2010. november 12., péntek

75. fejezet - Ana

Sziasztok!

Íme, meghoztam nektek a legújabb fejezetet!
Ezzel egy időben azonban egy kellemetlen, és egyben szomorú információval is kell szolgálnom számotokra... ugyanis most már egészen biztos vagyok abban, hogy a történet nemsokára (egészen pontosan a 78. fejezettel) lezárul!

Úgy érzem, hogy már nincs miért tovább húzni a sztorit... volt benne minden, aminek lennie kellett! Legalábbis azt hiszem...
Fájó szívvel fogok megválni a történettől, hiszen több, mint egy évig a mindennapjaim részévé vált, de sajnos, ahogy a mondás is tartja: minden jónak vége szakad egyszer! Remélem, hogy Ti is úgy gondoljátok, hogy a történetem a jók közé sorolható! :)

Na, de nem most jött el az ideje az ömlengésnek és búcsúperceknek, hiszen a hátralevő 3 fejezetben azért tartogatok még számotokra egy-két apróbb meglepetést! ;)

Most pedig jó olvasást!
Puszi,
Sabyna

***

Abban a pillanatban, hogy mindkettőnknek elért az agyáig, és ténylegesen is tudatosult bennünk, hogy mit jelent a kép, szinte egyszerre ugrottunk ki az ágyból! Azonnal felkaptuk magunkra a legelőször kezünkbe akadó ruhadarabot – vagy éppen törölközőt –, és rohamtempóban készülődni kezdtünk. Talán még soha nem pakoltuk össze magunkat olyan gyorsan, mint e remek hír hatására…

Egy árva szót sem kellett szólnunk egymáshoz, mégis egy-egy rövidke pillantásból megértettük egymást. A fő az volt, hogy minél előbb a mamáéknál legyünk!
Így még alig kaptam magamra a kabátom, de Rob már zárta is az ajtót!

Ahogy szerelmem lefékezett a szüleinek kertvárosi háza előtt, már nyílt is a bejárati ajtó, és Clare mosolygott ki rajta. Kipattantam a kocsiból, és meg sem várva Robertet, azonnal a ház felé vettem az irányt – teljesen kimelegedve, össze-vissza álló hajjal, és szétengedett kabátban. Tökéletesen látszott rajtam, hogy pár perccel ezelőtt keltem fel! Ez azonban jelen pillanatban egy cseppet sem foglalkoztatott…

A csúszós, deres úton – a körülményekhez képest – a lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat, Richard azonban megelőzött – ugyanis, ahogy Clare félreállt az ajtóból, megjelent Rob édesapja, a kezeinél fogva, maga előtt vezetve Cloét!

Ahogy megláttam a kislányunkat az ajtóban, leírhatatlan érzés kerített hatalmába! Olyan erős érzés, amitől még a könnyeim is elindultak…
A kislányom, akit nemrég még szoptattam, és a lehető legóvatosabban vettem fel, nehogy megránduljon a nyaka, most már pár nap múlva 1 éves, és az első lépéseit is megtette!

Az idő alatt, hogy én a könnyeimmel küszködve álltam, és csodáltam a rám mosolygó, ragyogó arcocskát, Rob is mellém ért, és a kezét az enyémbe simította! Ahogy megéreztem, hogy mellettem áll, könnyektől áztatott szemmel felnéztem rá, Ő pedig boldogan elmosolyodott, és egy puszit nyomott a homlokomra. Mintha ez lett volna a jel, hogy végre tennem kell valamit…

Elengedtem szerelmem kezét, majd odasiettem Cloéhoz, és amint a karjaimba kaptam, azonnal puszilni kezdtem őt, ahol csak értem! Ő pedig csak nevetett, nevetett és nevetett! A szememből szinte ömlöttek a könnyek, természetesen a mérhetetlen nagy örömtől!
Pár pillanattal később megéreztem Rob érintését a derekamon, amint átölel engem, majd Cloét is magához húzza egy-egy puszira! Csodálatos, el nem mondható érzés volt, amit akkor, abban a pillanatban éreztem… ezt csak egy anya tudja érezni, és igazán értékelni!

- Kriszti, fiam, gyertek be! Nagyon hideg van odakint! – invitált be minket Clare, amit nem kellett még egyszer megismételnie. Igaz, hogy szóban semmit sem reagáltam, mégis elindultam befelé, miközben a, már az édesapja karjaiban hancúrozó kislányom kezét fogtam.
- Köszönöm az üzenetet Clare! El se tudjátok képzelni, mennyire boldoggá tettetek vele minket! – öleltem át Rob édesanyját.
- Az igazság az, hogy Cloé tegnap este tette meg az első lépésit, de nem akartunk megzavarni titeket, hiszen egy év után most voltatok először kettesben! Gondoltuk, hogy várhat még pár órát a hír! – mosolyodott el a végén Clare úgy, hogy ha akartam, se tudtam volna haragudni rá.
- Igazán megírhattátok volna! De semmi baj! A fő, hogy most itt vagyunk! – néztem rá Cloéra, aki jelen pillanatban az édesapjának gügyögött valami – valószínűleg – nagy érdekeset és értelmeset, mert Rob úgy figyelt rá, mintha az élete múlna rajta.
Mosolyogva néztem apát és lányát – azt a két embert, akiket a világon a legjobban szeretek!

- Kihasználja őt, igaz? – rántott vissza a valóságba Clare.
- Tessék? – kérdeztem vissza reflexből.
- Kihasználja Cloé, hogy kislány, ugye? Ráveszi Robertet mindenre, amire csak tudja! – mosolygott Clare az édesen játszadozó kettősre.
- Úgy bizony! A kora ellenére Cloé tökéletesen tisztában van azzal, hogy Ő az édesapja kis hercegnője, és amikor csak tudja, ezt ki is használja rendesen! De… mit tehetnék ellene? Annyira szeretik egymást!
- Rob kiköpött apja! Richard is pontosan ilyen volt Victoriával, és utána Lizzel is. Robot viszont már teljesen másképp kezelte! Az apukáknak mindig is a szemük fénye marad a kislányuk!
- Őszintén? Kezdek féltékeny lenni! – mondtam, először komolyságot erőltetve az arcomra, majd mikor összenéztünk Clare-rel, hangos nevetésben törtünk ki mindketten.

- Gyere, nézzük meg, mit csinál anyuci, és a mama… min nevetnek ennyire! – mondta Rob Cloének, majd odajöttek hozzánk. – Mi a nevetés tárgya? – kérdezte, a lányom pedig mosolyogva nézett rám.
- Csak éppen azt mondtam Krisztinek, hogy milyen szépek és aranyosak vagytok együtt! – mondta Clare a fiának.
- Áh, értem! És ezen mi olyan nevetséges? – lépett oda hozzám szerelmem, és a szabad karját a derekamra csúsztatva, közelebb húzott magához.
- Na, jó! Azt mondtam anyukádnak, hogy kezdek féltékeny lenni a saját kislányomra! Hát nem röhej?! – kuncogtam ismét.
- Miért is?
- Mert olyan aranyosak vagytok együtt, és… téged jobban szeret, mint engem! – szegtem le a fejem.
- Ezt most tényleg komolyan mondod?? Hogy szerethetne engem jobban, mint az édesanyját! Ez tényleg röhej…
- Tudom-tudom! De akkor is… nem beszélve arról, hogy Te is jobban szereted őt, mint engem! - mosolyodtam el magam még mindig lehajtott fejjel.
- Valóban így gondolod? – nézett rám, én pedig tettetett komolysággal a szemeibe néztem, és bólintottam. Erre ránézett a kislányára, közelebb húzta magához, majd így folytatta: - Akkor azt hiszem, jobb is lesz, ha visszaváltom a repülőjegyeket! – majd megfordult, és elsétált Cloéval.

Vacsora után, mikor már hazavittük Cloét, megfürdettük, és Rob felvitte lefektetni a kiságyába, utánuk lopóztam, és úgy, hogy Rob még véletlenül se vegyen észre, mögé settenkedtem.
- Milyen repülőjegyekről beszéltél? – kérdeztem suttogva, majd hátulról átöleltem.
- Áááá… szóval felkeltette az érdeklődésedet! – mosolyodott el, majd megfordult, és a csípőmre csúsztatva a kezeit, odavont magához.
- Hogyne keltette volna fel! Viccelsz? Szóval… elmondod? – mosolyogtam fel rá, és olyan ragyogó, ellenállhatatlan tekintettel néztem rá, amennyire csak tudtam.
- Cloét jobban szeretem, így inkább Őt viszem magammal! – mondta kicsit gúnyosan, de a szája sarkában ott remegett a kitörni készülő mosoly.
- Értem! De azt azért megtudhatom, hogy hova viszed, és milyen apropóból?
- Hát… először a gyönyörű, imádott feleségemet szerettem volna elvinni az andalúz tengerparton álló nyaralónkba, hogy egy kis csúszással ugyan, de végre megünnepelhessük a házassági évfordulónkat! De mivel Ő úgy gondolja, hogy jobban szeretem a kislányunkat, mint Őt, ezért meggondoltam magam, és a lányomat viszem el!
- Jaj, ne vegyél már mindig ennyire komolyan! Csak vicceltem! Tudod, hogy nem vagyok féltékeny Cloéra… micsoda képtelenség! Azzal pedig tisztában vagyok, hogy mindkettőnket nagyon szeretsz!!! Így már elviszel engem is??? – mosolyodtam el végül úgy, ahogy akkor szoktam, mikor le akarom venni a lábáról Robot.
- Milyen kis csalafinta vagy! Még hogy Cloé használ ki engem, és vesz rá mindenre! Hm…
- Na, várj csak! Te hallottál mindent?!
- Persze! Csak kíváncsi voltam, elmondod-e nekem is, amit anyunak! – húzta csibészes mosolyra a száját.
- Kis kíváncsi! – vágta be ismét az áldurcát, és kifordultam az öleléséből. Épp elindultam a hálószobánkba vezető ajtó felé, mire elkapta a kezem, és visszahúzott magához.
- Te pedig imádni való! – mondta, majd adott egy lágy puszit az arcomra, onnan pedig a nyakam vonalán keresztül, a vállamat vette célba.
- Hazudós… – böktem ki olyan halkan, hogy szinte én sem hallottam meg saját magam. Hátrahajtottam a fejem, és lehunyt szemekkel élveztem, amit csinál.
- Szexi… – mondta végül, majd pillekönnyűen megcsókolt. Ezt követően már csak az jutott el tisztán a tudatomig, hogy a karjaiba vett, és Cloé szobaajtajának ügyes becsukása után óvatosan az ágyra fektetett. Ettől kezdve minden ködössé vált a rám telepedő vágy, gyönyör és boldogság rózsaszín szirupos egyvelegétől!

- És mikor indultok? – kérdeztem Rob karjaiban fekve, az éjszaka közepén.
- Hova?
- Hát Andalúziába! Cloénak rengeteg mindent be kell pakolni, és…
- Komolyan elhitted, hogy Téged itthon hagylak?! Kicsim! Egyértelmű, hogy Téged viszlek! Egész pontosan csak Te és én megyünk!
- És Cloé???!!! – kaptam fel a fejem.
- Anyukádéknál lesz, ha ez neked megfelel!
- Komolyan??? Elvisszük anyuékhoz?!! – mosolyodtam el a hirtelen rám törő boldogság-áradattól.
- Igen! Egy teljes hétig náluk lesz! Mit szólsz?
- Egyszerűen… szóhoz sem jutok! – nyomtam egy puszit először a mellkasára, majd a szájára. Ő többet akart egy kósza puszinál, így beletúrva a már amúgy is szénaboglyára hasonlító hajkoronámba, közelebb húzott magához, és jó hosszan megcsókolt. Én azonban elszakadtam tőle: - De… mégis hogy tudsz mindent ilyen titokban intézni??!! Ezt soha nem értettem!
- Ahogy te is mondtad… ez titok! De igazából csak a megfelelő emberek kellenek hozzá! – mosolyodott el. – Többet viszont nem árulok el!
- Rendben! Végülis már újra kezdek hozzászokni a folytonos meglepetéseidhez!
- Ennek roppantul örülök… – mondta halkan, majd fölém kerekedve, újra vággyal telve csókolt meg.

*

- Jó reggelt egyetlenem! – lepett meg a konyhában reggel, miközben Cloé reggelijét, és a mi tejeskávénkat csináltam.
- Mmm… annyira szeretem ezt! Neked is jó reggelt! – bújtam bele a hátulról ölelő, biztonságot nyújtó karjaiba.
- Hogy aludtál? – csókolt a nyakamba.
- Fantasztikusan!
- A hercegnőm felkelt már?
- Igen! Éppen az egyik macijával játszik az ágyában. Mindjárt jön reggelizni!
- Maradj csak! Mindjárt lehozom Őt! – mondta Rob, majd egy újabb csókot kaptam – de most a nyakam helyett a számra.

- Figyelj csak szívem! Lenne itt valami, amit mindenképpen szerettem volna megbeszélni veled!
- És mi lenne az? – kérdezett vissza Rob, miközben kiskanállal ügyeskedte Cloé szájába az ételt.
- Sokat gondolkodtam már ezen, és… arra jutottam, hogy szerintem jó lenne, ha Cloé már kiskorától kezdve tanulna magyarul!
- Én tökéletesen benne vagyok! De… hogy gondoltad ezt? Te magyarul, és pedig angolul beszélek majd hozzá, vagy mi?
- Pontosan így gondoltam! Tudod, hogy anyu nem tud angolul, és nem szeretném, ha kirekesztve érezném magát emiatt! Ráadásul Cloé is csak jól járna azzal, ha anyanyelven beszélné mindkét nyelvet! Nem?
- Teljes mértékben igazad van, kicsim! Részemről rendben van!
- De akkor komolyan be kell tartanunk a szabályokat! Te csak angolul, én pedig csak magyarul beszélek hozzá!
- Biztos lehetsz benne, hogy én be fogom tartani, édesem! – mosolyodott el Rob, majd olyan pillantást vetett rám, hogy azt hittem, menten elolvadok! Nem is értem, hogy csinálja ezt…

*

A Sorsnak, vagy csupán csak a mindenkori szerencsénknek köszönhetően ismételten nem voltunk Cloé közelében, amikor három hónappal az első születésnapja után kimondta az első szavát. Mi éppen Andalúziában ünnepeltük az első házassági évfordulónkat – ami már igencsak közel volt a másodikhoz, és szinte olyan volt, mint egy újabb nászút –, míg Ő, mármint a kislányunk, úgy gondolta, hogy anyuci anyukájának mondja ki először – természetesen angolul – azt a szót, hogy: anya!
Anyu természetesen azonnal felhívott minket, és elújságolta, mi történt, majd addig noszogatta Cloét, míg Ő is beleszólt a telefonba! Újra az az érzés kerített hatalmába, mint amikor először megláttam a kislányunkat az ajtóban állva, csak most nem kaphattam magam össze, és rohanhattam oda hozzá! Illetve megtettem volna, de Rob végül csak elérte, hogy maradjunk még pár napot! Meg kell hagyni, igen meggyőző volt, sőt… olyannyira meggyőzött, hogy amikor eljött az idő, hogy haza kell utaznunk, még maradni akartam egy kicsit! Ő azonban sajnálatos módon nem adta be a derekát…

Annak ellenére viszont, hogy maradni akartam még a nyaralóban… amint kitettem a lábam a gépből, és pár perccel később megláttam Cloét, anyukámat és apukámat a ferihegyi reptér termináljában, azonnal elöntötte az egész testemet-lelkemet a boldogság, és megbizonyosodtam arról, hogy valójában nem is éreztem volna jól magam a kislányom nélkül!
Oda akartam sietni Cloéhoz, hogy minél előbb az ölelésembe zárhassam, de az összefonódásukból nem eresztették szabadon Rob ujjai az enyémeket. Ránéztem, mire elmosolyodott:
- Várj! Hadd jöjjön ide Ő!

Mire visszanéztem a szüleimre, Cloé már olyan gyorsan, amennyire csak tudott, tipegett felénk egy hatalmas, teljes mértékben az édesapjáéra hasonlító, ragyogó mosollyal az arcán.
- Sziiiaaa kicsikém! – köszöntöttem a lányom, majd azonnal a karjaimba kaptam őt. – Nagyon hiányoztál ám! Annyira büszke vagyok rád! – mondtam neki – a megállapodásunkhoz híven magyarul –, majd össze-vissza puszilgattam.
- Anya… - mondta nekem angolul, amivel újra könnyeket csalt a szemembe.
- Igen kicsim, anya! Anya! – ismételtem el magyarul.
- Ana… - próbálgatta ő is kisebb-nagyobb sikerrel, mire magamhoz húztam, és megölelgettem.
- Szeretlek kis tündérkém!
- Hol van az én nagylányom? Mondd anyucinak, hogy ne sajátítson ki! – jött oda hozzánk Rob, majd letette a táskákat, és kivette a kezemből Cloét. – Üdvözlöm Zsuzsa, Gábor! – köszönt oda anyuéknak is.

Miután a meghatottságtól könnyes szemeimet megtöröltem, odamentem anyukámékhoz, és megölelgettem őket.
- Jól éreztétek magatokat? – kérdezte anyu.
- Még annál is jobban! – válaszoltam, majd elmosolyodtam, mikor a gondolataim elkalandoztak az elmúlt hét emlékei felé.
- Kímélj meg a részletektől, kérlek! – nevetett anyu.
- Még szép… - nevettem én is.
- Anyu, apu… nagyon sajnálom, hogy nem maradhatunk, de Robnak holnap már utaznia kell New Yorkba. De megígérem, hogy amint hazajön, eljövünk legalább egy hétre!
- Rendben szívem! Ne gyötörd magad ezen! Jöttök, amikor tudtok! – nyugtatott meg, majd hosszú búcsúzkodást követően elindultunk a Londonba tartó járat check-in pultja felé.

***

Egy kis kitérő:
Akinek ezzel még nem volt elege belőlem, az holnap nézzen be a Célkeresztben: hivatás vagy szerelem című blogomra is! Érkezik ugyanis az első fejezet! :)

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon nagyon szép fejezet lett!!Hihetetlenül aranyosak a Cloé-s részek benne. Annyira jól átadod a pici életének legfőbb pillanatait,hogy az valami hihetetlen. Rob meg a régi formáját hozza és elkényezteti Krisztit.:D és most már Cloé-t is. Nagyon fog hiányozni a történet, de még nem akarok búcsúzkodni,nem nem és nem.Nagyon nagyon szeretem őket!Orsi

    VálaszTörlés
  2. Csajok, basszus tessék már komizni, nem hiszem el.Hova lett mindenki??Ne csináljátok ezt légyszi!!!Hajrá, azt hiszem Sabyna nagyon megérdemli!!!Orsi

    VálaszTörlés
  3. Nem akarom ,hogy vége legyen :S És tudom az utolsó két fejezethez nem írtam. Sajnálom. Ellustultam.
    Imádom az írásod és olyan aranyos volt pici :) Kis tündérbogár.
    várom a frisst meg nem is. Várom mert imádom a törti olvasni de nem várom, mert nem akarom, hogy vége legyen. Én még nagyon sokáig tudnám olvasni, de megértem ha már úgy érzed nem tudsz belőle többet kihozni (bár nekem lennének ötleteim) Remélem Happy lesz a vége :D Imádom a drámát de nem ennél a történetnél.
    Mondjuk bármi is lesz a vége én szeretni fogom de azt hiszem kicsit bőgni fogok, mert már most összeszorul a szívem ha arra gondolok, nem olvashatom Rob és Kriszta történetét. Te jó isten mennyi hülyeséget hoztam össze.
    Nah mindegy. Én szeretem ahogy írsz és tudom, hogy én sem voltam mindig szorgalmas de akkor sem értem, hogy lehet, hogy ilyen kevesen írnak. 20 fölött minimum kéne. Ezért én is mint Orsi arra biztatlak titeket, olvasókat, hogy ÍRJATOK. Hátha kapunk plusz fejit :D Nah jó nem leszek ilyen telhetetlen.



    Pusz.

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok csajok!

    Nagyon aranyosak vagytok! :)
    Higgyétek el, nekem a legrosszabb, hogy nem írhatom tovább a történetet, de tényleg úgy érzem, hogy már nem tudnék vele semmi meglepetést okozni! Illetve tudnék, mert barátnőm adott ötleteket még anno, de igazából nem akarok annyira kegyetlen lenni! :)

    Meg azt sem szeretném, hogy túlságosan sablonos legyen a történet, hogy egyszer nagyon összevesznek, aztán kibékülnek, és végül megint összevesznek... és egy ördögi körben találnánk magunkat ezzel! :\

    Egyébként még pár hónappal ezelőtt elkezdtem újraolvasni, és javítgatni a történetet az elejétől kezdve (csak most a közelgő vizsgaidőszak miatt leálltam vele egy kicsit), és bizony sokszor már nekem is uncsi volt, hogy szinte kiszámíthatóvá vált a sztori, és kívülállóként jómagam is azzal hagynám abba, hogy "Áh! Úgyis kibékülnek!". És ezt a továbbiakban nem szeretném! :(
    Mint említettem, tehetnék ellene egy jókora csavarral, és olyan történéssel, amire talán senki sem számítana, viszont nem akarok egy szép, romantikus, szerelmes sztoriból végül egy szomorú, tragikus drámát varázsolni! :\

    A hozzászólók száma pedig, őszintén szólva, engem is nagyon meglep már hetek óta, hiszen még a történet közepe felé olyan szépen kommentelt jó pár olvasó, most meg Rajtatok kívül senki sem írt!
    Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka, de félek, hogy talán az, hogy már most is túlságosan lapos a történet!

    Minden esetre Nektek, Orsi és Kim, nagyon szépen köszönöm a hozzászólást, és azt is, hogy belophatta magát a szívetekbe a Rob-Kriszta páros! :))

    Puszi,
    Sabyna

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Az egész nagyon tetszett, különösen a Cloé-s részek! Az egészet végigmosolyogtam! :-)
    Az azonban elszomorít, hogy hamarosan vége! :(
    Imádom, ahogy írsz és ha majd nem lesz több új rész, tuti hiányérzetem lesz! És talán akkor majd elolvasom újra az elejétől! xD
    Éppen ezért a kövit várom is, meg nem is!
    Puszi

    VálaszTörlés