2010. november 27., szombat

77. fejezet - Égből pottyant ajándék

* két héttel később*

- Jó legyél kicsim, és fogadj szót a mamáéknak! Nagyon nem szeretném azt hallani, hogy rossz kislány voltál! Rendben? – guggoltam le Cloéhoz, és komolyan néztem a gyönyörű, kék szemeibe.
- Iden, anya! – válaszolta nem egészen tiszta, de korához képest tökéletes magyarsággal.
- Természetesen én is csak jókat szeretnék hallani Rólad, hercegnőm! De hiszen mi mást is hallhatnék majd, nem igaz? – kapta fel Rob a kis szeme fényét, és mosolyogva ölelte magához.
- Igen, apa! – bólogatott hevesen, és még annál is jobban mosolyogva a gyönyörű kislányunk. Annak ellenére, hogy én voltam többet Cloéval, az angol nyelv mégis valahogy jobban ragadt rá – talán a szavak könnyebb kiejthetősége végett!

Miután elköszöntünk a bolondgombaként növekedő, kicsi tündérkénktől, egy-egy gyors puszit adtam a magyarországi mamának és papának is, majd az egy hetes távollét miatt sajgó szívvel ugyan, de elindultam az autó, illetve a már benne ülő férjem felé.
Ahogy beültem, épphogy becsuktam az ajtót, Rob már indított is.
- Ha bármi van, hívjatok! – kiáltottam ki a már klisének számító mondatot az ablakon, ám azt, hogy anyuék mit válaszoltak, már nem értettem, mert Rob felgyorsított. Csak a visszapillantó tükörből láttam, hogy Cloé a mamája kezét fogva integet az autó után.

- Hjaj… annyira fog hiányozni! – búsultam el az utas ülésben ülve, és abban a pillanatban a lehető legösszetettebb és legdurvább érvek jelentek meg az agyamban, amik maradásra késztethettek. Igaz, hogy nagyon vártam már ezt az egy hetet, amit újra kettesben tölthetek el a férjemmel – ráadásul a megismerkedésünk 6. évfordulójának alkalmából –, ugyanakkor gyötört a lelkiismeret-furdalás, amiért újra a lányunk nélkül utazunk el.
- Kicsiiim! Ne légy butus! Cloé nagyon jól fogja érezni magát anyukádékkal, mi pedig egy kicsit újra kettesben lehetünk… - tette a combomra a kezét, és óvatosan simogatni kezdte.
- Igen! Valószínűleg igazad van, de… én akkor is rosszul érzem magam emiatt! Már elég nagy ahhoz, hogy Ő is jöhetett volna velünk! – tettem a kezem a kezére.
- Tudod mit, szívem? Csak hogy megnyugodj, még ebben az évben elmegyünk valahova mind a hárman. Rendben? Jó lesz így?
- Most komolyan beszélsz?? – kaptam a tekintetem hirtelen Robra, majd önkéntelenül is elmosolyodtam.
- A lehető legkomolyabban! – válaszolta ő is mosolyogva, majd összekulcsolta a combomon pihentetett ujjait az enyémekkel. – De csak és kizárólag akkor, ha most megnyugszol, és amennyire csak tudod, kiélvezed az elkövetkezendő hetet!
- Ígérem, jó leszek! – néztem rá csillogó szemekkel, majd kikattintva a biztonsági övemet, odahajoltam hozzá, és olyan puha csókot nyomtam az arcára, amilyet csak tudtam.
- Ezt azért nem most kellene, szívem! Nem szeretnék karambolozni!
- Jaj, ne haragudj… megpróbálom visszafogni magam! – ültem vissza a helyemre, visszacsatoltam az övem, és a lehető legboldogabban figyeltem a mellettünk elszáguldó nyári tájat.

*

A Cipruson eltöltött egy hetünk – ami minden tekintetben egy újabb nászútnak felelt meg – hipp-hopp elrepült, én azonban igazából csak akkor jöttem rá erre, amikor Londonban köszöntött minket a járatunk pilótája.
Igaz, hogy jelen pillanatban a legboldogabb és legkipihentebb nőnek érzem magam, mégis kicsit szomorúan gondoltam arra, hogy ott kellett hagynunk a tengerpartot, és vissza kellett jönnünk – folytatni a megszokott életünket!
Az egyetlen dolog, aminek nagyon örültem a visszatértünkkel kapcsolatban, az volt, hogy végre láthatom a lányunkat! Igaz, hogy sokszor felhívtam anyuékat telefon, és beszéltem Cloéval is, nagyon-nagyon hiányzott a nevetése, a szuszogása, az illata!

- Sziaaa kicsikééém! – virultam ki teljesen, ahogy megpillantottam a kislányunkat az ajtóban. Ahogy elindultam felé, Ő is rohanva indult meg felém, majd amikor összetalálkoztunk, a karjaimba kaptam, és a lehető legszorosabban öleltem magamhoz. – Nagyon… hiányoztál! – mondtam a puszi-áradat közepette.
- Szeretlek anya! – válaszolta Cloé, és nevetgélve fogadta az üdvözlésemet.
- Szia hercegnőm! – lépett mellénk Rob, és nyomott egy gyors puszit Cloé arcára.
- Apuuuuuuu! – örült meg hirtelen az édesapjának, és rögtön át is vetette magát az Ő karjaiba. Igazából ezen a viselkedésén már nem túlzottan lepődtem meg, hiszen a lányunk általánosságban véve dupla annyit van velem, mint az apjával, így érthető, hogy ennyire ragaszkodik Robhoz. Engem már mondhatni megunt… valamint kicsi kora ellenére tökéletesen tisztában van azzal, hogy az apjánál bármit elérhet! Még olyat is, amit nálam már végképp nem! És természetesen ezt a kis felfedezését rendszerint ki is használja!

- Szia anyu! Szia apu! – léptem oda a szüleimhez, és köszöntöttem őket egy-egy puszival. – Nem volt semmi probléma?
- Tegnap óta kicsim? Semmi! – válaszolt anyu, és elmosolyodott.
- Jó, igen, tudom… kicsit sokszor telefonáltam. Igazából már Rob is bevetett mindent, hogy kicsit megfeledkezzek Cloéról, de egy technikája sem volt annyira erőteljes, hogy ez meg is történjen! – kuncogtam el magam a végén.
- Nem értem, miért őrlöd magad ennyire Kriszti! Nagyon jól tudod, hogy Cloé jól érzi magát velünk, és úgy vigyázunk rá, mint a szemünk világára! – mondta anyu.
- Tudom-tudom! De ez az érzés egyszerűen megszüntethetetlen! Különben meg szerintem tőled örököltem ezt az állandó aggódást, anyu!
- Hát… az meglehet! – mosolyodott el az édesanyám, majd hirtelen váltott: - Na, de gyertek be, gyerekek! Ne álljunk itt kint, a ház előtt!

Miután mindannyian bementünk a házba, és becsuktuk az ajtót, hirtelen árasztott a boldog családi légkörből fakadó érzés. Fogalmam sem volt, mi üthetett belém, de hálát adtam Istennek ezért a csodálatos életért! Hihetetlenül boldog voltam, amiért Ők mindannyian itt voltak nekem!

- Na, és mesélj kicsikém! Mi jót csináltál az elmúlt napokban? – ültem le a kanapéra Rob, és az ölében fészkelődő kislányom mellé.
- Játszottam! Meg voltam sétálni a mamiékkal, meg… meg… képzeld, táncoltam a mamával!
- Tényleg???
- Iden!
- Igen, szívem! Nem iden, hanem igen! – javítottam ki őt, nehogy megszokja a rossz kiejtést. Bár már azért is nagyon boldog voltam, hogy ilyen szépen beszél magyarul és angolul is.

- És bizony a kislányotok meghozta élete első, és igen fontos döntését is! – mondta apu – Robra tekintettel – angolul. Mi pedig értelmes fejjel, kérdő szemekkel néztünk vissza rá.
- Ja igen! Azt mondta, hogy őt ne hívjuk Cloénak, ugyanis ő Cloe* akar lenni!
- Oh… – nyilvánultam meg értelmesen, majd ránéztem Robra, aki büszke apuka révén csak mosolygott.
- Na? Mit szóltok hozzá? – kérdezte anyu, szintén mosolyogva.
- Szóhoz sem jutok! – válaszoltam.
- Én büszke vagyok! Az én okos, gyönyörű és határozott hercegnőm! – válaszolt Rob is a megértett kérdésre, majd adott egy puszit Cloénak - vagyis Cloenak. – Mondtam én, hogy tiszta anyja! – nézett rám mosolyogva Rob, majd látva, hogy ledöbbenve nézek vissza rá, nyomott egy gyors puszit a számra.
- Na, nem mintha az apja nem lenne okos, helyes és határozott! Vagy inkább makacs?! – nevettem.
- Nocsak, ki beszél! – nevetett Ő is, mire anyuék is csatlakoztam. Végül Cloe is elnevette magát, bár Ő valószínűleg csak azért, mert mi is azt tettük.

*2 hónappal később*


- Josh! Nálad van a Stone-akta? Néztem az irattári nyilvántartást, és az alapján kint van valakinél. – hívtam fel az egykori főnökömet – aki mára már „csak” a kollégám – telefonon.
- Hát, így hirtelen fogalmam sincs. De megnézem, és visszahívlak! Rendben?
- Igen, persze! Köszi! Szia! – köszöntem el, majd letettük.

Gondoltam, hogy amíg Josh visszahív, én belekezdek egy másik ügybe, ám amit át akartam nézni aktát, nem találtam az asztalomon. Körbenéztem, és megláttam, hogy a fénymásoló mellé lett téve egy hatalmas kupac, így felpattantam, és odasiettem.
Ám épphogy odaértem a fénymásolóhoz, meg is kellett kapaszkodnom benne, mert hirtelen olyan rosszullét fogott el, hogy azt hittem, menten összeesek. Lehajtottam a fejem, lehunytam a szemeimet, és vettem pár mély levegőt. A szédülés enyhült, és a hányinger is szépen lassan eltűnt.
Ha nem lennék tisztában azzal, hogy a kislányom születése után milyen maradandó nőgyógyászati problémám keletkezett, biztosan arra gondolnék, hogy terhes vagyok. De úgy, hogy tisztában vagyok vele, nem lehet többé gyerekem, valami súlyosabbra gondoltam.

Utálom az orvosokat, és a kórházakat, illetve a vérvételtől is kiráz a hideg már akkor is, ha csak pusztán rá gondolok… mégis visszasétáltam az asztalomhoz, felemeltem a telefonom kagylóját, és beütöttem az orvosom számát. Sajnos csak két héttel későbbre tudott időpontot adni, én mégis némileg megnyugodtam azzal, hogy legalább ki leszek vizsgálva! Nem szeretném, ha valami komolyabb bajom lenne…

Se Robnak, se a szüleimnek, se a barátoknak nem mondtam el, hogy mi történt, és hogy kértem időpontot az orvostól, mert tisztában voltam vele, hogy mindenki csak aggódna. Így pedig én is csak még idegesebb lennék!

Az elkövetkezendő két hét során egyszer-egyszer újra előfordult az a bizonyos hirtelen érkező, és gyorsan elmúló rosszullét, én pedig ennek hatására egyre idegesebb és idegesebb lettem.
Így már szinte megkönnyebbülve mentem be az orvoshoz a megbeszélt időpont alkalmával.

Vizeletminta adása, illetve egy jókora adag vér levétele következett, majd miután ez megtörtént, arra az időre, amíg az orvos megkapja az eredményeket, elmentem sétálni. Egyszerűen nem lettem volna képes ülni a váróban, és a falat bámulni egy óra hosszán keresztül!
Inkább bementem a belvárosba, és a kislányom pár nap múlva aktuális 2. születésnapjára nézegettem, és vásároltam ajándékot. Illetve gondoltam, ha már itt vagyok, elkezdek kutatgatni a megfelelő karácsonyi ajándékok után is!

Olyan gyorsan elreppent az idő, hogy nem is egy, hanem vagy három óra hosszát bolyongtam a sétálóutcákban. Nem volt ez túlzottan nagy probléma, hiszen legalább több idejük van a laborosoknak megvizsgálni a véremet, illetve az orvosnak is átnézni az eredményeket.
Ám amikor végeztem az ajándékvásárlással, és mindent bepakoltam a kocsiba, idegesen vontam le a következtetést, hogy most már nincs más hátra, mint előre: be kell mennem a rendelőbe!
Beültem a kocsiba, és elindultam… de persze most sokkal lassabban és nyugodtabban vezettem, mint általában szoktam! Nagyon rossz előérzetem volt, ezért legszívesebben visszaforgattam volna az időt, és nem mentem volna orvoshoz!

- Jó napot kívánok! Krisztina Pattinson vagyok, és a laboreredményeimért jöttem! – mentem oda rögtön a recepciós hölgyhöz, ahogy odaértem a rendelőbe.
- Jó napot kívánok, Mrs. Pattinson! Fáradjon be az irodába! A Doktor Úr már várja!
- Köszönöm! – köszöntem meg, a szívem pedig abban a szent másodpercben hevesen verni kezdett.
Ha már vár az orvos, akkor biztosan valami nagy baj lehet! Jézusom! Meg fogok halni??!! – következtettem azonnal a legrosszabbra magamban.

Lassan, talán életembe először félve, lépkedtem a fehér ajtó felé, majd megálltam előtte, és lefagytam. Tudni is akartam már, hogy mi van velem, és nem is! Szó szerint rettegtem az eredménytől!

Végül vettem egy mély levegőt, és bekopogtam!
- Tessék! – jött azonnal a válasz, mire benyitottam, és valószínűleg holtsápadt arccal néztem az orvosra.
- Jó napot Doktor Úr!
- Üdvözlöm Christina! Kérem, foglaljon helyet! – állt fel a doktor, és mutatott a vele szemben levő, üres szék felé.
- Köszönöm! – ültem le, majd ránéztem: - Kérem, Doktor Úr! Ha valami nagyon nagy bajom van, mondja meg nyíltan és őszintén! Ne kerteljen, mert már így is nagyon ideges vagyok!
- Kérem, Christina! Ne idegeskedjen, hiszen nincs miért! – mosolyodott el az orvos.
- Már hogyne lennék ideges, Doktor Úr!? Rosszul lettem, és azóta, hogy időpontot kértem Öntől, szinte minden nap előjön a hányinger, és a szédülés! Pár nap múlva ünnepeljük a kislányom 2. születésnapját, és nem szeretnék olyan hírrel előállni, hogy nemsokára nem leszek vele…
- Ne butáskodjon, kérem! Nem fog ilyen előfordulni! Sőt… most, hogy a kislánya második születésnapját fogják ünnepelni, egy csodálatos ajándékkal állhat majd a családja elé!
- Ezt meg hogy érti? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Krisztina! Ön kisbabát vár!

***
* Ugye Kriszta és Rob erdetileg Cloé Melody-nak nevezte el a kislányt! A Cloé azért, mert ezzel a névvel Magyarországon is egyre sűrűbben lehet találkozni (lásd.: Kloé --> így is hívták Cloét!), a Melody pedig igazából arra utal, hogy Rob amellett, hogy színész, imádja a zenét is! És végül is a szíve csücske a zene - ahogy a lánya is! :))
Cloé azonban kikérte magának, hogy Ő nem Cloé [Kloé], hanem Cloe [Kloi] akar lenni! Így ezentúl így hívatja magát... de persze ezt egy idő után kinövi majd, és hihetetlenül büszke lesz arra, hogy félig angol, félig magyar vér csörgedezik az ereiben! Erről azonban majd az utolsó fejezetben bővebben is említést teszek! :)

9 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tudtam tudtam tudtam.A címből egyből, meg az utazás, meg a rosszullét, meg amúgy is ezt vártam tőled, hogy ilyen befejezést írsz nekik.TÖKÉLETES!!
    A kiscsaj gyönyörű, édes és nagyon határozott, nemcsoda hogy Rob-ot bármiben megtudja puhítani.:D
    Az akkor és most képek nagyon tetszenek, nagyon jó ötlet volt ilyet kirakni.
    Te jó ég milyen befejező részt fogsz te idevarázsolni.Hajaj...:D :D :D
    Imádom ezt a történetet!!!Bárcsak sose lenne vége!!!Orsi

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Van egy meglepi nálam. ;)

    Puß
    Gitka

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon jó lett, és nagyon örülök, hogy lesz még egy kisbaba és szerintem Rob is odalesz a boldogságtól! Kíváncsian várom a folytatást!

    Zsuzsi

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Jövök ám kommival is, csak az előbb sietnem kellett.
    Annyira örülök az új csöppség érkezésének és Cloe határozottságában. A végén lévő kiegészítésből úgy szűrtem le, neked konkrét elképzeléseid vannak a jövővel kapcsolatban. Mármint úgy értem, mikor már Cloe sokkal nagyobb lesz. Remélem ezekből a későbbi időbe is kapunk egy kis betekintést a hátralévő fejezetekben.
    Nagyon sajnálom, hogy mindjárt itt a vége, de egyetlen fejezetedet sem bántam meg. Imádtam egész végig. Tudom, hogy ez még nem a búcsúzás ideje, csak ez most úgy kikívánkozott belőlem. :D
    Alig várom hogyan fogod leírni a pillanatot mikor Rob meghallja az örömhírt. Oh, és egy kérdés: a nyilvánosság tud róla, hogy nem lehet több gyerekük?
    A karakterek "alakulása" nagyon jó ötlet volt, a kislány egyszerűen ennivaló. :) Mellesleg remélem fiú lesz.
    Várom a követezőt.

    Puß
    Gitka

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Nagyon tetszett! Már a címből sejtettem, hogy ez lesz, de mivel úgy volt, hogy Krisztinek nem lehet több gyereke, nem voltam biztos benne! De ez annyira jóóóóóó!!
    Cloe pedig egyszerűen imádnivaló és nagyon tetszik, ahogy alakítod a személyiségét! Amúgy én is remélem, hogy kisfiú lesz!! :))
    Nagyon várom már a kövit és persze Rob reakcióját!!
    Siess vele!!
    Puszi

    VálaszTörlés
  6. Sziasztok!

    Örömmel látom, hogy kicsit meggyarapodtak a hozzászólások! :) És annak is örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket a fejezet, illetve a történet alakulása is!

    Gitka: a kérdésedre a válaszom az - elsősorban -, hogy hihetetlenül jó megfigyelő vagy! ;) Ugyanis a helyzet az, hogy erre nem is gondoltam!
    Viszont... ha már így szóba jött a dolog, vegyük úgy, hogy Krisztának és Robnak nagyon jó baráti és ismeretségi köre van, így nem mondták el senki olyannak ezt a szomorú dolgot, aki esetlegesen továbbadhatta volna a pletkyára éhes médiának! Illetve Kriszta is csak azoknak mondta el, akikben tényleg nagyon megbízik!

    Imádom egyébként az ilyen kérdéseket, mert ilyenkor látom, hogy valóban odafigyelve olvasod/olvassátok a fejezeteket! Tehát köszönöm Gitka! :)

    És persze mindenkinek köszönök mindent! :)
    Puszi

    VálaszTörlés
  7. Ja, és Gitka! Nagyon szépen köszönöm a 'Született tehetség' díjat, de régebben már megkaptam egyszer, így ha nem baj, nem raknám ki újra a főoldalra! Viszont odaírom a neved a jobb oldali sávba, a díj alá! :)

    Még egyszer köszönöm!
    Puszi,
    Sabyna

    VálaszTörlés
  8. Szia.

    Sajnálom, hogy csak most írok neked, de nem volt időm.
    A fejezet nagyon tetszett és örülök a babának, természetesen.
    Kíváncsi vagyok, hogy Rob hogy fog reagálni. mondjuk biztos örülni fog neki...:)

    VálaszTörlés