76. fejezet - Ünnepeljünk!

Sziasztok!

Íme az új fejezet!
Bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket, és - ha írhatom így - megtiszteltek akár egy sor véleménnyel is! :)

Üdv,
Sabyna

***

Már bőven elmúlt Cloé 1 éves, sőt… már közelebb volt a második szülinapjához, mikor Angela Taylor, a Star Life szerkesztője megkeresett. Először – én naiv – azt gondoltam, hogy biztosan velem szeretne egy újabb interjút készíteni, ám le kellett döbbennem, mikor közölte velem, hogy a közönséget most a Pattinson-család tagjai közül leginkább a kis Cloé Melody érdekli.

Először hevesen tiltakozni kezdtem, miszerint a kislányom nem lesz kitéve a média őrjítő kíváncsiságának, ám amikor visszagondoltam arra, hogy velem is mennyire korrektül bánt Angie és az újság, illetve hogy talán Cloénak is jobb lehet a későbbiekben, ha önmagától nyilatkozik, és nem követik minden lépését, hogy akár csak egy apróságot is megtudjanak róla, beleegyeztem! Rob azonban pont ennek az ellenkezőjét vallotta…

- Nem! Szó sem lehet róla! A lányunk nem kerül az újságokba, se így… se úgy! - borult ki teljesen egyik este, mikor Cloé elalvása után, az ágyban fekve felemlítettem neki a témát.
- De talán jobb lenne, ha…
- NEM! Megtiltom! Értetted Kriszta? Megtiltom!
- Várj csak egy kicsit! Lemaradtam volna valamiről? Mióta is parancsolsz Te nekem??
- Jaj, drágám! Ne haragudj, nem úgy értettem, de… akkor sem akarom, hogy benne legyen az újságokban! Hidd el, ha egybe bekerül, akkor mindenki Őt fogja zaklatni! Azt szeretném, ha úgy nőhetne fel, mint egy rendes, hétköznapi környezetben élő kislány!
- És úgy gondolod, hogy én nem ezt szeretném??!
- Dehogynem!
- Akkor? Mi itt a probléma? Szerintem pont akkor tennénk jót, ha elfogadnánk Angie ajánlatát! Velem is nagyon rendesek voltak, és a véleményeddel ellentétben én hiszem azt, hogy ha csinálnak Cloéról egy fotósorozatot, akkor sokkal normálisabban bánnának vele a paparazzik! Látnák, hogy nem kell Őt mindenhova követniük azért, hogy lefotózhassák! Mennyivel teremtenek jobb életet a kisgyereküknek azok az ismert emberek, akik rejtegetik a csemetéjüket?! Hm??!!
- Semmivel sem, de…
- És mi van Peterrel és Jennievel? Ők is félévente egyszer-kétszer csináltatnak fotókat magukról egy-egy újsággal, illetve adnak interjút, és ennyi! Békén is hagyják Őket! Mi miért nem tehetnénk ezt?
- Hjaj, kicsim…
- De most miért??? Nincs igazam??!! – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Na jó! Rendben! Megcsinálhatják a fotókat!
- Köszönöm szerelmem! – mosolyodtam el, majd nyomtam egy hatalmas, cuppanós puszit a férjem szájára. Végül az oldalamra fordultam, és a szokásomhoz híven, átkarolva a takarót, lehunytam a szemeimet.

Nem telt bele egészen egy percbe, és már meg is éreztem Rob érintését a derekamon, majd egy ujja a csípőmön keresztül a combomra siklott, onnan pedig vissza.
- Kis boszorkány! – duruzsolta a fülembe halkan. Beleborzongtam, ahogy a fülem mögötti kis gödröcskét elérte az orrából, illetve a szájából kiáramló levegő.
- Most miért?? – kérdeztem vissza kicsit elhúzottan, nyávogósan. Tudtam, hogy nem szereti, ha affektálok, ezért ravaszul el is mosolyogtam magam.
- Mert úgy tudsz manipulálni, ahogy csak akarsz! Nem lehet, hogy valamilyen varázslat hatása alatt állok?!
- Úgy érted, hogy nem is szeretsz, csak megbabonáztalak? – kukkantottam hátra, amennyire tudtam.
- Valami olyasmi… - suttogta, majd apró puszit adott a hajamra.
- Hát… most, hogy mondod! Itattam veled szerelmi bájitalt, de igazából nem tudom, hogy hatott-e! Nem vettem észre változást!
- Nem…? – puszilt a nyakamba.
- Nem!
- Egészen biztos…? – adott puszit az arcomra olyan gyengéden, haloványan, hogy zsibogni kezdett tőle a kis lábujjam is.
- Hmm… igen! Biztos! – mondtam, de már tombolt bennem a vágy, hogy az ajkai elérjék a számat. Erre pedig nem is kellett sokat várnom, ugyanis, ahogy az utolsó hang is elhagyta a számat, háttal az ágyra fordított, és fölém magasodott.
Szólni nem akartam semmit – és igazából nem is tudtam volna –, csak egy ragyogó mosolyt villantottam a férjem felé.
- Szeretlek! – mondta mélyen a szemembe nézve, majd lassan lehajtotta a fejét az enyémhez nagyon közel, végül pedig óvatos, nagyon lassú tempóban csókolni kezdett.

*

- Jó reggelt kicsim! Nagyon Boldog Születésnapot! – hívott fel Rob még hajnalban Los Angelesből a szülinapomon, július 28-án.
- Szia szerelemem! És nagyon szépen köszönöm!
- Remélem, én voltam az első!
- Hát… igazából a lányod megelőzött, de ha nagyon szigorúan nézem a dolgot, akkor igen! Te vagy az első! – kuncogtam a telefonba.
- Hogy van a hercegnőm?
- Nemrég kelt fel. Most fogom felöltöztetni, és viszem át anyukádékhoz. Utána megyek be az irodába.
- Jaj, tényleg. Az első napod… el is felejtettem! De miért pont a szülinapodon kezdesz?
- Hát, mert így jött ki a lépés! De ne aggódj drágám, hidd el, ez lesz a legszebb szülinapi ajándék! Apropó… nagyon remélem, hogy nem készültél valami hatalmas meglepetéssel!!!
- Nem kicsim! Hiszen megbeszéltük, hogy nem veszek semmi nagy dolgot! Csakis olyat kapsz, ami szükséges!
- Helyes! – nevettem el magam végül. – Akarsz beszélni Cloéval?
- Igazából nagyon szeretnék, de sajnos csak arra volt időm, hogy téged gyorsan felhívjalak! Tudod, ma éjszakai forgatás lesz, így minden percben foglalt leszek! De léci, mondd meg neki, hogy nagyon-nagyon, és még annál is jobban szeretem Őt, és hogy viszek majd neki valamit!
- Rooob! Megbeszéltük, hogy nem halmozod el Őt! Nem kell elkényeztetni Cloét… éppen elég volt, hogy kapott Tőled egy karkötőt, amit mellesleg nem is hord!
- És miért nem? Mert olyan hülye apja van, hogy nagyot vett neki!
- Hát Te tényleg hülye vagy! – nevettem el magam ismét.
- Várj csak… nem ezért jöttél hozzám?! – kérdezte, és éreztem a hangjában a mosolyt.
- Háááát… azt hiszem nem!
- Hmm…! Na jó, szívem! Most sajnos rohannom kell! Az üzenetem add át kérlek, neked pedig nagyon jó munkát mára! Imádlak kicsim!
- Én is imádlak! Jó munkát, és kitartás! Már csak pár nap, és újra itthon leszel!
- Már alig várom! Csók szívem! És puszilom anyuékat!
- Átadom! Szia-szia!

Ahogy felöltöztettem Cloét, és én is elkészültem, beültünk a kocsiba, és átmentünk Clare nagyiékhoz. Odaadtam a papájának a játékokat, amiket a lányom hozatott magával, illetve Rob üzenetét is továbbítottam. Végül megkaptam Richardtól és Clare-től is a szülinapi köszöntőimet, ám amikor indulni készültem, Clare megállított.
- Várj egy kicsit, Kriszta! Rob hagyott itt neked valamit még a múltkor! Azt mondta, hogy csak és kizárólag a mai nap folyamán adhatom át neked! – mondta, és odanyújtott egy borítékot. Értetlenül néztem a vérvörös papírra, amin fehér betűkkel a ’Boldog Születésnapot Édesem!’ szerepelt, természetesen angolul.
- Ez micsoda?
- Hidd el csillagom, fogalmam sincs! – válaszolta Clare, majd odafordult Cloéhoz, aki már vagy hatodszorra szólogatta.

Amennyire óvatosan csak tudtam, felnyitottam a borítékot, amiből a fejre állítását követően egy kulcs esett ki. Még gondolni sem akartam arra, hogy minek lehet a kulcsa!
A szokatlan ajándék mellett azonban egy cetli is volt, a következő felirattal:
„Jó munkát kicsim! Csók, Rob”

- Na, ezt már végképp nem értem! – mormogtam magamban, mire Clare rám nézett, de nem szólt semmit. Végül az idő szűkössége miatt gyorsan elköszöntem egy-egy puszival, majd fogtam magam, és kiballagtam az ajtón.

A munkába vezető úton egész végig a cetlire írt sor kavargott a fejemben. Fogalmam sem volt róla, mit jelenthet! Robertet viszont nem hívhattam fel, mert tisztán és világosan elmondta, hogy nem lesz elérhető! Így maradt a találgatás...

Az iroda parkolójába való beérkezésem után azonban vége is szakadt ennek az eszmefuttatásnak, hiszen szó szerint szembetaláltam magam az ajándékommal: méghozzá egy hatalmas, szintén vérvörös masnival átkötött, pezsgőszínű autóval. Körülötte mind a kollégáim álltak, így még azelőtt, hogy kiszálltam volna a céges autómból, már tudtam, hogy az a gyönyörűség csak az enyém lehet!

- Boldog Születésnapot Honey! – jött oda hozzám Josh, és egy pillanatig átvéve Rob szerepét, kezet nyújtott, hogy ezzel segítsen kiszállni a kocsiból.
- Köszi szépen! De ez micsoda? – mutattam az ajándék felé.
- A Tiéd! Bár nem tőlem van, de…
- Kitől? – kérdeztem vissza. Mintha nem tudnám…
- Természetesen Robtól. Vagy netán van egy másik férjed is? – mosolyodott el Josh.
- Nem… nem tudom róla! Hidd el, bőven elég egy is!

Épphogy befejeztem az egy kis humorral tarkított beszélgetésemet Josh-sal, szinte azonnal megrohamozott a többi kollégám, hogy felköszöntsenek. Csak úgy röpködtek a mindenféle köszöntő szövegek, én pedig azt sem tudtam, kire figyeljek hirtelen. Végül Josh visszaküldött mindenkit dolgozni, én pedig ámulva-bámulva nézhettem meg közelebbről a férjemtől kapott ajándékomat!
Alighogy lebontottam a hatalmas masnit, és meglepődve tapasztaltam, hogy nincs semmilyen boríték, megcsörrent a telefonom. Kivettem a táskámból, rápillantottam a kijelzőre, és éppen annak a személy a neve tündökölt a kijelzőn, akire gondoltam. Elmosolyodtam.
- Igen? – vettem fel sejtelmesen a telefont.
- Mielőtt még megharagudnál rám, és nagy késsel, netalántán baseball-ütővel várnál haza: megegyeztünk, hogy csakis olyan dolgot kapsz, ami szükséges, és ki tudod használni! Szükséges, hiszen a Mini egyrészt céges autó, másrészt már nem mai gyerek. Kihasználni pedig mindenképpen ki fogod tudni, hiszen imádsz vezetni! Ja, és ez egyáltalán nem nagy dolog, ahhoz képest legalábbis, amit először terveztem…
- Mit terveztél?
- Haha… azt nem mondom meg! Így legalább marad jövőre is ötletem! – nevette el magát.
- Tudod, hogy úgyis kiszedem belőled! – kuncogtam.
- Na, ezt kiszedned belőlem még számodra is lehetetlen küldetés lesz!
- Majd meglátjuk…
- A vak is ezt mondta! – nevetett ismét.
- Ne gúnyolódj velem!
- Soha nem tennék ilyet! Egyébként örülsz édesem? Tetszik az ajándék?
- El sem tudom mondani, hogy mennyire! De honnan tudtad, hogy ilyet szeretnék?
- Hát, egyrészt a feleségem vagy, vagy mi a szösz! – nevetett, majd folytatta: - Másrészt még mikor jobban megismerted Jennie-t, és egyszer hazavitt téged a kórházból, utána állandóan a kocsijáról áradoztál. Hogy neked mennyire tetszik… hát tessék!
- Te komolyan emlékeztél rá?
- Hogy is felejthetném el?! Nagyon szeretlek édesem!
- Én is nagyon-nagyon szeretlek! És még egyszer nagyon köszönöm!
- Örülök, hogy örülsz! Most viszont tényleg mennem kell szívem, mert sok a munka! Csókollak milliószor!
- Én is téged! Jó munkát és siess haza!
- Meglesz! Szia… - tettük le végül. Én pedig végre teljesen „kibontottam” az ajándékomat, majd miután kiörültem magam, bementem az irodába dolgozni.

*

Az első munkanapom végeztével nagyon kimerült voltam, ám mégis boldog, hiszen újra azt csinálhattam, amit szeretek. Miután az utolsó akta is a helyére került, és úgy döntöttem, a mai napomnak ilyen szempontból vége, Josh jött be az irodámba egy rövid kopogást követően.

- Hi Honey! Figyelj csak… tudom, hogy valószínűleg elfáradtál, hiszen közel két év után most jöttél dolgozni először, mégis páran úgy gondoltuk, hogy elmennénk megünnepelni egyrészt a szülinapodat, másrészt azt, hogy újra a körünkben üdvözölhetünk! Ne gondolj semmi komolyra, csak beülnénk az egyik bárba, iszogatnánk, táncolnánk, meg ilyesmi! Mit szólsz?
- Hát… igazából nem is tudom! Így is elég nagy segítség Rob szüleitől, hogy vigyáznak Cloéra egész nap! Nem szeretném kihasználni őket úgy, hogy még éjszakára is otthagyom a gyereket!
- Nem hívnád fel őket megkérdezni? Kérlek! – nyújtotta felém a telefonját készségesen.
- Hmm… na jó! Egy próbát megér! – mondtam, majd kivettem a táskámból a saját mobilom, és felhívtam Clare-t.

Igazából nem lepődtem meg túlságosan azon, amikor boldogan mondott igent arra a kérdésemre, hogy náluk maradhatna-e éjjelre Cloé, mert a kollégák, barátok ünnepelni hívtak!
Így nem maradt más hátra, mint előre… gyorsan haza kellett szaladnom – immár az új autómmal – átöltözni. A ház előtt azonban hatalmas meglepetés fogadott: a barátnőim, Lisa, Jess és Audrey személyében. Mindhárman hatalmas puszival és köszöntő szavakkal fogadtak, végül bementünk a házba, és úgy, mint még az egyetemi éveink alatt, nagy sürgés-forgással készülődni kezdtünk.

Igaz, hogy a csajok már bombasztikus formában voltak, mégis volt még egy-egy apró dolog, ami nem úgy állt, ahogy szerették volna, így igazítottak rajta. Lisa is teljesen kifordult önmagából… jót tett neki az idő közbeni New Yorkba való kiruccanás. Igazi parti arc lett, ne beszélve arról, hogy mindemellett sokkal csinosabbá és nőiesebbé is vált! Jess és Audrey azonban semmit sem változtak! Ugyanolyan kreatív, bulizós végzet asszonyai, mint anno! Csak én jöttem ki egy kicsit a formából…

- Na, ne röhögtess már azzal a nadrággal és felsővel! Tessék felvenni egy rövid ruhát! Hogy fogsz így hódítani? – teremtett le azonnal Audrey, ahogy öltözni kezdtem.
- Drága barátnőm! Ha elfelejtetted volna, boldog házasságban élek, és van egy másfél éves kislányom. Én már nem akarok hódítani…
- Az odáig rendben is van, hogy ők vannak neked! Nagyon helyes! Viszont ezt ránézésre ki fogja megmondani rólad?? Hm??!!
- Akkor is anyuka vagyok… nem vehetek már fel miniruhát!
- Oh, dehogynem! – szólt közbe Jess és Lisa is, majd kinyitották a szekrényemet, és pár perc guberálást követően ki is vették az első, fekete ruhát, ami a kezükbe akadt.
- Na neeeem! Én ezt nem veszem fel! - tiltakoztam kézzel-lábbal.
- Akkor miért van itt? – kérdezte Lisa.
- Mert… mert meghagytam emlékbe!
- Nem is láttam még rajtad! – vette vissza a szót Audrey.
- Persze, hogy nem, mert csak akkor vettem fel, mikor Robbal voltam. És szigorúan még Cloé születése előtt!
- Na, maradj már… és szerinted ki hiszi el neked, hogy csak azért áll a szekrényedben, mert emlék! Bla bla bla… csak duma! Gyere, bújj bele! – nyomta a kezembe legvérmesebb barátnőm.
- Ha ebben lekap egy fotós, és Rob meglátja, Te tartod a hátad! – fenyegettem meg komolynak tűnően, bár a szívem mélyén nagyon is örültem neki, hogy ilyen barátnőim vannak!
- Még szép, hogy én! Csak vedd már fel!!! – mosolyodott el Audrey, mire Jess és Lisa is bíztatóan bólintott. Én pedig végül belebújtam a ruhába, és újra úgy éreztem magam, mintha az egyetemi vizsgaidőszakot lezáró, hatalmas partira készülődnék!

A barátnőim tettek arról, hogy a ruhán túl a sminkem, és a hajam is tökéletes legyen… végül elém rakták a tökéletes – 10 centi magas – cipőt, illetve a táskámat, és majdnem szó szerint kirángattak az ajtón.

A partit – nem kis meglepetésemre – a kedvenc angol szórakozóhelyemen, a Vendome Mayfair-ben szervezték a barátok, kollégák. Mikor odaértünk, már rajtunk kívül mindenki ott volt, és bőszen iszogattak, beszélgettek. Mikor Josh meglátott, igen érdekesen nézett rám, ezért egy pillanatra el is szégyelltem magam… anyuka létemre így öltöztem fel!
Ám amikor odajött hozzám, és átnyújtotta a pohár pezsgőt, csillogó szemekkel kérdezte meg:
- Elnézést, megtudhatnám ennek a gyönyörű, szexi szőke hölgynek a nevét?
- Azt hiszem, már ismer, uram! – mentem bele a játékba.
- Hát… egy Önre nagyon hasonlító hölgyet ismerek, de ő nem ennyire… engedje meg az enyhén vulgáris kifejezést… dögös!
- Hát ezt kikérem a másik hölgy nevében, Mr. Graham! – nevettem el magam végül.
- Nagyon csinos vagy Kriszta! Mit meg nem adnék érte, ha még szingli lennél… - mondta mosolyogva, majd úgy, hogy még a szemembe nézett, belekortyolt a pezsgőjébe.
- Azt hiszem, ezt már megbeszéltük, Josh! Ne kezd újra, kérlek… - mondtam, és kicsit feszültté váltam. Így is nagyon nehezen sikerült végre „kinevelnem” Robból a Josh iránti féltékenységet! Nem kellene, hogy ez újra előjöjjön benne!
- Csak pusztán megemlítettem! Ne félj, nem húzlak ki a mosdóba, és erőszakollak meg! Nyugi… - nevetett.
- Mennyit ittál már? – mosolyodtam el halványan, ám a feszültség még mindig rám nehezedett.
- Egy-két pohárkával! De az semmi… tudod, hogy hozzá vagyok szokva!
- Tudom! De kicsit vegyél vissza, kérlek! Nem szeretném, ha teljesen eláznál!
- Rendben, persze! Nem csinálok semmi kínosat! Ígérem!
- Ennek nagyon örülök! Bízom benned, Josh! – mosolyogtam rá újra, majd körbepillantva a környezetünkben, hozzátettem: - Most pedig megyek, köszöntök mindenkit! – végül elvonultam.

A parti iszonyatosan jól sikerült. Szerencsére senkit nem kellett detoxikálóba szállítani, mégis nagyon jó volt a hangulat! Beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk, és élveztük, hogy nem a mostanra már megszokottá, hétköznapivá vált életünket éljük. Az egyetlen dolog, ami konkrétan a buliról hiányzott, az Rob volt. Igaz, szóltam neki, hogy jövök, és biztosítottam afelől, hogy nem kel idegeskednie amiatt, hogy esetlegesen lecsapnak a kezéről… mégis mindent megadtam volna azért, hogy vele táncolhassak.

Az este folyamán azonban nem kellett attól rettegnem, vagy durcáskodnom, hogy nem kellenék senkinek, hiszen nem figyeltem konkrétan, de nagyjából minden fél órában odajött hozzám egy-egy, helyesebbnél-helyesebb srác, illetve férfi. Én természetesen mindegyikőjüktől elnézést kértem, és megmondtam, hogy nem táncolok velük… amitől a barátnői persze nagyon mérgesek lettek!
- De csak egy tánc! Most abban mi a baj??!
- Nektek ez teljesen más lányok, hiszen Ti még szinglik vagytok! Ráadásul nektek arra sem kell figyelnetek, hogy mikor mit tesztek, mert minden lépéseteket figyelnek! Az rendben van, hogy csak egy tánc lenne… de tisztában vagytok azzal Ti is, hogy a paparazzik állandóan a kompromittáló helyzeteket keresik! Előfordulhat, hogy az egyik srác csak közelebb hajolna hozzám, a képen viszont már úgy látszana, mintha megcsókolna! Értitek? Nem akarok balhét otthon…
- Jó, oké! Megértettük!
- Köszi lányok! – mondtam, majd megemeltem poharam, koccintottunk, és egyszerre húztuk le a megmaradt egy-két korty italunkat.

Az este folyamán nagyon vigyáztam arra is, hogy Josh-hoz még véletlenül se kerüljek olyan közel, hogy abból félreérthető helyzet alakulhasson ki. Szerencsére azonban a messziről bámuláson kívül ő sem érezte úgy, hogy nélkülözhetetlen lennék számára!
Így végülis valóban azt tettem, amit még délután az irodában mondott: iszogattam, beszélgettem, táncolgattam, és jól éreztem magam! Hiszen ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyenre alkalmam?! Ha lesz egyáltalán…

***

Cloé fotósorozatának képei [1] [2] [3] [4] [5]
Kriszta ruhája és cipője a partin
Josh is megváltozott egy kicsit az idő folyamán! :)