpercben. Ezt azonban nem teheti meg, hiszen kötelezettségei vannak. Josh viszont „kéznél” van, és szinte ugyanazokat a „feladatokat” látja el, amit őneki kellene. Csak persze nem teljesen ugyanolyan értelemben!
Miután anyu megnyugtatott, és megpendítette, hogy most már igazán ideje lenne bemutatnom nekik Robertet, szinte teljesen meg is nyugodtam. Szinte már nem is haragudtam Robra! Persze azért kicsit mérges voltam még rá, de az már majdhogynem teljesen elhanyagolható volt!
Az utolsó dolog aznapra, amit mindenképpen el akartam intézni, hogy felhívom Jess-t, Audrey-t és persze Lisa-t. Pontosan ebben a sorrendben beszéltem velük. Mindhármuk el volt ájulva az úti céltól, bár azért megjegyezték azt is, hogy egyáltalán nem örülnek annak, hogy Josh-sal megyek, és nem Robbal! Ott volt a nyelvemen, hogy elmondom nekik a kis összezörrenésemet vele, de aztán inkább nyeltem egyet, és maradtam a jókedvnél, illetve annak imitálásánál…
Miután Lisa-val is befejeztük a csevegést, úgy döntöttem, felveszem a pizsimet, vacsorázom valami könnyű kaját – ami végül egy joghurt lett –, aztán bepunnyadok, és tv-t nézek.
Szerencsére ezt az elfoglaltságomat nem is szakította meg senki, így kb. 3 óra tv-nézés után, 9 – fél 10 körül, elnyomott az álom.

34. fejezet - Utóhatás

Sziasztok!

Hála az égnek, Szandyméknak - és persze a papíroknak -, sikerült előbb befejeznünk a munkát, mint 5 óra, így előbb is értem haza. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy sikerült befejeznem a 34. fejezetet, amit fel is teszek most nektek! :)
Várom a kommenteket!

Puszi,
Sabyna

***

Másnap valahogy 11 körül ébredtem. Audrey és Jess még az igazak álmát aludták. Végülis teljesen megértem, hiszen ki tudja, mikor értek haza.
Amilyen halkan csak tudtam, bevonultam a váltás ruhámmal a fürdőbe, és becsuktam magam után az ajtót. Lezuhanyoztam, hajat mostam, majd felöltözés után fogat mostam, és megfésülködtem. Hajat szárítani nem volt sok kedvem, így inkább csak jól megtöröltem. Aztán visszasettenkedtem a szobába, összeszedtem a ruhámat, és minden féle dolgot, amit hoztam, majd kivittem őket az előszobába.
Gondolkodtam rajta, hogy talán megvárom, amíg felkelnek a csajok, és együtt reggelizünk, majd utána hazamegyek, de inkább úgy döntöttem, hogy nem várom meg őket. Így elvettem a hűtőn levő hűtő mágneses jegyzettömböt, illetve kerestem egy tollat, és írni kezdtem:
„ Sziasztok csajok!
Ne haragudjatok, hogy nem vártalak meg titeket, de most valahogy jobban érezném magam egyedül. Gondolkodtam rajta, hogy megvárom, míg felkeltek, de aztán mégis arra jutottam, hogy hazamegyek. Az ajtót bezárom, a pótkulcsot pedig a szokásos helyre teszem.
Mivel az este nektek valószínű sokkal hosszabbra sikeredett, mint nekem, úgy sejtem, ma egész nap aludni fogtok… viszont ha van kedvetek, holnap csörögjetek rám, és eljövök értetek! Aztán csinálhatnánk valamit Londonban!
Jók legyetek!
Puszi,
Kriszti”
Letéptem a papírt, a jegyzettömböt visszatettem a hűtőre, a tollat a szekrényre, a cetlit pedig a konyhaasztalra biggyesztettem, jól látható helyre. Aztán fogtam a cuccaimat, és szépen halkan kisétáltam vele az utcára.
Ahhoz képest, hogy még csak közeledik a tél, csípős hideg csapott meg. Meg is rázkódtam, hiszen a hajam is jócskán nedves volt még. Így rohamléptekkel odaszáguldottam a kocsihoz, bepakoltam a nagy táskámat, illetve a ruhát beakasztottam a hátsó ajtónál levő fogantyúra, és visszaszaladtam bezárni az ajtót. Miután végeztem, becsúsztattam a kulcsot a lábtörlő alá, és már vissza is siettem a kocsihoz. Bepattantam, és már indítottam is. Nem akartam, hogy miattam felébredjenek Audrey-ék, ezért kihagyva a szokásos motormelegítést, szép lassan elindultam.
Mire kiértem Cambridge-ből, már nem volt teljesen hideg a motor, így egy kicsit jobban odaléptem neki. Így nagyjából 30-35 perc alatt otthon voltam. Amikor befordultam a sarkon, és már csak 4-5 szám választott csak el a háztól, egy ismeretlen autóra lettem figyelmes. Először nem is érdekelt annyira, hiszen lehet, hogy valakihez jöttek vagy ilyesmi, viszont mikor már odaértem a házhoz, hatalmasat dobbant a szívem. Hiszen az autó pontosan a házam előtt állt.
Beálltam elé, és még mindig azon agyaltam, hogy ki lehet az? De végül arra jutottam, hogy biztos csak ide parkolt, hisz ez nagyon is elképzelhető! Még mielőtt kiszálltam volna, a két ülés között hátrapillantottam, és jobban szemügyre vettem a kocsit. Egy pezsgőszínű Audi volt az, sötétített üvegekkel. Nem láttam benne semmit, ami szintén megerősítette bennem azt, hogy csak valakinek a családtagja, és látogatóba érkezett.
Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy Rob utazott ide, mivel őket is sötétített üvegű autókkal hordozzák… de aztán sajnos gyorsan le is kellett mondanom erről a feltételezésről, mielőtt még jobban beleéltem volna magam! Hiszen Rob még az Eclipse utómunkálatait végzi, így semmiképpen sem szabadulhat el!
Nagyon sóhajtottam, hogy elhessegessem az afféle gondolatokat, amiket keltett bennem az, hogy lehet Rob van itt, majd kiszálltam. Kivettem a hátsó ülésről a ruhámat, majd a táskámat is a csomagtartóból, és bezártam a kocsit.
Már félúton jártam a kocsi és a bejárati ajtó között, amikor hallottam egy halk kattanást a hátam mögül. Megfordultam, és szembenéztem Josh-sal. A kocsija mellett állt, és hatalmas karikás szemekkel nézett rám. A haja éppolyan kesze-kusza volt, mint amilyen gyűrött a fekete inge. Most hasonlított csak leginkább Robra!
Nem szólt egy szót sem, csak becsukta a kocsiajtót, lecsipogtatta, majd elölről megkerülve azt elindult felém. Bennem pedig felment az a bizonyos pumpa, ami este valahogy takarékon maradt, és nem törődve vele hátat fordítottam neki, és tovább mentem.
- Kriszta! Beszélnünk kell! – mondta. A hangja már egészen közelről jött, így még idegesebb lettem. Nem tudom miért, de valahogy ideges lettem attól, hogy kettesben vagyok vele.
- Szerintem meg nem! Sőt… nekünk ezentúl egyáltalán nem kellene beszélnünk! – válaszoltam még mindig háttal neki, ahogy remegő kézzel próbáltam kizárni az ajtót. Ekkor éreztem, ahogy mögém lép, és kivéve a kezemből a kulcsot, kinyitja az ajtót. Abban a pillanatban, ahogy kinyílt az ajtó, felkaptam a táskám, amit letettem a földre, és bementem. Josh minden szó nélkül bejött utánam, és becsukta ajtót, de nem zárta be, a kulcsot pedig az ebédlőasztalra tette. Letettem a táskámat a fal mellé, a ruhazsákban levő estélyimet pedig felakasztottam a konyhaszekrény egyik fogójára, majd szembefordultam vele.
- Kriszti! Tudom, hogy most utálsz, és teljes mértékben meg is értem! Nem a bálban, és legfőképpen nem így kellett volna elmondanom, hogy mit érzek! Sajnálom… hülye voltam, és részeg! Kérlek, bocsáss meg! – mondta.
- Nahát, mi történt? Bocsánatot is tudsz kérni, nem csak bunkó és erőszakos tudsz lenni?! Micsoda meglepetés! Egyébként nem érted az egészet, ugye? Én egyáltalán nem azért vagyok mérges, mert elmondtad az érzéseidet, sőt… talán jobb is így, hogy már nyíltan tudom. Azért akadtam ki, és azért utállak, mert nem egyszer, se kétszer elmondtam, hogy barátom van! Te pedig magasról tojtál rá! Neked hányszor kell elmondani valamit, hogy végre felfogd??!! – akadtam ki teljesen, és a végén már kiabáltam.
- Igen, tudom! Hatalmas nagy barom vagyok! Ne haragudj rám, kérlek! Kicsit elszaladt velem a ló tegnap este, és mivel már azóta tetszel, amióta megláttalak az irodában, a bálon elszálltak a gátlásaim… - válaszolt teljesen nyugodt és kimért hangon.
-… és a józan eszed is, ahogy láttam! Csak azért nem leszek veled bunkó, mert alap esetben a főnököm vagy! De még egyszer, és utoljára elmondom: barátom van, és szeretem őt! Nem akarok senkivel semmilyen egyéb kapcsolatot, mint barátság! Tökéletesen boldog vagyok a párommal! Remélem most már felfogtad! – mondtam határozottan.
- Tökéletesen!
- Örülök, hogy végre megbeszéltük!
- Én is! Akkor megyek! Nem is zavarlak tovább! Hétfőn találkozunk… Szia Ho… Kriszti! – mondta. Gondolom ebben a helyzetben túl soknak érezte volna, ha a becenevemen szólít. Kicsit megigazította az ingét, és már indult is kifelé.
- Várj Josh! – szóltam utána. – Kérsz egy kávét? – kérdeztem. Láttam, hogy nagyon fáradt, és ráadásul még vissza is kell kocsikáznia Londonba.
- Hát, azt hiszem, elfogadom. Tényleg majd elalszom! – válaszolta, és leült az asztal melletti székek egyikére.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze!
- Mióta állsz a ház előtt?
- Hát, úgy fél 2 óta… - válaszolta teljesen nyugodtan. Nekem viszont megállt a kanál a kezemben, amivel a cukrot tettem volna a csészébe.
- Tessék??? – fordultam felé.
- Fél 2 óta. Ahogy eljöttél, elindultam utánad, csak gyorsan elköszöntem Angie-től. Pár perccel később összefutottam a barátnőiddel, és ők mondták, hogy elmentél. Gyorsan kivettem a kabátom a ruhatárból, és utánad mentem, de már sehol sem láttalak. Így bepattantam a kocsiba, és Stevenage-be jöttem. Megkerestem a lakásod, de láttam, hogy nem vagy itthon, így a kocsiban aludtam. Mindenképpen beszélnem kellett veled!
- Részegen vezettél?
- Hát, akkor már teljesen józan voltam. Legalábbis annak éreztem magam! Tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el, és nem akartam, hogy haragudj rám. És hát, a hidegben eléggé kitisztult a fejem. Az is igaz mondjuk, hogy a Cambridge és Stevenage közötti utat leengedett ablakokkal tettem meg… - mondta, a végén már mosolyogva.
- Értem! – mondtam, és visszafordultam megcsinálni a kávét. Nem szeretem a kávét, éppen ezért nem is szoktam inni, de most én is elég fáradt vagyok ahhoz, hogy magamnak is csináljak egyet. Így két személyre főztem. Az előbbi mondataira, egész pontosan arra, hogy hogyan – és legfőképpen mennyi idő alatt – ért ide, nem akartam semmit sem mondani. Pedig legszívesebben felpofoztam volna. De attól tartottam, hogyha kimutatom a felháborodásomat, a végén még félreérti, és azt fogja gondolni, én is hasonlóan érzek, mint ő. Így inkább csendben maradtam.
Ahogy elkészültem a kávékkal, odavittem Josh-nak az övét, és én is leültem az asztalhoz az én csészémmel. Szótlanul iszogattuk, amikor hangosan elkezdett csörögni a telefonom. Felpattantam, és odamentem a földön heverő táskámhoz. Előkotortam belőle a telefonom, és mikor megláttam, hogy kinek a neve van a kijelzőn, elmosolyodtam, és azonnal felvettem.
- Szia Audrey! – köszöntöttem a barátnőmet még mindig mosolyogva.
- Szia Krisztina! Nem volt szép tőled, hogy csak így eltűntél…
- Jaj, kérlek, ne haragudjatok, csak…
- Nehogy komolyan vedd már! Csak vicceltem! Gondoltuk, hogy haza fogsz menni… Viszont tudod, megígérted, hogy mesélsz majd, illetve nekünk is van mit mesélnünk, ezért van egy ajánlatom! – mondta, és hallottam a hangjában, hogy ő is mosolyog.
- Hallgatlak!
- Ma este buli lesz! Méghozzá Halloween parti! Az egyetem egyik kolesza rendezi, úgyhogy ott a helyünk! Ugye jössz?
- Hát, nem is tudom… Jelmezem sincs!
- Jaj, ez a legkevesebb. Én is azokat aggatom magamra, amiket találok otthon. Valamid csak van… Különben is nem az a fontos, hogy miben megyünk! Hanem hogy együtt legyünk, és végre egy jót bulizzunk! Ha már a tegnapi nem sikerült olyan jól…
- Na jó, rendben! De ugye Jess is jön?! – kérdeztem vissza gyorsan.
- Persze, persze. Már megbeszéltük! Akkor gyere 6-ra hozzám! Elkészülünk, alapozunk egy kicsit, és aztán megyünk! Okés?
- Okés! Ott leszek! De te minek öltözöl?
- Meglepetés! – mondta, és mikor épp nyitottam volna a szám, hogy Jess-re kérdezzek, jött a válasz is: - Jess-é is titok!
- Olyan rosszak vagytok… - mondtam, és mosolyogtam.
- Nem is! Csak titokban tartjuk! Na de 6-kor talizunk! Puszi
- Puszi – mondtam én is, majd letettem. Josh még mindig iszogatta a kávéját, és közben fel-felpillantott rám.
- Csak nem ma este is lesz valami buli? – kérdezte, miután letette a kávéscsészéjét az asztalra, és körbefogta.
- De igen! Az egyik kollégiumban Halloween parti lesz, amire mi is hivatalosak vagyunk… Bár igazából fogalmam nincs, hogy minek öltözzek! Még egy olyan göncöm sincs, amit felvehetnék… - mondtam, és leültem a székre. Megfogtam a csészémet, és teljesen elmélyedve magamban azon kezdtem gondolkodni, hogy mégis mit vegyek fel.
- Hát, nem a legmegfelelőbb embert kérdeztél… - nevetett.
- Azt mindjárt gondoltam! – nevettem én is.
- Talán valami most menő csajnak kellene öltöznöd! Nem is tudom… most a vámpírok a menők, meg… talán a macskanő! A boszorkányok már unalmasak!
- Macskanő? Áh, egy kicsit túlzás lenne szerintem!
- Miért?! Szerintem tökéletes lenne. És mivel mondtad, hogy nincs is ruhád, ehhez igazán semmi extra nem kell. Fekete bőrcucc, és bármelyik üzletben kapsz macskafüleket…
- Lehet, hogy nem is vagy olyan reménytelen… - nevettem el magam.
- Köszi, ez megnyugtató! – nevetett ő is.
Most éreztem igazán, hogy igazi barátok lettünk. Vagy legalábbis hamarosan azok lehetünk! Feltéve, ha Josh érzései átalakulnak…
Nem sokra rá Josh hazaindult, én pedig előkerestem az esti partihoz a cuccaimat. Még jó, hogy van egy fekete bőrnacim, és egy hozzá tartozó szintén fekete bőr felsőm is, így – hála Josh-nak – már nem jelent gondot, hogy miben megyek este. Rendbe tettem a táskámat, vagyis kipakoltam a koszos cuccokat, majd tettem bele újat. Aztán amint elkészültem, eldöntöttem, hogy talán ideje lenne egy normális, főtt ételt is enni, hiszen az elmúlt napokban, sőt, talán hetekben nem nagyon kerítettem sort erre. Mivel még rengeteg időm volt az indulásig, úgy döntöttem, hogy rakott krumplit csinálok. Mielőtt nekikezdtem volna az előkészületeknek, körbenéztem, és örömmel konstatáltam, hogy van itthon minden hozzávaló. Így nekiláttam…

*

A bulis napok rettentő gyorsan elteltek, és újra bele kellett vetnem magam a tanulásba. Pedig szívesen lettem volna még azon a bizonyos Halloween partin.
Mint ahogy azt Audrey is mondta, nem sikerült a legjobban a gólyabál… viszont a 31-ei buli annál inkább! Igaz, hogy Audrey legtöbbször Jay-jel, Jess pedig Charlie-val volt, mégis leírhatatlanul jól éreztem magam. Jamie és a barátai tökéletes társaság voltak. Jess egy elég laza angyalkának öltözött: farmerrel, fehér fűzővel, és szárnyakkal. Audrey pedig maradt a jól bevált boszorkány jelmeznél. Azt mondja, minden Halloweenkor ennek öltözik, így már igazán rá férne a jelmezválasztására egy kis újítás. Jövőre már vámpír lesz… csak az én kedvemért! – tette hozzá!
Annak ellenére, hogy Jess és Audrey legtöbbször a „párjukkal” voltak elfoglalva, alkalmanként azért csatlakoztak hozzám és a srácokhoz is, és akkor sűrű bocsánatkérésbe kezdtek, hogy nem töltenek velem elég időt! Én viszont egyáltalán nem haragudtam rájuk. Hiszen tisztában voltam, illetve vagyok vele, hogyha fordított esetben lennénk, vagyis Rob lenne itt Londonban, én is pontosan így viselkednék! Apropó, Rob…
Az elmúlt pár napban szinte éjt nappallá téve beszélgettem vele. Sokszor már szinte olyan volt, mintha ott lenne velem, csak éppen nem érhet hozzám, nem jöhet közelebb. Mindent elmondtam neki, a gólyabáltól – és az ott történtektől – kezdve egészen a Halloween partiig. Mondta, hogy ők még dolgoznak, leginkább azokon a jeleneteken, amiket Kristen és ő kettesben forgatnak… vagyis Bella és Edward szerelmes jeleneteit. De persze ezt nem tette hozzá, én következtettem ki! Engem mégis elöntött a féltékenység, ahogy meghallottam, hogy Kristennel „kettesben” forgatnak, aztán pedig a bűntudat, mert már megint abban az undorító helyzetben találtam magam, hogy nem bízom abban a férfiben, akit szeretek!
Mondjuk nem mintha ő nem akadt volna ki azon, amikor elmondtam neki, hogy Josh megcsókolt a bálon! Szinte láttam magam előtt, ahogy ökölbe szorul a keze, és legszívesebben a falba verne egyet, a hangja mégis nyugodt és kimért maradt. Talán túlságosan is! De hát színész… mit is gondoltam? Hogy majd nyílt féltékenységi jelenetet rendez? Ráadásul telefonban?! Képtelenség… attól viszont egyre jobban tartottam, hogy mit fog csinálni, ha ne adja isten, de összefut a főnökömmel? Pedig elkerülhetetlen, valamikor biztosan összetalálkoznak majd!
Miután sikeresen eltereltem a témát, elmondta, hogy ők is voltak valami forgatás-lezáró bulin, amit David, a rendezőjük szervezett, de szinte ő volt az első, aki távozott a helyszínről. Szegény eléggé kétségbe volt esve, mert a saját bevallása szerint nagyon megváltozott a hangulat a forgatásokon. Persze így is csípték egymást a kollégáinak nagy részével, de sokkal feszültebb volt a hangulat egész végig. Ráadásul mióta beleegyezett a Summit értelmetlen és teljesen képtelen tervébe, miszerint hitessék el a rajongókkal, hogy közte és Kristen között bonyolódik valamit, szinte minden egyes szabad percüket együtt töltik! Nem mondom, hogy a legjobb érzés volt hallani mindezt az Ő szájából, de egy árva szót sem szólhatok, hiszen elfogadtam a helyzetet, beegyeztem! Jóformán csak az én „noszogatásomra” bólintott rá a dologra…
Elmondta azt is, hogy 1-jén lesz egy fotózása Kristennel, ami már a ’Breaking Dawn’, vagyis a filmsorozat negyedik részével kapcsolódik össze. Olyan édes volt: felhívta a figyelmemet rá, hogy a fotós személyéből kiindulva elég érdekes képek fognak készülni, de ugyanakkor biztosított róla, hogy mindvégig, amíg Kristent fogja ölelgetni, engem képzel majd a karjai közé, és a mosolyok is nekem szólnak majd. Aztán mellékesen hozzátette, hogyha most mellettem lenne, nem csak szóban adna bizonyságot erről. Én pedig erre csak belemosolyogtam a telefonba, belül a szívem viszont őrült tempóba kezdett. Ezek azok a pillanatok, amikor a legeslegerősebben érzem, hogy valójában mennyire is hiányzik!
A szüleivel, illetve a családjával még mindig nem tudtam találkozni, ezért nagyon szégyelltem magam, Rob viszont mondta, hogy anyukája teljesen megérti, hogy elfoglalt vagyok… Éppen ezért nem hívott az elmúlt két hónapban – a fia állandó noszogatására sem. Rob ugyanis, ha lehet, még nálam is izgatottabb volt! Mindenáron azt akarta, hogy találkozzak már anyukájával! Fogalmam sincs, hogy miért hajtja ennyire az időt…
Végül egyszer, mikor már tettük volna le a telefont, egy érdekes dolgot mondott! Vagyis lényegében mondani konkrétan semmit sem mondott, hanem inkább utalt valamire… amiből én teljes mértékben azt vettem ki, hogy hamarosan – vagyis pár napon belül – találkozunk! Nos, nekem persze a promo-tour jutott eszembe, de állandóan azt mondta, hogy nem jönnek Londonba, a hangjában mégis volt egy csipetnyi kis… izgatottság?! Minden esetre érdekes! Beleélni viszont nem akarom magam, mert ha aztán a végén mégsem ez a helyzet, csak valamit félreértelmeztem, akkor még rosszabbul fogom érezni magam.

*

November első hete szinte pontosan ugyanúgy telt, ahogy az elmúlt 2 teljes hónap minden egyes napja. Munka, tanulás, és a Rob hiánya általi önmarcangolás. Az utóbbit viszont most úgy kétszeres-háromszoros intenzitással képzeljétek el! Édes drága egyetlen színész kedvesem ugyanis Japán fővárosába utazott – hála az égnek, egyedül! Nem néztem semmi mást a neten, csak az ott készült képeket, videókat. Imádtam! Látszott rajta, hogy örül a japán rajongók örömittas fogadtatásának, mégis láttam a szemében a fáradtságot, és azt, hogy végre nyugodtan, a paparazziktól és rajongóktól mentes ki világában pihenhessen egy kicsit. Éppen ezért az egyik szemem nevetett, mert olyan édes és aranyos volt a rajongókkal, a másik viszont sírt, amiért Rob ennyire kimerült, és én nem lehetek mellette!
Temérdek sok interjú, fotózás, és tv-s szereplés után visszautazott LA-be, hogy ott is részt vegyen az új film promottálásán, de itt már természetesen a két kollégájával, Taylorrel és Kristennel együtt. Ezt az eseményt is nyomon követtem az internet segítségével, de itt már inkább a tűzgolyókat lövellő szemeimen volt a hangsúly, nem az örömön. Kristen túlzottan is kihasználja a Summit adta lehetőségeket, és szinte minden egyes percben Rob nyakán lógott. Nem készült olyan kép, amin ne lett volna Rob mellett ő is! Jó, rendben… elismerem! Én egyeztem bele ebben az egészbe, de azért jó lenne, ha nem élvezné ennyire a helyzetet! Jó színésznő, biztosan mindenkivel el tudja hitetni a stúdióban, hogy ez csak „játék”, de látom a szemén, hogy ő többet érez, mint puszta barátság! Sokkal többet… Csak a pasik olyan vakok, hogy nem veszik észre!!!
Hogy Los Angeles után hová utaznak? Fogalmam sincs… Talán Madrid, vagy München. Legalábbis ezt a két helyet emlegette Robert. Keresgéltem a neten, de semmit sem találtam a körúttal kapcsolatban… mondjuk az igazság az, hogy nem is kerestem olyan hosszadalmasan és kitartóan. Inkább tanultam.
Igen… megint a tanulás! Mivel félév közepe van, sok tanárnak heppje, hogy ZH-t írat. Így hát valamikor tanulni is kell. Mondjuk, a legpontosabb kifejezés a kellene… ugyanis tanulnék én, ha nem Robon járna folyton az agyam. Gondolkodtam, álmodoztam, és legalább vagy egymilliószor elképzeltem, hogy mivel és hogyan fogom meglepni Robot, amint hazaér Londonba. Elterveztem azt is, hogy hogyan kellene megoldani a Karácsonyt, illetve elkezdtem tervezgetni azt is, hogy kinek mit veszek. Még jegyzetet is készítettem mindenről… az egyik hatszáz oldalas jogtörténet könyvem tetején.
Éppen felírtam az összes nevet egymás alá, akiknek ajándékot szeretnék venni, amikor nagyon halkan meghallottam a telefonom csengését.
Hova tettem? És ki kereshet vasárnap délután? – kérdeztem magamban. Elindultam a hang után, de nem találtam meg. Aztán elhallgatott. Így még nehezebben ment a keresés, de végül megtaláltam az ágyban, a kispárnám alatt. Ahogy kézbe kaptam, és megnéztem volna, hogy ki keresett, jött egy sms is. Azonnal megnyitottam:
„Szia Kriszti! Bocs, hogy tanulás közben zavarlak, de beszélnünk kell! Nagyon sürgős! Nem történt semmi baj, nem vagyok kórházban, ilyenekre ne gondolj, de muszáj beszélnünk, mert… mindegy is, majd szóban! Várom a hívásod! Üdv & mégegyszer bocsi, Josh”

***
Josh kocsija

Halloween parti:
1. Kriszti jelmezben
2. Jess jelmeze
3. Audrey jelmeze

Késik a kövi fejezet! :(

Sziasztok!

Hatalmas elnézést kérek mindenkitől, de sajnos holnap nem tudom feltenni nektek a következő fejezetet! Tisztában vagyok vele, hogy most nagyon utáltok emiatt, de egész héten szinte minden nap 5-kor értem haza, illetve szombaton és vasárnap is 5-ig dolgozom (7-re érek haza!)... így nem volt időm befejezni a 34. fejezetet! De nem akarok panaszkodni! :)

Viszont hétfőn mindenféleképpen lesz új rész!!! Illetve szerdán szintén jön a következő, a megszokott időben (6-7 óra körül)!

Nagyon szépen köszönöm a megértéseteket!
Millió puszi,
Sabyna

33. fejezet - A bál

Abban a pillanatban megfordultam, és szembenéztem a váratlan vendéggel.
- Szia Josh! Hát te hogy kerülsz ide? – köszöntöttem őt nem éppen illendően, mégis egy apró mosollyal próbáltam leplezni a zavartságomat és meglepettségemet.
- Angie elhívott, én pedig eljöttem. De persze nem miatta… - válaszolta, és ő is mosolygott. Figyelmen kívül hagytam azt, hogy mégis ki miatt is jöhetett ide, és tovább kérdezősködtem.
- De hogy-hogy eljöttél? Azt mondtad, hogy semmiképpen sem szeretnéd, ha Angie bármit is félreértene. Akkor miért kísérted el?
- Hát… igazából azért, hogy én is kikapcsolódjak egy kicsit. Illetve hogy megkérdezzem, táncolnál-e velem? – vigyorgott újra. Még szerencse, hogy nem lassú szám ment, és még igazából nem is voltak sokan a táncparketten, így miután körbenézett, lemondott a táncról. Legalábbis egy időre…
Sohasem gondoltam volna, hogy valaha – ha csak gondolatban is, de – köszöntet fogok mondani Angie-nek, de most muszáj volt megtennem. De szigorúan csak magamban! Ugyanis épp közelebb lépett volna hozzám Josh, amikor Angie a semmiből előtűnt, és belekarolt. Hasonló ruhában volt, mint amilyen az enyém, csak bézs színben. Be kell vallanom, hogy nagyon jól áll neki. Josh fekete öltönye és inge mellett pedig különösen…
- Josh, tessék. Hoztam neked is! Remélem, szereted… - nyomott a kezébe egy poharat mosolyogva, amiben pirosas-narancsos koktél volt. Meg mernék esküdni rá, hogy ’Sex on the beach’. Angie nem kispályázott… mondjuk köztudott, hogy teljesen oda van Josh-ért! Miután Josh elvette a koktélt, Angie rám nézett:
- Szia Kriszti! Nem is tudtam, hogy suliba jársz… vagy egy barátnőddel jöttél? – kérdezte olyan hangon, mintha csak kötelességből szólt volna hozzám.
- Nem Angie, Kriszti ide jár, a jogi karra. Ezért dolgozik joggyakornokként nálunk. – előzött meg a válaszadásban a főnököm.
- Áh értem! Akkor lehet össze fogunk futni a suliban. Én gazdálkodás és menedzsment szakon vagyok. Most kezdtem az utolsó évem, de imádom az egyetemi bálokat, illetve bulikat, ezért vagyok itt. És Josh volt olyan kedves, hogy elkísért. – mondta, és bújt oda az említetthez. Aztán folytatta: - De most ha megbocsátasz, mennünk kell. Még sok ember van, akinek be kell mutatnom Josh-t. További jó szórakozást! – mondta nyájasan, majd megfogva Josh kezét elindult.
- Jó szórakozást Honey! Még találkozunk az este folyamán… - mondta mosolyogva, majd elveszett az egyre sűrűsödő tömegben.
Utáltam, ha Honey-nak hív. Még valahogy szeptember végén - október elején aggatta rám ezt a nevet, amikor egyik nap munkába mentem. Amíg be nem álltam a cég parkolójába, épphogy csak esett az eső, de amint kiszálltam, szakadni kezdett. Mintha szánt szándékkal történt volna! Így az alatt a kb. 15 másodperc alatt, amíg beértem az épületbe, bőrig áztam. A hajam pedig, mint mindig, akkor is behullámosodott, de nem is ez a lényeg. Hanem ahogy beértem, kicsit megtörölgettem, és úgy mentem be Josh irodájába. Még nem volt ott, így hálát adtam az égnek: hátha megszárad, mire beér. De sajnos nem így történt! Amikor Josh belépett az irodájába, elmosolyodott, és azt mondta:
- Méz!
- Tessék? – kérdeztem vissza, hisz nem értettem, mire gondol.
- A hajad… olyan színe van, mint a méznek! Honey!
- Ja igen, eláztam reggel, és most szárad. De olyan lenne, mint a méz? Én nem hiszem… - nézegettem meg egy, a vállamra hulló tincset.
- Szerintem meg igen! Pontosan olyan… Honey! Ezentúl így foglak hívni! Honey…
Nos, ez az én hőn szeretett becenevem története.
Minden esetre nem volt túl sok időm puffogni azon, hogy így hív, vagy hogy egyáltalán itt van a bálomon, mert megjelentek a barátaim: Audrey, Jess, és Charlie is a barátaival. Így végre kezdetét vehette a szórakozás.
Kerestünk egy asztalt, és leültünk mindannyian. Még szerencse, hogy ilyen nagyok az asztalok, így csak pár széket kellett még pluszban hozni, de ezt leszámítva mindenki elfért. Beszélgettünk és hülyéskedtünk. A srácok egy kis idő után megunták, hogy csak csevegünk, így három vagy négy srác felállt – köztük Jamie és Charlie is –, és elvonultak. Először fogalmam nem volt, hogy mégis hova mentek, de mikor megláttam őket, hogy hatalmas tálcákkal közelednek, már megértettem. Jamie és Charlie két tálca szendvicset tett le elénk, a másik két srác pedig szintén két tálcát, de azok italokkal voltak tele. A rövidektől kezdve a koktélokig minden. Mint ahogy arra számítani lehetett, senki nem a szendvicsekért nyúlt, hanem egy-egy poharat vett magához. El is nevettük magunkat ezen.
Aztán folytattuk az eszmecseréket. Sokszor hangosan felnevetett a banda, így a körülöttünk levők néha elég érdekesen néztek ránk. Ez azonban egyikünket sem zavarta!
Audrey, Jess és én lassan kortyolgattuk a koktéljainkat – ugyanis mi maradtunk a kicsit lebutítottabb verziónál –, míg a srácok egymás után, körökben húzták fel a tequila-t, vodkát, és whiskyt. Szinte már attól berúgtam, ahogy néztem őket! De azért megmosolyogtatóak voltak! Hát igen, nem hoznak szégyent az angol vérre…
Mondjuk, hogy őszinte legyek, kicsit elcsodálkoztam, hogy a teremben levő emberek kb. 95%-a addig még felállni sem mert szinte, amíg legalább egy kört le nem húzott. Egyszerűen nem tudtak, vagy nem mernek bulizni, amíg nem ittak valamit. Így a buli csak olyan 11 körül indult be, amikor már mindenkiben volt egy kicsi. Akkor viszont nagyon!
Bár még mindig hiányoltam a pezsgést, vagy a tüzet… nem is tudom, hogy fejezhetném ki magam a legjobban. Nálunk, Magyarországon valahogy sokkal jobb hangulatúak a bulik, sokkal inkább szívből buliznak az emberek. Itt viszont aki tényleg bulizott, csak a pia „beszélt” belőle, aki viszont alig ivott, csak ült a helyén, vagy egyet jobbra – egyet balra lépkedett a tánctéren. Nagyon hiányzott az a bizonyos magyar vircsaft, amit mi Szilvivel, Angival és Nellivel igencsak kiadunk magunkból minden buli alkalmával.
Annak ellenére viszont, hogy nem volt olyan pörgős a buli, nekem egyre jobban benne volt a bugi a lábamban. Már dúdolgattam az ismerősebb zenéket, illetve topogott a lábam az asztal alatt. A fiúk azonban csak beszéltek, beszéltek és beszéltek. Úgy látszik belőlük az alkohol a csevegési kényszert váltja ki!
Audrey, Jess és én viszont már szinte látványosan szenvedtünk, valamint unatkoztunk, így amikor rápillantottam a csajokra, azonnal tudtam, hogy itt sürgősen tenni kell valamit:
- Csajok! Jöttök táncolni? – kérdeztem feléjük fordulva, de kicsit hangosabban, hogy a srácok is felfigyeljenek rá.
- Persze, menjünk. – válaszolt azonnal Audrey.
- Mehetünk! – mondta Jess is, és ezzel szinte egyszerre fel is pattantunk az asztaltól. A táskákat nem akartuk otthagyni a srácoknál, mert ki tudja, merre kóborolnak el, miközben mi táncolunk, így felesleges – és persze zavaró – tartozékként cipeltük magunkkal.
Utat törve magunknak, bementünk a táncoló diákok tömegének közepébe, és mi is táncolni kezdtünk. Voltak régebbi és újabb, illetve ismert, és általam ismeretlen zenék is, de minden esetre jó volt a dj, mert mindegyikre felhőtlenül buliztunk. Vagyis igazából Audrey és én, mert Jess még mindig nagyon gátlásos volt. Illetve egy kis csalódottságot is látni véltem a szemében: talán azért szomorú, mert Charlie szinte észre sem vette?!
A következő percben azonban hatalmas meglepetés ért mindhármunkat. Ugyanis egyik percről a másikra megjelentek körülöttünk a srácok is… de még többen, mint ahányan eddig voltak. Ugyanis Audrey ismerőse, Jay, és az ő barátai is csatlakoztak a már amúgy is népes társaságunkhoz. Jay célirányosan Audreyhoz ment, és hátulról hozzá simulva, kezét a dereka köré fonva üdvözölte őt. Audrey Jay összefonódott karjára tette a kezét, majd oldalra fordította a fejét, és úgy pillantott hátra. Amint meglátta, hogy ki is az, elmosolyodott. Jay erre úgy válaszolt, hogy a fejét Audrey vállára hajtotta, majd egy nagyon apró puszit nyomott a vállára. Ha nem tudtam volna, hogy Audrey szingli, azt mondtam volna, hogy Jay a barátja. De nem… vagyis ezek után már úgy mondom, hogy eddig nem tudtam róla! Minden esetre nagyon boldognak tűntek együtt!
Jess-hez pedig egy-két perc teketóriázás után, de végre odament Charlie! Olyan aranyosak voltak, kis félősek… Charlie látszólag azon vacillált, hogy vajon Jess hogy fog reagálni, Jess meg attól rettegett, hogy mégis hogy fog elsülni a dolog. Végül Charlie maradt a jól bevált, angol úriember viselkedésnél, és megkérdezte Jess-től, hogy táncolna-e vele. Jess pedig bólintott. Vééégre!!! – kiabáltam fel magamban, az arcomon pedig megjelent egy halvány mosoly. Igaz, hogy én így egyedül maradtam, és csak úgy táncikáltam, de mégis boldog voltam, mert ha ugyan Audrey-ról és Jay-ről nem is tudom, mit gondoljak, de Jess és Charlie határozottan a cél felé halad! Én pedig maradok a zenedúdolásnál, egyedül táncolásnál, és Robra gondolásnál. Nem tudom miért, de ez a bál valahogy, ha lehet, még jobban kitágította bennem a Rob hiánya által keletkezett űrt. Úgy érzem, hogy lassan már elnyel az a bizonyos fekete lyuk! Ez szörnyű…
Tudom, hogy szánalmas, hogy mindig rá gondolok, és egyszerűen nincs olyan dolog amit anélkül tudnék végigcsinálni, hogy ne gondolnék rá valamilyen úton-módon! De sajnos ez van! Már számolom a másodperceket decemberig, amikor is elvileg hazajön Londonba.
A gondolataimat hirtelen egy hang szakította félbe. Ahogy végre visszatértem a Földre, akkor láttam csak meg Jamie-t, aki épp rám nézett, és mosolygott.
- Táncolunk? – kérdezte, és már nyújtotta is felém a kezét.
- Persze! – válaszoltam, és megfogtam a kezét. Ekkor hallottam csak meg, hogy egy kicsit felturbózott, latinos szám megy. Így Jamie sem a szokásos módon, tartva a távolságot kezdett el táncolni velem, hanem szorosan magához húzott, és egyik kezével a kezemet, másikkal pedig a derekamat fogva kezdte ringatni a csípőjét jobbra-balra. Nem mondom, hogy rosszul táncol, sőt… és azt sem mondom, hogy nem élveztem a táncot, de mégis alig vártam, hogy a dj lekeverje a latint egy kevésbé simulós zenére. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam egy olyan férfi karjaiban, aki nem Robert! Rob viszont nem szeret – és a saját állítása szerint nem is tud – táncolni, így sajnos vele ilyen pillanatot nem biztos, hogy át fogok élni valaha is. Maximum akkor, ha majd összeházasodunk… az viszont még egy kicsit odébb lesz! Ha lesz…
Ahogy véget ért a következő dal is, egy újabb srác jött oda hozzánk, és megkérdezte, hogy táncolnék-e vele. Neki is igent mondtam. A nevére nem emlékeztem, az viszont határozottan rémlett, hogy ő is Jamie és Charlie közös barátja.
Vele jó sokáig táncoltunk együtt, közben pedig alkalmanként direkt olyan mozdulatokat csinált – gondolom a sok ital hatására –, amin hangosan nevettünk. Nagyon aranyos, és vicces srác! Jókat lehetett vele bolondozni!
A soron követező szám a mai este folyamán az első lassú volt. Kicsit meg is lepődtem, mert a fények is megváltoztak. Eddig mindenféle színekben játszott a terem, most viszont a plafonról lelógó fényfüzérek arany színe, illetve egy kis kék „hangulatvilágítás” dominált. Alex – mert így hívják a srácot – rám nézett, és a megfogva a kezem éppen felém lépett, amikor Josh előtűnt a semmiből.
- Bocs! Lekérhetem? – kérdezte Josh Alexet, és meg sem várva a választ, megfogta a derekam, majd közelebb húzott magához. Alex hátrébb lépett egy lépést, és bólintott, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. Azt nem hiszem, hogy azért kapta volna fel a vizet, mert nem lassúzhat velem, hanem inkább Josh kicsit „alpári” stílusa verte ki nála a biztosítékot.
Ezzel egyidőben azonban Josh határozottan maga elé fordított, és megfogta a kezem, majd közelebb lépett. Még mindig az a megszokott, önelégült vigyor terült el az arcán, és egyenesen a szemembe nézett. Zavarba ejtően kékek a szemei, ennek ellenére tartottam a szemkontaktust.
- Nem gondolod, hogy kicsit túlságosan is határozott és rámenős voltál? – kérdeztem, miközben lassan táncolni kezdtünk.
- Miért? Ha nem vagyok ilyen határozott, lehet, nemet mondott volna. Így volt jó, ahogy volt! – válaszolta még mindig mosolyogva.
- És nem gondolod, hogy talán nekem is beleszólásom van a dolgok alakulásába? Mármint hogy kivel szeretnék táncolni, és kivel nem?
- Hm… nem hiszem, hogy kihagytad volna a lassút velem. Észveszejtően jól táncolok!
- Egoista vagy! És mellékesen részeg is!
- Igen, egoista vagyok, ezért is értem el annyi mindent… részeg viszont határozottan nem vagyok! Csak két whiskyt ittam! Ja, és valami vörös löttyöt, amit Angie hozott.
- Tényleg, és hol hagytad a párod?
- Párom?? Hülyéskedsz?! Angie meghívását csak és kizárólag azért fogadtam el, hogy veled lehessek! Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha ma nem jövök el. Egész idáig téged figyeltelek, és meg kell, hogy mondjam, nagyon jól táncolsz! Túlzottan is jól…
- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem, és picit elhúzódtam tőle. Rosszat sejtek… még jó, hogy nincsenek paparazzik a közelben!
Josh pár percig gondolkodott, hogy mit is válaszoljon, de aztán elkapta a tekintetét a szememről, és úgy válaszolt:
- Nem érdekes!
- De igen! Engem érdekel! Kérlek! – mondtam.
- Na jó… az a helyzet Kriszti, hogy nem itt akartam, és egyáltalán nem így, de muszáj tudnod! … Tetszel! Nagyon is! És tudom, hogy barátod van, és komoly a kapcsolatotok, de engem ez egyáltalán nem érdekel! Tudom… érzem, hogy te is többet érzel irántam, mint puszta barátság! Azt is tudom, hogy mivel a főnököd vagyok, elméletileg nem lehetne köztünk semmi, illetve nem lenne etikus, de kész vagyok arra, hogy titokba tartsuk! – mondta. Először azt hittem, hogy csak viccel, de miután pár másodpercig figyeltem az arcát, ami teljesen rezzenéstelen volt, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Halálosan komolyan gondolt minden szót, amit kimondott!
- Te teljesen megőrültél?! – kérdeztem dühösen, és hátráltam egy lépést. Azt sem tudtam, mi tévő legyek abban a pillanatban. Elmenjek, vagy beolvassak neki, vagy… fogalmam nincs! A tétovázásom azonban neki bátorításként hatott.
Így utánam lépett, átkarolta a derekam, és megcsókolt. Erőszakos csók volt, és egyáltalán nem szenvedélyes, vagy érzéki. Ráadásul bűzlött a piától! Így rátettem a két kezem a karjaira, majd határozottan eltoltam őt magamtól. Ezt követően pedig megfordultam, és meg sem álltam a női mosdóig.
Pár perc múlva, már a mosdóban, megjelent mögöttem Audrey és Jess, totális értetlenséggel az arcukon.
- Mi volt ez? – kérdezte Audrey számon kérően. Bár abban sem vagyok igazán biztos, hogy valóban olyan stílusban kérdezte-e, mert igazából ebben a pillanatban nem tudtam semmit sem értelmesen megfigyelni.
- Én… én nem tudom! Azt mondta, hogy nagyon tetszem neki, és hogy nem érdekli, hogy barátom van. Aztán mikor megkérdeztem, hogy normális-e, egyszerűen lekapott. Én nem… higgyétek el, nem akartam! És okot sem adtam erre! Úr isten! Ez borzalmas! – mondtam, és elkezdtek potyogni a könnyeim.
Nem azért, mert bármilyen gyengéd szál fűzne Josh-hoz, vagy ilyesmi, de egyrészt a főnököm, másrészt pedig mostanában egyre sűrűbben fordul elő ilyen velem. Először Erik, aztán Phil, most pedig Josh. De még ha bármiféle jelét is adtam volna annak, hogy bejönnek nekem, mint férfi, akkor elismerem, hogy ez történik. De így??? És pont most, amikor itt van nekem Rob? Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez mindig pont velem történik!!!
- Jól van csajszi! Semmi baj nem történt, nyugodj meg! – jött oda hozzám Audrey, és megölelt. – Nem történt semmi! Előfordul az ilyesmi! Nyugi!
- Így van! Rob sem fogja megtudni, hacsak te el nem mondod neki. Ha pedig meg is tudja… te nem akartad ezt a csókot, és ahogy elnéztem, nem is csókoltál vissza! Úgyhogy nincs min agyalni! Megtörtént, megtörtént! Kész… - nyugtatgatott Jess is.
- De miért velem kell ennek mindig megtörténnie? Miért mindig engem talál meg mindenki? Nem hiszem el! – mondtam szipogva.
- Miért, miért… hiszen gyönyörű, okos, értelmes lány vagy! Csodálkozol rajta, hogy egy gazdag, jólmenő ügyvéd, aki mellesleg helyes is, rád pattan? Én nem csodálkozom ezen… De igazad van! Nem is értem, miért rád pattan az ilyen pasi… miért nem inkább rám?! – mosolyodott el Audrey, mire én is elmosolyogtam, majd pedig elnevettem magam. Jess is mosolygott.
- Jó, rendben! Igazatok van! Elvégre nem történt semmi extra, és szerencsére nem is nyílt helyen voltunk, így Robnak sem kell tudnia róla. Bár valószínű el fogom mondani neki, de még egy kicsit rá kell készülnöm! Most pedig azt hiszem, én hazamegyek. Vagyis hozzád Jess! Nem gond?
- Nem persze! De mi is megyünk! – mondta Jess, és Audrey-ra nézett.
- Persze, így van! Nem hagyunk egyedül! – bólogatott bőszen a másik barátnőm is.
- Nem-nem! Tökéletesen el leszek egyedül. Odatalálok a lakásodra egyedül is Jess, és amúgy is csak átöltözöm, és ledőlök aludni. Talán a két igencsak sűrű hónap utáni kimerültség miatt is akadtam ki ennyire. Ne haragudjatok csajok! De az estéteket végképp nem akarom elszúrni! Úgyhogy maradjatok, és bulizzatok nyugodtan!
- De ne…
- Semmi de! – szakítottam félbe a lányokat. – Tényleg minden okés! Hívok egy taxit, és ennyi! Nem fognak elrabolni, sem megerőszakolni! Minden tökéletesen rendben lesz! – nyugtatgattam őket.
- Jó… ha tényleg így akarod! Tessék, itt a kulcs. Tedd majd a lábtörlő alá a pótkulcsot, ami az ajtó mellett lóg egy madzagon, az előszobában. Rendben? – mondta Jess, mikor már kint álltunk a ruhatárnál.
- Persze, természetesen. További jó szórakozást lányok, és köszönök mindent! Holnap pedig majd még beszélünk!
- Okés! Akkor… jó pihenést Kriszti! Szia! – köszönt el Audrey, és megölelt.
- Szia és jó éjt! – köszönt el Jess is, és ő is megölelt.
- Sziasztok! – köszöntem el végül én, és odasétáltam a ruhatár pultjához. Kikértem a kabátom, majd odaköszöntem még egyszer a lányoknak, és miután belebújtam a kabátomba, elindultam Jess lakása felé.
Mikor kiértem a hátsó udvarra, elővettem a telefonom, hívtam egy taxit, és elindultam a kijárat felé. Érdekes, hogy most láthattam, illetve gyönyörködhettem volna a hátsó udvar szépségében naplemente után, de mégsem érdekelt. Így egyetlen oldalra pillantás nélkül szeltem át a hátsó udvar keskeny kis ösvényét.
Ahogy kiértem, már várt rám a taxi. Biztosan a közelben lehetett… vagy alapból várta a haza indulókat. Beültem, bemondtam Jess lakásának a címét, és elindultunk.
Ahogy idefelé, most is nagyjából 10 perc volt az út. Fizettem, és már mentem is befelé.
Ahogy beértem, a villany felkapcsolása nélkül kitapogattam a pótkulcsot, és gyorsan becsúsztattam a lábtörlő alá. Majd becsuktam az ajtót, bezártam, és csak ezután kapcsoltam fel a villanyt.
Levettem a kabátom és a cipőm, majd bevonultam a szobába. Kivettem a pizsinek hozott nadrágomat, és óriási pólómat, majd bevonultam a fürdőszobába. Zuhanyozni nem sok kedvem volt, így csak lemostam a sminkemet, kivettem a csatot a hajamból, levettem a nyakláncot és a fülbevalókat, majd visszamentem a szobába. Jessnek egy franciaágya volt, és egy kanapéja. Eredetileg úgy egyeztünk meg, hogy Jess alszik a kanapén, és Audrey meg én az ágyon, de én mégis a kanapéra vittem az egyik kikészített párnát és takarót. Megágyaztam magamnak, majd bebújtam, és nyakig húztam a takarót.
Ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint azután, miután Erik legelőször megcsókolt… ha nem még rosszabbul! Minden hülyeség felmerült, és kavargott bennem, fogalmam nem volt, mit is gondoljak valójában! Lehet, hogy valóban így érez Josh, de az is lehet, hogy ezt csak a pia mondatta vele! Az a mondás viszont igaznak bizonyult több esetben is, hogy a részeg ember mindig igazat mond! Most akkor mégis mit gondoljak? Tudom, hogy egoista, tudom, hogy határozott, és azt is, hogy céltudatos, de azt azért nem tudom elhinni, hogy ennyire erőszakos is lenne! Hiszen tisztán és világosan elmondtam neki még akkor, amikor nem is tudta, hogy valójában az asszisztense leszek, hogy komoly kapcsolatom van! Akkor???
Nem tudom végülis, hogy meddig járhatott ezen az agyam, de azt tudom, hogy egy idő után kimerült az agyam az effajta elméletekben, és azzal nyugtattam magam, hogy Robra gondoltam. A boldog, közösen töltött perceinkre, napjainkra, illetve arra az elkövetkezendő gyönyörű, és tökéletes egy-két hétre, amit majd karácsony és szilveszter között fogunk együtt tölteni!
Végül, valamikor hajnalban, a gondolataimban szereplő szerelmem ringatott álomba…

***
Így képzelem Jay-t:

1. Angie a bálon
2. Josh (ruhája) a bálon

Ajánló!

Sziasztok!

Nos, félig-meddig elkészültem a változtatásokkal! Remélem tetszenek a képek! :)

Illetve megérkeztem az ajánlóval is!
Szerintem jó páran ismeritek már Spirit Bliss-t, vagyis Hujder Adriennt, hiszen rengetegen olvassátok a fanfic-jét!
Azt viszont nem biztos, hogy tudjátok, hogy Adri egy saját könyvet is ír(t) a fanfic mellett, aminek a címe: Árnyékvilág. Ez a regény pedig - most már 100%-osan biztos, hogy - nemsokára a könyvesboltok polcain is megtalálható lesz, méghozzá a nagysikerű vörös pöttyös könyvek (így többek között a Twilight Saga) kiadójának, vagyis a Könyvmolyképző Kiadónak szárnyai alatt.
De hogy valójában miről is szól a történet? Mi is pontosan az az Árnyékvilág, amit Adri megálmodott? Nos, a következő videóból kiderül! Remélem nektek is legalább annyira felkelti majd az érdeklődéseteket, mint nekem!:)

"Csillogás, szépség, gazdagság. Vér, szenvedés és magány. Lásd meg az igazi Árnyékvilágot!"

Aki pedig - valamilyen balszerencse folytán - még nem ismeri Spirit, vagyis Adri fanficjét, a blogom jobb oldalán található "Kedvenceim" között megtalálja!

Pussz mindenkinek,
Sabyna

32. fejezet - Előkészületek

Sziasztok!

Megérkezett a 32. fejezet! Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket! A részhez hozzáfűznivalóm lényegében nincsen, csak egy apró észrevétel:
Egyre kevesebb a hozzászólás, illetve vélemény!!!
Nem tudom, hogy ez igazából azért van-e, mert nem tetszik a történet, vagy még mindig vizsgaidőszak van, vagy... fogalmam nincs! :(
De kérlek, írjátok meg a véleményeteket, legyen az jó vagy rossz, mert ha nincs kritika, illetve hozzászólás, akkor nem is nagyon éri meg írni! :(

Puszi,
Sabyna

ui.: A mai nap folyamán csinosítgatok majd az oldalon, pontosabban lecserélek néhány képet, és változások is lesznek itt-ott-amott! :) Illetve egy könyv-ajánlót is hozok majd nektek! De ezeket majd később!
Most pedig jó olvasását!

***

És végre elérkezett! Október 30-a, vagyis a gólyabál napja. Már mindenki nagyon rákészült erre a napra, mert szeptember óta ez lesz az igazi kikapcsolódás, ami már igencsak ránk fér.
Suli aznap nincs, én viszont kihasználva ezt az alkalmat bementem dolgozni… Fodrászhoz, kozmetikushoz nem megyek, mert végülis annyira nem akarom kirittyenteni magam. Az alap dolgokat pedig vagy én, vagy a csajok megcsinálják nekem… Igen, csajok, ugyanis Audrey is eljön a bálra, ahogy rengeteg más, felsőbb éves is.
Ruhát pedig már a múlthéten kikölcsönöztem, illetve kikölcsönöztük. Igaz, sokáig nem tudtam, milyet válasszak, mert az ilyen sulis bálokról teljesen különböző véleményen voltam Jess-szel, és Audrey-val. Ők ugyanis váltig állítják, hogy szép estélyikben kell megjelenni, kicicomázva magunkat. Így ők ehhez is tartották magukat: Jess egy kicsit visszafogottabb, világoskék, abroncsos, pánt nélküli ruhát választott, Audrey pedig egy barackszínű, szintén pánt nélküli, de valamivel merészebb modell mellett döntött. Én pedig egy bordó koktélruhát szerettem volna, de a csajok csak az estélyiket nyomkodták a kezembe, amiket kötelező jelleggel meg is kellett próbálnom. Így végül egy bordó, a változatosság kedvéért szintén pántnélküli, egyszerű szatén ruhánál maradtam. Igaz, hogy nem akartam ennyire „kihívó” lenni, hiszen ez a ruha eléggé egy testhez simuló darab, mégis jobb volt, mintha valamilyen habos-babos, fidres-fodros modell mellett ragadtam volna le. Audrey-nek nagyon jól áll, amit választott, de például egy olyan ruhát magamon semmiképpen sem tudtam volna elképzelni…
Végül választottunk hozzá ugyanolyan színű cipőket és táskákat is, mint amilyen a ruhánk. Illetve nem egészen, mert pont ugyanolyan színű cipő és táska nem volt, mint amilyen Jess ruhája, így ő ezüst szandált vesz majd fel, mellé pedig ugyanolyan színű clutchot. Az ezüst sem fog elütni a ruhájától, mert vannak rajta strasszok…
Míg én dolgoztam, a lányok már ezerrel készülődtek. Fodrász, kozmetikus, manikűrös, meg minden egyéb. Volt, hogy egyszer-kétszer fel is hívtak, hogy jó lesz-e a hajuk, ha ilyenre meg olyanra csináltatják. Én pedig csak mosolyogtam a vonal túlsó felén, és próbáltam a stílusuknak megfelelő hajat javasolni nekik.
Ne értsétek félre, én is szeretem a bálokat, illetve ilyesfajta rendezvényeket, de én soha nem csináltam belőlük ekkora ügyet. Választottam egy ruhát, megcsináltam – vagy éppen Szilviék megcsinálták – a hajam, aztán sminkeltünk, és ennyi… Na de igen! Azóta már sok minden megváltozott. Talán jobb is így, hogy kicsit jobban kicsípem magam. De az igazi meglepetéseket akkorra tartogatom, amikor Robbal megyünk közösen valahová…
Mivel Josh is tudta, hogy nagy nap a mai számomra, ezért nem tartott bent túlórázni, bár megjegyezte, hogy kár, hogy ma van a gólyabál, mert rengeteg munkánk lenne. Mondtam neki, hogy esetleg tudok maradni 5-ig, de mondta, hogy haza is kell még érnem, meg minden, úgyhogy nyugodtan menjek. Nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Gyorsan elköszöntem Lisa-tól, majd kiszáguldottam a parkolóba, bepattantam a kocsiba, és már indultam is hazafelé.
Ahogy hazaértem, felhívtam Robot, hogy elújságoljam neki: már csak pár óra és bálozunk. Örült neki, hogy boldog vagyok, és hogy végre tudok egy kicsit lazítani, viszont hallottam a hangjában, hogy nagyon szeretne itt lenni velem. Ráadásul holnap befejezik a forgatást is, mégsem szabadulhat el… Részletesen leírtam neki, hogy milyen ruhában megyek, és megígértem azt is, hogy amint teljesen kész leszek, csinálok egy képet, és elküldöm neki. Aztán gyorsan elköszöntünk, és letettük. Nekem is nagyon fájt a szívem, amiért nem jöhet el velem… Kicsit megint rám tört a letargia, meg a magány borzasztóan szorongató érzése, de aztán rádöbbentem, hogy ideje lenne készülődni. Nem akartam az én, már lassan teljesen nevetségessé váló hiányérzetemmel elrontani a barátaim estéjét!
Gyorsan elszaladtam lezuhanyozni, felkaptam egy melegítő alsót, meg egy pulcsit, aztán összepakoltam a sminkeket, a ruhát, kiegészítőket, amik kellenek a bálra való felkészüléshez, és már indultam is Cambridge-be, Jess lakására. Úgy 40 perc alatt odaértem.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, és kiszedtem a cuccaimat a kocsiból, Audrey és Jess már kétezer wattos vigyorral álltak az ajtóban.
- Szia csajszi! Szerintem ha így jössz, akkor is nagy sikered lesz… Csini vagy! – mondta Audrey, és nevetett. Jess pedig csatlakozott hozzá.
- Igen, én is nagyon gondolkodtam rajta, hogy talán ez jobban áll, és így megyek veletek, de aztán csakis azért döntöttem az estélyi mellett, mert ha már fizettem érte, legalább egyszer legyen rajtam… Másrészt meg nem szívesen terelném el rólatok a figyelmet!
- Hm, igazad van! – mondta Audrey komoly hangon, majd mindhárman elnevettük magunkat. Jess megfogta a ruhámat, és úgy mentünk be az ajtón a nagy motyómmal, amiben minden benne volt. Aztán Audrey becsukta az ajtót.
- Na csajok, csapjunk bele! – mondtam.
Audrey haján már láttam, hogy fodrász csinálta, mert nagyon szépen be volt hullámosítva, illetve be volt fújva hajlakkal, és hajfénnyel is. Gyönyörűen csillogott tőle az amúgy is tökéletes, sötétbarna haja. Jess haján viszont abszolút nem láttam semmi változást. Pedig a nap folyamán már ő is hívott egyszer, hogy milyen hajat csináltasson magának. Mondtam neki, hogy én milyet tudnék elképzelni a ruhájához, és azt mondta, hogy az neki is tetszik. De akkor miért nem olyan?
- Jess! Nem akarlak megbántani, de voltál fodrásznál? – kérdeztem tőle.
- Igen voltam, de végül nem olyanra csináltattam, amit mondtál…
- És aztán végül nem is csináltattál semmilyet? Mert hétköznap is pont ugyanilyen a hajad. – mondtam neki úgy, hogy még véletlenül se bántsam meg. Mint mondtam, nem vagyok egy olyan típus, aki egész álló nap az estére készül, vagy ilyesmi, de azzal azért én is határozottan egyetértek, hogy ha már bál vagy buli van, akkor kell valami változatosság is. Jess pedig amúgy is visszahúzódóbb, pedig nagyon csinos lány. És bizony ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy végre még jobban felkeltse Charlie figyelmét!
- Igen, tudom, de… valahogy túl merésznek tűnt az a kép, amit mutatott a fodrász, miután elmondtam neki, amit mondtál. Nem is tudom…!
- De mi igen Jess! Úgyhogy Kriszti, ha benne vagy, csináljunk egy dögös frizkót Jess-nek! Hm? – dobta fel Audrey.
- Tőlem mehet a dolog! Jess?
- Hát… - tartott egy kis szünetet. – Na jó, rendben! A kezetekbe adom a hajam! – mondta mosolyogva.
Még jó, hogy hoztunk mindenféle cuccot Audrey-val, mert Jess-nek nem volt túl sok hajápolója, vagy bármi ilyesféle dolga. Így előkapjuk a hajsütőt, a hajhabokat, - csillámokat, - fényeket, és – zseléket.
Úgy fél óra, max. 40 perc alatt végeztünk is Jess hajával. Bekentük hajhabbal, behullámosítottuk, majd egy picit feltupíroztuk, és a tetejét megtűztük egy csattal. Aztán lefújtuk hajlakkal, a loknik végére tettük egy nagyon-nagyon pici zselét, hogy jobban megmaradjanak, aztán végül hajfényt fújtunk rá, és kész is lett a frizura. Mikor adtunk neki egy tükröt, nem akart hinni a szemének. Fantasztikusan jól állt neki. Kicsit merész, de nem túlzottan, és a ruhájához fantasztikus lesz. Egyszerű, mégis csinos.
Aztán kisminkeltük őt, pontosabban Audrey, mert közben én is elkezdtem megcsinálni a hajam. Én is olyasmi hajat csináltak magamnak, mint amilyen Jess-nek van, csak én nem tupíroztam fel, és nem is fel, hanem hátra tűztem. Aztán én is befújtam mindenféle hajlakkal, hajfixálóval és hajfénnyel.
Mire végeztem a hajammal, Audrey is végzett Jess-szel. Nagyon szép középkék szemeket varázsolt neki, majd a száját kihúzta szájfénnyel. Nagyon csini lett!
Így, hogy Jess-nek már csak a ruhájába kell majd beleugrania, elkezdtük mi is Audrey-val kisminkelni magunkat. Ő is a ruhájához passzoló barnás-barackszínű szemeket csinált magának, én viszont maradtam az enyhén füstöseknél. Már nagyon vadnak éreztem volna a piros/vörös sminket.
Mire elkészültünk, már 8 óra volt, így ideje volt belebújni a rucikba is. Még szerencse, hogy otthon már a pánt nélküli melltartót vettem fel, mert legalább azzal nem kell szenvednem. Mert bizony én jártam a legjobban a ruhámmal, olyan értelemben, hogy az enyém volt az egyetlen, amelyik cipzáras volt. Audrey és Jess csodálatos ruhakölteménye fűzős volt, így hát ki más tudott volna segíteni nekik, ha nem én?
Viszont mivel az én ruhámat viszonylag egyszerű felvenni, nem is bújtam bele addig, amíg nem adtam rá a csajokra az övékét. Úgyhogy fantasztikus kis láncot alkottunk. Jess ruháját Audrey fűzte és kötötte meg, én pedig az övét. Majd miután én is beleugrottam az enyémbe, és sikeresen felhúztuk a cipzárt is, jöhettek a cipők, és a kiegészítők. Nekem nem volt kérdés, hogy a Robtól kapott nyakláncomat veszem fel, hozzá pedig egy hasonló, ezüst köves fülbevalót. Jess egy hosszúkás kék-ezüst fülbevalót vett fel, nyakláncot viszont nem. Audrey pedig szintén csak egy ezüstös fülbevalót, és egy, a ruhához passzoló, csillogó karkötőt. Végül már csak befújtuk magunkat a kedvenc parfümjeinkkel.
Miután elkészültünk, és indulásra készek voltunk, megkértem a csajokat, hogy csináljanak rólam egy képet. Amint elkészült a kép, már küldtem is Robnak mms-ben, az üzenetbe pedig csak ennyit írtam: „Hercegemnek! Csók: a te hercegnőd”. Aztán én is lefotóztam a csajokat külön-külön, majd együtt is. Végül Jess előkapott egy digitális fényképezőgépet, letette az asztalra, beállította, és csináltunk egy hármas képet! Elég jól sikerült… de majd a srácok lefotóznak a bálon minket!
- Nos, azt hiszem, ideje lenne indulni. Már majdnem 9 óra van! – mondta Audrey, és már fel is kapta a telefonját, hogy hívjon egy taxit. Majd pár percre rá mindenki felvette a kabátját, a táskáját, és kimentünk a ház elé. A kabátok igazából nem annyira illetek a ruháinkhoz, mivel – bevallom őszintén – arra nem is gondoltunk, hogy talán kabát nélkül meg fogunk fagyni… Otthon jutott eszembe, hogy mégiscsak kelleni fog, ezért előkaptam a háromnegyedes fekete szövetkabátomat. Így én azt, Jess egy rövid fehér, Audrey pedig szintén egy fekete, de hosszú kabátot vett fel.
Nagyjából 5 percet állhattunk a ház előtt, amikor végre megérkezett a taxi. Őszinte leszek: én egy hagyományos, fekete, angol taxira számítottam, helyette pedig jött egy ezüstszínű, Opel-szerű autó, csak más jelzés volt rajta… Kérdeztem Jess-éket, és ők mondták, hogy Angliában az Opel helyett Vauxhall szaladgál az utakon. Így már mindent értettem.
Még szerencse, hogy Jess lakása úgy 10 percre van az egyetemtől, így nem kellett sokat utaznunk. Igaz, megtehettük volna az utat gyalog is, de azért az elég kényelmetlen lett volna. Így is Jess csodaszép, de annál hatalmasabb ruhájával csak úgy fértünk el, hogy Audrey előre ült a sofőr mellé.
Mikor odaértünk, Audrey fizetett – persze csak miután megegyeztünk, hogy Jess és én később rendezzük a részünket –, majd kiszálltunk. Nekem és Jessnek halvány lila gőzünk nem volt arról, hogy mégis merre induljunk, vagy, hogy hol lesz a bál, ezért még egy jó pont Audrey-nak, amiért ő is velünk jött!
- Gyertek csak, mutatom az utat! A Cambridge-nek vannak ám rejtett kis zugai. Na jó, persze ez nem igaz, de kevesen tudják, hogy a sulinak külön rendezvényterme van. A bálokat, és mindenféle bulis eseményeket ott szoktunk tartani. Így a ma esti gólyabál is ott kerül megrendezésre. – mondta.
- Hű, ez komoly? – kérdezte Jess, ahogy éppen beléptünk a suli belső udvarára.
- Halálosan! – mondta mosolyogva Audrey.
Egyszer már voltam a hátsó kertben az elmúlt két hónap során, de most is ugyanolyan ámulatba ejtett. Bár kicsit hiányzott az, hogy nem láthatom este, kivilágítva. Hiszen Angliában csak éjfél körül megy le a nap. De a folyó, ami az iskola kampuszán húzódik végig, és az egyenletesen levágott, tökéletesen zöld fű szinte álomba illő képet mutat. Imádom!
Ahogy az egyetem bal oldali szárnya felé néztem, már én is észrevettem a fényeket, és meghallottam a zenét, ami annál jobban erősödött, minél közelebb értünk a bejárathoz. A hátsó udvart egyébként szinte belepték a diákok kisebb nagyobb csoportja, vagy éppen a párok, akik romantikusan andalogtak a folyó mentén. Mikor rájuk pillantottam, egy picit elszorult a szívem, és hirtelen szinte ordított a fejemben egy kérdés: Mégis miért vagyok én itt?. Nekem is Robbal kellett volna jönnöm, és most én is kéz a kézben sétálhatnék vele a kampuszon, a folyó mentén, vagy bárhol… de mégis Vele! De aztán elmosolyodtam, és egy tökéletes érzés öntötte el a szívem. Mégpedig a szerelem. És meg kell értenem, hogy hiába szeretjük egymást, vannak kötelezettségeink, amikről nem mondhatunk le! Így neki el kell mennie dolgozni, illetve a kollégáival szórakozni Vancouverben, nekem pedig Angliában kell maradnom, és a barátaimmal kellett jönnöm a gólyabálra. Ettől függetlenül viszont, hiába hogy alig vagyunk együtt fizikailag, akkor is egy pár vagyunk. És leszünk is, ameddig csak akarjuk!
Ezeket a gondolatokat fogadtattam el magammal pár pillanat alatt, majd pedig átadva magam a ma esti buli hangulatának, teljes nyugalomban sétáltam tovább a barátnőim mellett.
- Sziasztok lányok! Mi újság Audrey? – köszönt egy srác a bejáratnál.
- Szia Jay. Jöttünk bálozni. A barátnőim: Jessica és Krisztina. – mutatott be minket, mire Jess és én köszöntünk a srácnak, ő pedig ránk mosolygott.
- És veled mi újság? Úgy tudtam, hogy nem szereted a gólyabálokat! Mégis meggondoltad magad? – kérdezett vissza Audrey.
- Hát, úgy hallottam, hogy ez a bál nagyon jó lesz, és rengeteg szép csaj van a gólyák között. – mondta, majd Jess és felém nézett mosolyogva. Aztán hozzátette: - Na meg persze az egyedülálló felsőbb éves lányok is eljönnek! – ekkor pedig Audrey-ra nézett.
- Jaj Jay, te soha nem fogsz megváltozni? Egyébként a két csajszi tabu, ugyanis barátjuk van! Bocsika…
- Oh, hát ez nagy kár! És te Audrey? Az egyik ma esti tánc ugye az enyém lehet?
- Hááát, még meggondolom! De szerintem be leszek táblázva! – incselkedett Audrey.
- Én azért mégis megpróbálkoznék eggyel… - vette a lapot Jay.
- Okés. Ha megtalálsz, és pont szabad leszek, akkor benne vagyok. De most bemennénk, ha nem gond. Szia Jay!
- Sziasztok, és jó szórakozást! – köszönt el Jay.
- Neked is! Szia! – mondtuk Jess-szel, majd bementünk.
Ahogy beléptünk, még semmi extra nem fogadott minket, csak egy viszonylag terjedelmes ruhatár. Leadtuk a kabátjainkat, majd mint majdnem minden lány a buli kezdetén, bevonultunk a mosdóba.
Még jó, hogy nem egy apró helyiség volt a női wc, mert ahogy végignéztem a lányokon, majdnem mindenkin olyasmi ruha volt, mint Audrey-n. Ezen kívül jó páran voltak olyan abroncsos ruhában, mint amilyen Jess-é, viszont csak elvétve láttam egy két lányt olyan ruhában, mint amilyen az enyém. Kicsit kezdtem is magam kellemetlenül érezni, és hálát adtam az Istennek – na meg persze Audrey és Jess rábeszélőképességének –, hogy végül mégsem koktélruhában jöttem. Elég érdekesen néztem volna ki benne…
Ahogy végeztünk a mosdóban a smink-, és hajigazításokkal, kijöttünk, és elindultunk maga a bálterem felé. Egy volt nyitva a 4 bejárat közül: egy kétszárnyú ajtó. Amint odaértük, akkor vettem csak észre, hogy miért… Ugyanis egy hatalmas, kék-fehér lufikból kirakott félkör fogadta az érkezőket, illetve két jegyellenőr, és egy fotós. Elővettük a jegyeket – amiket mellesleg egyik nap csak úgy átnyújtott nekünk Audrey –, megmutattuk az ellenőröknek, majd haladtunk befelé a velünk együtt érkező kb. 10-15 bálozóval.
- Lányok, egy fotót? – kérdezte a fotós srác. Egymásra néztünk a csajokkal, és egy-egy mosollyal jeleztük egymásnak, hogy benne vagyunk.
- Persze! – mondtam a srácnak, majd beálltunk vele szemben a lufi-félkör alá összebújva, egymás derekát fogva, és természetesen mosolyogva. Elég érdekes kép lehet, mert én álltam középen a testhez simuló ruhámban, a két oldalamon pedig Audrey és Jess. De végülis nem a ruha itt a lényeg!
- Nagyon csinosak vagytok! A képet jövőhéten kapjátok majd meg az egyetemen. További jó szórakozást! – mondta a srác.
- Köszönjük! – válaszolta Audrey, és haladtunk tovább, megadva a lehetőséget másnak is a fényképezkedésre.
Eddig nem is volt alkalmam végignézni a báltermen, hiszen már az ajtóban levő fogadás letaglózott teljesen. Ami viszont beljebb fogadott, még annál is jobban tetszett.
A plafonon alapból is kis, beépített kör alakú, illetve lógó csillárok váltogatják egymást, ennek ellenére a világítás még meg volt spékelve aranyszínű, lelógó fényfüzérekkel is. A terem barna és bézs alapszínéhez ez pontosan jól illett.
Ahogy körbenéztem, a falak mellett jó pár hófehér terítőjű, kör alakú, egyenként 6 vagy 8 személyes asztalt láttam. Az ajtótól legtávolabbi falnál volt a dj-pult, illetve két oldalán hosszú asztalok, mindenféle itallal és étellel roskadásig rakva. Azt viszont nem láttam, hogy mégis milyenekkel, mert ahhoz túl messze voltam. A terem szélén elhelyezett asztalok pedig körbeölelték a hatalmas táncteret, ahol egy-egy fiúkból, illetve lányokból álló, 4-5 tagú csoport táncolgatott. Néhol azért egy-két pár is feltűnt, ahogy összebújva táncoltak, de csak nagyon elvétve. Az viszont egyre nagyobb nyugodtsággal töltött el, hogy már sokkal több lányt láttam olyan fazonú ruhában, mint amilyet én vettem fel.
- Csajok, odamegyek a csoporttársaimhoz, köszönök nekik, ha nem gond! Két perc és itt vagyok! De ha szeretnétek, jöhettek ti is! – mondta Audrey.
- Inkább itt megvárunk! – válaszoltam, miután Jess és én egy összenézéssel ebben egyeztünk meg.
- Rendben! Tényleg sietek! – mondta Audrey, és már el is viharzott.
Jess és én odasétáltunk az egyik italos asztalhoz, és akkor vettük csak észre, hogy még mixer-fiút is alkalmaznak az estére. Így kértünk italt: Jess egy Margarita-t, én pedig a szokásos Mojito-mat.
Pár perc múlva meg is kaptuk a kért finomságokat, de ahogy a tánctér felé fordultunk, Jess azonnal felém fordult.
- Kriszta, nem haragszol, ha itt hagylak egy pillanatra? Kérdeznem kellene valamit David-től, és most láttam meg, hogy itt van ő is. Fontos lenne! Tényleg csak egy pillanat!
- Jaj, persze, hogy nem haragszom. Menj csak! – mondtam, bár fogalmam nincs, hogy mi lehet olyan fontos, amit pont most kell megbeszélnie a mentorával. Minden esetre bíztatóan mosolyogtam rá, így ő is küldött felém egy bűnbánó pillantást, és Audrey-hoz hasonlóan ő is eltűnt.
Nahát-nahát! Hárman jöttünk ide, és most teljesen egyedül ácsorgok a gólyabál kellős közepén! Ez szép… - mondtam magamban, és alig észrevehetően mosolyra húzódott a szám.
Minden esetre nem tétlenkedtem, inkább átsétáltam a másik asztalhoz, hogy megnézzem, mi a ma esti kínálat kaja terén. Ugyanis ennem kellene valamit, hogy egyrészt ne rúgjak be olyan könnyen, ha esetleg többre sikerülne a ma esti italfogyasztásom, másrészt pedig azért, mert ma valahogy megint kifelejtettem a napirendemből az evést. És hát… nem lenne valami túlzottan bíztató, ha összeesnék ma este.
Így mikor odaértem, a hónom alá csaptam a clutch-omat, majd bal kezemben a Mojito-mmal körülnéztem. Először csak egy kifli-szeletből készített szolid kis falatkával próbáltam kielégíteni az éhségemet. Azonban olyan jól esett az a kifli-falat, hogy 3 vagy 4 darabot pluszban megettem belőle. A csajok viszont még ekkor sem értek vissza. Pedig lassan eszegettem…
Épp hallgattam a dj által játszott dalt, kortyolgattam az italom, dúdolgattam magamban a dalszöveget, és mindeközben a Londonban, Rob barátaival töltött karaoke-est emlékeit idéztem fel magamban, amikor:
- Hi Honey! – szólalt meg valaki, közvetlenül a fülem mellett. Hirtelen megállt bennem az ütő! A hang és a megszólítás… hisz ez csak egy ember lehet! Csak ő hív így… de… de ő mégis mit keres itt?!

***
1. Audrey
2. Jess
3. Kriszti

Hajak: /tényleg csak a hajakat figyeljétek!/

Ruhák:

Cipők:

Táskák/cutch-ok:

Cambridge Egyetem #2
1. A hátsó udvar /az elképzelésem szerint a bal oldali hosszú épületszárnyban van a rendezvényterem/
2. A bálterem /sajnos nem találtam sehol az elgondolásomnak megfelelő - feldíszített - báltermet, ezért remélem elég lesz a vizualizáláshoz a történetben szereplő leírás! :)/