2010. november 7., vasárnap

74. fejezet - Első lépések


* 10 hónappal később *

Rob már közel 2 hónapja nem volt itthon. Hihetetlenül hiányzott már a kislányának, és nekem is… ráadásul Cloé születésnapja rohamléptekben közeledett. A promóciós körútja azonban elhúzódott, és úgy néz ki, pontosan két nappal a nagy ünnepség után fog hazaérkezni.

Cloé szerencsére még semmit sem észlelt abból, hogy az édesapjának milyen napot kell kihagynia, az viszont határozottan észrevehető volt, hogy minél tovább marad távol az imádott apukája, annál hisztisebben viselkedik! Van, hogy egész álló nap alig akar enni, és csak sírdogál! Rob előtt azonban sokszor elhallgattam Cloé effajta viselkedését, hiszen e nélkül is elég rosszul érzi magát!

Nekem is minden nappal egyre jobban hiányzott a férjem… főleg azok után, hogy végre megoldódtak köztünk a gondok, és újra minden olyan jól – ha nem még jobban – működött, mint Cloé születése előtt!
Így amikor a kis hercegnő aludt, vagy éppen egyedül játszott a kiságyában, én általában főzéssel, illetve sütéssel foglaltam le magam. Néha már úgy éreztem, mintha egy kifőzde lenne a házunk… volt, hogy meghívtam a barátokat, barátnőket vacsorára, és annyi féle-fajta finomságot csináltam, hogy még egy étterem is megirigyelte volna…

Egyik délelőtt is éppen salátát csináltam magamnak, mikor kopogtak az ajtón. Őszintén megvallva, először meglepődtem, majd megijedtem, hiszen senkit sem vártam. Tétovázva ugyan, de végül odasétáltam az ajtóhoz, és résnyire kinyitottam azt. Első pillantásra nem is akartam hinni a szememnek… Rob állt az ajtóban egy imádnivaló mosollyal az arcán!
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondhatnék, csak álltam a résnyire nyitott ajtó mögött, és néztem a férjemre!

- Szia kicsim! Már be sem engedsz? – szólalt meg végül Rob, ezzel észhez térítve engem is. Válaszolni azonban semmit sem válaszoltam, csak óriási, boldog mosollyal kitártam az ajtót, és azzal a lendülettel a nyakába vetettem magam. Szegényt annyira lerohantam, hogy kiejtette a kezéből a táskáját, és a kezei azonnal a derekam köré fonódtak.
- Szia szerelmem! – köszöntem végül én is, és először a nyakába adtam egy cuppanós puszit, majd kicsit hátradőlve a szemébe néztem, és megcsókoltam. Egy másodperc töredékéig sem ellenkezett, sőt… szinte abban a pillanatban Ő is falni kezdte az ajkaimat.

Miután a hirtelen ránk zúduló hév kicsit lejjebb csillapodott, nagy nehezen elszakadtam az ajkaitól, és a józan eszemet ugyan valahol a konyhában hagytam, mégis értelmesen szólaltam meg:
- Szerintem be kellene mennünk! – mosolyogtam rá életem párjára.
- Menjünk… – válaszolt halkan, majd anélkül, hogy elengedte volna a derekamat, felkapta a táskáját, és besétált velem a házba.

Ahogy beérünk a házba, és becsukódott mögöttünk az ajtó, a táska földre kerülése után az ajkai újra megtalálták az enyémeket. A testem mindennél jobban akarta Őt, az eszem azonban megint közbeszólt:
- Talán… talán ezzel még várnunk kellene! Inkább… megcsinálom a vacsit, Te pedig… addig… menj fel Cloéhoz! – osztottam meg vele a nézeteimet igen nehezen, hiszen miközben én beszéltem, ő folyamatosan csókolgatott.
- Igen… igazad van! – békélt meg a helyzettel pár perccel később, és egy „utolsó”, szerelmes csókot követően elindult az emeletre.

Míg Ő a kislányához ment, én heves szívdobogással vissza a konyhába. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy végre itthon van, és azon imádkoztam, hogy a másra is tudjak gondolni, ne csak arra, hogy mit csinálnék vele jelen pillanatban!
A kezeim remegtek a boldogságtól, és kis híján leejtettem az egyik üvegtálat.

Mire sikerült magamat olyan helyzetbe hoznom, hogy a főzésre tudjak koncentrálni, a férjem kezei jelentek meg először a derekamon, majd a hasamon. Az érintése úgy hatott a testemre, mintha áramütés ért volna. Bizseregtem mindenhol, és még a szemeimet is le kellett hunynom ahhoz, hogy ne szédüljek szó szerint a karjaiba!
- A kis tündérkém alszik, mint a bunda… - súgta Rob halkan a fülembe, majd belecsókolt a nyakamba.
- Tudom! – mosolyodtam el. – Csak gondoltam hiányzik! Ezért küldtelek fel…
- Hiányoztatok is nagyon! El sem tudod képzelni, mennyire! – puszilt újra a nyakamba.

Ez a puszi azonban már a vágyak olyan aprócska részeit is felhevítette bennem, amik eddig békében nyugodtak! Így a körbeölelő karok között szembefordultam Robbal, és puhán, gyengéden csókoltam meg a száját.
- Cloé alszik! Még egy darabig biztosan nem kel fel, így… talán kihasználhatnánk az alkalmat! – mosolyogtam rá kacéran, mire ő visszamosolygott rám. Válaszképpen azonban nem szólt semmit, csak szorosan magához húzott, és szerelemesen, határozottan megcsókolt.
Ez a tette újra csak ösztönzőleg hatott rám, és óvatosan ugyan, de tolni kezdtem őt a nappali felé.

Mikor odaértünk a kanapéhoz, leültettem őt, majd lovaglópózban, szemben vele az ölébe fészkeltem magam. Nyelveink folyamatos, érzéki táncot jártak, így az egyre jobban hevülő testem, és fokozódó vágyaim már a kezeimet is mozgásba lendítették.
Lassan, de biztosan elkezdtem kigombolni Rob ingének gombjait, közben pedig akarva-akaratlanul is aprócska mozdulatokat tettem az ölében. Ez persze őt is egyre jobban izgalomba hozta, így elégedettséggel töltött el a hevesen verő szívének, és a fokozatosan gyorsuló lélegzetvételeinek észlelése.

A testem már szinte őrjöngött azért, hogy végre egyé válhasson Robertével, a lelkem és a szívem azonban arra vágyott, hogy húzzuk el egy kicsit a dolgot. A Sors azonban teljesen ellentétesen vélekedett, ugyanis pár perccel később, mikor már mindketten a tűrőképességünk legfelső határát feszegettük, Cloé elkezdett sírni az emeleten.
Kapkodva a levegőt, egész testemmel bizseregve dőltem rá Rob, már az ingétől megfosztott, csupasz mellkasára, ő pedig hasonló állapotban hajtotta a fejét a nyakamba, hogy egy újabb puszit adjon rá.
- Semmi baj kicsim! Majd én megyek! – mondta el-elhaló hangon, majd mikor újra szembenéztem vele, egy mézédes csókkal próbált kiengesztelni. Aztán megfogta a derekam, egyszerűen maga mellé fordított a kanapéra, majd mielőtt elindult az emeltre, nyomott még egy utolsó utáni puszit a számra.

Otthagyott a nappaliban egyedül, a tomboló vágyaimmal együtt. Már annyira hiányzott a férjem minden apró rezdülése, porcikája, hogy a csalódottságtól majdhogynem elindultak a könnyek a szememből. Olyan volt, mintha egy kislányként egy imádott játékomat vették volna el tőlem! Egyáltalán nem voltam mérges Cloéra, hiszen Ő életünk értelme, és neki bármi problémája van, rögtön sírni kezd, hiszen csak így tud kommunikálni! Mégis jobban örültem volna neki, ha nem most ébred fel…

Beletelt pár percbe ugyan, de sikerült magam lecsillapítani, és miután megigazítottam a hajamat, és a ruháimat is, én is felmentem az emeletre – ahonnan már egy pisszenést sem lehetett hallani!
Mikor beléptem a gyerekszobába, akkor láttam meg, hogy miért is van ekkora csend! Rob ült a sarokban levő fotelben, Cloé a térdén csücsült, és gügyögött az apukájának. A lányunk nem vette észre, hogy beléptem a szobába, Rob azonban abban a pillanatban meglátott, és egy boldog mosolyt villantott felém. Én csak visszamosolyogtam rá, és nekidőlve az ajtófélfának, figyeltem életem két legnagyobb szerelmét, ahogy játszanak és beszélgetnek egymással!

- Mit szólnál szívem, ha este elmennénk valahova? – kérdezte szerelmem egy fél órával később, mikor már Cloé megebédelt, és pihent a nappaliban levő babahintaszékében.
- Nem vagy túl fáradt ehhez? Hiszen mégis csak 11 órát utaztál!
- Ha Rólad van szó, akkor soha nem vagyok fáradt! – válaszolt, és közelebb húzva magához, nyomott egy puszit a homlokomra.
- Egyébként hogy-hogy most jöttél haza? Nem úgy volt, hogy csak Cloé szülinapja után végeztek?
- De igen! Csakhogy megsürgettem egy kicsit a dolgot, mert egyszerűen nem hagyhattam ki a lányom első születésnapját!
- Nem lesz bajod ebből?!
- Természetesen nem! Mindent elintéztem! Ne izgulj, szívem! – mosolyodott el.
- Rendben! – mosolyogtam vissza. – Egyébként, ha anyukádéknak nem lenne nagy gond, hogy vigyázzanak Cloéra az este, akkor mehetünk!
- Akkor fel is hívom őket! – mondta, és abban a pillanatban el is tűnt.

Clare és Richard szerencsére nem ellenkeztek a hirtelen jött babysitterkedést illetően, sőt… nagyon is örültek annak, hogy Cloé nálunk tölti az estét, illetve az éjszakát.
Kérdeztem Robot, hogy hova szeretne menni – illetve vinni –, de semmi használhatót nem mondott. Egyedül annyit árult el, hogy ne csípjem ki magam, hanem inkább melegen öltözzek fel. Így belebújtam egy szűk farmerba, egy hosszú, deréköves, kötött garbóba, és felhúztam egy magas szárú, magas sarkú csizmát.
Rob maradt a szokásos farmer, póló, ing, edzőcipő összeállításnál, mégis – mint mindig, most is – fantasztikusan néztünk ki együtt.

Mielőtt kezdetét vette volna az igencsak izgalmasnak ígérkező esténk, elvittük Cloét a nagyszüleihez. Elköszöntünk a kis tündérünktől, és Clare-éktől is, majd beültünk a kocsiba, és elindultunk.
- Hova megyünk? – tettem fel a már szokásossá vált kérdésemet.
- Top Secret! – jött a mosolygós válasz.
- Naaaa… legalább valami alternatívát adj!
- Öltözz fel, mert meg fogsz fázni!
- De hiszen megy a fűtés! És különben is… ne tereld a témát! – jelentettem ki, mire ő csak jóízűen elnevette magát.
- Félreértettél! Ez volt az alternatíva, amit kértél… - mondta, mire belegondolva, hogy milyen könnyen beleugrottam a csapdájába, én is elnevettem magam.

A nagyjából negyed órás út alatt fáradhatatlanul figyeltem az utat, hátha rájövök időközben, hogy hova megyünk. De akármennyire is törtem az agyam, nem tudtam kitalálni!
Végül Rob még jobban megkavart azzal, hogy a város egyik mélygarázsában parkolt le.
- Gyere kicsim! Innen sétálunk! – nyitotta ki nekem az ajtót, és igazi angol úriemberhez méltón, kisegített a kocsiból.
- Jaj, édes! Mondd már el léci, hogy hova megyünk!!! Kérlek!
- Nem, nem és nem! Most már csak pár perc, és meglátod! Légy egy kicsit türelmesebb! – mosolyodott el Robert, és miközben bezárta az autót, összekulcsolta az ujjait az enyémekkel.
- Tudod, hogy mostanában már nehezen viselem a meglepetéseket… - mormogtam az orrom alatt egy picit csalódottan.

Attól függetlenül, hogy idegesített a tudatlanság, hihetetlenül elégedett és boldog voltam, amiért végre kettesben lehettünk, és amiért szerelmesen andaloghattunk a hideg, szeles, ám gyönyörű londoni estén.

Nem kellett sokat sétálnunk ahhoz, hogy végre meglássam a helyet, ahova jöttünk. Valóban nagyon meglepett a dolog, hiszen szinte nem telt el olyan hét, hogy ne emlegettem volna a jégkorcsolyát, és azokat az estéket, és jég diszkókat, amiket még szingli-időszakomban, a barátnőimmel együtt követtem el. Mióta ténylegesen együtt vagyok Robbal, nem voltam korcsolyázni, és Ő most elhozott!
Alig fél napja, hogy két hónap feszített munkatempó és folyamatos utazgatás után hazajött Amerikából, és nem ledőlt pihenni, vagy a barátaival találkozott, hanem nekem szerzett örömet! Ő az a férfi, akit annyira szeretek már évek óta, és Ő az az egykori fiatal Twilight-srác, akiről talán soha senki nem gondolta volna, hogy egy ennyire felelősségteljes és komoly családapává válik majd!
- Most… most komolyan…? – fordultam felé, és teljesen letaglózva, ám annál boldogabb tekintettel néztem fel a szemeibe.
- Komolyan! Korcsolyázni fogunk! Persze csak ha Te is szeretnél… - mosolygott vissza, és várta a válaszom.
- Hogyne szeretnék? Viccelsz?? Annyira szeretlek! – bújtam oda hozzá először, majd újra felnéztem rá, és nem tudtam visszafogni magam, megcsókoltam.

A világ legboldogabb párjaként sétáltunk oda a pénztárhoz, és miután Rob megvette a jegyeket, valamint a kölcsönzött korcsolyákat is magunkra ügyeskedtük, óvatosan ugyan, de becsúsztunk a pályára. Rob először elég ügyetlennek tűnt, de aztán gyorsan belerázódott a csúszkálásba… én viszont úgy siklottam a jégen, mint aki minden nap ezt csinálta volna! Olyan ez, mint a biciklizés, soha nem felejti el az ember!

Miután tíz óra környékén meguntuk a korizást, ettünk egy-egy hot-dogot a pálya melletti büfében, ezt követően pedig újra kéz a kézben sétáltunk London utcáin. Igaz, hogy már Rob és én is kockára voltunk fagyva, mégsem akartunk hazamenni… élveztük egymás társaságát! Azzal, hogy egymáshoz bújtunk, még a hideg sem volt annyira elviselhetetlen!

Végül, mikor már végképp nem bírtuk a hideget, visszasétáltunk a mélygarázsba, beültünk a kocsiba, és hazamentünk. Otthon pedig folytattuk azt, amit még akkor szakítottunk félbe, amikor Cloé felébredt.

*

Másnap reggel szerelmem karjaiban, tökéletesen boldogan ébredtem.
- Jó reggelt gyönyörűm! – köszönt rám Rob halkan, és azzal, hogy az orrából kiáramló forró levegő hozzáért a bőrömhöz, újra minden porcikám bizseregni kezdett.
- Neked is szerelmem! – köszöntem vissza mosolyogva, és lágyan beletúrva a hajába, közelebb húztam magamhoz, majd reggeli köszöntőként megcsókoltam.
- Én ezt nem értem! – jelentette ki Rob, mire elkerekedtek a szemeim.
- Mit? – kérdeztem vissza komolyan, és egy kicsit rémülten. Erre elmosolyodott, és derekam köré fonva a karját, adta meg a magyarázatot:
- Azt, hogy mégis hogy lehet az, hogy egyetlen mosollyal, vagy aprócska puszival képes vagy nálam elérni bármit? És ugyanakkor persze teljesen megőrülök Érted!
- Háááát… én sem tudom igazából! Talán a mennyei vonzerőm teszi! – viccelődtem.
- Hm! Igazad lehet! Nem is tudom, miért kérdeztem, hiszen tisztában vagyok vele, hogy egy istennő vagy! – mosolygott rám láb remegtetően, majd meg sem várva az esetleges reakciómat, odavont magához, és olyan hévvel csókolt meg, hogy a hirtelen rám törő vágytól még levegőt sem tudtam venni.

Újra gyengéden, szerelmesen kényeztetni kezdtük egymást, ám a Sors ismét közbevágott… ez esetben a telefonomon keresztül! Igaz, csak sms-t kaptam, mégis azonnal az jutott eszembe, hogy valami baj van Cloéval, így azonnal kibújtam Rob öleléséből, és felkaptam a szekrényen heverő telefonomat.

Ahogy ránéztem a telefonra, láttam, hogy az üzenet nem is szöveges, hanem multimédiás, így az idegességet a kíváncsiság váltotta fel bennem!
- Ki az? – kérdezte Rob mellettem.
- Még nem tudom… - válaszoltam, és közben megnyitottam az mms-t. A lélegzet pedig abban a pillanatban belém szorult, ahogy megláttam a képet. Ezt pedig Rob is azonnal észrevette!
- Valami baj van?? Ki az??!! – ült fel az ágyban, és rémülten nézett először rám, majd a telefonra.
- Nem! Nem, csak… nézd! – adtam át neki a telefont, én pedig magam elé meredve próbáltam eldönteni, hogy nevessek-e vagy sírjak örömömben.
- Istenem… - Rob is csak ennyit tudott mondani a következő üzenetre:

„Szia anya és apa!
Nézzétek, milyen nagy lettem! Már túl vagyok az első lépéseimen is!

Szeretlek titeket!
A kicsi nagylányotok: Cloé (és a mamáék)”

A szöveg mellé pedig egy olyan kép volt csatolva, amin Cloé állva mosolyog a telefon fényképezőgépébe! Ezzel azt hiszem bebizonyosodott, hogy ez a nap örökké életünk legszebb napja marad!

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hogy ez milyen hangulatos kis fejezet lett.:)Jaj annyira de annyira szeretem Robékat. Hihetetlen ez a pasi tényleg,hogy mindig meglepi valamivel Krisztát.A kicsi meg tünemény.Ezt az mms-meg nem tudom hogy jutott az eszedbe, de kb én is úgy meghatódtam mint Kriszti.Minden fejezet végén az jut eszembe, hogy jaj ne már, már vége?? :( 6szor ennyit is képes lennék olvasni egyszerre belőlük.:) Nagyon nagyon tetszett a feji!!!!Orsi

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Ez annyira édes volt!
    Nagyon tetszett.
    Mindig elgyengülök amikor Robról, mint apáról olvasok.
    Kár, hogy nem frissítesz sűrűbben!

    Heni

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Annyira tetszett! Imádtam az első betűtől az utolsóig! Rob váratlan látogatásának nagyon örültem, de már a feji elején, mikor írtad, hogy csak a szülinap után megy haza, már akkor tudtam, hogy Rob nem hagyná ki a kislánya első születésnapját! És igazam lett! :D
    A kis üzenet pedig fantasztikus volt, nagyon tetszett!
    Várom a kövit!
    Puszi

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    Annyira imádtam ezt a részt. Már elolvastam mikor felraktad, de a net béna volt és nem akart megjegyzét küldeni...
    Örülök, hogy végre újra szent a béke a családban.
    A végén a kis üzeneten bevallom megkönnyeztem. Bár nem láthatták élőben a kislány első lépéseit, még mindig tökéletes pillanat volt.

    Puß
    Gitka

    VálaszTörlés